Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 662 oldal
Fordító: Kamper
Gergely
A Végzet Ereklyéi zárókötete
Erchomai, mondta Sebastian. Jövök.
Árnyvadászok
A sötétség visszatér az árnyvadászok
világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a
barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb
ellenségével: Clary saját bátyjával.
Sebastiant a világon semmi sem győzheti le;
– egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek
oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek
befejező kötetében.
A bejegyzésben előforduló enyhe spoilerekért nem vállalok felelősséget. Semmi konkrétum nincs leírva, de utalások vannak, amiből esetlegesen lehet következtetni.
Nem írtam még
egyesével A Végzet Ereklyéi részeiről a blogba. Molyon meg lehet tekinteni,
annak idején mit írtam róluk, és nem tartom lehetetlennek, ha egyszer
újraolvasom a sorozatot (és biztos vagyok benne, hogy újra fogom), akkor majd
írok minden könyvről egyesével. Most viszont úgy érzem, nem foghatok bele úgy a
Mennyei tűz városának értékelésébe, hogy egy kicsit elő ne vezetném. Annak
idején valahogy nagyon nem akarózott olvasnom a könyvet, taszított Meyer
ajánlása, meg hiába mondták többen is, hogy ez jó, úgy voltam vele, hogy nem
érdekel. Aztán tessék, most itt vagyok, és Cassandra Clare rajongónak tartom
magam. Végül mégis megkaptam a Csontvárost és a Hamuvárost karácsonyra, és
elkezdtem olvasni, és úgy voltam vele, hogy jó-jó, vicces, vannak benne jó
karakterek, de olyan sablonos és kitalálható az egész előre. És akkor jött a
„ti testvérek vagytok”-csavar, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az
írónőt. Ennek már lassan négy éve, és azóta is imádom töretlenül, és elvakultan
mindent elolvasok, ami csak kikerül a kezei közül. Persze látom a hibáit, és
nem vagyok minden könyvével teljes mértékben megelégedve, de annyira el tud
varázsolni a történeteivel.
Nagyon vártam a
Mennyei tűz városát, igaz annyira nem voltam bezsongva, mint A hercegnő előtt.
Persze sok megoldatlan rejtély volt még, gyártottam az elméleteket, írtam a
halottak listáját, kerültem a spoilereket, de valahogy mégsem ugyanazt az
izgalmat éreztem, mint máskor. Pedig mégis ez volt az első sorozat, amivel
találkoztam, nem a Pokoli szerkezetek, ezzel kezdődött az Árnyvadász
pályafutásom négy évvel ezelőtt, és most ennek vége. Arra számítottam, hogy
kegyetlenül fog fájni, napokig síni fogok, ha eszembe jut, mert így volt ez A
hercegnővel, de a Mennyei tűz városa olvasása közben egy könnycseppet sem
ejtettem. Mielőtt még ebbe bővebben belemennék, és elkezdeném a két zárókötetet
alaposabban is hasonlítgatni, azért leírom, mi a véleményem a könyvről.
Szeretem a
sorozatot, bár az első három kötetet jobban, azért annyira szívemhez nőttek a
szereplők meg az egész árnyvilág, hogy a hibái ellenére is tudom szeretni
minden egyes részét. Amikor elkezdtem olvasni a CoHF-et, tudtam, hogy fájdalmas
lesz, de azért valami durvábbra számítottam.
Jó volt újra
találkozni mindegyik szereplővel, hogy újra velük kalandozhattam, szurkolhattam
értük. Úgy hiányoztak, ahogy rég nem látott ismerősök, amikor nem is tudjuk,
mennyire rossz, hogy nincsenek velünk, csak amikor újra összefutunk. És ezért
szeretek újra és újra belemerülni ebbe a világba. Mert minden egyes alkalommal
mást ad, többet, és mégis annyira otthonosan mozgok benne, mintha már ide
tartoznék. Na jó, lehet, hogy őrültnek fogok tűnni, de ha felkérnének, hogy
legyek Árnyvadász, habozás nélkül igent mondanék. Akkor is, ha a következő
pillanatban kinyírna egy démon.
