Veronica Roth: A hűséges (Divergent 3.)

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 450 oldal

Fordító: Logos

Molyos adatlap

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.

Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Nem voltak rosszak az eddigi részek, de nem értettem, miért imádják az emberek ennyire őket. Aztán jött a harmadik rész, és nem is nagyon találkoztam pozitív kritikával. Ha volt is, csak elenyésző mennyiségben. Úgy álltam hozzá, hogy ha nekem nem jött be annyira az első kettő, amiért mindenki oda volt, talán a harmadik, ami ekkora hisztit kirobbantott, majd tetszeni fog. Imádom, amikor igazam van.

Előre leszögezném: a kritikám egy ponton nagyon spoileres lesz, annyira, hogy lelövöm a legvégét, de ott majd kiteszem a figyelmeztetést meg minden, szóval ne tessék aggódni, ha csak nem mentek rá direkt, nem fogtok semmi lényegeset megtudni. Természetesen az előző két kötetre nézve spoileres.

Ami mindig is zavart a legtöbb disztópiában, hogy nem látunk a világon kívülre. Van a világ, abban él a kis elnyomott társadalom, valaki rájön, hogy itt valami baj van, fellázadnak, megdöntik a kormányt, új, a mienkhez kísértetiesen hasonló rendszert építenek ki, és mindenki boldog. Legalábbis a legtöbb disztópia, amit olvastam, az így épült fel. Hiányzott nekem a világ alapos kidolgozása, honnan indult ez az egész, hogy alakult ki, mi van a világ másik részén, és ezt sokszor meg se kapjuk. Vannak ugyan olyan történetek, ahol kapunk némi összetákolt történelmet, de igazából mindegyikben azt éreztem, hogy csak valami gyorsan összedobott pár sorral próbálnak dobálózni, mintha valami nagy dolog lenne. Jó, vannak olyan világok is, ahol a múlt megismerése lehetetlen a körülmények miatt, de nekem ez kevés.

Ebben is az volt a fő problémám, hogy oké, ott vagyunk a városban, és ott a kerítés, de senki nem gondol rá, mi lehet a kerítésen túl? Ennyire be vannak korlátolva? (Igen, ennyire be vannak korlátolva.) Nos, a harmadik részben átlépjük a határainkat, és ezért imádtam ezt ennyire. Megtudjuk, mi van a kerítés mögött, kapunk egy egész történelmet (vagy legalábbis némi magyarázatot), és megismerjük Amerika többi részét (jó, Európáról még mindig semmi hír, de hát ne várja már el az ember egy amerikai írónőtől, hogy más országokról, ne adj isten, kontinensekről ír). Szóval, amikor kijutottak, és ott volt az egész központ, nem bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel: „Úristen, Veronica, én imádlak”. Mert ez a nő zseniális, de komolyan. Kilépett a város nyújtotta korlátokból, és egy egész rendszert épített fel. És amíg az első két kötetben végig azt hittük, hogy na, Jeanine az elnyomó gonosz, kiderült, hogy nekünk végig hazudtak.

Ez volt az egyik, ami miatt már az átlag disztópia fölé emeltem ezt a trilógiát, és van egy másik is, amit csak a végén mondok el, mert végkifejlet. Nem a bejegyzés közepén fogok itt spoilerekkel dobálózni, na.

Trist továbbra is szeretem, habár egyre többet bőg, de ebben a részben kivívta a maximális tiszteletemet. Nem lesz kedvenc karakter, mert a mártírsága tényleg idegesítő már egy szinten, és tud nyafogni, viszont azért még mindig úgy gondolom, hogy egy okos, kemény, belevaló lány, aki megérdemli, hogy főhős legyen. (Igen, ti, akik olvastátok a könyvet, tudjátok, hogy miről beszélek.) Tobiast viszont még mindig nem szeretem. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, lány, aki így van vele, de néha már úgy ráküldtem volna egy kis péklapátot. Eskü, többet vinnyog, mint Tris, főleg most, hogy az ő szemszögén keresztül is van fejezet, sokkal többet látni ezt. Ja, mert hogy váltott szemszög van ebben a részben. Nem mondom el, miért, de aki elég okos, az úgyis kitalálja. Lehet, hogy most lőttem le nektek a poént? Mindegy, lépjünk tovább.

