Interjú A. M. Aranth-tal, a Cleadur szerzőjével

A Dobszó a ködben című regény elolvasása közben és után felmerült bennem pár kérdés, és voltam olyan szerencsés, hogy ezeket feltehettem az írónak, aki válaszolt nekem. Én pedig mindezt megosztom most veletek.

Honnan jött ez az írói álnév?
Olvasd egybe a nevet és kiderül. :)

Nem gondoltál rá, hogy a saját neved alatt jelentesd meg a könyvet?
Sokan mondják, hogy nekem olyan jó regényíró nevem van, és hogy azt használva kéne publikálni. Na de ezt a regényt? :) Ez végső soron egy young adult, amiről - sajnos - helytelenül sokan azt a képzelik, hogy csak angol anyanyelvű nők képesek ilyesmit írni. Emiatt mindenképp álnévben gondolkoztam, és ami végül lett belőle, kellően uniszex és nem konkrét, hogy megfeleljen a célnak. Ráadásul a könyvhöz is van köze. :)

Miket írtál korábban (amennyiben írogattál már korábban is)?
1999 óta írok így vagy úgy - akkor még kézzel, füzetekbe, a kollégiumi tanulóórán, a stúdiumon. Mivel tilos volt, ezért rendszeresen elkobozták a füzeteimet 1-2-3 hetekre - addig az a sztori pihent, én meg belefogtam egy újba, így ezer és egy műfajt és történetet kipróbáltam. :) A fiókban van egy befejezett űroperám (ő intenzív átdolgozást igényelne), egy steampunk bosszúregény és egy dark fantasy regény első fele is.

Milyen visszajelzéseket kaptál a korábbi szerzeményeidre?
Mondhatni, hogy semmilyet. :) A gimiben volt egy kis kör, akik olvasgatták (és követelték) a folytatásokat, de igazából 2005 óta most először olvasta úgymond "idegen" bármilyen írásomat.

Honnan jött a Dobszó a ködben ötlete?
A húgommal, Judittal egy esős nyári délutánon, 2010-ben ültünk otthon, és egyszer csak az a perverz ötlete támadt, hogy nézzük meg a Twilightot. Ő már látta, kíváncsi volt a véleményemre. Szó se róla, a film kikészített, és háborogva közöltem, hogy hát ilyet bárki tudna írni, csak nem akar, mert rossz. Erre húgommal poénból összeraktunk egy mázsányi klisét, kitaláltuk a karaktereket, Moonshadowt. Este viccből neki is álltam, és elkezdtem tulajdonképpen egy paródiát írni. Viszont már a harmadik oldalnál éreztem, hogy ebből lehetne valami jobbat, valami értékesebbet alkotni, megszerettem a szereplőket, és láttam, hogyha ezt nyakon locsolnám olyasmivel, amik akkortájt (és most is) az életemet alkotják, ez lehetne érdekes. Nosza, új fájlt nyitottam és elkezdtem egy fokkal komolyabban, raktam bele egy ködöt, ami az emberek fülébe sutyorog és vadászik rájuk, egy kis kora-középkori óangolt, némi ezerötszáz éves jóslatot, egy kis metalt, és egy nagy adag iskolát (tekintve, hogy épp tanárként egzisztáltam, ez testhezálló volt). Az óangol és a jóslatok végül a második kötetre szorultak - eredetileg egy könyvnek szántam az első és második részt, többektől kaptam olyan kritikát is, hogy a Cleadur félkész - nem, nem félkész, csak fél könyv. :) Persze azért átpofoztuk, hogy önmagában is olvasható legyen.

Miért döntöttél úgy, hogy ezt megpróbálod kiadatni?
Miért dönt úgy a szél, hogy fúj? :) Bennem van egy vágy arra, hogy hallják a hangomat, hogy elolvassák a szavaimat - mindenki, aki ír, így érez, aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. Igazából nem is történt itt döntés, mindig, minden írásomat kiadásra szántam, csak sokról reálisan beláttam már a leírás pillanatában, hogy ez inkább marad ujjgyakorlatként a fiókban.

Milyen érzés tudni, hogy mások is olvasni fogják a műved? Izgulsz?
Nincs rá szó, mennyire. :) Az érzés kettős: egyrészt, hatalmas öröm, másrészt még hatalmasabb félelem. Mi van, ha nem fog tetszeni az olvasóknak? (Az agyad hiába tudja, hogy semmi, joguk van ízléssel rendelkezni, aminek nem biztos, hogy megfelel a könyv, akkor is félsz ettől.) Sőt, mi van, ha hangot is adnak ennek, ha megkeresnek és az arcomba mondják, hogy "Ember... ez aztán sz*r volt!"? Nagyon önkritikus ember vagyok, alapvetően negatívan állok magamhoz sok mindenben, és minden visszajelzést úgy szívok be, mint a szivacs, úgyhogy nagyon remélem, nem csak tömény fekete füstöt nyelek majd :)

Kinek mutattad meg először a kéziratot?
A húgomnak és a feleségemnek. Az ő javaslataik alapján épült fel Moonshadow illetve a regény világa, bár ott, ahol most tartok, már nagyon eltértem jelentősen pozitív hangulatú hatásuktól... :)

A könyvben felmerülnek különböző rock- illetve metálbandák nevei. Feltétlenül meg akartad mutatni, mennyire jó zenei ízléssel rendelkezel?
Ó, nem hiszem, hogy "jó" ízlésem lenne. :) Alapvetően nem hiszek abban, hogy az ízlés lehet jó vagy rossz: vagy van, vagy nincs, de azokkal az emberekkel, akiknek nincs ízlése, akiknek vagy semmi se tetszik, vagy minden egyformán, nem ülsz le beszélgetni, mert nincs miről. :) Egyszerűen inkább csak az a helyzet, hogy én találtam valami értéket ebben a zeneiségben, rengeteget köszönhetek neki világlátásomban is, de sok nehézséget és nyavalyát szenvedtem át a rock és a metal segítségével. Ha belegondolok, ki lennék enélkül a zene nélkül… hát, nem biztos, hogy barátkoznék magammal! :D Emiatt persze természetesen örülnék neki, ha minél többen megtapasztalnák azt a katarzist és erőt, amit én is merítettem ebből a zenéből.

Milyen szerepet tölt be az életedben a zene?
Szó szerint kitölti. Különösen magányos perceimben, amikor inspirációt, ötleteket keresek, nagyon fontos: több jelenet, történet és karakter konkrét zenéből születik a fejemben. Valahol azt hallottam, hogy ha író vagy, nincs megállás, szüntelenül megy a fejedben a vetítés arról, ami ki akar törni írásként - ez igaz, ebben az esetben a zene nem más, mint a filmzene, ami képes befolyásolni ezeket a képeket. Egyébként zenei mindenevő vagyok - Brahms-féle cselló szonáták és Albinoni adagiok ugyanúgy vannak a playlistemben, mint Nitro, Tenacious D, Asking Alexandria, Dead by April, Amaranthe (hopp! :) ) vagy Nightwish, akik meg szépen megférnek egyes DJ-k jobb mixeivel... (Ne tessék megölni!) Bármi mehet, ami inspirál, amiből ötleteket lehet meríteni. Nem szeretem, mikor a zenét műfajokra bontják és valamit zsigerből nem hallgatnak, mondjuk azért, mert az "tuc-tuc", vagy mert "nincs benne gitár". Ha valamire azt mondod, nem tetszik, előtte hallgasd meg. A rockot/metalt se kell szeretni, de azért egy Freddy Mercury vagy egy Guns'n'Roses már-már alapműveltségnek számít, illik ismerni őket (nem is beszélve a korábbi klasszikusokról).