Tehát a világot
változatlanul imádom, a leírás nem változott, továbbra is remek, Gergő
fordítása nem hibátlan, de még mindig nagyon jó, a szerkesztés megint olyan,
mintha nem is lett volna, amikor tudom, hogy elvileg megtörtént, és ezért
furcsa is, hogy akkor miért csúszott ennyit a könyv nálunk.
A karakterek
nagy többségét imádom, vagy utálom, ahogy eddig is. Claryvel így a sorozat
végére egészen megbarátkoztam, ebben a részben már nem volt idegesítő számomra,
nem hisztizett annyit, hanem egészen jó harcossá vált. Jace valahol a régi
önmaga és a Bukott angyalok városában lévő önmaga között volt, voltak jó
megmozdulásai és beszólásai, az ő sorain röhögtem a legtöbbet, mégis
előfordult, hogy elkezdett vinnyogni, hogy ő gonosz, és olyankor leginkább csak
leütöttem volna egy péklapáttal. Meg néha rámjött a csillámporhányhatnék a
szerelmes nagymonológjaitól, de azt még el tudom neki nézni, mert végül is
Herondale. Nem sok jelenet volt vele és Zakariással, tulajdonképpen azt hiszem,
konkrétan csak egy, de az a kedvenceim között van. Oké, minden zakariásos
jelenet a kedvenceim között van, gyakorlatilag ő az élő összekötő kapocs a
Pokoli szerkezetek és a Végzet ereklyéi között (mert Magnus nem igazán ezzel
van elfoglalva, Tessa meg csak egy jelenetben van benne). Izzyt, Simont és
Alecet változatlanul szeretem, Magnus meg örökké a kedvencem marad, és ez így
lesz, amíg világ a világ. Bejöttek új karakterek is, konkrétan a TDA leendő
főszereplői, és nem hittem volna, de sikerült megjegyeznem a Blackthorn
gyerekeket. Sokan vannak, de azért nem egy hadseregnyien. Már most szeretem
Emmát és Julest, meg Tyt is, úgyhogy nagyon várom, mikor olvashatom majd az ő
történetüket. Érzem, hogy az is össze fogja törni a szívem.
Sebastiannal
érdekesen állunk, mivel őt nagyon szerettem korábban, és itt is annyira vártam,
hogy jöjjön majd a kegyetlenkedése meg a vicces kis gonoszságai és azok a
mondatok, amiken visítva röhögök. Hát ez most nem volt, az idő nagy részében
csak kérkedett a hatalmával, a másik részében meg Clary után sírt. Nagyon
idegesítő volt, úgyhogy alig vártam, mikor nyírják már ki végre. Pedig én
tényleg szerettem Sebastiant, mondd Cassie, miért tetted ezt vele?
A cselekmény
izgalmas volt, és lehet, hogy hosszúnak tűnik a könyv, de csak azért, mert
rohadt sok szálon fut a történet. Aminek azon kívül, hogy több szempontot is megismerünk,
meg olyan dolgokat megtudunk, amit máshogy nem tudnánk, nem sok értelme volt.
Arról nem is beszélve, hogy rengeteg mindent untam. Jó, Emma szemszöge még oké,
mert arra tudtam úgy tekinteni, hogy előrevetítés a TDA-ra, de Jocelyn (akit
amúgy is utálok) szemszögeit egyenesen a kukába hajítottam volna. Maia részeit
meg bele se kellett volna tenni, mert őt sem bírom. Legszívesebben átugrottam
volna azokat, habár megismertük Los Angeles fő boszorkánymesterét, akit szintén
imádni fogok, de ettől még halálra untam magam.
Deszy mondta,
hogy feltétlenül olvassam el a Raphael Santiago megmentése című Bane-krónikát,
mert fontos lesz, úgyhogy elolvastam még a CoHF előtt, és időnként
vissza-vissza utalgattak rá, de szerintem nem ezért volt fontos. Ezúton is üzenem
Deszynek és Cassie-nek is, hogy kapják be. Mindenesetre sikerült megszeretem
Raphaelt.
És most
beszéljünk a halottakról. Spoilerek nélkül. Cassie azt mondta, hat halott lesz,
akiket név szerint ismerünk, na Cassie nem tud számolni, mert kapásból van vagy
tíz, de nem baj. Kettőt kitaláltam előre, és azt hittem, az egyik fájni fog, de
nem fájt. És amúgy is nagyon várható volt. Egy nagyon váratlanul ért, már csak
azért is, mert nem számítottam rá, hogy ez ennyire fog fájni. A maradék meg
körülbelül tök lényegtelen. A hercegnő után (amiben szintén nem volt sok halál,
és az se volt megrázó), én azt vártam, hogy itt most megint kitépi a szívem és
darabokra töri, de azért úgy, hogy közben élvezzem. Hát semmi ilyesmi nem
történt, és az annyi zseniális elméletem közül egyik se jött be.
Cassie
legnagyobb hibája, hogy fél. Fél fontos embereket ölni, fél olyannal rosszat
tenni, akit szeret, és ez teszi gyengévé. Ha én írtam volna ezt a kötetet,
akkor egyrészt feleennyire se lenne jó, másrészt mindenki egy hétig bőgött
volna. Könyörgöm, ez egy háború, nem intézhetjük el azzal, hogy pár
mellékszereplőt kinyírunk, aztán szevasz, legyen ez a fájdalom. Hát ez csak egy
apró tűszúrás volt ahhoz képest, amit vártam. Ezért haragszom Cassie-re. Tud
fájdalmat okozni, ezt már láttuk, tud úgy írni, hogy az keserédes legyen, de ez
nem ilyen volt. Egyes karakterek miatt (akik nem a halottak voltak) kicsit
szomorkás, de alapvetően nem az. Szóval miközben örülök a végének, azért
csalódott is vagyok. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik A hercegnő, bár
annak a végével sem vagyok túlzottan kibékülve.
Amit nagyon
szerettem ebben a részben, ahogy az egész árnyvilágban, az az utalások. Nem
elég, hogy mindenféle aprósággal visszautalgattak a Pokoli szerkezetek
regényre, de keresztbe-kasul mindenfelé. Előrevetítették a TDA-t, sőt,
szerintem már a TWP-t is, és nem csak a TID-s szereplőket emlegették folyton,
hanem már a TLH-s karaktereket is. Meg a Bane-krónikákat is felhozták. És
igazából lefogadom, hogy minden másra is utaltak, ami csak előkészületben van.
És még mindig jobban várom a TLH megjelenését, mint a TDA-t. Persze most már a
TDA-t is várom, tuti imádni fogom Emmát és Julest is. (És ha ki akarjátok
bogozni ezt a bekezdést, magyarázatért keressétek fel a
Végzet Ereklyéi rajongói oldalt.)
Amit hiányoltam,
hogy mi történik az epilógus után, mert ezt mondjuk szívesen elolvastam volna
még, de hát a nyilvánvaló okok miatt erről nem tudunk. És még csak olyan hamis
infókat sem kapunk, mint mondjuk A hercegnő végén a családfa, aminek nem szabad
hinni. Ezért most kaparhatom a falat a TDA után is.
Szóval haragszom
Cassie-re, de még mindig szeretem őt. Habár a Pokoli szerkezetek marad a
kedvenc sorozatom tőle, azért nem felejtem el, hogy a Végzet Ereklyéivel
kezdődött minden annak idején, és nem vagyok tökéletesen megelégedve ezzel a
véggel, de azért szeretem.
Kedvenc
karakter: Magnus, Jace, Alec, Izzy, Simon, Jules, Emma, Zakariás
Ami legjobban
tetszett: a sorozatok összefűzése, és a Malec jelenetek
Ami nem
tetszett: hogy nem fájt annyira, mint vártam
Értékelés: 4,5/5
