Tessa az
esküvőjére készül, boldognak kéne lennie, de Mortmain létének láthatatlan
fenyegetése még mindig ott lóg a levegőben. A férfi Tessára vadászik, hogy
végre beteljesítse tervét, és elpusztítsa az Árnyvadászokat, miközben az
Intézet lakói szövetségesek híján egyedül veszik fel a harcot az idővel és a
rájuk leselkedő veszélyekkel.
Ezt az
értékelést egy idézettel nyitnám meg a könyvből:
„Ismered az érzést, amikor egy könyvet
olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és
a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik
az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha
hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem
tudod, sem az irányt megváltoztatni.”
Nem csak ez a
könyv volt ilyen, hanem az egész sorozat. Bár igazából leginkább A hercegnél
éreztem ezt, ennél a könyvnél is azért, ahogy haladtam, egyre erősebb volt,
hogy valami fog történni. És most úgy próbálok írni erről, hogy a szívem apró
darabokban, a lelkem sajog, és úgy érzem, már nem vagyok ugyanaz az ember. Még
nagyon friss az élmény, és fáj, igyekszem majd minél kevesebbet spoilerezni,
viszont a végén kénytelen leszek, mert vannak olyan részek, amit nem lehet
másképp megoldani. Onnantól majd kiírom, hogy ne olvassatok tovább.
Kezdjük a
szokásosakkal. A leírást, a kort, a helyet, a fordítást még mindig imádom. Most
egészen kevés hibát találtam az átlaghoz képest, azt hiszem, jót tett, hogy egy
hónapot csúszott a könyv, úgyhogy piros pont a kiadónak. A fejezetek eleji
versrészletek gyönyörűek, és újabb nagy dicséret Kamper Gergelynek, a
fordítónak, mert ebből is ő jócskán kivette a részét. Imádom a világot, a hangulatot,
a részletes kidolgozást, minden egyes utalást, kis apróságot, ami összefűzi ezt
a sorozatot a másikkal, ahogy Cassie nagyon életigazságokat fogalmaz meg. De ennél
jobban szerintem ezt nem szükséges részletezni, ugorjunk is tovább.
Szeretem Willt,
mert annyi jóság van benne, annyi szeretet, ahogy Jemben is, és mégis a két fiú
teljesen másmilyen. Will az érzeleminek a rabja, forrófejű, előbb cselekszik,
aztán gondolkodik, és annyira jól bánik a szavakkal. Ezzel szemben Jem mindig
nyugodt, hűvös, gondolkodik, a szavak helyett azonban a zene az ő
kifejezőeszköze. Jemet is nagyon szeretem, és ezen a ponton meg is értem
Tessát. Ahogy ő nem tud dönteni, úgy én sem, nem szerethetem Willt Jem nélkül,
ahogy Jemet sem Will nélkül, mert ők összetartoznak. Amit legjobban szerettem
ebben a részben, sőt az egész sorozatban, az Jem és Will kapcsolata. Az egymás
iránti szeretetük, ami a legszebb a történetben.
Tessa az előző
részben sikeresen megutáltatta magát, és bár ebben a könyvben azért mégsem
gyűlöltem, de azok után, amit ott csinált, már sosem lesz a kedvenc szereplőim
listáján. Főleg, hogy ebben a részben is csinált pár dolgot, amivel nagyon nem
értek egyet, de erről majd később.
Henryt és
Charlotte-ot is nagyon szeretem. Annyira aranyosak együtt. Charlotte-ot a
határozottságáért és a keménységéért szeretem, Henryt pedig a tudomány iránti
lelkesedéséért. A többiek sem hagyhatom ki, Sophie-t az emberekhez és a
világhoz való hozzáállásáért; Gideont azért, mert olyan kis aranyosan nem tud
udvarolni, legszívesebben megölelgetném; Gabrielt, mert végül ő is a helyes
utat választotta. Még Cecilyt is megkedveltem, pedig az elején csak egy
idegesítő kislánynak tűnt, de végül is, ő is Herondale.
Magnus még
mindig a kedvenc szereplőm, és most jöttem rá igazán, miért. Nem tudom, csak
miért most tűnt fel, de Magnus lelke annyira sérült. Igazából talán az
Elveszett lelkek városában látni ezt a végén, de nekem valahogy most volt az,
amikor megláttam Magnusban azt, amiért én szeretem. Ahogy ő is szereti a sérült
dolgokat, úgy én is. Halhatatlan, és annyi fájdalommal kellett már
szembenéznie, hogy ezt egy ember el sem viselné, ő pedig kénytelen továbbmenni,
különben megőrülne. És nem elég, hogy nem esik depresszióba, hanem látja az
élet pozitív oldalát, megtalálja a humort mindenben. Bárcsak igazából létezne,
és bárcsak megérthetnék mindent, ami lejátszódik benne.
A történet.
Szinte már büszke vagyok arra, ahogyan elkerültem mindent, és úgy ugrottam bele
ebbe a kötetbe, hogy alig tudtam róla valamit. Nem azért, mert meg tudtam
állni, hogy megnézzem, mi fog történni, a csábítás olyan jelentéktelen volt,
hogy nem is számított. Azért, mert minden tele volt spoilerekkel, és én ennek
ellenére ki tudtam kerülni őket. Amikor a kezemben volt a könyv, tudtam, hogy
benne van a családfa, ami nagyon sok dolgot lelő, tulajdonképpen majdnem
mindent, akkor már átsuhant a fejemben, hogy meg kellene nézni, de leütöttem az
ördögöt a vállamról. Nem akartam csak így eldobni magamtól az olvasás
élvezetének lehetőségét, miután 8 hónapig olyan megfeszítetten kerültem el
mindent. Plusz gyanítottam, hogy bele is őrülnék, ha pont a cél előtt tudnám
meg azokat a dolgokat, amiről eddig nem akartam tudni. Olvasás közben annyira
féltem, hogy véletlenül kinyílik hátul vagy meglátok valamit, hogy nagyon óvatos
voltam, és mikor elértem az utolsó oldalra, percekig csak bámultam, és nem
mertem lapozni. Mert hibába tudtam mindent, annyira együtt éltem a
tudatlansággal, hogy féltem, mi lesz, ha meglátom. Tulajdonképpen semmi nem
történt, csak végre átláttam a dolgokat.
Így viszont
mindent kiélveztem. Örültem, hogy Tessával kapcsolatban minden rejtélyre
rájöttem, nekem sikerélményt okozott, hogy végre valamit ki tudtam találni. Nem
mondanám el most a könyv előtt kreált elméleteimet, csak annyit, hogy tudtuk,
hogy valamelyik szereplővel lesz valami. Nem tudtuk, melyikkel fog megtörténni,
de csak két esélyes volt rá. Amikor belekezdtem a könyvbe, megvolt az elméletem,
kivel mi fog történni. Egy ponton úgy tűnt, be is fog válni, aztán még mielőtt
kiderült volna, rájöttem a turpisságra, és tulajdonképpen előbb jöttem rá, mi
történt, minthogy ki volt mondva, de alapvetően mégsem az lett, amire
eredetileg gondoltam. Cassie mindig meg tud lepni.
Szerettem ebben
a könyvben, hogy annyira érzelmes. Nem zavart, hogy kevés az akció, mert a
dráma mindenért kárpótolt. Valamivel a fele után kezdtem el sírni, és ugyan nem
bőgtem végig, de újra és újra kicsordultak a könnyeim. Néha annyira, hogy már
nem is láttam a sorokat. Az utolsó körülbelül hetven oldalt szinte végigsírtam.
Az epilógus pedig egyszerre szívszaggató és mégis boldog. Valahogy örültem
neki, amikor darabokra szaggatott.
Tessa nem minden
döntésével értek egyet, voltak részek, amik kifejezetten nem tetszettek, és egy
bizonyos dolog miatt haragszom is Cassie-re. Ezt pedig csak úgy tudom
kifejteni, ha most kiteszem a SPOILER feliratot. Sajnálom, de ez van.
Ott vagyunk a
barlangban, Will és Tessa úgy tudja, hogy Jem meghalt, Tessa szerelmes Jembe,
ahogy Willbe is, de Jemnek tett ígéretet. Még azt is megértem, hogy a gyász és
szerelem vezette őket, meg azt is, hogy tudják, hogy Jem nem bánná. Mégis, ha a
helyükben lennék, egyszerűen Jem iránti tiszteletből képtelen lennék ezt
megtenni. Tessa helyében én csak összekuporodtam volna, és addig bőgtem volna,
amíg ki nem szárad a szemem. De nem ez volt, ami legjobban zavart. Én igazából
Jemet megöltem volna, és Willt tettem volna Zakariássá, de én persze sosem
voltam a boldog befejezések híve. Azzal még kiegyeztem, hogy Jemmel, Willel és
Tessával mi történt, de amikor az epilógusban Jem visszajött. Az már kicsit sok
volt. Főleg, hogy utána még ott össze is jöttek. Tessa helyében ezt egyszerűen
nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna végigcsinálni újra ugyanazt, amit
Willel. Ráadásul Will áldását adta volna rájuk, de egyszerűen nem ment volna,
pont miatta. Tisztelem annyira azt az embert, akivel egy életet leéltem, hogy
ne a legjobb barátjával kezdjek utána. És Jem szempontjából is hasonló lenne.
Meg egyszerűen az élet nem ilyen. Nem kaphatunk meg mindent, néha igen is választani
kell, le kell mondanunk dolgokról.
Haragszom
Cassie-re, mert nem képes nem boldog véget írni, és nem képes fontos
személyeket megölni, pedig szerintem úgy jobb lett volna az egész. Mert igen,
van rosszabb, mint a halál, ha látjuk a szeretteinket meghalni, és Tessa ezt
végig is nézte, de azért lehetett volna benne több halál.
SPOILER
vége
Mindezekkel
együtt nem tudom nem imádni a könyvet, mert gyönyörű. Bőgtem rajta, mert
fájdalmas, mert szép, és mert vége van a sorozatnak, ami el sem akarok hinni.
Rájöttem, hogy jobban szeretem ezt a sorozatot, mint a Végzet ereklyéit
(egyelőre, meglátjuk még, mi lesz a Mennyei tűz városában), mert sokkal szebb
és fájdalmasabb is. Szeretem a kort és a hangulatot. De a legjobban az egész
sorozatban a kis utalásokat szerettem, amivel összefűzte a két sorozatot,
valamint Jem és Will kapcsolatát szerettem.
És a szívem még
mindig darabokban, sajog, mert véget ért egy sorozat, amit szerettem, és
butaság ezért szomorúnak lenni, mert bármikor újraolvashatom, de most úgy
érzem, egy mesekönyvet sem tudnék a kezembe venni, nemhogy ezt a könyvet. Mikor
lefeküdtem aludni a könyv befejezése után zokogtam, és akkor még azt hittem, a
kimerültségtől, de ahogy ezt a bejegyzést írom, megint elkezdtek folyni a
könnyeim.
Na most meg azt
gondoljátok rólam, hogy mindig bőgök, de nem, én tényleg nem vagyok az a sírós
fajta, csak ez most így jött össze. Egyszerűen a könyvek tönkretesznek engem.
Cassie meg főleg, ő az, aki miatt egyszer még gumiszobába fognak csukni.
És ennek itt vége…
Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: az
összes Will-Jem jelenet
Ami nem tetszett: az epilógus
egy része
Értékelés: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 552 oldal
