Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 2. rész

A rajongás elmúlik. Ezt szomorúan vettem észre a filmről kifele jövet. Meg igazából a film alatt is, amikor Ramival minden szaron elröhögcséltünk még a legdrámaibb jeleneteknél is.

Rég volt már, amikor az első részt huszonnégy órán belül kétszer néztem meg, mert annyira fanatikus voltam. Vagy amikor egy éjszaka alatt letoltam egy részt a könyvből, mert képtelen voltam lerakni. És azért még mindig szeretem a történetet, mert ugyanúgy megvannak az értékei, de már nem akarok minden helyre poszátákat rakni, és nem hiszem, hogy ez attól lenne, mert felnőttem. Mert attól még ugyanúgy tudok rajongani kislány módjára; például ma vettem meg Ernest Cline Armadáját, és épp csak nem nyomtam bele minden szembejövő arcába, hogy „nézd, de jó, úgy örülök, hogy végre megvan”. Vagy ott van a Star Wars, amit egész életemben nagyon szerettem. Egyszerűen csak vannak olyan történetek, amik időtállóan jók, és vannak azok, amik jók, de nem tartósak. (Meg azok, amiket régen szerettél, aztán rájöttél, valójában mekkora fos.)

Biztos voltam benne, hogy én szét fogom bőgni a fejem ezen a filmen. Oké, már az előző résznél sem akartam moziba rohanni rögtön az első nap, és igazából nem zavart, ha lelőttek valamit, nem néztem meg minden előzetest, de azért érdekelt. Ezzel a résszel ugyanígy voltam, és állítom, hogy az Éhezők viadala sorozat még mindig a legjobban adaptáltak közé tartozik, mert amellett, hogy nagyon könyvhű, vásznon is iszonyú epic. Szombaton megnéztem újra a Kiválasztott első részét, hogy ráhangolódjak, és ugyanúgy meg tudott érinteni, mint első alkalommal, pedig az a rész azért elég unalmas. A készítők (és a zeneszerző, neki iszonyú sok szerepe van ebben) úgy tudnak játszani az érzelmeimmel, ahogy nem szégyellik, és ha azt akarják, hogy bőgjek, akkor én bőgni fogok. Ezért ért nagy csalódás, amikor ültem ma a moziban, és totál semmit nem éreztem.

Rég olvastam a könyveket, de nagy vonalakban emlékeztem rá, és tudtam, mikor mi jön, és meglepődtem meg megijedtem, ahol olyan rész volt, de nem sírtam és nem voltam szomorú sem úgy igazán. Nem úgy, ahogy én azt vártam. A végén jött Kökörcsin, és szóltam előtte Raminak, hogy figyelj, én most zokogni fogok, mert a könyvben itt szétsírtam a fejem. Aha. Nem.

Hazafelé jöttem rá, hogy ez az egész a karakterek hibája. A könyvben sem, és a filmben sem tudtam igazán kötődni egyik főszereplőhöz sem. A mellékszereplőket egytől egyik imádtam vagy utáltam, de a főszereplőket nem. Katnisst a könyvben még bírtam is régebben. Na jó, most is, mert azért egy erős, okos lány, csak vannak dolgai, amik az őrületbe keretnek. Például szerintem totál képtelen bármit is érezni. Egyik fiút sem szereti, nem érzelmi alapon dönt, hanem a logika vezeti, és a szerelemnek nem így kellene működnie. Peeta az a fiú, akit állandóan meg kell menteni. Lehet, hogy jól tud beszélni, és inspirálja az embereket, de annyira béna. Fogalmam sincs, Katniss mit lát benne, mert én csak egy rinyagépet látok. Gale meg szintén közömbös. Időtlen idők óta barátok Katniss-szel, eljárnak vadászni, de nagyjából ennyi. A filmben talán egy kicsit megszerettem, de azt hiszem, ez csak Liam Hemsworth számlájára írható, a karakternek nem sok köze van hozzá. Amit az előző részben láttam benne, az itt teljesen elveszett. Na és a hármuk között lévő kémia… komolyan, egy sivatagi tájképben több érzelem van. A film pedig erre a szerelmi háromszögre épített. Ennek kellett volna megérintenie? Ezen kellett volna sírnom? Még a Sith-ek bosszúján is többet sírtam, pedig azt a filmet nem sorolom feltétlenül a jók közé (oké, azért annyira nem rossz, mint amennyire utálják).

És ott volt még annak a bizonyos karakternek a nagyon megindító halála, akit annyira nem vezettek fel, hogy sehogy, úgyhogy totál leszartam. Na jó, a könyvben is keveset tudunk róla, és valójában szerintem nem az ő halálán akadtam ki, hanem ahogy Katniss erre reagált.

Minden másban, ami nem érzelmi dolog volt, abszolút működik a film. Az akciójelenetek izgalmasak voltak, nagyon jól nézett ki. Tudtam rajta izgulni, megijedtem, szurkoltam a szereplőknek. Bár nem tudom, mi a fenének kellenek bele zombik, mindenhol menő most a zombi, úgyhogy ide is bele kellett nyomni őket. (És most direkt megnéztem, mi van a könyvben, és négylábú hüllő-szerű lényeket írt.) A film végi csavar is működött, azt leszámítva, hogy körülbelül mindenki tudta, mi lesz az.

Igazából nem mondhatom erre a filmre, hogy rossz, mert nem az, nagyon könyvhű, és izgalmas meg még mindig tök jó dolgokat lehet belőle leszűrni, csak nem tudott úgy hatni rám, ahogy én azt vártam volna, és ez nem feltétlenül csak a film hibája (bár tény, hogy nem kizárólag az enyém), de kicsit csalódott vagyok.