A többi karakterrel meg úgy vagyok, hogy oké. Ami nem egy terjengős vélemény. De az a helyzet, hogy egyikük sem hagyott bennem maradandó nyomot. Talán Evelyn, akit sikerült megutálnom, de még őt sem azzal a főgonoszoknak kijáró utálattal utálom (főleg, hogy nem is igazán ő volt a főgonosz), amikor legszívesebben egy Theon Greyjoy-féle wellness-programban részesíteném a karaktert, csak egyszerűen golyót küldenék a fejébe, hogy ne beszéljen többet. Gyors és fájdalommentes módja az emberek elhallgattatásának.

Mit érdemes ezen kívül még megemlíteni? Rohadtul semmit. Leírás? Ki a fenét érdekel, hogy átlagos, úgyse arra figyelek. Cselekmény? Bárki örülne annak, ha elmondanám, hogy minden harmadik fejezetben történik valami, amitől ingerenciám volt tövig rágni a körmöm? Ugyan, a lényeg egyik felét már úgyis kifejtettem, és most mindenki azt várja, mikor írom már le a másikat. Hát jó, leírom a másikat.

És akkor innentől kezdve SPOILER, amíg azt nem mondom.

Molyon az értékeléseknél csak azt láttam, hogy az emberek kiakadnak, és itt már sejtettem, vagy Tris, vagy Tobias meg fog halni, mert csak a fontos halál tud ilyen reakciókat kiváltani, és hát ők ketten a fontosak (bocsi Uriah).  Aztán mikor láttam, hogy Tobias szemszög van a könyvben, ott már majdnem biztos voltam, de csak majdnem. Hát végül is igazam lett, és érdekes, mennyire szomorú a vége, én vigyorogva olvastam végig. Mert hihetetlen, mennyire örültem ennek. Végre egy történet, ahol a két szerelmes nem él még ezer évig a hat gyerekükkel, hanem van, aki igenis feláldozza magát, mert kell. Konkrétan ezt vártam ettől, minden szarrá megy, és a romokból kell valami újat felépíteni, és ahhoz, hogy még a romok utolsó darabjai menthetőek legyenek, hogy ne dögöljön meg mindenki, ahhoz igenis a főszereplőnek kell feláldoznia magát, és meg kell halnia. Tris megtette, és ezért tisztelem. Veronicának meg küldök egy virágcsokrot, nem sokan lettek volna képesek kinyírni a főhőst, de ő megcsinálta, és imádom ezért. Hihetetlen, milyen bátor ez a nő.

(Ez meg már nem tartozik a könyvhöz, de ha belegondolunk a színészekbe, elég ironikus ez a helyzet most.)

Itt van a SPOILER VÉGE.

Szóval ahhoz képest, hogy nem indult a kapcsolatom a sorozattal felhőtlenül, fantasztikusra nőtte ki magát. Még mindig nem kerül be a kedvencek közé, sajnálom, de csak egy hajszállal maradt le. Ha jobb a leírás, gondolkodás nélkül oda teszem, de az első két rész rányomta a bélyeget. Viszont ez ne tántorítson el senkit, e miatt a rész miatt bátran tudom ajánlani minden disztópia kedvelőnek a trilógiát. Nem fogtok csalódni, maximum a falhoz vágjátok a könyvet.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Tris

Ami legjobban tetszett: a vége

Ami nem tetszett: Tobias állandó hisztije

Értékelés: 5/5

Veronica Roth: A lázadó (Divergent 2.)

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 432 oldal

Fordító: Logos

Molyos adatlap

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

Vannak gyilkos függővégek. Meg vannak azok, amikor úgy van lezárva, mintha félbe lenne hagyva a mondat, mi meg csak állunk (ülünk, fekszünk, stb.), nézünk, mint egy hülye, és arra gondolunk, hogy „Jó, de mi történt ez után?”. Mintha nem lenne befejezve, hiányozna pár lap a végéről. Na, Roth sorozata egyértelműen az utóbbiba tartozik. A Csillagainkban a hibában Augustus arról beszél, hogy ha egy befejezetlen mondattal van vége a könyvnek, az felrúgja az olvasó és az író közti láthatatlan szerződést. Ennek ugyan egész mondattal van vége, mégis úgy érzem, Veronica Roth felrúgta a szerződést. Mert egyszerűen nem teheti ezt, hogy pont itt hagyja abba. Viszont mielőtt még teljesen kiakadnék, vizsgáljuk meg a könyvet kezdve a karakterekkel.

