A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #1

A bal oldali az enyém
Emlékeztek még, amikor írtam A marsi filmről, amiben beszámoltam, hogy egy krumplit is vittem a vetítésre? Nos, páran a vetítésről biztos emlékeznek, senki más nem volt olyan idióta, hogy krumplit szorongatott volna egy moziteremben. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen vele, egy darabig biztos voltam benne, hogy megfőzöm, és megeszem, de végül megkönyörültem szerencsétlen életén, és úgy döntöttem, elültetem és nevelgetem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem nem ebből az egy darab krumpliból kell megélnem, úgyhogy sokáig csak halogattam ezt a dolgot, munka meg egyéb dolgok miatt nem volt időm vele foglalkozni. A nyomi krumpli meg addig ott aszalódott a polcomon (oda raktam le másnap, mert az volt a legközelebb, anyám rá is kérdezett, hogy miért van krumpli a polcomon). De egész jól bírta a gyűrődést, tök jó állapotban volt még egy hónappal később is, amikor végre elültettem. Múlthét vasárnap végre földbe került a drága. Próbáltam annyira könyvhű lenni, amennyire csak tudok, de marsi talaj nem állt rendelkezésemre, beleszarni meg nem akartam, mert mint mondtam, nem függ tőle az életem, és ez még az én undorítósági-szintemen is túl van. Szóval négybe vágtam a krumplit (erről sajnos nincs képes bizonyítékom), és beledugtam a virágföldbe, majd jól meglocsoltam. Így nézett ki ezek után:

Négy nappal később még mindig így néz ki, de hát ennyi idő alatt nem várok csodát. Ezentúl rendszeresen igyekezlek titeket tájékoztatni a krumpli állapotáról, mert nincs is semmi érdekesebb ennél. (De hé, inkább ezt kövessétek, mint a Való világot.)
Ez a poszt közkívánatra (a köz jelen esetben körülbelül három embert jelent) készült. Értsd: kényszerítettek.

2 megjegyzés: