Filmes sarok: Ready Player One

Igen, még mindig megvan az aranyszabály: filmet könyvvel soha nem hasonlítunk össze. Ez különösen igaz akkor, ha a kedvenc könyvedről van szó, de hát nem tehetek róla, a kedvenc könyvemről van szó. Azóta várom úgy ezt a filmet, mint az OASIS eljövetelét, amióta megtudtam, hogy lesz. Egészen az első trailerig nem volt egy rossz szavam sem, és akkor kezdtem el kételkedni. Oké, ne ítéljünk előzetes alapján, de hát láttam, ahogy a szemem előtt gyalázzák meg az egyik legjobb történetet, amit valaha olvastam… négyszer is. Szóval mire a moziterembe értem, odáig jutottam, hogy ez egy halom fostalicskát sem fog érni, úgyhogy innen már csak nyerhetek. Ha rossz lesz, én megmondtam, ha meg jó, akkor én leszek a legboldogabb, hogy nem volt igazam.

Az elején kellett egy jó tíz perc, mire leállítottam az agyam, hogy ne háborogjon minden egyes jeleneten, ami nem úgy van, mint a könyvben, és hát a jelenetek 99,9%-a nem úgy van, ahogy a könyvben. De a hangulat már a legelső képkockától bevonzott. Megszólalt a zene, ott volt előttem a világ, amit igaz, hogy nem pontosan így képzeltem el, de látvány tekintetében nem lehet egy rossz szavam se, és egyből beszippantott.

Ott voltam a világban, ott ültem Parzival mellett a DeLoreanban, izgultam, féltem és örültem. Elkapott az egész film, és határozottan élveztem, ami meglepetés volt számomra, mert közben azért próbáltam kitalálni, hogy mi is ez az egész, mert a könyvhez nem sok köze van. Aztán megszólaltak a zenék, és már-már elkezdtem ülve táncolni, mert ha valamit, akkor a zenéket azt nagyon jól eltalálták. Igazi nyolcvanas évek pörgős dallamai.

Aztán ott voltak az utalások, az Easter Eggek, amikből annyi volt, hogy nem tudtam követni. Rengeteget felismertem, voltak teljesen egyértelműek és olyanok, amiket csak akkor lehetett érteni, ha ismerjük az adott művet. Biztos vagyok benne, hogy több suhant el mellettem, mint amennyit felismertem, egyrészt én sem ismerek mindent, másrészt rengeteg volt. Többször is végigment a kamera egy virtuális téren, ahol a karakterek egymásnak esnek, mindezt alig pár másodpercben. Hát ember legyen a talpán, aki ott kettőnél több figurát ki tud venni. De ennek ellenére is elég sokszor nevettem fel utalás miatt. Igazából a humor nagyja ebből származott, párbeszédekből nem igazán.

Szóval tetszett a zene, a hangulat, imádtam az utalásokat, a látvány meg teljesen lenyűgözött, de hát akkor mégis mi a bajom ezzel a filmmel? Nos, csak az, ami a lényeg. Hiába találja el jól a világot, ha nem működik a sztori és a karakterek. Gondoltam, hogy nem lesz egy az egyben szó szerint elém rakva az, amit olvastam, az a történet filmben nem igazán működik. De azért valahogy lehetett volna ez jobb is. Eléggé olyan összedobáltnak éreztem az egészet, mintha nem lett volna rendesen felépítve, és én is csak azért tudom, mi történik, mert nagyjából szóról szóra ismerem az alapanyagot. Nem éreztem, hogy rendesen kifejtenének mindent, hogy értsük is, amit látunk. A könyv sem a világ legegyedibb története, de ez a film nagyon sablonos volt. Volt egy-két jelenet, ami kifejezetten tetszett (nem, nem szerepeltek a könyvben), de azért ezt annyiszor láttuk már. A szerelmi szál, ami a könyvben nagyon is hihető és aranyos, itt borzasztóan nyálas volt, és a végére már kerestem, hova rejtették a hányós vödröt.

Ráadásul a karakterek sem voltak valami jól kidolgozva. Wade messze nem fejlődik annyit a film végéig, hogy elhiggyem róla, majd ő lesz itt a király. Alig találkozik Art3misszel, és máris beleszeret, és mindent megtenne érte. Ha a főszereplő ennyire el van hanyagolva, akkor gondolhatjátok, a többi karaktert mennyire leszarták. Daitót és Shotót (bocsánat, Shót) az utolsó húsz percig meg se tudtam egymástól különböztetni.

Voltak még benne ilyen tipikus filmes hülyeségek, amiket nem értünk, de elnézzük neki, mert ez egy film, és itt így történnek a dolgok. A tanulságot meg úgy a szánkba rágták, hogy értelmi fogyatékosnak kell lenni, hogy ezt valaki ne értse. A tök jó üzenetből egy nyálas, sablonos hülyeség lett, aminek persze van értelme, de így átadva már nem is érdekel.

Összességében, nagyon sok munka van a világ felépítésében, és ha legalább ennyi energiát feccöltek volna a sztoriba is, kurvajó filmet kaptunk volna. Nem mondom, hogy rossz volt, nem csalódtam, mert ennél sokkal rosszabbat vártam. Igazából tetszett, mert elvarázsolt a látvány, a zene és a hangulat, de ha az egész mögé nézünk, szétesik a film, és ez szomorú.

Ha tetszett a film, mindenképpen olvasd el a könyvet is.

Filmes sarok: Amerika Kapitány – Polgárháború

Szóval ebben a pillanatban jöttem ki a moziból (valójában vagy egy órája), és filmeknél szeretem leírni az első benyomást, mert néha nem ragad meg úgy, mint egy könyv, főleg akciófilm esetében. Lehet, hogy később átgondolva már néha módosítanám néhány soromat vagy írnék még hozzá, de mindig próbálom az első élményt leírni.

És erősen valószínű, hogy túlzok, sőt, később nem biztos, hogy ezt kijelenteném, de ebben a pillanatban le merem írni, hogy az Amerika Kapitány – Polgárháború a legjobb Disney-Marvel film a Marvel filmes univerzumban. Szerintem.

Nagyon vártam ezt a filmet, főleg azért, mert szeretek rá úgy gondolni, hogy ez egy Bosszúállók 2,5, és nagyjából az is volt. Nagyon szeretem a Marvelben, ahogy építi az univerzumot. Az elején még csak apró utalásokkal, ahogy Tony a Kapitány pajzsával támasztott alá valamit, vagy amikor Selvig mellékesen megemlítette, hogy ismert egy pasit, akit gammasugárzás ért. Mostanra azért ezek nem csak utalások lettek, hanem beszélnek Hulkról, folyamatosan emlegetik, mi történt New Yorkban vagy Sokoviában. Ők most már egy csapat, és ez adja az egész dinamikáját. Ennek a filmnek legalábbis. Mert most azt szenvedik meg, amit korábban elkövettek. Lehet, hogy megmentették a várost vagy az egész világot, de közben még mindig rengeteg ember halt meg. Nyilván ez nem a Bosszúállók hibája, mint ahogy egy bomba robbanásakor is meghalnak az emberek, mégsem hibáztatjuk a rendőröket, hogy miért nem akadályozták meg, amit nem tudtak volna.

Szóval a Bosszúállókat felügyelni akarják, mert az nem lehet, hogy egy szupercsapat a kormány ellenőrzése nélkül csak úgy szabadon mászkáljon. A csapat egyik fele egyetért ezzel, élükön Tony Starkkal, a másik fele Amerika Kapitány vezetésével tiltakozik. Ebből lesz aztán a nagy zúzás a tagok között.

Nagyon sok karakterdráma volt ebben a filmben, és mivel ezeket az embereket már több film óta ismerjük, hihető volt, amikor szembe fordultak egymással (látod, kedves Zack Snyder, itt basztad el). Jó indokot adtak nekik, és egy percig se gondoltam azt, hogy „ez de béna” vagy „menjünk már haza”. Na jó, legalábbis akkor nem, amikor dráma volt.

Ez nem az a megszokott „jön egy gonosz, jaj mi lesz, le kell győzni” cselekményen alapult, és annyira, de annyira jót tett neki. Persze itt is volt egy gonosz, de azt bírtam benne, hogy nem igazán volt gonosz. Számomra. Értettem a motivációit, és az ő szemszögéből nézve igaza is volt, szóval nem tudtam utálni. Igazából szerettem. Ez Daniel Brühl érdeme is, aki mindenkit leszínészkedett a picsába. Na jó, Martil Freeman is nagyon jó volt abban az összesen öt percében. Meg Paul Bettany is. Oké, szóval színészileg senkivel sem volt bajom, de őket muszáj kiemelnem. Szóval ott tartottam, hogy Zemo, aki a főgonosz volt, de nem ezen volt a hangsúly. Pedig ő egy igen erős gonosz a többiekhez képest. És én imádtam ezt.

Meg a film hangulatát. Mert számomra ez volt a zseniális. Persze, sok poén volt, és volt, amit elhülyéskedtek, de még így is olyan komoly, sötét hangulata volt, főleg a film második felének, hogy úristen! Az elején még kicsit döcögős, bele kellett rázódni, de a végére a forgatókönyvíró összeszedte magát, és olyan finálét csinált nekünk, hogy én majdnem sírva fakadtam. Úgy sikerült felépíteni a sztorit, hogy az utolsó akciójelenet egyben dráma is, és igencsak megviselt. Lekapcsolták a gonoszt, de ezzel nem oldódott meg semmi. Egyszer sem fordult még elő, hogy Marvel film után úgy jöttem volna ki a moziból, hogy arra gondoltam: én most hazamegyek, és beülök egy sarokba. Eddig mindig valami pozitív kicsengése volt, és feldobódtam. Most attól dobódtam fel, hogy végre egy újabb Marvel, de közben meg szívesen nekiállnék sírni, mert a filmvégi hangulat úgy rám telepedett. És ezért imádom nagyon a Polgárháborút.

Tök jó volt az is, hogy a sok karakter ellenére ez még mindig megmaradt egy Amerika Kapitány filmnek. Egyértelműen Steve volt a főszereplő, és most sikerült őt közelebb hozni hozzám. Eddig nem igazán kedveltem, túl jó volt nekem, túl régimódi, és most értettem meg a karakterét, hogy milyen nehéz neki ebben a világban, és hiába vannak ott a Bosszúállók, attól még nehéz neki beleszokni a XXI. századba.

Tony Stark most egy kevésbé vicces figuráját hozta. Oké, még mindig elég sok poént elsüt, és még mindig megvan az mindenből viccet csinálok stílusa, de ahogy haladunk előre, egyre inkább a háttérbe veszik, és erre volt most szükség. Egy új oldalát láttuk, megmutatta a sebezhetőségét, és nagyon érdekes volt.

Amire iszonyúan kíváncsi voltam, és sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt (még többet kérek belőle), az Vision és Scarlet Witch szála. Nagyon fura volt Visiont embernek látni. Nem csak normális ruhákban, bár ez is lesokkolt az elején, hanem hogy android létére sokszor úgy próbál tenni, mintha ő is ember lenne. Először Sheldon Cooperre emlékeztetett. Viszont szerettem a racionális felét, ő úgy választott oldalt, hogy kiszámolta, mi lehet a legjobb. Aztán meg a két fél valahogy kiegyensúlyozta egymást, de ebből nagyon-nagyon keveset kaptunk. Wanda meg egy kislány, aki fél. A kettejük jelenetei nagyon jók voltak. Azt már előre tudtam, hogy ő a képregényben egy pár lesznek, de nem tudtam, a filmekbe ezt mennyire fogják belevinni. Nagyon sokáig képtelen voltam megérteni, hogyan lehetséges ez, mivel Vision egy android, és a párkapcsolat jó esetben szerelmen alapul, ami meg egy érzelem, és az androidok nem éreznek. Aztán győzött a kíváncsiságom, és látni akartam. Annyira jók voltak, olyan hihetetlenül jó volt köztük a kémia, hogy mostanra abszolút shippelem őket.

Sam, avagy Sólyom is egész sok szerepet kapott, végre őt is megismertük rendesen, és őt is bírom. Natasha csak a megszokott Natashát hozta, akit még mindig szeretek. A Fekete Párduc nem okozott nagy meglepetéseket, leginkább a teljesen oké-t mondanám rá. A többiek meg nagyjából csak a háttérben mozogtak.

Igen, igen, mindenki a Pókemberre kíváncsi. Ember… inkább fiú. Szóval én imádtam. Alig volt szerepe, és tény, hogy nagyon fiatal, de ő hozta a humort a jelenetbe, ami működött. (Na jó, azért a Star Wars említésnél a fejemre csaptam.) Nem vártam még egy Pókember filmet sem, és egyet sem láttam moziban, de erre tuti elmegyek. A Hangya is cameózott, ő volt a másik vicces karakter, és ő is baromira jól hozta azt, amit kellett neki.

Az akcióval sem volt bajom. Nagyrészt. Volt egy jelenet, amit igazán kivehettek volna, már csak azért is, mert nem hittem el, és tényleg… na nemár! De az a repülőteres jelenet az valami zseniális volt. Ezen a ponton jelentem ki, hogy kéne a harc koreográfusnak is egy Oscar kategória, mert nem igaz, hogy ezt nem díjazzák valamivel. És ahogy Párduc mozgott…! Igen, volt néhány beállított jelenet, amikor Deadpool megszólalt a fejemben, de akkor is!

Persze a Polgárháború sem tökéletes. A film első fele közel sem annyira jó, mint a második, az egyik akciójelenetet lecseréltem volna egy kis karakterdrámára. Előfordult, hogy felnyögtem, „na nemár”, mert ilyen nincs, még egy Marvel filmben sem. De én így is szerettem. Még így is sokkal több volt benne a dráma, mint bármelyik másik Marvelben (mármint a Disney-Marvelben, az X-menekben van rendesen), és ez iszonyú jót tett neki.

Annyira szerettem, hogy nem feldobódva, hanem nyomasztó érzéssel jöttem ki róla. Csak így tovább, srácok, jó úton haladtok!

Filmes sarok: Hurok

A Filmbarátoktól hallottam erről a filmről (ezúton is köszi srácok) még valamikor tavaly október környékén, és már csak azért is meg akartam nézni, mert végre egy jónak ígérkező magyar film. Aztán ahogy közeledett a premier dátuma, annál többet tudtam meg róla, és egyre jobban érdekelt. Végre egy magyar sci-fi, nem vagyok otthon a magyar filmekben, de lehetséges, hogy ez az első normális (az Űrgammákat meg a Pirx kapitányt ne számítsuk ide)? Azt kell, hogy mondjam, ez az első magyar film, amire vártam, hogy jöjjön már, és azért elég sokat elmond a hazai filmiparról, hogy eddig egyetlen olyan hazai mű sem volt, ami így érdekelt volna. Na jó, a Saul fia, de az már vagy fél éve kinn volt, mire eljutottam rá, és őszintén, arra már csak a témája miatt sem lelkesedtem annyira, annak ellenére, hogy nagyon jó volt. Szóval jól rá voltam izgulva a Hurokra, és most végre el is jutottam, és úristen!

Kezdjük a legdurvábbal, magával a történettel. Az egész egy értem-nem értem cikluson alapul. Van az eleje, amit még teljesen lehet érteni, és amikor jön az első hurok, akkor persze minden zavaros lesz, de ahogy körbeér, úgy minden összeáll, és azt hiszem, hogy most megvan, de aztán megint jön egy csavar, ami megkavarja az egészet. Szóval amikor már azt hittem, hogy értem, akkor rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Az az egészben a bonyolult, hogy nem is igazán hurok az egész, de mégis. Legalább a második huroknál tudom, hogy minek kéne történnie, de mégsem az történik, és van, amikor meg mégis. Nagyon nehéz ezt elmondani, igazából látni kell, hogy értse az ember, de nem elég egyszer. Nos én jelenleg az első nézésen vagyok túl, és biztos, hogy nem az utolsón, mert sok dolog van, amit még nem tudtam helyrerakni. Meg aztán volt olyan jó, hogy ne csak egyszer akarjam megnézni.

Tehát a történet arról szól, hogy Ádám megtudja, hogy Anna, a barátnője terhes lett, ami nem éppen a legjobb időpont, mert most készülnek a nagy dobásra. Illegális gyógyszercsempészettel foglalkoznak, de be akarják fejezni a melót, és ezzel az utolsó szállítmánnyal meg akarnak lépni, és eltűnni Dezső, a megbízójuk szeme elől. Ám ahogy Ádám lelépne a csomaggal, az események furcsa fordulatot vesznek, majd rájön, hogy vannak dolgok, amik már megtörténtek.

A film már csak azért is kétszer nézős, mert imádtam. Meg azért is, mert néha nem csak a történetbe lehet belekavarodni, hanem abba is, hogy Ádám most hol is van, melyik hurokban és mennyit tud. Ahogy hallgattam a Filmbarátokat, a stáb is ugyanezzel a problémával küzdött a forgatás során, és ez többször is eszembe jutott.

A színészek nagyon jók voltak. Mindegyikük nagyjából eléggé ismeretlen volt számomra, mert ennyire nem vagyok képben a hazai színészekkel, hacsak nem nagyon közismertek, de tényleg nem tudok rájuk rosszat mondani. A fényképezés gyönyörű. Ami néha – de inkább csak a film elején – kizökkentett, hogy próbáltam megállapítani, ez most hol is van, és vajon jártam-e már itt. De mivel folyton ugyanaz a két-három helyszín cserélődött, hamar elvesztettem az érdeklődésem ez iránt. Bár mintha néhány út ismerős lett volna. A zenére totál nem emlékszem, de egy hangot nem tudnék felidézni. Ez meg azért van, mert annyira lekötött a sztori.

A film vége meg akkorát ütött, hogy még most, körülbelül három órával később sem térek magamhoz. A lezáráshoz közeledve már sejtettem, hogy ez valami durva lesz, és az utolsó jeleneteknél nagyon féltem, mi fog ebből kikerekedni, rendesen káromkodtam is magamban, de a legutolsó jelenetnél éreztem, mi fog jönni, és amikor tényleg jött, hangosan kiszaladt egy baszdmeg. Aztán meg az jutott eszembe, hogy akkor most még egyszer indítsuk már el, mert ez így most nem teljesen oké.

Szóval mindenképpen meg fogom még egyszer legalább nézni a közeljövőben. Nem tökéletes, vannak hibái, leginkább azzal vannak problémáim, hogy milyen könnyedén mozognak a szereplők durvább sérülések után (nekem senki ne futkározzon így miután lábon szúrták), de ezt leszámítva imádtam. Tény, hogy nem láttam sok magyar filmet, ebben a kategóriában meg egyet sem, és az is tény, hogy imádom a mindfuck filmeket, ez meg aztán jó nagy mindfuck volt (hogy ezzel a szép magyar kifejezéssel éljek), de a legjobb magyar filmek között van nálam. Gratulálok Madarász Istinek, most már látni akarom a többi filmjét is. Ezt meg nézze meg mindenki!

Filmes sarok: Batman Superman ellen – Az igazság hajnala

Nem rohantam a moziba ezért a filmért, már csak azért sem, mert az Acélember után meg voltam róla győződve, hogy ez sem lesz túl jó, és mire eljutottam a moziba, jó három héttel a premier után már mindenki látta, és senki nem volt tőle elragadtatva. Még azok sem, akik egyébként nem utálták úgy a filmet, mint a nagytöbbség. Két filmes podcastet is hallgatok, és mindkettő lehúzta. Egyetlen embert ismerek, akinek tényleg tetszett ez a film, de nem tudom, ő mit csinált a film közben, hogy lefoglalja magát, mert ez iszonyú unalmas volt.

Nem tartom olyan rossznak a filmet, mint a nagy gyűlölködők, simán nézhető volt. Mondjuk egyszer, ha van két és fél órád, amit nem tudsz máshogy eltölteni. Meg esetleg ha ultranagy DC-fan vagy. Nos, én nem vagyok, és ugyan egy képregényt sem olvastam, csak az internetről tájékozódom, és a filmek és sorozatok miatt a Marvel univerzumban egy icipicit jobban mozgok, és a Marvelt én személy szerint jobban szeretem, mégis ha egy kedvencet kéne választanom a szuperhősök közül, akkor az Batman lenne. Meg Deadpool. Számomra Nolan és Bale tette olyan szerethetővé Batman karakterét, mert a régi Batman filmeket nagyon kicsinek láttam, és nem is emlékszem már rájuk. De alapjaiban a karakter a képregényekből jön, és valahogy szeretem Batman komorságát, azt, hogy az ő világa olyan sötét. Na meg persze az sem hátrány, hogy Joker a valaha volt legjobb gonosz az egész világon, és ezzel nem vitatkozom. Szóval azt vártam a filmtől, hogy ha legalább Supermant utálni fogom (őt amúgy sem szeretem, de az Acélember végleg elrontotta nekem), ott lesz Batman, aki tök menő lesz, meg az előzetes alapján Lex Luthort is bírni fogom. Félig igazam lett.

A filmben az volt a legjobb, hogy leadták előtte a Suicide Squad előzetest (a Bohemian Rhapsodysat), és kedvem lett tőle felállni és ugrálni a székemen, hogy EZAZ. De nem tettem. Na jó, komolyan.

Filmes sarok: Deadpool

Alighogy túl tudtam magam tenni a Star Warson, már jött is a Deadpool, és Nighttal megbeszéltük, hogy mi akkor is Valentin napon megyünk el rá, mert ez poén. És egyébként így utólag vicces, hogy ez a film simán elmegy egy romantikus komédiának, úgyhogy akármennyire is kemények akartunk lenni, nem annyira jött össze, ahogy vártuk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy csalódtunk volna.

Azt el kell ismerni, hogy a Fox-Marvelnél valaki nagyon tudja, hogy kell marketingelni, mert ez atom jól be lett vezetve. A trailerek csak egy dolog, már abból sejthettük, hogy ez nagyot fog robbanni, aztán jöttek a különböző viccesebbnél viccesebb kisvideók és plakátok, és ezek közül a kedvencem az volt, amikor megcsinálták úgy, mintha ez egy romantikus film lenne. Meg ez. És lehet, hogy annak, aki nem szereti a képregény-filmeket, úgy tűnhetett, hogy a Deadpool nagyon túl van tolva, de szerintem nem így volt. Sőt, szerintem trailerek igencsak keveset mutatnak meg abból, ami a filmben van. Épp csak a film esszenciáját rakták bele, de ennél azért sokkal több van benne. Újabban leszoktam arról, hogy sok trailert nézzek olyan filmekhez, amik érdekelnek, az első kettőt szoktam általában megnézni, de azokat is csak egyszer, vagy ha moziban leadják, akkor még ott. A Deadpoolnál konkrétan nem tudtam leállni, meghallgattam magyarul, angolul, korhatárosan, nem korhatárosan. Sőt, tegnap újra megnéztem mindkettőt, hogy felmérjem a nyelvezet nehézségét, mivel a kedves Intercomnak szokása, hogy csak szinkronosan hozza be a filmeket, úgy döntöttünk, hogy akkor eredeti hanggal nézzük meg, mert én ezt nem vagyok hajlandó magyarul. Night sokszor próbál rávenni, de mindig ódzkodom, mert én a mai napig, ha tehetem, inkább magyar felirattal nézek filmet, mert ilyen hülyeségem, hogy „úristen, nem értek egy szót”. Erről próbálok leszokni, sőt, most egy csomó Oscar-jelölt filmet angol felirattal néztem meg (mivel nem volt választásom), és nagyon sok sorozatot még most is azért nézek inkább magyar felirattal, mert lusta vagyok. De megnéztem a Deadpool trailereket, és úgy voltam vele, ez azért nem okozhat nagy gondot, még úgy se, hogy egyáltalán nem lesz hozzá felirat, se magyarul, se angolul, se héberül, se kínaiul, se semmilyen nyelven. És most, hogy ezt írom, most jövök rá, hogy mennyit fejlődtem, és tök örülhetnék neki, hogy jeeej, megértettem egy angol nyelvű filmet felirat nélkül. De lekötött az, hogy úristen, mennyire király volt ez a film!

Mert nyilván mindenki arra kíváncsi, milyen a Deadpool (igazából senki nem kíváncsi erre, már mindenki látta, és egy csomó kritika is kijött róla). Atomkurvakirály a Deadpool! A történet elég egyszerű, itt van Wade Wilson, aki abból él, hogy embereknek segít rossz embereket lekoptatni. Összejön Vanessával, majd nem sokkal később kiderül róla, hogy tele van rákkal. Agent Smith megkeresi, hogy ő meg tudja gyógyítani, ám amikor Wade jelentkezik erre a kúrára, kiderül, hogy itt nem minden csupa unikornis és szivárvány (nem, az majd később lesz). A film egyrészt romantikus, mert ebben aztán tényleg fontos szerepet játszik a szerelmi szál, és ha nem is az egyetlen, de biztos a kivételek közé tartozik ez a film azzal, hogy itt jó a szerelmi szál. Főleg, mert ez a történet mozgatórugója, és nagyon szerettem a Wade-Vanessa párost. Ők nem az a tipikus „moziba és étterembe járunk” párocska, hanem ahogy Wade is elmondja, azért passzolnak össze, mert az őrületeik hasonlóak. Aww, nem véletlenül írtam twitteren, hogy ez az évtized legjobb romantikus komédiája.

inside joke

Ó, a komédia. Az is van bőven. Gondolj a legviccesebb filmre, amit valaha láttál. Duplázd meg. Na, ez a film még annál is viccesebb. Nagyon rég láttam olyan vígjátékot, amin ennyit lehetett röhögni. Nem attól vicces, hogy Deadpool mindenkinek beszólogat, és olyan a dumája, hogy attól bármelyik kislány elsírná magát (bár tény, hogy ezeken is nagyon sokat lehet nevetni), hanem hogy gúnyt űz nem csak önmagából és Ryan Reynoldsból, hanem mindenből. Az X-menekből, a Marvel filmekből (és azok színészeiből), A DC karakterekből, a szuperhősökből, az alacsony költségvetésből, nem fél viccelődni a vakokon, és még sorolhatnám. Ez volt nálam az egyik legnagyobb pozitívum. Ráadásul annyi Easter egg van benne, hogy össze sem tudnám számolni, és lefogadom, hogy nem is vettem észre mindet.

Ráadásul elég meta is, mert ledönti azt a bizonyos negyedik falat, Wade nem egyszer szól ki a nézőknek is. Tisztában van vele, hogy mi ott ülünk a nézőtéren, és azt nézzük, hogyan lő szitává egy csomó rosszfiút. Meg a nem lineáris történetvezetés is iszonyú jól össze lett rakva.

Wade karakterét annyira imádtam, hogy most első helyen áll nálam Mark Watneyval együtt. Nyilván a humora miatt elsősorban, de tetszett, hogy Wade még akkor sem ült le sírni, amikor nagyon szar volt a helyzet. Na jó, egyszer leült sírni, de csak egyszer. De mindig ott volt nála a humora, amit néha fegyverként is használt a világ ellen. Ő így dolgozta fel a veszteségeit. Egy kritikában hallottam, hogy azt nehezményezik, hogy Wade telibe szarik rá, hogy el kellett hagynia a szerelmét, de igazából ezt az egészet őérte csinálja. Ez a film tulajdonképpen egy bosszú sztori. Az egészet azért csinálja, hogy újra együtt legyen Vanessával. Annak ellenére, hogy képregény, Deadpool nem szuperhős, és ő ezt többször is kijelenti. Nem a rossz fiúkat akarja elkapni vagy megmenteni a világot, ő csak a saját érdekeit nézi, és nem érdekli, kit kell ehhez lemészárolnia. Üdítő változatosság.

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, mert abban a hitben voltam, hogy a Galaxis őrzői nyitójelenete az évtized legjobbja, de „sajnos” a Deadpool lekörözte. Ha nem is szereted a képregény-filmeket (akkor ezt a bejegyzést úgyse olvasod el), akkor is ajánlom, hogy legalább az első jelnetet nézd meg, mert valami zseniális. Aztán meg úgyis ott ragadsz, mert az egész film olyan, mint ahogy az eleje ígéri. A zenék is iszonyú jók voltak, bár az azért nem tudta felülmúlni se a Galaxis őrzőit, se A marsit (még akkor sem, ha A marsiban nem volt a Stayin’ Alive, ami mai napig nagy szívfájdalmam).
A mostani nagy képregény-filmes dömpingben igazán szükség volt erre a filmre. Nem fél kimondani az igazságot, még akkor se, ha ez durva, sőt, minél durvábban tálalja, annál jobb, de ezért szeretjük. Nem mondom, hogy tökéletes volt, vannak hibái, egy-két poén nálam már kicsapta a biztosítékot (az unikornis), de határozottan az évtized romkomja. Egyébként meglepően sok volt a pár a moziban. Biztos a Valentin nap miatt. Mindenkinek ajánlom, de tényleg mindenkinek. Ha még nem láttad, akkor most foglalj jegyet rá. Ó, és eléggé nagyot kaszált az első hétvégén, úgyhogy már szinte biztosan borítékolható a folytatás. Én már most várom.

Filmes sarok: Star Wars VII – Az ébredő Erő

Megpróbálom spoilermentesen leírni a véleményem, ami nagyon nehéz lesz, aztán ha nem megy, akkor majd jelzem, hol nyomjátok az x-et.

Nagyon kicsinek találkoztam először a Star Warsszal, az első emlékeim között van, hogy unokatesóimmal ülünk a kanapén, és mindenki nézi a Birodalom visszavágot, ahol Luke és Darth Vader harcolnak, majd Vader elmondja azt a bizonyos nagyon híres mondatot, amit kultikussá vált azóta. Sok más dologra nem emlékszem, Vader ronda feje a Jedi visszatér végéből még az agyamba égett, biztos megijedtem tőle, mert kopasz volt, sápadt meg tele sebhelyekkel. Jellemző, hogy a filmtörténelem legnagyobb csavarjára emlékszem a legjobban, így amikor először egyben néztem a filmeket, esélyem se volt meglepődni rajta. De addigra már úgyis a köztudatba égett, hogy márpedig Vader Luke apja. Az első mozis élményem a Baljós Árnyak volt, ami nyolc évesen még lenyűgözött, amikor 20 évesen újranéztem, már nem annyira, legutóbb meg inkább eret vágtam volna, csak legyen vége ennek a nyűglődésnek.

Viszont nem csoda, hogy így rajongó lettem. Ahogy ma délután megálltam a buszmegállóban a moziba menet, rájöttem, hogy eddigi életemben nem volt még egy olyan film, amit ennyire vártam volna. Amikor az új trilógia részei kijöttek, még túl kicsi voltam hozzá, hogy felfogjam, mi is ez igazából, de most egész nap úgy izgultam, hogy végre láthatok egy új Star Wars részt. Betegesen rettegtem minden spoilertől, már komolyan attól féltem, hogy amíg majd várunk az előcsarnokban, valami félmondatot meghallok, és az elront nekem mindent. Ugyanis csak az első trailert voltam hajlandó megnézni, és utána nekem hírstop volt. Semmit nem akartam tudni róla, még csak azt se, hogy mikor vesznek levegőt. Azért vártam ennyire nagyon ezt a filmet, mert minden másik film, amit várok, az adaptáció vagy képregényfilm (ami szintén adaptáció, de ebbe most ne menjünk bele). A képregényfilmektől tudom, mit várjak, még akkor, ha jó a sztori és jók az akciók, nem fog úgy megdöbbenteni vagy lenyűgözni, ahogy nem számítok rá. Tetszenek és szeretem őket, de egyikük sem akarja megváltani a világot, és ez így van jól. A könyvadaptációkat meg amiket várok, azokat pedig már olvastam előtte, és igen, érdekel, hogyan viszik vászonra azt, ami a fejemben él, de hát már ismerem a történetet, úgyhogy abból a szempontból nem tud sok újat adni. A Star Wars VII volt az első olyan film, aminek semmit nem tudtam a történetéről, a szereplők neveit is alig, csak azzal voltam tisztában, hogy én egy Star Wars filmet fogok látni, de ezen túl semmi. És ez pont olyan érzés, amikor a kedvenc íróm ír egy új könyvet, és a fülszövegén túl semmit nem tudok, de tudom, hogy jó lesz.

Oké, mégsem egészen olyan, ha az új trilógiára gondoltam, akkor eszembe jutott, hogy úristen, mi van ha ezt is elbasszák. De azét bizakodó voltam. És milyen jól tettem.

Szeretem az új Star Wars filmet, és annyira jó ezt leírni. Nem tökéletes, de nem is vártam egy Birodalom visszavág szintet. Tudtam, hogy ha nem raknak bele teljesen logikátlan dolgokat, amelyek ellentmondanak az eredeti trilógiának, akkor én már elégedett leszek. Az vagyok.

Nem az évtized filmjére kell számítani, de nálam simán dobogós ebben az évben, és nyilván megszállott rajongó vagyok, és ugrálok, mint egy öt éves kislány, és megveszek minden hülye SW-s cuccot az összes létező boltban (amúgy nem), úgyhogy nekem már elég egy Falcont vagy Hant látnom, hogy totál extázisba kerüljek, de ezen felül is jó volt a film. Még úgy is, hogy nem valami egyedi.

Egészen konkrétan ez az Új remény felújított változata, új szereplőkkel. Ha azt szeretted, ezt is fogod. Voltak benne eltérések, de nagyon-nagyon sok dologban visszatért, és rengeteg volt benne az utalás az eredeti trilógiára (és igen, az újra is találtam egyet), visszatértek azok a dolgok, amelyeket szerettünk az eredetiben, és nekem ettől volt annyira jó. Imádtam hallgatni, ahogy az egész moziterem egyszerre nyögött fel, amikor megláttuk először a Falcont, vagy amikor Han először megjelent. Annyira magával ragadtak az érzések, hogy nem tudtam nem imádni.

Vicces is volt. Az új trilógiában az volt a zavaró, hogy nem volt humoros. Próbáltak benne poénkodni, de nem ment nekik, és igazából az egész nagyon komor és sötét lett. A régi részekben azt szerettem, hogy bármilyen nehéz volt a helyzet, akkor is tudtak mondani egy sort, amin lehetett nevetni. Komolyan volt véve, és éreztük a feszültséget is, de ettől olyan életszerű lett. Az ébredő Erőben is sok volt a poén, amit szerettem. Sokszor Han brillírozott megint, de Finn és Rey között is elhangzott pár vicces szócsata, és kedvenc-, na meg az új droidjaink sem okoztak csalódást. Igen, én is imádtam BB-8-et. És volt pár viccesnek szánt, de inkább kínos poén is, amin szintén nevettünk, de azért lehet, hogy ezt nem kellett volna beletenni.

A régi karaktereket imádtam, és akárhányszor felbukkant egy ismerős, úgy megörültem neki. Az új karakterekről pedig semmit nem tudtam. Poe bukkan fel először, és nem szerepel sokat, de egyből nyilvánvaló számunkra, hogy ő Han Solo 2.0. Még nem igazán tudom, hogy álljak hozzá, de eddig bírom, aztán a folytatások majd eldöntik a továbbiakat.

Rey a főszereplő, és őt nagyon szerettem. Ő az új részek Leiája. Régi roncshajókat foszt ki, hogy kajához jusson, elég erős, hogy megvédje magát, és okos is. Talpraesett, nem esik kétségbe. Igazán vicces volt egy jelenet a film elején, amikor már siettek volna a megmentésére, de ő simán levert mindenkit. Egyetlen bajom volt vele: a színésznő annyira hasonlított Keira Knightley-ra, hogy néha nagyon irritált a feje.

Finn egy rohamosztagos, aki tulajdonképpen rájön, hogy ő nem is akar az lenni, mert ez bizony csúnya dolog. Az elején még őt is bírtam, volt mersze azt tenni, amit helyesnek gondolt. Szerettem az elején a párbeszédeiket Reyjel, amíg össze nem szoktak, hogy csipkelődtek egymással (és igen, ide illik Leia és Han gyakorlatilag bármelyik közös jelenete az Új reményből). Aztán csak azt láttam, hogy gyáván megfutamodik, majd levágott egy nyálas beszédet, amit bár ne mondott volna el, és innentől kezdve azt kívántam minden egyes alkalommal, hogy fogja be. Azt hiszem, a következő részekben nem leszünk mi jóban.

A főgonosz Kylo Ren, aki annyira menőn nézett ki, és azt vártam, hogy egy tök jó gonoszt kapunk, és ebben csalódtam igazából a legnagyobbat. Kylo Ren egy kiszámíthatatlan, idegbajos, hisztiző kisfiú kezelhetetlen dührohamokkal. Nem tudtam komolyan venni a karakterét, amiben a színész sem segített, mert hát eléggé nyálas feje van.

Voltak a filmben olyan dolgok, amik egyszerűen nem működtek jól, vagy bénák voltak. Renen kívül egy dolog akasztott még ki igazán, egy Reyjel kapcsolatos dolog, ami egyszerűen hiteltelen volt (bár azért vicces). Sírtam is egy helyen. Nem, nem a Star Wars feliraton a film legelején, bár ott is majdnem. Plusz van egy csomó szál, ami nincs elvarrva, úgyhogy azokra kíváncsi leszek.

Tetszett, hogy nem arra a csavarra építettek, amire építhettek volna, és teljesen elcsépelt hülyeség lett volna, hanem egy másikra, amihez még mindig nem tudom, hogy álljak hozzá. Egyrészt le vagyok sokkolva még mindig, pedig azért már körülbelül öt perccel előbb tudtam, mi fog történni, annyira kiszámítható volt, másrészt szomorú vagyok, hogy meglépték, harmadrészt meg örülök, hogy elég tökösek voltak hozzá. De leginkább csak szomorú vagyok és lesokkolt. Szerettem volna, ha azon a ponton leállítjuk a filmet, és szánhatok rá egy fél órát, hogy ezt feldolgozzam, de sajna nem.

Mindent egybevéve a film természetesen nyomába sem ér az eredeti trilógiának, de messze túlszárnyalja az újat. Igen, ez az Új remény 2015-ös verziója, de nálam abszolút működött. És imádtam. Ki jön velem moziba januárban?
És igen, sikerült spoilermentes bejegyzést írnom, el sem hiszem. Viszont vannak dolgok, amelyeket rendesen ki tudnék fejteni spoileresen, úgyhogy aki kíváncsi rá, az írjon rám privátban.

Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 2. rész

A rajongás elmúlik. Ezt szomorúan vettem észre a filmről kifele jövet. Meg igazából a film alatt is, amikor Ramival minden szaron elröhögcséltünk még a legdrámaibb jeleneteknél is.

Rég volt már, amikor az első részt huszonnégy órán belül kétszer néztem meg, mert annyira fanatikus voltam. Vagy amikor egy éjszaka alatt letoltam egy részt a könyvből, mert képtelen voltam lerakni. És azért még mindig szeretem a történetet, mert ugyanúgy megvannak az értékei, de már nem akarok minden helyre poszátákat rakni, és nem hiszem, hogy ez attól lenne, mert felnőttem. Mert attól még ugyanúgy tudok rajongani kislány módjára; például ma vettem meg Ernest Cline Armadáját, és épp csak nem nyomtam bele minden szembejövő arcába, hogy „nézd, de jó, úgy örülök, hogy végre megvan”. Vagy ott van a Star Wars, amit egész életemben nagyon szerettem. Egyszerűen csak vannak olyan történetek, amik időtállóan jók, és vannak azok, amik jók, de nem tartósak. (Meg azok, amiket régen szerettél, aztán rájöttél, valójában mekkora fos.)

Filmes sarok: Star Wars

…avagy hogyan tették tönkre Darth Vader bukástörténetét és egy abuzív kapcsolat története

Most, hogy lassan itt a hetedik rész, Nightingale-lel úgy döntöttünk, nekünk is kellene egy nagy újranézést tartani. Mert rég láttuk, és szeretjük. Legalábbis az eredeti trilógiát mindenképp. Viszont mivel mindketten annyiszor láttuk már, rábeszéltem, hogy flashback sorrendben nézzük, ami azt jelenti, hogy az Új remény és A birodalom visszavág után nem A Jedi visszatérrel folytatnánk, hanem az új trilógiával, és csak aztán zárnánk le az egészet a hatodik résszel. Hogy ez miért jó? Azt itt elolvashatjátok, mert ez sokkal jobban össze van foglalva, mint ahogy én le tudnám írni.

Elöljáróban annyit elmondanék, hogy nekem ez a sorrend borzasztó. Annyira jó érzés volt elkezdeni az Új reményt, majd két jó film után meg kellett nézni három nem túl jót, rengeteg hibával együtt. Nagyon szenvedtünk rajta, még úgy is, hogy én A Sith-ek bosszúját még szeretem is. Csak igazából évek óta nem láttam egyik részt sem, és ilyen nosztalgiával gondolok mindig rá, ami az eredetiek esetében még működik is, de amikor az új részekre került a sor, kiderült, hogy ezek sokkal rosszabbak, mint ahogy arra emlékeztem. Szóval számomra az ideális sorrend, ha mind a hatot végig akarom nézni, akkor az a kronológiai. Mert többé nem tud rávenni engem senki, hogy bármelyik zseniális rész után elindítsam a borzalmas újakat. (Amelyek már nem is sokáig lesznek újak.)

És mielőtt még belevágnék az egészbe, jelezném, hogy az egész poszt természetesen tele lesz spoilerekkel, de gondolom, ez várható volt.

Filmes sarok: The Martian

Mark Watney a kedvenc űrkalózom (sajnálom, Han).

Nagyon rég nem voltam ennyire fangirl. Na jó, szoktam az lenni, de ennyire tényleg elég rég voltam. Azóta vártam a filmet, hogy olvastam a könyvet, ami júniusban volt, és ugyan ez nem tűnik hosszú időnek, azért még nekem is nehezen akart eljönni a szeptember 29. Merthogy voltam olyan szerencsés, hogy nyertem jegyet A marsi (nem, nem vagyok hajlandó Mentőexpedíciónak hívni) premier előtti vetítésére. Aztán a film előtti éjjel azt álmodtam, hogy asztronauta vagyok. Igen, nagyon megszállott vagyok, és még egy krumplit is vittem magammal a vetítésre. Ennyire.

Vártunk egy csomót, és aztán még többet, meg Myrtillel lefotóztuk a krumplijainkat, és esélyes, hogy csak mi ketten voltunk olyan idióták, hogy krumplit vittünk. Rami meg Lupi (akik nem olvasták a könyvet) meg nem értették, minek a krumpli. Mondtuk, hogy majd megtudják. És elkezdődött a film.

Minden jelenetet ki tudnék elemezni, ha fotografikus memóriám lenne, de azt úgyse olvasná el senki. Felsorolhatnám, hogy mi minden hiányzott a filmből, ami benne volt a könyvben, de ez meg senkit nem érdekel. Úgyhogy inkább csak elmondom, milyen volt számomra a film.

Vicces. Nagyon vicces. Nem annyira vicces, mint a könyv, de határozottan sokat nevettem. Sikerült magát a stílust eltalálniuk, úgyhogy azzal nem volt probléma. Könyvet nem olvasó barátaim nem említették, úgyhogy úgy veszem, hogy minden abszolút érhető volt. Bár a legtöbb tudományos dolgot és magyarázatot kivették (érthetően), ami meg volt, azt elmagyarázták.

A színészek fantasztikusak voltak. Nem vagyok oda Matt Damonért, jó színésznek tartom, de ennyi. Remekül hozta Markot. Akár a fejemben lévő Mark mellé is állíthatnánk, nem sok különbséget tudnánk összeszámolni. A többiek is mind nagyon jók voltak, Sean Bean jeleneteit imádtam, és konkrétan egy másodpercig sem unatkoztam.

A történet szorosan követi a könyvet, a párbeszédek is nagyjából szó szerint vannak átemelve, kivéve, amikor ugranak jó 50-100 oldalakat, de hát ez egy adaptáció, 141 percbe nem fér bele minden. Az volt a vicces, hogy Myrtillel tudtuk, mi fog jönni, és már böködtük egymást, meg olyan is volt, hogy az egyik jelenet előtt (légzsilip) megszorítottuk egymás kezét. Ahhoz képest, hogy körülbelül percre pontosan meg tudtam jósolni, mikor mi fog jönni, ugyanúgy végigizgultam az egészet. Volt egy űrhajókilövés, amit a könyvértékelésemben is megemlítettem. Na, itt azt ugyanúgy izgultam végig, pedig már tudtam, mi fog történni. A végét kicsit elhúzták, hollywoodiasították, ami érthető, de ott én aztán már tényleg nem tudtam, mi lesz még. Szívroham-közeli állapotban szorongattam a krumplit (még jó, hogy vittem magammal), sóhajtoztam, mint egy asztmás, fogtam a fejem, és nem akartam odanézni, de közben meg mégis néztem, mert nem akartam lemaradni róla. Rami megkérdezte utólag, hogy sírtam-e, mondtam, hogy nem, csak már rosszul voltam az izgalomtól.

A szinkront is meg kell dicsérnem. Nem gyakran csinálok ilyet, de tényleg nem volt rossz. A fordítást, ahol tudták, a könyvhöz igazították, és a hangok is teljesen okék voltak. Nyilván nem kell csodát várni, de a mostani szinkronok között ez még kiemelkedőnek számít. Nem akartam kiszúrni a dobhártyám tőle.

Magyarként vicces volt a földi helyszíneket végigkövetni, amikor láttam a Bálnát, vagy a HÉVet elmenni a háttérben. Ez mondjuk nem ad hozzá a filmhez, de határozottan pozitív élmény volt.

Még a fangirlség rózsaszín ködében vagyok, úgyhogy nehezen mondok rosszat a filmről, de tény, hogy voltak hiányosságai. Igen, 141 perc, de akkor is túl gyorsnak éreztem. Persze, én akár öt órán keresztül is ott ültem volna. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, mennyi mindent hagytak ki. Hiába voltunk Markkal az idő nagy részében, úgy éreztem, hogy valahogy nem igazán lehet hozzá kötődni. Szimpatikus ez fazon, vicces, okos, és egyedül túlél a Marson, de ettől még nem fogunk körmünket lerágva izgulni azon, hogy vajon hazajut-e. Jó, én igen, mert már kétszer végigkövettem az útját, és elég jóban lettünk, szóval én kötődöm Markhoz. De aki nem olvasta a könyvet, azt biztos nem vonta be annyira. Nagyon-nagyon sok dolgot kihagytak. Tudom, nem lehet mind a 357 oldalt belerakni, de aaaaaannyi minden kimaradt. Igen, a tudományos magyarázatok, ezeket még megértem, nem valók egy filmbe, az a könyv stílusával amúgy is jobban átjönnek, a poénok egy részét megértem, nem minden fér bele (annnnnyi poént hiányoltam), de nagyon sok olyan fordulatot is, ami számomra ilyen nagy jelentőségű fordulat. A Mars alapvetően Murphy törvényeit követi, szóval ami el tud romolni, az el is romlik. Hát a filmben feleannyi dolog sem ment tönkre, mint amennyinek kellett volna. Mark ennél sokkal pechesebb ember.

A vége kicsit át lett írva, amit részben sajnálok, részben meg megértem, és örülök is neki egy kicsit. És amellett, hogy imádtam, és most rögtön újra akarom látni, egy icipicit csalódtam is, de csak azért, mert irreálisan magas elvárásokkal ültem be. Azt kell mondjam, kihoztak mindent a filmből, amit csak lehetett.

Összességében olyan volt, mintha gyorsan átlapoztam volna a könyvet, párszáz oldalt kihagyva. És most újra akarom olvasni (nem két hete olvastam újra, tényleg). Az is biztos, hogy megnézem eredeti hanggal is. Valamint azt is a film számlájára kell írnom, hogy ahogy kijöttünk a filmről, Lupi és Rami egymás szavába vágva mondták el, hogy nekik azonnal meg kell venniük a könyvet, pedig egyikük sem egy nagy sci-fi rajongó.

Matthew Quick: Napos oldal

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben…

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

A Blogturné Klub különleges utazásra hív. Ismerd meg a Napos oldalt, és ha szerencsés vagy, meg is nyerheted a könyvet.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 322 oldal

Fordító: Stern Gábor

Molyos adatlap

Beleolvasó

A regényből nyolc Oscar-díjra jelölt film készült Bradley Cooper, Jennifer Lawrence és Robert De Niro főszereplésével.

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná, hogy elősegítse a gyógyulását. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor szívszorongató és végtelenül szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

„Matthew Quick A Napos oldallal igazi szívszorongató regényt alkotott.” – Kirkus Reviews

Filmes sarok: Agymanók

És a Pixar megalkotta az év animációs filmjét. Igen, ezt így ki merem jelenteni július elején. Emlékszem, hogy Nighttal ültünk februárban vagy márciusban A tenger dalán, és beadták előtte ennek az előzetesét. Vagyis nem igazán volt előzetes, a vacsorajelenetet láthattuk, ami vicces volt, de nem sikerült meggyőznie, hogy ezt nekem látnom kell. Valahogy olyan bugyutának és gyerekesnek tűnt, és mivel fogalmam sem volt, miről is szól igazából a történet, csak azt tudtam, hogy manók vannak az emberek fejében, nem lettem elvarázsolva. Szóval viccesnek tűnt, de mi az, hogy manók laknak az emberek fejében? Ez mekkora hülyeség már?

Na aztán jött a 76. Filmbarátok rész, és még végig se hallgattam az adást, már kérdeztem is a barátaimtól, hogy ki akar velem eljönni a moziba. Szerencsére Night vevő volt az ötletre, így elmentünk. Freddy, Gergő, Blacksheep, így kell eladni egy filmet! Egyébként köszönöm, ha nem beszéltek róla, valószínűleg meg se nézem (vagy csak jóval később).

Szóval van öt alapérzelem, Derű, Bánat, Undor, Harag és Majré (vagyis félelem), és ők irányítják az alapvető működésünket, alakítják a személyiségünket, raktározzák el az emlékeinket, stb. Riley fejében is ott vannak, és a film nagy részében őket láthatjuk. Ha kivesszük az agymanókat, és csak az úgynevezett „valóságot” nézzük, akkor ez a mese arról szól, hogy egy család elköltözik, és a tizenegy éves lányuk rosszul viseli azt, hogy ezentúl egy másik városban kell lakniuk. A Pixarnál azonban olyan jól sikerült ezt megcsinálniuk, hogy én végigizgultam az egészet. Szóval Rileyék családja elköltözik, és ekkor történik a baj, Derű és Bánat egy baleset során kiesnek a fejhadiszállásból, és vissza kell jutniuk, mielőtt komolyabb baj történik.

Filmes sarok: Bosszúállók - Ultron kora (Avengers: Age of Ultron)

Figyelem! Ez a bejegyzés minden eddigi Marvel filmre nézve spoileres lehet (leszámítva az AoU-t, annak a spoilereit csak a végén írom le), úgyhogy aki nem látta a többit, de meg akarja nézni, annak csak óvatosan! Ne mondjátok, hogy nem szóltam!

Filmes sarok: Hobbit – A két tünde és a törp szenvedései

akarom mondani… Hobbit – Nézzük, hogy forog Tolkien a sírjában

vagyis… Hobbit – Az öt sereg csatája

Csak sikerült eltalálni. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy az egész cselekményszálat le fogom lőni, az összes poént, minden röhejes mozzanatot, szóval aki allergiás a spoilerekre, és még nem látta a filmet/nem olvasta a könyvet, az most zárja be ezt az oldalt. A többiek pedig hagyjanak fel minden reménnyel… ez kemény lesz.

Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 1. rész

A munka meg Élet közbeszólt, és ugyan pár héttel később, de végre én is eljutottam a Kiválasztottra. És milyen jó, hogy alig volt életem, keveset beszéltem ismerősökkel, nem lógtam a facebookon meg a molyon, így az összes spoiler elkerült. De annyira, hogy azt sem tudtam, mit gondolnak az emberek erről a filmről. Egyedül Katniss dalát láttam mindenkinél kiposztolva, de még azt sem hallgattam meg. A trailert többször láttam, de keveset tudtam kihámozni belőle, a könyvet meg régen olvastam. Terveztem, hogy újraolvasom a film előtt, mert szeretem ezt csinálni. Ugyan hasonlítgatni a könyvet a filmmel értelmetlennek tartom, és igyekszem is kerülni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, azért mégis ha tehetem, vagy érdekel, előbb olvasom el a könyvet. Úgy vagyok vele, hogy a könyv a legtöbb esetben jobb, több élményt nyúlt számomra, mint a film, és nem akarom elrontani azzal, hogy lelövöm magam a történet csavarjait. Újraolvasás esetében meg csak megszokás. Rontom a filmélményt, hogy bosszankodok, hogy nem szó szerint csináltak mindent. Pedig nem szeretem hasonlítgatni. Mi? Azt kérded, hol a logika? Hát azt elhagytam valahol útközben. Szóval igen, nem volt időm átfutni a harmadik részt a film előtt, úgyhogy úgy ültem be, hogy csak halvány fogalmaim voltak a filmről. Ó atyám, mennyire jó volt így. Komolyan, ha legközelebb újra akarok olvasni egy könyvet a film előtt, üssetek le.

Persze azért emlékeztem a cselekményre nagy vonalakban, de leginkább úgy jöttek elő az emlékek, ahogy a film haladt. Mert hogy egészen hű volt az alapanyagához. Ismét. És megint csak azt tudom mondani, hogy szerintem élvezetesebb a film, mint a könyv. Valahogy ahogy telik az idő, úgy látom egyre kevésbé jónak ezt a sorozatot. Főleg a harmadik részt. Ugyan a lezárás még mindig zseniális, viszont Katniss a harmadik könyvben már elviselhetetlen. Hihetetlen, mennyit tud azon drámázni, hogy melyik fiút válassza, amikor épp csak a szerencsén múlik az élte. Nos, ezt a filmben nagyjából kigyomlálták. Persze van benne pasizós dráma, de nem sok, mert nem ez a lényeg. És mert senkit nem érdekel. És mert rohadtul nem fog tudni pasizni, ha mindkettő meghal, mert gyökér volt.

Filmes sarok: If I stay (Ha maradnék)

Mondhatnám, hogy haragszom a Cinema Cityre, mert igazából egy kicsit tényleg haragszom, de azért annyira nem. Mert egy tök jó élményben volt részem ma, és meg tudom őket érteni, de azért még haragszom. De ma megtudtam, milyen teljesen egyedül moziban filmet nézni. El se tudjátok képzelni, mennyire jó. Nemrég fejeztem be a könyvet, és miután a második részt is gyorsan legyűrtem, tudtam, hogy nekem ezt még moziban kell látnom, mert az tutiziher, hogy nem leszek képes kivárni a dvd-s megjelenést. Azt hittem, még lesz egy csomó időm, mivel körülbelül két hete mutatták be nálunk a filmet. Megnéztem a cinema city honlapját (tudom, pesti vagyok, van más lehetőségem is, de összegyűltek a beváltható pontjaim), és azt láttam, hogy szerdán lesz utoljára. Amúgy is ezt a napot választottam ki, mert ez volt alkalmas, de azért haragudtam, hogy ilyen hamar leveszik a műsorról. Aztán közben megnéztem ma (szerda) délután is, és látom, lesz még vetítés, csak nem volt még kiírva. Lényeg a lényeg: elmentem moziba, és mivel senkit nem tudtam hirtelen szerezni, hát mentem egyedül. Hétköznap délelőtt kevesen vannak a moziban, főleg egy olyan filmen, ami már több hete megy. Így enyém volt az egész terem. Ez egy olyan élmény, amit mindenkinek ki kéne egyszer próbálnia. Mintha a szobád magányában lennél, csak sokkal-sokkal jobb minőségben nézed a filmet.

Tehát beültem, és kényelmesen elhelyezkedtem, senki nem szólt rám, hogy ugyan már, ne sms-ezzek az előzetesek alatt, de hát muszáj volt Deszyvel megosztanom, hogy leadták a Mockingjay trailerét, csak béna szinkronnal. Ezt leszámítva viszont nem randalíroztam vagy ilyesmi, mert elmerültem a filmben. Ritkán tudom ennyire beleélni magam egy filmbe, itthon ha gépen nézem, egy csomó minden elvonja a figyelmem, a moziban meg ha be is vonz, mindig van egy zörgő poporcnos zacskó, egy-egy suttogás, ami kizökkent. Hát most semmi nem volt. Csak én meg a film. Érdekes mód egyszer se volt olyan, hogy most odahajolnék a mellettem ülőhöz megosztani valamit, pedig sokszor beszélek filmezés közben.

Igen, fogok a filmről is beszélni, nem csak arról, mennyire jó egy egész mozitermet egyedül birtokolni. Tehát a film: nagyon-nagyon tetszett. Imádtam, hogy annyira hű az alapanyagához. A történet alapja ugyanúgy a baleset valamint Mia döntése, és ez is van központban, mégis a kórházban játszódó jelenetek talán még a film felét sem teszik ki. Ahogy a könyvben, úgy a filmben is Mia életének fontos pillanatainak lehetünk szemtanúi. Mindezt azért sokkal inkább sorrendben kapjuk itt, mint a könyvben, és ez jól is van így, félek, még én is belezavarodtam volna. A film sokkal inkább szólt Adam és Mia kapcsolatáról, mint a döntésről, amit Miának meg kell hoznia. Ugyan rengeteg szó szerinti párbeszéd van átültetve, és itt is benne van egy jellegzetes mondat Mia nagyapjától, amit nagyon szerettem, de annyira elmerültünk az emlékekben, hogy kevésbé éreztem azt a súlyt, ami Mia vállát nyomja. Voltak kiborító jelenetek, amikor Chloë Grace Moretz nagyon odatette magát (ez a lány nagyon jó lesz, ha felnő), és éreztem, hogy mindjárt eltörik a mécses, de valahogy nem éreztem annyira ezt a dilemmát, mint vártam.

Nagyon szerettem, ahogy a jeleneteket megcsinálták, nem volt zavaró vagy követlehetetlen a flashback-rész, imádtam, hogy Adam és Mia kapcsolatának minden fontos részletét beletették a filmbe. A színészekkel nem volt semmi problémám, még Teddyvel sem, pedig a gyerekeket nem szeretem. Érdekes mód a fordításra sem tudnék rosszat mondani, de lehet, ez csak azért van, mert először láttam, és nem annyira figyeltem rá oda. (Fan fact: mikor megkérdezte a pénztáros lány, hogy tudok-e róla, hogy feliratos, és azt válaszoltam, hogy „igen, még jó, hogy az”, akkor mosolygott rajtam.) Mia szüleit itt talán még jobban is imádtam, mint a könyvben, és érdekes, de sokat nevettem. Hangosan. Egy csomó poén volt benne, szerettem a szereplők humorát (Mia szülei rulez!).

Amiben jobb a film a könyvnél, az a hangulat és a zene. A zene annyira meg tudja alapozni az egész napom hangulatát. Vagy csak úgy általában. A zene fontos szerepet tölt be az életemben, és Miáéban is. Adam egy rockbandában játszik, az apja egy punkbandában játszott, ő maga pedig csellózik. Legyen akármilyen jó is a könyv, még ha az adott zenét is hallgatjuk olvasás közben, sosem adja át azt a hangulatot, mint amikor nézzük a képkockákat, és hallgatjuk az alatta felcsendülő muzsikát. Hihetetlen, mennyi érzelmet tudott közvetíteni minden egyes hang a csellón vagy a gitáron. Annyira örültem, hogy ezeket hallhattam (méghozzá jó hangosan, volt egy pillanat, amikor le akartam halkítani kicsit, aztán rájöttem, hogy ja, egy moziban vagyok), ha másért nem is, a jó hangzásért mindenképpen érdemes legalább egyszer moziban megnézni a filmet. A koncertek fantasztikusak voltak. Be akartam menni a tömegbe, az első sorban tombolni, üvölteni a szöveget a zenekarral, és sajnáltam, hogy nem tudom a szöveget. Apropó, örültem volna, ha az összes dalszöveget feliratozzák, nem csak azt az egy legfontosabbat, de hát ez van. Annyira jók voltak a zenék, hogy amint hazaértem, egyből rá is cuppantam a gépre, hogy letöl… megrendeljem az internetről az albumot. Azt hiszem, hamarosan egy olyan banda rajongója leszek, ami nem is létezik. Kit akarok hülyíteni? Már most el akarok menni egy Willamette Stone koncertre. Követelem, hogy ez a banda alakuljon meg!

Egyébként nem volt hiányérzetem, amit kihagytak vagy átírtak az nem hiányzott, vagy jól működött. Nagyon tetszett a film, hangulatában sokkal jobban elkapott, mint a könyv, és tuti, hogy nem utoljára néztem meg, még akkor is, ha a végén kedvem lett volna bekuporodni egy sarokba és csak bőgni (ez van, nem tudom, miért mindig a pms-időszakomban megyek el ilyen filmekre, valószínűleg van egy mazochista énem, aki szeret egy hétig bőgni minden hülyeségen). Aki szerette a könyvet, annak nagyon tudom ajánlani, meg azoknak, akik szeretik az ilyen érzelmes, romantikus-sírós filmeket.

Filmes sarok: Az emlékek őre

Nos, a könyvről már írtam, szóval ideje volt a filmet is megnézni. Megnéztem, és ismét egy remek élményben volt részem, amit a bloggerekkel élhettem át. Köszönöm a jó szórakozást a Bing Bang Médiának, ami elsősorban a társaság és nem a film eredménye. Na jó, a film sem volt annyira rossz. Egy jó darabig.

Már a trailer alapján sejtettem, hogy ez épphogy csak alapul veszi a könyvet, vagyis már akkor tudtam, hogy el lesz „hálivúdosítva”, amikor megtudtam, hogy film lesz belőle. Annyira azért nem lett rossz, mint vártam. A háromnegyede abszolút élvezhető, a maradék egynegyed részen meg nagyon jót röhögtünk Deszyvel.

Nagyon kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a világot, szerintem elsősorban ezen állt vagy bukott az egész. Nyilvánvalóan szerencsétlen srác nem tizenkét éves, de ez nem volt zavaró, mivel nem is mondták benne, hogy annyi. Az egész film az elején fekete-fehér volt, amire azt hittem, hogy majd zavaró lesz, de nem volt az, inkább az volt kicsit, amikor Jonas elkezdte látni a színeket, és akkor minden ilyen nagyon élénk színű volt, de már túlzottan. Mondjuk megértem, miért, csak sok volt a szemnek. Meg olyan hihetetlen volt például Fiona szeme meg haja, ilyen szín az életben nincs, de ezt még képes vagyok elfogadni. Azt sajnáltam, hogy már a trailerben ellőtték ezt a színes dolgot, mert a könyvben annyira durva erre rájönni. Viszont úgy magát a világot annyira jól megcsinálták. Extrémebb volt, mint elképzeltem, de hatásos.

A történetet persze felturbózták. Az elejét gyorsan lezavarták, gondolom, nem akarták túl sokat ezt a fekete-fehéret, el volt magyarázva minden, de azért nem bántam volna, ha még egy kicsit elidőzünk, jobban kiépítjük a karaktereket, mert az például elmaradt. Szerettem azokat a részeket, amikor Jonas az Örökítővel van, mert elgondolkodtató, okos dolgokról beszélgettek, akárcsak a könyvben. Tök jó gondolatokat vetettek fel, csak ezzel is az a bajom, hogy olyan gyorsan túlléptünk rajta. Több idővel az ő kapcsolatukat is jobban ki lehetett volna építeni.

A karakterek jók voltak, habár Jonas anyját meg az Elöljárót (apropó, Meryl Streep baromi öreg) jól meg tudtam volna ütni egy vasszékkel. Lily, Jonas húga egy idegesítő kislány volt, az apjára meg leginkább a semmilyen jelzőt tudnám ráaggatni, ha nem lenne a szinkronhangja, amiről majd még később írok. Szerettem volna Jonas és az Örökítő karakterét is, amennyiben mindkettőt rendesen kidolgozzák, de hát ez elmaradt, úgyhogy inkább csak az olvasott élményre támaszkodtam.

A cselekmény elég pörgős és izgalmas volt, nem bántam volna, ha kicsit lassabbra vesszük a tempót, kiveszünk belőle pár felesleges elemet, és a végét sem dramatizáljuk ennyire túl, de hát biztos ez kell a moziba járóknak. Ami nagyon nem kellett volna, az a szerelmi szál. Persze bele kell tenni, mert akkor senki nem megy el megnézni a filmet (rajtam kívül), de atyám, ennél bénább szerelmi szálat kevés filmben láttam. Voltak dolgok, amiket konkrétan nem értettem, például, hogy mi az a háromszög alakú izé a vízeséssel, meg miért mondja az anyja Lilynek, hogy „Jonas nevét nem mondjuk ki többet”, amikor ott ismételgették?

Nem tetszett, hogy annyira hollywoodosra vették az egészet. Kb percre pontosan meg tudtam mondani, hogy kivel mikor mi fog történni a végén (nem azért, mert olvastam, itt már jelentősen eltértek az alapanyagtól), annyira sablonos volt, meg a fejemet csapkodtam már néha a rakat logikai bakitól. Aztán meg ott mondtam többször is, hogy csinálja már, ami most fog következni, mert mindjárt agyvérzést kapok, nem igaz, hogy így el kell ezt az egészet húzni.

Ó, és mivel szinkronosan néztük (mert nem volt választásunk), ezt is muszáj vagyok kritizálni. A hangokkal nem volt probléma, Stohlt kivéve, akit egyébként nagyon szeretek szinkronhangnak, de most rémes volt. Gondolom próbálta érzelemmentesre venni a figurát, amivel csak azt érte el nálam, hogy Jonas apja átment néha egy pedofil bácsiba, akivel nem szívesen futnék össze a sötétben. De ez nem egyedül az ő érdeme, talán ha nincs ez a remekbeszabott fordító, aki a szöveget készítette, nem is jut eszembe ilyesmi. Mert a filmélményt nagyban rontotta a fordító csodás munkája, aki ilyeneket adott a kedves apuka szájába, minthogy „Fogalmazz precízen! Kérdezd azt, hogy élvezlek-e téged!” és „Ne aggódj, gyengéden csinálom.” Itt már teljesen készek voltunk, de nem csak mi, az egész moziterem röhögött, és akkor még nem meséltem el, hogyan próbálja meg Jonas és Fiona leírni az érzelmeit. Előbb jut róla eszembe két befüvezett tini.

Szóval a film maga nem rossz, egyszer megnézhető, érdekes, és el tud gondolkodtatni, ahogy a könyv is, de senki ne várjon tőle katarzist vagy a végén túl sok egyediséget. Van, ami nem jó benne, meg van, ami lehetne jobb is, de ami jó, azt viszont nagyon eltalálták.

Filmes sarok: Guardians of the Galaxy

Az elmúlt évek alatt annyira bekerültem a Marvel világába, hogy már fannak mondhatom magam a filmek terén, és úgy érzem, nekem ez nagyon jó így. Nem is csoda, hogy úgy vártam a Galaxis őrzői filmet, mint a Messiást, főleg, hogy nem jutottam el rá rögtön, és az internet már tele volt táncoló Groot babákkal és azzal, hogy „ez az év legjobb filmje”, meg „ez a legjobb Marvel film ever”. Nem csalódtam, ez egy igazi Marvel film volt, és nagyon-nagyon tetszett, de nem osztom a tömeg véleményét.

Mi a mostani Marvel filmek fő ismérve? Van egy vagy több valaki, akik megmentik a világot, mindenki hősként tekint rájuk, vannak jó karakterek és úgy önmagában az egész fergetegesen vicces. Hát ez itt is megvan. Mégis van, amiben különbözik a klasszikus szuperhősös filmektől, és ez tetszett benne nekem igazán. Először is elhagyjuk a Földet, és városok helyett a bolygók között utazgatunk mindenféle fura lények között, és ami itt szembetűnik az a látványvilág. Egyértelműen egy rakat pénzt költöttek el rá, de megérte, mert fantasztikus lett. Fajok között is van mindenféle, bár főleg humanoid lények, azért legtöbbször nem csak úgy oldották meg őket, hogy befestették zöldre vagy kékre a bőrüket aztán szevasz.

Aztán meg ebben a filmben nem szuperhősök vannak. Mármint nem abban az értelemben, hogy nekik nincs semmi speciális kütyüjük, sok pénzük vagy különleges képességük, és nem arra teszik fel az életüket, hogy megmentsék a világot. Ó nem, ők csak közönséges bűnözők. Mindegyikük a pénzre utazik, és ezért elég messzire hajlandóak elmenni. Amikor börtönbe kerülnek, kénytelenek összefogni, hogy kiszabaduljanak, így lesz belőlük egy szedett-vedett társaság, és mivel annyira különbözőek, nem megy minden simán, ebből persze remek poénok kerekednek ki. Imádom az ilyen sztorikat, és itt is nagyon jól működik. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy egyik karakter se vinne el a hátán egy filmet, mert ők csak közös munkával tudnak ilyen jók lenni, és bár mindegyiküknek van egy erős jelleme (na jó, inkább csak Peternek, Gamorának és Rocketnek), de ahhoz kevés, hogy egy egész filmet építsenek köréjük. Kell az a csapatmunka.

Starlord egyszerűen zseniális, és hozzá kötődik a Marvel filmek legjobb nyitójelenete. Ahogy ott táncikált meg énekelt a bolygón az fantasztikus volt, és már tudtam, hogy én imádni fogom őt. Nem csak jó zenei ízléssel, de remek humorral is megáldotta a sors, és azért ránézni sem rossz. Féltem kicsit, hogy Chris Pratt elvonja a figyelmem, mert az Everwoodban annyira összeforrt nekem azzal a kis butácska mellékszereplővel, de nem. Mintha ráöntötték volna a szerepet, el se tudom képzelni, hogy másvalaki legyen Starlord.

Zoe Saldana kék bőr helyett most zöldben parádézott, de ő is nagyon jó volt. Gamora eléggé tökös, hogy bárkit leverjen, és külön öröm, hogy működött közte és Starlord között a kémia, mivel egész film alatt azt vártam, mikor smárolnak már. Drax szolgáltatta a butaságból fakadó poénokat, mert nem értette a metaforákat, de szerintem még ez is nagyon vicces tudott lenni. Illetve volt vele egy jelenet, amikor annyira Oberyn Martell jutott róla eszembe, hogy zavart, hogy nem tudtam azt ott megemlíteni, mert olyanokkal mentem, akik nem értették volna.

Mindenki kedvencét, Grootot persze én is imádtam, mert aranyos, és elég egyszerű a működése, és tudja mondani, hogy „I am Groot.”, de a kedvencem akkor is Rocket (avagy Mordály). Szerintem ő a leglazább mosómedve az egész világon, és olyan beszólásai vannak, mintha csak a fejemből lopta volna a szavakat. Egy igazi grumpy cat racoon, szóval olyan, mint én. Kivéve, hogy én nem igazán tudok így lőni a fegyverrel, és ilyen menőn sem nézek ki.

A zene annyira király, hogy néha elkezdtem énekelni a moziban ülve. Már túl jók is, mert voltak jelenetek, ahol nem tudtam figyelni arra, mit mond a karakter, mert a zene érdekesebb volt. Meg a score zenénél felharsant néhány dallam, ami erősen az Avengersre emlékeztetett, úgyhogy vigyorogtam ilyenkor, mint a fene (egyébként is mindig vigyorogtam). A kedvencem a Marvel filmekben az az egymásra utalgatás. Hát ebben is volt rendesen, és böködtük egymást Nighttal, hogy „érted, érted, utalás volt”.

Mindezekkel együtt korántsem mondanám, hogy tökéletes volt, a karaktereket és főleg a világot jobban is ki lehetett volna dolgozni (meg a fizikai törvényeket nem kellett volna telibeszarni), a pálfordulások a végére már inkább fejcsapkodósak voltak, mint érdekesek, a főgonosz karakterét annyira próbálták árnyalni, hogy abból inkább teljes sötétség lett, az őrzők pedig csak együtt működnek, külön nem. A film maga leginkább egy akció-vígjáték, amiben a poénokra mentek rá, meg hogy legyen benne harc, és minden más olyan lényegtelennek tűnt mellette.

Ezek ellenére viszont ez a film nagyon-nagyon jó, végig lehet röhögni mind a 121 percét, izgalmas, és egy percig sem unatkozik rajta az ember, szóval egy tipikus Marvel film, talán a szokásosnál több poénnal. És mivel Marvel, tessék bent maradni a stáblista végéig, meglepő, de nálunk alig páran mentek ki a vége előtt, egész sokan bent maradtak. A bónusz jelenet nem utal előre, szimplán csak aranyos meg vicces. Azoknak is ajánlom megnézésre, akik még életükben egy Marvel filmet sem láttak.