Szeretem Trist. Nem kerül fel a kedvenceim listájára, de határozottan bírom a csajt. Lehet, hogy néha sír (jó, elég sokszor) vagy időnként rájön a vinnyoghatnék, de azért elég erős, önálló karakter. Amit különösen szeretek benne, hogy nem függ a pasijától, mint sok más társa, hanem ő azt teszi, amiben hisz, még akkor is, ha ezzel a barátaival vagy Tobiasszal kell szembe mennie. Ezt becsülöm benne. Meg, hogy nem egy gyilkológép, hanem tényleg átéli a traumákat. Szóval az írónő remekül megtartotta az egyensúlyt a lány és a harcos között. Négyesért még mindig nem vagyok oda. Nem utálom, szóval úgy elvagyok vele, nem túl nyálas vagy férfiatlan, egyszerűen csak számomra semmi olyasmit nem tesz, amiért azt gondolnám róla, hogy „na igen, ő egy olyan pasi, akit szívesen elfogadnék”. Ezért nem is tudom megérteni a hype-ot körülötte. Hát ez van, köveket a postaládámba kérem, köszönöm. Érdekes, hogy a filmben valahogy jobban bejött, de biztos csak a háta vonta el a figyelmem. Igazából nem nézett ki rosszul. De eltértem a lényegtől.

Caleb. Sosem szerettem, de most volt egy olyan húzása, amire számítottam ugyan (mert Deszy annyit emlegette, hogy nem szereti, rögtön gondoltam, hogy lesz ilyesmi, de amúgy is várható volt), viszont amikor megtörtént, akkor meg tudtam volna nyúzni. Megint csak nem tartozik igazából a kritikához, de elgondolkoztam rajta, ezt Ansel hogy fogja eljátszani, és rájöttem, hogy nem akarom látni, mert fogalmam sincs, hogy reagálnám le. Félek tőle, hogy nem jó, pedig szeretem a srácot. Marcus egész végig a szerethető és a seggfej között egyensúlyozott, de az idő nagy részében inkább csak egy szemétláda volt, akit meg lehetett érteni (már amelyik cselekedetét). Jeanine-t utáltam, ahogy az várható volt, a többiek meg okék voltak. Ami azt jelenti, hogy olyanra sikerültek, amilyennek szánták őket, és olyan érzéseket váltottak ki, amilyeneket az írónő akart. Vagy legalábbis gondolom én, mindenesetre feleslegesnek érzem, hogy bővebben is kifejtsem mindegyiküket.

A világ egyre jobb lesz, vagyis egyre rosszabb, de nekem tetszett, hogy így felbomlott minden az első rész után. A csoportnélküliek és Tris célját is meg tudtam érteni, ebből kifolyólag pedig volt valami, amit nem értettem benne, és nem akarom leírni, mert igazából enyhén spoileres, de lehet, hogy csak én vagyok a nehéz felfogású. De szerintem működhetett volna. Vagy nem, mert Evelyn enyhén őrült.

Tele volt akcióval ez a rész. Éppen kihevertük az egyik támadást, már jött is rá a másik szervezkedés. Rohantunk egyik helyszínről a másikra, úgyhogy nem volt megállás. A kedvenc részem az volt, amikor Tris a Műveltek központjában volt, és erről sem mondok többet, mert nem akarok elrontani senkinek semmit, de aki olvasta, az úgyis tudja, miről van szó. Pont az a leglassabb rész, de nekem mégis az tetszett a legjobban.

A végére meg részben számítottam, részben nem. Várható volt, hogy van valami ilyesmi, amit eltitkolnak, és igazából ha végigmegyünk a YA-sablonokon, akár még a másik felét is kitalálhattam volna, de az azért meglepett. Aztán vége is lett a könyvnek. Én meg próbáltam nem idegbajt kapni.

Összegezve: jó volt ez a rész. Hogy jobb volt-e, mint az előző? Nem mondanám, de azt se, hogy rosszabb volt. Érdekes, hogy olvasás közben sokszor gondoltam vissza az első részre, meg arra, milyen szívesen újraolvasnám, mert szerettem a Bátor beavatást. Alapvetően hozta ugyanazt a szintet, amit az előző kötet, mégis valahogy én álltam most kicsit másképp a könyvhöz. Viszont annak ellenére, hogy öt csillag, még mindig hiányzik nekem belőle az, amitől én ezt igazán szeretni tudom. Mármint nem rossz, mert akkor nem is adnék rá ennyit, csak nem kedvenc, és valahogy nem értem, miért vannak oda az emberek ezért ennyire. Annyi más, jobb könyv van még. Ezzel pedig ismételten nem ezt a könyvet akarom lehúzni, csak… nem tudom, nekem nem kedvenc. Fura, hogy nem tudom rendesen kifejezni.