Hogy találtál rá erre a zenei irányzatra? Mitől érzed magadénak?
Hát hogy hogy találtam rá, az egy tökéletesen érthetetlen dolog: amikor én kamasz voltam, (1999 környékén járunk) a menő zene a Brooklyn Bounce, a Scooter, a Vengaboys, Aqua... hát, ilyenek voltak. :D Ráadásul mi bentlakósok voltunk egy kollégiumban, ahol elég komoly napirend mellett működhettünk: 8-től 12:30-ig vagy 13:25-ig suli (szombaton is), 15:30-tól pedig már stúdium, azaz tanulóóra volt - a kettő között szabadott zenét hallgatni. Eleinte 25-en laktunk egy hálóban, erre a 25 főre jutott egy darab magnó. Jó, mi? :) És akkoriban azért nem mindenki szaladgált okostelefonnal (olyan még nem volt) vagy mp3 lejátszóval (olyan se), legfeljebb walkmanje volt az embereknek - az osztályban talán 4 főnek volt is. Aztán eljöve 2002, amikor kölcsön kaptam Pék Máté barátomtól a Within Temptation Mother Earth és a Nightwish Angels Fall First című albumát (akkorát fordult a világ két-három év alatt, hogy eddigre nekem már volt egy discmanem, ami olvasott mp3-cd-ket is! 700 mega tömény zene, hát el tudod ezt képzelni?! :D ), amire Egressy Gábor (akinek a Cleadur egyik ajánlása szól) cimborám rátett egy Rhapsody lemezt az egészre, és kész volt, függő lettem! Ami végképp beszippantott a műfaj számára, az a Nightwish Once albuma volt 2004-ben, ami meggyőződésem, hogy minden idők egyik legjobb lemeze.
És hogy mitől érzem magaménak? Ehhez elég tudni, hogy én zenehallgatási korom elérésekor nagy fantasy-olvasó voltam: J. Goldenlane, Dragonlance, Forgotten Realms, A Gyűrűk Ura (ami nem fantasy, de olyasmi), ezek mentek nálam. Persze a fantasy akkor még főleg lekezelt, lenézett tematika volt… erre a kezembe kerül egy zeneileg is nagyon korrekt, tetszetős album, aminek az első száma a Tündeösvény, és olyanokat mondanak benne, hogy Bilbó meg Egy Gyűrű? Huhh, ide vele, ez csak jó lehet!
A rock és a metal zene foglalkozott/foglalkozik egyedül olyan témákkal, amik engem érdekeltek, itt viszont bőséggel megkaptam. Emellett ez a zeneiség hordoz egyfajta erőt, energiát, ami más, mint másik zenei irányzatoknál: nem az önfeledt bulizásra irányul, nem arra, hogy jól érezd magad vagy hogy valami érzelmet csikarjon ki belőled (illetve, nem csak ezekre). A jó metal őserővel dühöng, mérges, utálja mindazt a rosszat, ami történik (Város 15…), még akkor is, ha látszólag pont ezekről a dolgokról szól. Én ebben a zeneiségben találtam meg azt a tükröt, amibe ha belenézek, látom a saját sötétségemet és fényemet is. Az, hogy emellett még jól is hangzik a zene… az már csak egy plusz. :)

A. M. Aranth: Cleadur – Dobszó a ködben (Holdárnyék 1.)


Egy négyállomásos turné keretében mutatunk be nektek egy álnév alá rejtőző magyar író első kiadott művét. Mindig jó olvasni hazai szerzőtől, és rádöbbenni: lehet, hogy nem ismerik nemzetközileg, de ez is van olyan jó, mint bármelyik bestseller.
A köd általában csak egy időjárási jelenség, de néha több annál. Néha nem árt, ha vigyázol, mert veszélyes is lehet. Nem minden az, aminek látszik. Mindig figyelj a ködben, és hallgasd a dobszót.

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 360 oldal

Amy Soleil élete nem egyszerű.
Nem elég, hogy egy fiú ikertestvérrel verte meg az élet, még szinte évente új városba is költöznek.
Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki se vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.
Moonshadowban pedig, ahol idén kikötöttek, hemzsegnek a furcsaságok: az iskola portása kardot visel, az Igazgató mintha egy középkori kínzókamra mestere lenne, a köd suttog az emberek fülébe, eltűnik egy közkedvelt tanár, sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és helyekről beszélnek… és ha mindez nem lenne elég, a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és újra és újra be kell bizonyítaniuk, hogy igenis ők a legjobb banda a földtekén.
Amikor pedig Amy rátalál saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival együtt a nyakába veszi az utat, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű.
A Holdárnyék sorozat első része pörgős felütés egy izgalmas, az egész világon és történelmen átívelő kalandnak. Rejtélyek, titkok, Holdárnyék!

Ígéretemhez híven szét fogom cincálni ezt a könyvet, és lehet engem utálni meg megkövezni, de nem leszek kedves. Nem szeretem a kivételezést. Bevallom, a fülszöveg alapján a történet kevésbé keltette fel a figyelmem, inkább az író személye érdekelt (aki nem tudom, honnan szedte az ezt az álnevet, de még mindig nem jutottam túl ezzel kapcsolatban a „WTF”-fázison), és hogy mi mindent tud összehozni. Azt kell mondanom, hogy írt egy tipikusan elsőkönyves könyvet. Nyilvánvalóan nem vagyok sem szerkesztő, sem korrektor, sem semmi hasonló, de olvastam már elég sok könyvet, és olvastam már elsőkönyves írók első könyveit is. Nem nevezem magam szakértőnek a témában, vagy ilyesmi, de azért látom rajta, mi itt a probléma.
Jól kezdtem ezt most, mindenki már retteg, hogy ezt most jól le fogom húzni, mintha valami fossal állnék szemben, de erről szó sincs. Az alaptörténet abszolút bejött, nem a világ legegyedülállóbb sztorija, de azért tipikusan klisésnek sem mondanám. Van benne egyediség, amellett, hogy a műfaj sablonjait felsorakoztatja. A végére pedig olyan izgalmak jöttek sorba, hogy már most rágom a körmöm, mi lesz a folytatásban.
Ez a rész érezhetően egy bevezetés. A cselekmény lassan haladt, és mikor már majdnem a végénél jártunk, de még mindig nem derült fény a titkokra, gondolatban már azt kerestem, kit üthetnék le, hogy végre megtudjunk már valamit, mielőtt megőrülök. Kicsit többet vártam a nyomozós száltól, de mégiscsak tizenöt évesekről van szó, nem Poirot-ról, úgyhogy nem igazán tudom, mi mindent csinálhattak volna még.
Az író remek zenei ízléssel rendelkezik, és ezt igyekszik mindenki tudtára adni, és ezzel nincs semmi baj. De valami idilli elképzelései vannak a tinizenekarokról. Félig-meddig ugyan meg van magyarázva, miért ilyen jók az ikrek, de azért kizártnak tartom, hogy találnak még három másik embert, és fél óra után annyira jók lesznek együtt, hogy mehetnek is koncertezni. Tizenöt éves gyerekekről beszélünk. Ráadásul időnként úgy éreztem, mintha egy alkoholista-kampánybeszédbe cseppentem volna. Nem azt mondom, hogy egy csepp bort se ihatnak, de én nem bírnék ennyit meginni, pedig azért már elmúltam tizennyolc pár éve. Arról nem is beszélve, hogy Amerikában komolyabban veszik a kiskorúak alkoholizálását, mint nálunk. Néha egyszerűen mintha nem is tinikről lett volna szó, hanem lecsúszott, öreg, alkesz zenészekről.

Szóval a zenekart illetően inkább az volt az érzésem, hogy elhagytuk a realitás talaját, és inkább az író vágyaiba csöppentünk volna. Én is szeretem a jó zenét meg örülök a sikernek, de legyen az a siker hihető.
A fogalmazás nekem olyan volt kicsit, mintha egy általános iskolás írta volna. Csak a lényegre szorítkozott, leírta, mit csináltak meg volt párbeszéd, esetleg egy-egy ember megjelenését, és csak nagyon ritkán tért ki a tájra vagy hasonló. Persze, örülök én, ha halad a cselekmény, de néha nem baj, ha kicsit elmélázunk azon, milyen a hó színe, vagy elgondolkodunk valamin, vagy tudomisén. A párbeszédek pedig helyenként furák voltak. Érthetőbben kifejtve, volt olyan mondat, amiről azt gondoltam: „van ember, aki tényleg mond ilyet bárkinek is?” Jaj, és a szerelmi szálak. Bárki, aki olvasta a Végzet ereklyéit, nem mondhat olyat, hogy „ilyen bonyolult szerelmi hálóról még sosem olvastam”, de ez már-már megközelíti azt a szintet. A végén már követni sem tudtam, hogy akkor most ki, kivel, hogyan, mit, miért, és egyáltalán mivan?
A karakterek nincsenek kibontva, de annyira, hogy voltak, akiket meg sem tudtam különböztetni egymástól, csak annyival voltam tisztában, hogy kit hogy hívnak. Az igazgató meg totál rejtély volt számomra, nem értettem, hogy miért ilyen köcsög az egyik pillanatban, a másikban meg olyan kedves. Ez még a végével sem lett érthető számomra, egyszerűen csak ellentmondásos volt a karaktere.
A vége viszont mindent megmentett, amikor eljutottunk a lényeghez, ami körülbelül tíz oldalban el is lett magyarázva, és jobban örültem volna, ha ez van kibontva a regényben (jó, némi zene mellett), de hát ez van. És még mielőtt bárki nekem rontana egy karddal, elmondom, hogy ez a könyv nem rossz, csak van még mit rajta javítani. Most pedig várhatom a második részt, mert természetesen függőben kellett hagyni egy szálat… Egyszer idegbajt fogok kapni a függővégektől.

Kedvenc karakter: Tank, a macska
Ami legjobban tetszett: a zenék és a vége
Ami nem tetszett: ezt mind leírtam fentebb
Értékelés: 3/5

Nyereményjáték

A regényben központi szerepet kap a zene, főleg a rock és metál nagyjai. Különböző híres együttesek, előadók dalszövegeit kevertük össze, nektek pedig ki kell találni, kiről is van szó. Segítségetekre lehetnek a képek. Írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába a megoldást, és helyes megfejtés esetén máris esélyetek lesz megnyerni a könyv egy példányát.
Kizárólag Magyarországra tudunk postázni. A nyerteseket e-mailben értesítjük, akiknek 72 órájuk van, hogy e-mailben válaszoljanak. Válasz híján új nyertest sorsolunk.

I'll fight, babe, I'll fight
To win back your love again
The wise man said just find your place
In the eye of the storm
Walking down the street
Distant memories
Are buried in the past forever


a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
09. 29. Bibliotheca Fummie

Rainbow Rowell: Eleanor és Park


A Scolar Kiadó jelenteti meg október 9-én Rainbow Rowell: Eleanor és Park című könyvét, mely a külföldi debütálása óta eltelt másfél év alatt számos díjat besöpört, többek között első lett a Goodreads 2013-as szavazásán a Young Adult Fiction kategóriában, ugyanezt elérte az Amazon éves összesítésén is. Fiatalok százezreinek lett a kedvence ez a történet, melyet most 12 állomáson keresztül mutatunk be a blogturné keretein belül. Érdemes követni a turnét, a játék könnyű lesz, megnyerhetitek a Scolar Kiadó által felajánlott  három nyereménykönyv egyikét!

Kiadó: Scolar
Oldalszám: 320 oldal
Fordító: Simonyi Ágnes

Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből. Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Én nem fogok hitegetni senkit, ez bizony egy sablonos romantikus könyv, pont ugyanolyan, mint az összes többi hasonló, ami ebben a műfajban született. Na jó, talán 90%-ban ugyanolyan, viszont azt a maradék 10%-ot imádtam benne. Meg a többi részét is. Igen, tudom, gáz vagyok, meg menthetetlenül romantikus (én, hahaha, nem ismertek még engem, ha ezt gondoljátok), de ez a könyv nagyon jó, annak ellenére, hogy klisés.
Annyira realisztikus, hogy számomra ez még csak a csöpögés szintjét se érte el. Egy mondat erejéig sem éreztem azt, hogy ez hiteltelen vagy gusztustalan lenne, egyszerűen csak olvastam, és élveztem a történetet. Minden egyes mondatát. Nem tartott sokáig, de amikor olvastam, akkor olvastam a buszon, menet közben, az ebédszünetemben. És folyton néznem kellett az órát, hogy ki ne fussak az időből, mert annyira bele tudtam magam élni, hogy amikor felnéztem, csodálkozva vettem észre, hogy jé, még mindig a munkahelyemen vagyok. Eléggé olvasatja magát, mint az ilyen történetek általában, és természetesen két napon belül el is fogynak, de egyik romantikus olvasmányomat sem éreztem még ennyire valóságosnak.

Amiben nem sablonos, az mind nagyon jó benne. 1986-ban járunk, és remekül lett kiválasztva az évszám. A hangulatból nagyon átjön a nyolcvanas évek, Park képregényeket olvas, amitől előjött belőlem a kislányos rajongás, a zenék kiválasztása meg egyszerűen fenomenális. Persze azért nem mindig voltam tisztában vele, hogy mikor is vagyunk most, de az olyan apróságok, mint a magnókazetta és a korabeli punk/rock dalok emlegetése újra és újra eszembe jutatta, ez még nem a XXI. század.
Eleanor nem tökéletes. Persze senki sem az, de vele kapcsolatban nem éreztem azt, hogy azzá akarják tenni. Eleanor egy kissé duci lány, akinek otthon is problémái vannak, ezért visszahúzódó, mégis olyan ruhákban jár, mintha ki akarna tűnni a tömegből. Őt azért szerettem, ahogy a dolgokhoz hozzáállt. Meg tudtam érteni, hogy érez, mert valahogy én is így vagyok a világgal. Volt egy megjegyzése a Rómeó és Júliával kapcsolatban még a könyv elején, és akkor már tudtam, hogy mi jóban leszünk. Park félig koreai, az alacsony termete és a fura szeme pedig nem teszi a lányok kedvencévé. Nem a szerelmi szálat szerettem ebben a könyvben, hanem Eleanor és Park kapcsolatának természetét. Ahogy lassan megismerkednek egymással, és végül szerelmesek lesznek. Ahogy fokozatosan változnak ők és az egymáshoz való viszonyuk. Tudom, hogy ezt már írtam, de annyira életszerűnek éreztem az egészet, hogy teljesen bele tudtam merülni, aztán már csak azt vettem észre, hogy elmúlt éjfél.

Nagyon érdekesnek találtam Eleanor problémáját, sajnos sokan vannak hozzá hasonló helyzetben még most is, és kicsit sajnálom, hogy a könyv végén erről nem kaptunk több infót. Parkot pedig imádtam, a kicsit lányos megjelenésével, a védelmező ösztönével, és azokkal a tipikus kamaszfiús reakcióival. Csak egy hajszál híja volt, hogy felkerüljön a kedvenc karaktereim listájára, de azért odáig mégsem sikerült feltornásznia magát.
A vége tetszett a legjobban, és anélkül, hogy spoilereznék, örülök, hogy ebbe az irányba terelte a cselekményt az írónő, viszont a lezáráson kiakadtam, már ha lehet ez lezárásnak hívni. Mostanában több olyan egyrészes könyvet is olvastam, aminek gyakorlatilag függővége van. Értem én, írói szempontból miért jó így lezárni, és olvasói szempontból is valamennyire praktikus, de annyira rossz tud ez így lenni számomra. Valamiért divat lett ez mostanában az írók körében, le van zárva, de mégse. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó kb. 20-30 oldalt végigbőgtem, és akkor még csak egy rendes befejezést sem kapok. Ez igazságtalanság!
Mindenesetre a könyv nagyon tetszett. Nem azt mondom, hogy ez volt életem legjobb romantikus könyve, de ha csak egy romantikus YA-t olvastok el, legyen ez az.


Kedvenc karakter: Park
Ami legjobban tetszett: a kor, a képregények, a zene, a kapcsolatuk alakulása
Ami nem tetszett: a függővég
Értékelés: 4,5/5

Képregények a könyvben

A nyolcvanas években, még az internet kora előtt a fiatalok vagy tv-t néztek, vagy képregényeket olvastak, hogy valamivel elfoglalják magukat. Park inkább az utóbbi kategóriát választja, és mivel Eleanor is érdeklődőnek tűnik, rendszeresen kölcsönad neki egy adag újságot, tulajdonképpen ez az első dolog, ami összeköti őket. Többfélét is olvas, nem csak a legnépszerűbbeket. Persze itt van az X-men, ami az egyik kedvencem (noha én képregények terén nem vagyok túl tájékozott, csak a képregény-filmeket szoktam megnézni). Ez a Marvel tulajdonában van, és egy csapat mutáns küzd meg egymással benne. Gondolom elég csak Magnetót vagy Rozsomákot említeni, és máris mindenki maga elé tudja képzelni a karaktert. Együtt olvasták a buszon a Watchment, amiből súlyosan hiányos a tudásom, aztán emlegetnek itt még Romot, amiről még csak nem is hallottam, de valamiféle cyborg van benne. A Mocsárlény szintén eléggé ismeretlen mindenki számára, a nevéből adódóan könnyen ki lehet találni, milyen főszereplőről van szó. Batmanről is beszélnek, ami Eleanor szerint rémesen unalmas, és ezt nem tudom megérteni, mert Batman a DC-univerzum valaha volt legjobb szuperhőse. Ezek a képregények kerülnek szóba, de ha már Marvel, biztos vagyok benne, hogy Park ki nem hagyta volna a Bosszúállókat.

Nyereményjáték

A regényben sokat szerepel az X-MEN képregény, a nyereményjátékunk is ehhez kapcsolódik. Minden állomáson a játék leírása alatt/mellett találtok egy-egy szereplőt. Fel kell ismernetek a kép alapján a karaktert és beírnotok a  Rafflecopter doboz megfelelő  sorába. Magyar és angol neveket is elfogadunk.  Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A sorsolás után e-mailt kapnak a nyertesek, akiknek 72 órájuk van emailben válaszolni, ennek hiányában új nyertest sorsolunk.



a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
09.26. CBooks
09.28. Bibliotheca Fummie
10.04. Media Addict
10.06. Dreamworld

Gayle Forman: Ha maradnék

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 258 oldal
Fordító: Rudolf Anna

És te hogyan döntenél?
Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

Egy délután, ennyi kellett, hogy elolvassam ezt a könyvet. Azt hittem, kicsit hosszabb lesz, de igazából nagyon gyorsan lehet vele haladni, eléggé jól van megírva, hogy végig fenntartsa az érdeklődésem, és nem is hosszú.
Minden ismerősöm, aki olvasta, azt mondta, hogy ez annyira szép, és csomót bőgött rajta, és úristen, el kell olvasnom. Nyakamon volt a film, amit mindenképpen meg akartam nézni, viszont úgy semmiképp, hogy ne olvastam volna előtte a könyvet. Nos, most már elmehetek megnézni. Elsősorban azért érdekelt, mert sokan a Csillagainkban a hibával emlegették egy lapon, másrészt megtudtam, hogy van benne egy helyes rocksztár, és a főszereplőt pedig Chloë Grace Moretz alakítja, akit azóta szeretek, hogy láttam Hit Girlként a Kick-Assben, pedig akkor még azt sem tudtam, ki ő.
Tehát ha valaki bele akar kezdeni, de még gondolkodik rajta, akkor biztos egy jó érv mellette, hogy egy szabad délutánjába kerül az egész. Emellett egész szórakoztató, de azt nem értem, hogy lehet a Csillagainkban a hibával együtt emlegetni, mert még csak nem is hasonlítanak.
Forman egy nagyon érdekes témát vet fel: vajon ha lenne választásunk, hogyan döntenénk? Nagyon tetszett, hogy ez volt a fő kérdés végig, és ki is van mondva: annyival könnyebb feladni, de vajon mennyi mindenről maradhatunk még le, ha így döntünk? Már régebben is elég sokat foglalkoztatott a halál gondolata, és itt egészen közel kerülünk a témához, úgyhogy nem ódzkodtam tőle. Azt hiszem, mindenki másnak is vannak olyan napjai, amikor egyszerűen csak megszűnne létezni, mert akkor annyi minden sokkal egyszerűbb lenne. Nekem ez főleg most, a felnőtté-válás küszöbén jön elő többször is, bár mostanában ritkábban, mint évekkel ezelőtt, mégis minden annyira baromi nehéz. Utána meg jön valami, ami biztosít arról, hogy lehet, hogy nehéz, de mégiscsak megéri végigcsinálni, ha utána történik valami jó is. Nos, persze legtöbbször nem is gondolom véresen komolyan, de ez a regény rádöbbentett, hogy ha tényleg abban a helyzetben lennék, hogy dönthetnék, akkor lehet, hogy egyszerűen csak a könnyebbik utat választanám, és lehet, hogy rosszul döntenék.

Nagyon tetszett, hogy nem csak magát a balesetet és az utána következő eseményeket ismerjük meg, hanem visszaemlékezéssel a múltat is, és így kapjuk meg Mia és a családja teljes történetét. Szerettem a kapcsolatát Adammel, szerettem a kisöccsét, pedig a gyerekeket ki nem állhatom, a szüleit és a nagyszüleit egyenesen imádtam, de mégis a zene volt, ami megfogott benne. Imádom a zenét, és örülök, hogy ilyen nagy szerepet kapott benne, hogy minden szereplőnek az életében olyan fontos a jelenléte, hogy hatalmas változások és egész életszakaszok kötődnek hozzá. A visszaemlékezős megoldásokat pedig általában kedvelni szoktam, és igaz, hogy itt sokszor még csak össze sem függött néha a jelennel, nem volt zavaró, csak élveztem őket.
Nem mondom, hogy ez a regény tökéletes volt, még csak azt sem, hogy ez a legjobb a műfajában, vagy hogy mindenkinek olvasnia kellene, még csak nem is sírtam rajta (na jó, egy jelenetnél könnyes lett a szemem, de ez minden). Ez a történet Miáról és a családjáról szól, valamint a választásról, ami néha egyszerűnek tűnik, az nem mindig az. Egyszeri olvasásnak tökéletes, érdekes gondolatokat vet fel, amin még napokig lehet elmélkedni, de nálam nem hozott akkora katarzist, mint ahogy mindenki másnál. Mindenesetre a filmet megnéznem, a következő kötetbe pedig öt percen belül belevágok.


Kedvenc karakter: Adam, Mia szülei
Ami legjobban tetszett: a zenék
Ami nem tetszett: nem kapott el, ahogy azt vártam
Értékelés: 4,5/5

Claudia Gabel és Cheryl Klam: Káprázat (Elusion 1.)


A Maxim kiadó jóvoltából szeptemberben megjelenik Claudia Gabel és Cheryl Klam írónőpáros Káprázat című könyve.
Tarts te is velünk ezen a káprázatos utazáson! - Számos extra és értékelés mellett megnyerheted a három példány egyikét!

Kiadó: Maxim
Oldalszám: 352 oldal
Fordító: Béresi Csilla

A Káprázat hamarosan megváltoztatja a világot, amelyben eddig éltél. A kötet egy futurista sorozat lenyűgöző első darabja, amely egy tökéletes virtuális világ ellenállhatatlan vonzásáról szól. A nem is olyan távoli jövőben az ipar, a tömegtermelés és a gyárak sivárrá, szennyezetté teszik a lakóövezeteket. Minden szürke és mocskos. Detroit lakói szinte robotként élik mindennapjaikat. Egy technikai újdonságnak köszönhetően azonban felcsillan a remény, hogy bárki maga mögött hagyja a nyomasztó valóságot. Egy program segítségével beléphet a Káprázat világába, ahol a gyönyörű tájak, új élmények, nyugalom és boldogság várja. Csupán virtuális szemüveget és csuklópántot kell öltenie, hogy hátrahagyhasson mindent, és megtapasztalhassa pár órára a tökéletességet. Mikor azonban vádak érik a programot, hogy függővé tesz és veszélyes, Regan a védelmére kel. Mivel a programot édesapja tervezte, a lány úgy érzi, tartozik apja emlékének azzal, hogy nem hagyja bemocskolni fő művét. De miután a Káprázat magába szippantja, olyan igazságokra jön rá, amelyek választásra kényszerítik szerelem és lojalitás között… Ez az izgalmakkal, titokzatossággal, románccal és új technológiával fűszerezett thriller nem csupán a disztopikus sci-fik rajongóit ejti majd rabul.

Egy disztópia akkor működik jól, ha megfelelően ki van dolgozva a világ. Ha az elég magával ragadó, teljes és érdekes, akkor onnantól kezdve minden más csak másodlagos. Onnantól kezdve az már csak bónusz, ha a karakterek és a történet is jó, de ha ezek nagyon nem jók, az azért el is tudja rontani a dolgot. Valahol félúton vagyok a Káprázattal.
Érdekes, hogy ketten írták ezt a könyvet. Nem tudom, milyen rendszerben dolgoztak, de én abszolút nem éreztem rajta, hogy helyenként más lett volna a stílus vagy ilyesmi. Biztos jó munkát végzett a szerkesztő ezen a részén. Mert hogy más részén meg nem.
A világ az egyszerűen zseniális. Simán elhiszem, hogy ez valaha lehetséges lehet, bár annyira kocka már nem vagyok, hogy megállapítsam, ez mennyire megvalósítható. Érdekes volt olvasni az elején, ahogy Regan figyelte a vonaton ülő embereket, és mindenkin rajta volt ez a szerkezet. Ezek alapján először furcsálltam, hogy akkor most miért nem könyvfüggő minden ember, mivel nekem ugyanezt az élményt nyújtja. Jó, nyilván, ha le van írva, hogy ejtőernyőzik valaki, az nem ugyanolyan élmény, mintha magam is megtapasztalnám, de hát ebben a világban pedig minden virtuális, szóval az sem ugyanaz. Ráadásul engem már akkor elkezdett taszítani, amikor elmondták, hogy a Káprázatban nincsenek rossz érzések. Tudom, hogy ez egy virtuális világ, de úgy még jobban érzem, hogy semmi sem valódi, és ez rossz. A szerkezet valódi célja, hogy megismertessék az embereket a rég eltűnt világgal, a hegyekkel és erdőkkel, és ezzel a részével még vitatkozni sem tudok, mert ez legalább egy jó cél, de szerintem gusztustalan (és egyáltalán nem váratlan), ami végül az egészből lett.

És ezzel el is érkeztünk a karakterekhez, mert erről a dologról persze ők tehetnek. Regant az elején még nem is utáltam. Jó, hát azért messze volt attól, hogy kedvenc legyen, de egész normálisnak tartottam. Értettem a motivációit meg a logikáját, egészen addig, míg közbe nem szólt a szerelmi háromszög. Tudom, ne is mondjátok, én sem lepődtem meg. Már amikor feltűnt a másik srác, Josh, tudtam, hogy itt bajok lesznek. Valamiért nagyon kevesen tudnak jól megírni egy szerelmi háromszöget, és nem tudom, miért van ez így. Miért lesznek a lányok mindig teljesen idióták, amikor fiúk kerülnek a képbe? Regan is egész normális, amikor a nyomozás résszel van elfoglalva, de amint két másodpercre a fiúkra terelődik a gondolata, ott már kerestem az ásómat.
De a fiúk sem jobbak. Talán még többet is hisztiznek, mint a főszereplő. Patrick egy nagy gyerek, de komolyan. Mivel mindent a segge alá raktak, nem tudja elviselni, ha nem az van, amit ő akar, és ez látszik is. Képtelen hazudni, és egyszerűen csak egy nagy asshole. Ezt már az ötödik mondatából sikerült megállapítanom. De Josh sem jobb, elsőre kedvesnek meg aranyosnak tűnik, de a romantikusnak szánt gesztusai engem inkább megijesztettek volna. Aztán csinált pár dolgot, ami bennem elindította a „köszönöm, de inkább megtartom a veséimet”-védelmi mechanizmust, úgyhogy Regan helyében jó messze elkerültem volna a srácot.
Történet szempontjából érdekes, bár sok újdonsággal nem tudott szolgálni. A nyomozás eléggé jó volt, hogy lefoglaljon, még akkor is, ha nem értettem, miről van szó, vagy ezt most hogy találták ki, viszont a csavarok eléggé kiszámíthatóak azoknak, akik olvastak már legalább két ilyen könyvet. Ez nem feltétlenül negatív, de számomra azért több kell ennél, hogy felpontozzam. A vége viszont üt, még így is, hogy sejthető.
Szóval a karakterek és a cselekménybeli hibák ellenére a világ eléggé jó, hogy érdemes legyen elolvasni a könyvet. A lezárás miatt pedig tuti elolvasom a folytatást is, mert sikerült felcsigáznia. Disztópia kedvelőknek és kockáknak ajánlott.


Kedvenc karakter: Regan apja
Ami legjobban tetszett: a világ
Ami nem tetszett: a szerelmi háromszög
Értékelés: 4/5

A könyv világa

Regan Detroitban lakik, ami a valósággal ellentétben már nem annyira biztonságos. A városban olyan nagy a légszennyezettség, hogy maszkot kell hordani, ha valaki kilép a lakásból, legtöbbször alig van látnivaló a nagy szmogtól. Egyelőre még csak a városban elterjedt a Káprázat nevű szerkezet, amit a legtöbben – főleg a fiatalok – használnak is. Ez egy olyan masina, amit az ember felvesz a szemére meg a csuklójára, bedugja a fülhallgatót, és egy alternatív valóságba utazhat. Megtapasztalhatja milyen síelni vagy siklóernyőzni. Eredeti célja az volt, hogy az emberek megismerjék, milyenek voltak egyes helyek a Földön, mielőtt még az urbanizáció tönkretette volna őket.
A technika persze itt is utat tört, és ez nem csak a Káprázattal tapasztalható meg. Mindenkinek van egy unikártyája, ami tulajdonképpen a személyi, a bankkártya és a lakáskulcs is egyben. Ha valakinek a kódja nincs betáplálva a lakásba, az nem tud bejutni az ajtón. Ezzel a kártyával azonosítják magukat az emberek, és fizetni is ezzel tudnak.

Nyereményjáték

Gyertek és utazzatok velünk!
A könyvben Regan különböző érdekes helyre utazik a Káprázat nevű program segítségével. Azonban a Káprázatba valami hiba csúszott és az emberek benne ragadtak.

Mindennap más csodás helyre invitálunk titeket, ahol azt kell megállapítanotok, hogy “bugos” a kép vagy sem. A “bug” szó angolul bogarat jelent, informatikában pedig valami véletlenszerűen fellépő hibára utal.
Tehát bizonyos helyen oda nem illő elemeket rejtünk el, nektek pedig nincs más dolgotok, mint megállapítani a képen van a normálistól eltérő részlet vagy sem. Ha találtál valami hibát a képen, akkor elég egy “igen” szó, ha a képen nincs semmi eltérő részlet és az eredeti képet látjátok, akkor elég egy “nem” szócska.



a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
09/16 Bibilotheca Fummie
09/19 CBooks
09/24 Roni olvas
09/26 Dreamworld

Filmes sarok: Az emlékek őre

Nos, a könyvről már írtam, szóval ideje volt a filmet is megnézni. Megnéztem, és ismét egy remek élményben volt részem, amit a bloggerekkel élhettem át. Köszönöm a jó szórakozást a Bing Bang Médiának, ami elsősorban a társaság és nem a film eredménye. Na jó, a film sem volt annyira rossz. Egy jó darabig.
Már a trailer alapján sejtettem, hogy ez épphogy csak alapul veszi a könyvet, vagyis már akkor tudtam, hogy el lesz „hálivúdosítva”, amikor megtudtam, hogy film lesz belőle. Annyira azért nem lett rossz, mint vártam. A háromnegyede abszolút élvezhető, a maradék egynegyed részen meg nagyon jót röhögtünk Deszyvel.
Nagyon kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a világot, szerintem elsősorban ezen állt vagy bukott az egész. Nyilvánvalóan szerencsétlen srác nem tizenkét éves, de ez nem volt zavaró, mivel nem is mondták benne, hogy annyi. Az egész film az elején fekete-fehér volt, amire azt hittem, hogy majd zavaró lesz, de nem volt az, inkább az volt kicsit, amikor Jonas elkezdte látni a színeket, és akkor minden ilyen nagyon élénk színű volt, de már túlzottan. Mondjuk megértem, miért, csak sok volt a szemnek. Meg olyan hihetetlen volt például Fiona szeme meg haja, ilyen szín az életben nincs, de ezt még képes vagyok elfogadni. Azt sajnáltam, hogy már a trailerben ellőtték ezt a színes dolgot, mert a könyvben annyira durva erre rájönni. Viszont úgy magát a világot annyira jól megcsinálták. Extrémebb volt, mint elképzeltem, de hatásos.

A történetet persze felturbózták. Az elejét gyorsan lezavarták, gondolom, nem akarták túl sokat ezt a fekete-fehéret, el volt magyarázva minden, de azért nem bántam volna, ha még egy kicsit elidőzünk, jobban kiépítjük a karaktereket, mert az például elmaradt. Szerettem azokat a részeket, amikor Jonas az Örökítővel van, mert elgondolkodtató, okos dolgokról beszélgettek, akárcsak a könyvben. Tök jó gondolatokat vetettek fel, csak ezzel is az a bajom, hogy olyan gyorsan túlléptünk rajta. Több idővel az ő kapcsolatukat is jobban ki lehetett volna építeni.
A karakterek jók voltak, habár Jonas anyját meg az Elöljárót (apropó, Meryl Streep baromi öreg) jól meg tudtam volna ütni egy vasszékkel. Lily, Jonas húga egy idegesítő kislány volt, az apjára meg leginkább a semmilyen jelzőt tudnám ráaggatni, ha nem lenne a szinkronhangja, amiről majd még később írok. Szerettem volna Jonas és az Örökítő karakterét is, amennyiben mindkettőt rendesen kidolgozzák, de hát ez elmaradt, úgyhogy inkább csak az olvasott élményre támaszkodtam.
A cselekmény elég pörgős és izgalmas volt, nem bántam volna, ha kicsit lassabbra vesszük a tempót, kiveszünk belőle pár felesleges elemet, és a végét sem dramatizáljuk ennyire túl, de hát biztos ez kell a moziba járóknak. Ami nagyon nem kellett volna, az a szerelmi szál. Persze bele kell tenni, mert akkor senki nem megy el megnézni a filmet (rajtam kívül), de atyám, ennél bénább szerelmi szálat kevés filmben láttam. Voltak dolgok, amiket konkrétan nem értettem, például, hogy mi az a háromszög alakú izé a vízeséssel, meg miért mondja az anyja Lilynek, hogy „Jonas nevét nem mondjuk ki többet”, amikor ott ismételgették?

Nem tetszett, hogy annyira hollywoodosra vették az egészet. Kb percre pontosan meg tudtam mondani, hogy kivel mikor mi fog történni a végén (nem azért, mert olvastam, itt már jelentősen eltértek az alapanyagtól), annyira sablonos volt, meg a fejemet csapkodtam már néha a rakat logikai bakitól. Aztán meg ott mondtam többször is, hogy csinálja már, ami most fog következni, mert mindjárt agyvérzést kapok, nem igaz, hogy így el kell ezt az egészet húzni.
Ó, és mivel szinkronosan néztük (mert nem volt választásunk), ezt is muszáj vagyok kritizálni. A hangokkal nem volt probléma, Stohlt kivéve, akit egyébként nagyon szeretek szinkronhangnak, de most rémes volt. Gondolom próbálta érzelemmentesre venni a figurát, amivel csak azt érte el nálam, hogy Jonas apja átment néha egy pedofil bácsiba, akivel nem szívesen futnék össze a sötétben. De ez nem egyedül az ő érdeme, talán ha nincs ez a remekbeszabott fordító, aki a szöveget készítette, nem is jut eszembe ilyesmi. Mert a filmélményt nagyban rontotta a fordító csodás munkája, aki ilyeneket adott a kedves apuka szájába, minthogy „Fogalmazz precízen! Kérdezd azt, hogy élvezlek-e téged!” és „Ne aggódj, gyengéden csinálom.” Itt már teljesen készek voltunk, de nem csak mi, az egész moziterem röhögött, és akkor még nem meséltem el, hogyan próbálja meg Jonas és Fiona leírni az érzelmeit. Előbb jut róla eszembe két befüvezett tini.
Szóval a film maga nem rossz, egyszer megnézhető, érdekes, és el tud gondolkodtatni, ahogy a könyv is, de senki ne várjon tőle katarzist vagy a végén túl sok egyediséget. Van, ami nem jó benne, meg van, ami lehetne jobb is, de ami jó, azt viszont nagyon eltalálták.

David Levithan: Nap nap után


Óriási a várakozás az olvasók körében, hiszen először jelenik meg magyarul David Levithan regény! A Nap nap után című történetet  a Maxim Könyvkiadónak köszönhetjük. A Blogturné Klub bloggerei is kiemelt figyelemmel olvasták a könyvet, a turné során 12 különböző véleményt olvashattok erről a nem hétköznapi történetről, melyben “A” minden nap új testben találja magát. A kiadó jóvoltából szokás szerint  3 példányt sorsolunk ki azok között, akik helyesen válaszolnak a játék kérdéseire.

Kiadó: Maxim
Oldalszám: 322 oldal
Fordító: Vince Judit

„A" sohasem tudja előre, hogy másnap hol fog ébredni, és kinek a személyiségét fogja felvenni. Már rég beletörődött ebbe, sőt kialakította saját életstratégiáját is: Ne kötődj senkihez! Maradj észrevétlen! Ne avatkozz bele semmibe! Minden megy is a maga útján rendesen, mígnem egy reggel „A" Justin testében ébred, és találkozik a fiú barátnőjével, Rhiannonnal. Attól a pillanattól fogva „A" jól bevált szabályai értelmüket vesztik, mert főhősünk nap nap után a lánnyal akar lenni. David Levithan az írói képzelet új távlatait nyitja meg. A szerző feltárja az olvasó előtt egy magával ragadó történetben „A" életének és szerelmének bonyolultságát, melyből kiderül, vajon Rhiannon képes lesz-e igazán szeretni a mindennap valaki más testében formát öltő „A"-t.

Először olvastam David Levithantól, de tuti, hogy nem utoljára. Nagyon hamar megvett magának ezzel a könyvével. Az biztos, hogy sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, le a kalappal előtte.
Tisztában voltam, hogy ez egy YA, de azzal nem, hogy ez ennyire komoly lesz. Valamiért arra számítottam, hogy ilyen kis tinis, nyálas történet lesz. Pedig olvastam már komoly témákat felvető ifjúsági könyveket, nem is egyet, és sokat nagyon szerettem is, mégis valami miatt nem tudom elhagyni azt a sztereotípiát, hogy ha YA, akkor nyálas tiniregény. Holott ez nem így van. Hát ezek után biztosan megtanulom majd.
Azt hiszem, a fülszöveg is hibás. Mert azzal ellentétben, amit sugall, szerintem ez nem a szerelemről szólt. Persze, „A” találkozik Rhiannonnal, beleszeret, és gyakorlatilag az ő nehézségeiket követhetjük végig. Hogy mennyi minden nem adatik meg valakinek, ha minden nap más testében ébred, és mennyi nehézség jár ezzel. Számomra mégsem ez volt a lényeges a könyvben, bár tény, hogy már az alapszituáció miatt el akartam olvasni.

David Levithan nagyon jól bemutatja azt, milyen maga a lélek, mivel „A” napról napra más testbe költözik, az ő számára nem a kinézet a fontos, hanem ami mögötte van, és mégis megértjük, miért lényeges a test is. Én azt vallom, amellett, hogy az első benyomás meghatározó lehet, mégsem az ember megjelenésébe szeretünk bele, hanem a lelkébe. Aztán ha megvan a kölcsönös szexuális vonzalom is, párkapcsolat lesz belőle, ha nem, barátság. Ez most lehet, hogy furcsán hangzott egy olyan ember szájából, aki nem hisz a szerelemben, de alapvetően egy baráti kapcsolat sokkal kevesebb bonyodalommal jár, mint egy szerelmi. Mindkettőben közrejátszanak a biokémiai folyamatok, de míg az embernek lehet több barátja, addig nem élhet egyszerre több párkapcsolatban, vagy ha mégis megteszi, a végén valaki úgyis pórul jár.
Az fogott meg igazán, hogy az író a lélekre és nem a testre koncentrált. Hogy ha az ember lelke nem marad egy napnál tovább egy testben, akkor tulajdonképpen nincs is igazán neme vagy szexuális irányultsága. Akkor neki nem az számít, hogy az ember fiú, lány, alacsony vagy magas, hanem hogy mit szeret csinálni, melyik a kedvenc könyve, kedvenc gyerekkori emléke, stb. Azt hiszem, sokan vannak, akik nem igazán tudják megérteni, milyen az, ha valaki transzszexuális, és talán ezzel a könyvvel érthetőbb lesz számukra.

A könyv egy pontján „A” egy depressziós lány testébe kerül, és az is nagyon tetszett, ahogy elmagyarázta, hogy a mentális betegségek az embereknek nem csak az agyukban játszódik le. Ez nem pusztán akarat kérdése, hanem a test folyamatai is közrejátszanak benne. Az egész nem úgy működik, hogy most akkor eldöntöm, hogy boldog leszek, és akkor minden rendben.
De mindezek mellett ez mégis egy romantikus regény, és mint olyan, megwannak benne a műfajra jellemző dolgok. A szerelembe esés, az ismerkedés, a problémák. Egyetlen bajom az volt, hogy néha nem értettem Rhiannon tetteit, néha nem viselkedett logikusan. Viszont a lezárásért külön pluszpontot érdemel, és nem csak azért, mert sikerült meglepnie.
Nagyon tetszett a könyv, leginkább a komoly dolgok miatt, amiket felvet. Mindenkinek ajánlom, de tényleg mindenkinek, mert ez nem egyszerűen csak egy romantikus történet, hanem valami, amiből lehet tanulni és el lehet rajta gondolkozni.


Kedvenc karakter: „A”
Ami legjobban tetszett: „A” gondolatai
Ami nem tetszett: Rhiannon némely cselekedete
Értékelés: 5/5

Nyereményjáték

A blogturné állomásain 12 David Levithan könyv kezdőbetűit rejtettük el. Figyelem! A társszerzővel írt könyvek is számítanak! Gyűjtsd össze a könyvcímeket és írd be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába. A nyerteseket azok közül sorsoljuk, akik minden címet megfejtenek. Goodreads segít!  A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!  Sok szerencsét!

a Rafflecopter giveaway



A turné további állomásai
09/10 Bibliotheca Fummie
09/12 Roni olvas
09/22 CBooks
09/24 Dreamworld

Aldous Huxley: Szép új világ

Kiadó: Kozmosz könyvek
Oldalszám: 214 oldal
Fordító: Szentmihályi Szabó Péter

2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot. 
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.

"Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott. 
– Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele. 
– Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak."

Elismerem, hogy Huxley regénye nagyon érdekes. Olyan világot fest le, ami egyszerre ijesztő és szomorú, mert rádöbbent, hogy mi sem állunk ettől messze. A média a legtöbb ember agyát megfertőzi, és mindenki olyan akar lenni, amilyennek a divat diktálja, és isten ments, hogy bárki másmilyen legyen, mert akkor őt már kinézik és megbélyegzik. Ezt meg senki sem akarja, kivéve azon értelmes emberek, akik tesznek erre, és azt csinálják, amit jónak látnak. Nálunk legalább nem távolítják el ezeket az embereket.
Tudom mennyire nagy ez a könyv, és mindenki imádja, és annyira jó társadalomkritika, és hű meg ha, én mégsem voltam elájulva tőle. Biztos én vagyok a műveletlen paraszt, de konkrétan szenvedtem, amikor olvastam. Az értékeit elismerem, és értem, miért szeretik annyian, én magam viszont nem tudtam élvezni.
A világ, amit megalkotott annyira borzalmas, hogy szabadidőmben nem nagyon akaródzott elővenni a regényt. Leginkább csak munkába menet meg jövet olvastam, meg néha az ebédszünetemben. Aztán meg az is közrejátszott, hogy most kezdtem el dolgozni (kis háttérinfó), és egyelőre még annyira kimerít a dolog, hogy nem nagyon van energiám már bármit is csinálni, ha hazaérek.
Azért voltak jó pillanatok is. Tetszett az elején, hogy Bernard olyan másmilyen volt, de aztán persze a könyv harmadik felében már nagyon haragudtam rá. Az eleje még érdekes volt, noha utáltam a világot, de a dél-amerikai résznél teljesen elvesztettem az érdeklődést. Amikor visszaértek Londonba, akkor újra kezdett izgalmas lenni, sőt a végén volt egy beszélgetés John és Mustapha Mond között, ami kifejezetten érdekes volt és nagyon tetszett. Talán azt mondanám a könyv fénypontjának.
Ezzel együtt viszont szerintem ez a könyv borzalmas. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert a világa miatt nem tudtam élvezni. Van egy barátnőm, aki azért nem olvas disztópiát, mert szerinte az élet így is elég szar, nem akar még arról olvasni, hogy mindenhol máshol is szar, és most értettem meg őt. Nekem ez egyszerűen túl sok volt.
És mégis, azért olvasás közben elgondolkoztam, hogy nem lenne-e egyszerűbb minden, ha ebben a világban élhetnénk…

Kedvenc karakter: -
Ami legjobban tetszett: a végén a beszélgetés
Ami nem tetszett: a világ
Értékelés: 3/5

Filmes sarok: Guardians of the Galaxy

Az elmúlt évek alatt annyira bekerültem a Marvel világába, hogy már fannak mondhatom magam a filmek terén, és úgy érzem, nekem ez nagyon jó így. Nem is csoda, hogy úgy vártam a Galaxis őrzői filmet, mint a Messiást, főleg, hogy nem jutottam el rá rögtön, és az internet már tele volt táncoló Groot babákkal és azzal, hogy „ez az év legjobb filmje”, meg „ez a legjobb Marvel film ever”. Nem csalódtam, ez egy igazi Marvel film volt, és nagyon-nagyon tetszett, de nem osztom a tömeg véleményét.
Mi a mostani Marvel filmek fő ismérve? Van egy vagy több valaki, akik megmentik a világot, mindenki hősként tekint rájuk, vannak jó karakterek és úgy önmagában az egész fergetegesen vicces. Hát ez itt is megvan. Mégis van, amiben különbözik a klasszikus szuperhősös filmektől, és ez tetszett benne nekem igazán. Először is elhagyjuk a Földet, és városok helyett a bolygók között utazgatunk mindenféle fura lények között, és ami itt szembetűnik az a látványvilág. Egyértelműen egy rakat pénzt költöttek el rá, de megérte, mert fantasztikus lett. Fajok között is van mindenféle, bár főleg humanoid lények, azért legtöbbször nem csak úgy oldották meg őket, hogy befestették zöldre vagy kékre a bőrüket aztán szevasz.
Aztán meg ebben a filmben nem szuperhősök vannak. Mármint nem abban az értelemben, hogy nekik nincs semmi speciális kütyüjük, sok pénzük vagy különleges képességük, és nem arra teszik fel az életüket, hogy megmentsék a világot. Ó nem, ők csak közönséges bűnözők. Mindegyikük a pénzre utazik, és ezért elég messzire hajlandóak elmenni. Amikor börtönbe kerülnek, kénytelenek összefogni, hogy kiszabaduljanak, így lesz belőlük egy szedett-vedett társaság, és mivel annyira különbözőek, nem megy minden simán, ebből persze remek poénok kerekednek ki. Imádom az ilyen sztorikat, és itt is nagyon jól működik. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy egyik karakter se vinne el a hátán egy filmet, mert ők csak közös munkával tudnak ilyen jók lenni, és bár mindegyiküknek van egy erős jelleme (na jó, inkább csak Peternek, Gamorának és Rocketnek), de ahhoz kevés, hogy egy egész filmet építsenek köréjük. Kell az a csapatmunka.

Starlord egyszerűen zseniális, és hozzá kötődik a Marvel filmek legjobb nyitójelenete. Ahogy ott táncikált meg énekelt a bolygón az fantasztikus volt, és már tudtam, hogy én imádni fogom őt. Nem csak jó zenei ízléssel, de remek humorral is megáldotta a sors, és azért ránézni sem rossz. Féltem kicsit, hogy Chris Pratt elvonja a figyelmem, mert az Everwoodban annyira összeforrt nekem azzal a kis butácska mellékszereplővel, de nem. Mintha ráöntötték volna a szerepet, el se tudom képzelni, hogy másvalaki legyen Starlord.
Zoe Saldana kék bőr helyett most zöldben parádézott, de ő is nagyon jó volt. Gamora eléggé tökös, hogy bárkit leverjen, és külön öröm, hogy működött közte és Starlord között a kémia, mivel egész film alatt azt vártam, mikor smárolnak már. Drax szolgáltatta a butaságból fakadó poénokat, mert nem értette a metaforákat, de szerintem még ez is nagyon vicces tudott lenni. Illetve volt vele egy jelenet, amikor annyira Oberyn Martell jutott róla eszembe, hogy zavart, hogy nem tudtam azt ott megemlíteni, mert olyanokkal mentem, akik nem értették volna.
Mindenki kedvencét, Grootot persze én is imádtam, mert aranyos, és elég egyszerű a működése, és tudja mondani, hogy „I am Groot.”, de a kedvencem akkor is Rocket (avagy Mordály). Szerintem ő a leglazább mosómedve az egész világon, és olyan beszólásai vannak, mintha csak a fejemből lopta volna a szavakat. Egy igazi grumpy cat racoon, szóval olyan, mint én. Kivéve, hogy én nem igazán tudok így lőni a fegyverrel, és ilyen menőn sem nézek ki.

A zene annyira király, hogy néha elkezdtem énekelni a moziban ülve. Már túl jók is, mert voltak jelenetek, ahol nem tudtam figyelni arra, mit mond a karakter, mert a zene érdekesebb volt. Meg a score zenénél felharsant néhány dallam, ami erősen az Avengersre emlékeztetett, úgyhogy vigyorogtam ilyenkor, mint a fene (egyébként is mindig vigyorogtam). A kedvencem a Marvel filmekben az az egymásra utalgatás. Hát ebben is volt rendesen, és böködtük egymást Nighttal, hogy „érted, érted, utalás volt”.
Mindezekkel együtt korántsem mondanám, hogy tökéletes volt, a karaktereket és főleg a világot jobban is ki lehetett volna dolgozni (meg a fizikai törvényeket nem kellett volna telibeszarni), a pálfordulások a végére már inkább fejcsapkodósak voltak, mint érdekesek, a főgonosz karakterét annyira próbálták árnyalni, hogy abból inkább teljes sötétség lett, az őrzők pedig csak együtt működnek, külön nem. A film maga leginkább egy akció-vígjáték, amiben a poénokra mentek rá, meg hogy legyen benne harc, és minden más olyan lényegtelennek tűnt mellette.
Ezek ellenére viszont ez a film nagyon-nagyon jó, végig lehet röhögni mind a 121 percét, izgalmas, és egy percig sem unatkozik rajta az ember, szóval egy tipikus Marvel film, talán a szokásosnál több poénnal. És mivel Marvel, tessék bent maradni a stáblista végéig, meglepő, de nálunk alig páran mentek ki a vége előtt, egész sokan bent maradtak. A bónusz jelenet nem utal előre, szimplán csak aranyos meg vicces. Azoknak is ajánlom megnézésre, akik még életükben egy Marvel filmet sem láttak.