És most, hogy ezt jól megírtam, rohanok is vissza, mert elolvasom A hűségest. Még jó, hogy rögtön el is kezdhetem.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Tris

Ami legjobban tetszett: Tris a Műveltek központjában

Ami nem tetszett: Nem tudnám igazából megmondani, de végig volt egy olyan érzésem, hogy ez lehetne jobb is. Talán a hangulat miatt? Nem tudom, fogalmam sincs.

Értékelés: 5/5

Veronica Roth: A beavatott (Divergent 1.)

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 440

Fordító: Logos

EGYETLEN DÖNTÉS

alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid

EGYETLEN DÖNTÉS

meghatározhatja az értékrendedet

EGYETLEN DÖNTÉS

örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges

EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Szerettem ezt a könyvet. Hogy miért? Hát azt nehéz megmondani, de azért megpróbálkozom vele.

Elsősorban persze a világ miatt. Valamiért most nagyon rákaptam a disztópiákra, úgy tűnik, szeretem, ha minden kilátástalan és depressziós. Ez meg sem lep. Az alaptörténet tetszett, egyedi és eléggé diktatórikus, annak ellenére, hogy elsőre talán nem annak tűnik. De ha a felszín alá nézünk, láthatjuk, hogy semmi sem olyan szép és jó, mint ahogy tűnik.

Trist, a főszereplőt szerettem. Nem lett a kedvencem, mert valahogy egyik szereplőnek sem sikerült megfognia, de határozottan kitűnik a többi könyvek lányaitól, akik csak vinnyogni meg sipítozni tudnak. Ha nem is a legokosabb karakter, akivel találkoztam, de elég értelmes, erős, tud harcolni, és fejlődőképes. Komolyan, ez a legjobb benne, hogy míg az elején ilyen kis mit sem tudó kislány volt, határozottan fejlődött a végére, és nem nyafog, ha pisztolyt kell fogni valakire és megölni, mert ha valamit meg kell tenni, akkor azt meg kell tenni.

Innentől kezdve viszont az egész egy nagy sablon. Az, hogy disztópia, és egy elnyomott rendszerben élnek, amiről még ők maguk sem tudnak, hogy Trisről kiderül, valami nem stimmel vele, hogy ott van Négyes, aki elsőre zárkózott, és időnként bunkó. Mindez klisé.

Azt sem értem, miért vannak oda annyira Négyesért. A könyv háromnegyedéig elég kevésszer van jelen, és amikor mégis ott van, alig beszél. A könyv végén meg gusztustalanul elnyálasodik.

Egyetlen egy karakter sem lett a kedvencem, mert egyiket sem éreztem magamhoz közel, vagy egyikben sem volt meg az a valami, amiért én megszeretem őket. Tris jó esélyekkel indul, de egyelőre még ő sem került fel a listámra.

Szóval annak ellenére, hogy Veronica Roth egy új világot épített fel egy kevésbé szokványos főhőssel, mégis megmaradt a sablon keretein belül. És nekem mégis tetszett ez a könyv. Azért, mert magával ragad. Korábban nem szerettem az E/1-jelen idő kombinációt, de most már tudom, hogy miért annyira jó, főleg, ha az illető tud is vele bánni, márpedig Roth és a fordító is (mert lássuk be, ő is kellett ehhez) tudnak vele bánni. Nagyon be tud vonzani, amikor visszaemlékszem a könyvben történtekre, magam előtt látom a helyszíneket, az embereket, érzem az illatokat, és ez nagyon sokat nyom a latban. Hitelesen ír le majdnem mindent (Négyes nyálasságán kívül, az nem volt hiteles), nagyon jól érzékelteti az eseményeket, az érzéseket, a látványt. Emellett pedig nem fél rossz dolgokról írni. Nem fél embereket megölni, cselekedni. Ez is határozottan pozitív nálam.

Eddig úgy néz ki, nem ez lesz a kedvenc könyvsorozatom, de nem akarok semmit ilyen határozottan leírni, amíg nem olvastam a többi részt. Egy sorozat első kötetének megfelel, és kíváncsian várom a többi részt, amelyben remélem, több akció lesz látható, és remélem, hogy kilép ebből a sablonból. Mondjuk, tök jó lenne, ha minden szarrá menne, de kétlem, hogy ez fog történni. Aki szereti az ifjúsági disztópiát, az ezt se hagyja ki.

A film nemsokára a mozikban, természetesen megnézem, és nagyon ajánlom nekik, hogy ne rontsák el, ahogy azt mostanában szokták a YA-kkal.

Kedvenc karakter: Tris

Ami legjobban tetszett: a beavatási feladatok

Ami nem tetszett: Négyes a végén

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap