Dan Wells: Nem akarlak megölni (Nem vagyok sorozatgyilkos 3.)

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 310 oldal
Fordító: Szebegyinszki Szilvia

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.
A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.
A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

Na ez. Ez az a rész, ami végre elérte nálam, hogy gondolkodás nélkül öt csillagot adjak rá, még akkor is, ha ez sem volt a legtökéletesebb. Tudtam én, hogy az utolsó részre tartogattam a max pontozást. Nem véletlenül. Azt hittem, nem lehet felülmúlni a második rész, de Dan Wells bebizonyította, hogy bizony lehet.
Ez a rész egyszerűen zseniális. Annyira jól van felépítve, hogy csak ámultam. Annyira jó ötlet volt, hogy John megbeszéli valakivel a nyomozás részleteit, így az író rámutatott John empátiájának egyértelmű hiányára. Amivel eddig is tisztában voltunk, de mivel John fejében vagyunk, valahogy nem érezzük át, és így szerintem jobban kijön. Féltem az elején, hogy megint hamar rátalálunk a démonra, mert nagyon jól haladtak a nyomozással, de érdekes mód, annyira jól el volt húzva ez a része, hogy nem jöttek rá túl hamar, viszont bénának sem tűntek, hogy mit szenvednek ennyit. Ennek ellenére még mindig jóval John előtt jöttem rá a megoldás egy részére, és tudom, hogy ő csak egy könyvbéli karakter, és nem is ugyanúgy gondolkodunk, és azért olvastam már pár krimit, hogy tudjam, mi az történetív meg ilyenek, de azért na… Elvileg okos fiú ő, mégis néha annyira vaksi tud lenni.

Egyébként imádom őt úgy, ahogy van, főleg a humorát. (Igen, amint megírtam ezt a bejegyzést, felhívom a nem létező pszichiáterem.) Így a végére láttam benne a karaterfejlődést, és lehet, hogy ez már csak belemagyarázás, de valahol egy kicsit hasonlít Sherlock Holmesra is. Abszolút meg tudom érteni a szociális fogyatékosságát, én sem szeretem az embereket meg beszélni velük, szóval ha engem kérdez, egy-egy helyzetben mit kellene mondania, nem tudtam volna segíteni. Viszont határozottan szeretetreméltó volt, ahogy nem igazán fogta fel, ha egy lány akart tőle valamit, és úgy alapvetően minden emberi kapcsolatban bénáskodott. Érdekes volt látni, hogy mindenki hősnek tekinti, pedig ő csak egy szociopata. Jaj, és az a jelenet a Takarítóval! Na jó, nem lövök le semmit, de fantasztikus volt.
És ha már itt tartunk: a csavarok. Merthogy nem csak egy volt belőle, a könyv vége felé haladva egy rakattal kaptunk belőle. Jött egy csavart, és mire belenyugodtunk volna, hogy jó, ennyi, jött is a következő. Az utolsó körülbelül száz oldalt úgy olvastam végig, hogy nem bírtam megmaradni a fenekemen. Úgy izgultam, hogy a körmömet rágtam és oldalanként pozíciót váltottam.

Említettem, hogy mindenki hősként tekint Johnra, de nem ő a hős ebben a történetben, hanem az anyja. Minden családba elkéne egy ilyen szuperanyu. Igazából fogalmam sincs, hogy reagáljak arra, amit tett, mert egyfelől zseniális és bátor tett volt tőle, másrészt viszont egy elég sablonos csavar. Szóval ezzel a részével kapcsolatban kicsit kettős érzésem van. Meg úgy a vége. Elég jól le van zárva, de azért vannak nyitva hagyott dolgok. Illetve jön ennek folytatása (kindof, legalábbis egy új trilógia ehhez), de ez elvileg trilógiának készült. Hát nem tudom. Mindenesetre, ha ilyen jó lesz, én már most akarom.
Nagy pirospont a fordítónak, aki abszolút jól és cseppet sem zavaróan oldotta meg a „he/she” problémát. És egy pacsi a borítótervezőnek, mert ismét felülmúlta önmagát. Meg a címet is imádom.
Ezek után pedig nem is tudom, kinek ajánlhatnám ezt a könyvet. Akik elolvasták az első két részt, azok ezt is el fogják, akik meg nem, azok ezt sem fogják. Kár, olvassák el.
Küldöm a virágot meg a csokit a Fumax kiadónak a könyvért.


Kedvenc karakter: John
Ami legjobban tetszett: a csavarok
Ami nem tetszett: John megint nem volt túl elmés egyszer, másik alkalommal meg nem volt levezetve a gondolatmenete, és egy helyen sablonos volt
Értékelés: 5/5

Dan Wells: Szörnyeteg úr (Nem vagyok sorozatgyilkos 2.)

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 268 oldal
Fordító: Szebegyinszki Szilvia

A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Ez a díjnyertes kötet még több borzongást és izgalmat ígér, mint a trilógia előző része. Dan Wells előre is bocsánatot kér a rémálmokért.

Na jó, fogalmam sincs, hol kezdjem el, de mivel ebben a pillanatban (mármint amikor ezt írom, nem amikor ti olvassátok) fejeztem be, és nagyon élénken él bennem a vége, szimplán csak hálát adok, hogy nálam van a harmadik rész, mert ilyen befejezéssel meg is őrülnék, ha sokat kéne várnom a következő részre.
Jobban tetszett ez a rész, mint az első, mert sokkal jobban fel volt építve. Ez vége egy rendes krimi volt, és végre sokáig találgathattam, vajon ki is lehet a tettes. Nagy örömömre sikerült eltalálni, igaz, éppen az előtt, hogy John sejteni kezdte a dolgokat, szóval valószínűleg pocsék nyomozó válna belőlem, de annak ellenére, hogy Johnt olyan okosnak állítják be, szerintem mégsem akkora zseni. Mivel az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, ezért pontosan annyit tudunk, mint ő, de akkor miért kellettek neki fejezetek, mire rájött, arra, amire én már sokkal korábban? Pedig ehhez a dologhoz még csak nagyon nem is kellettek az érzelmek, csak egyszerű logika. Na jó, lehet, hogy a fülszöveg enyhén rávezetett a dolgokra, de hát akkor is. John egy okos fiú, de úgy tűnik, mégsem egy Einstein.

Ennek ellenére még mindig imádom a srácot. Biztos ti is voltatok már úgy néha, hogy azt gondoltátok, bár lehetnétek szociopaták… vagy nem, lehet, hogy csak én vagyok teljesen elmebeteg. Mindenestre most megtudtam, hogy szociopatának lenni mégsem annyira jó, mint gondoltam. Hiába, semmivel sincs szerencsém, mindig, amikor azt hiszem, valami tök jó lehet, kiderül, hogy mégsem az. Dan Wells mindenesetre nagyon jól elkapta ebben a részben is John érzéseit, vagyis inkább a nem érzéseit. Abszolút hihetően tudja ábrázolni számomra, és ezt imádtam nagyon a könyvben. Még mindig szeretek belemászni mások fejébe, főleg, ha mentális problémájuk van, és igen, még mindig tudom, hogy orvoshoz kéne fordulnom ezzel a szenvedéllyel.
Sokkal jobban élveztem a történetet és a nyomozás részét, és szerettem, amikor John Szörnyeteg úrral vette fel a harcot. Bár azért a macskás részért legszívesebben jól agyonvertem volna. Az volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett benne. De azt hiszem, ez is csak egy újabb defekt nálam. Ez van, már sose leszek normális, legfőképpen az után nem, hogy befejeztem ezt a sorozatot. A vége volt a legjobb a cselekményben, és nem bántam volna, ha a leírás kicsit részletesebb, de hát mégiscsak egy tizenhat éves fiú meséli el a sztorit, ő pedig nem fog barokk körmondatokban elmélkedni a kopott vakolatról. Nem is értem, miért.

A kedvencem az egészben mégis az volt, hogy habár John szociopata és tulajdonképpen egy sorozatgyilkos, mégis jót akar cselekedni, önmaga akar maradni. Küzd Szörnyeteg úr ellen, és küzd az ellen, amit a természete diktál. A könyvben sokan hősként tekintenek rá azért, amit tett, de szerintem ő nem hős úgy igazán. Akkor lenne az, ha csak egy szimpla ember lenne, aki nagyon bátran szembeszállt egy gyilkossal, de John nem ilyen. Neki nincsenek érzelmei, nem lenne szomorú, ha a családtagjai meghalnának, így tulajdonképpen nem is volt igazából bátor. Egyszerűen csak magát és a többieket mentette, és nem lett volna erre képes, ha úgy gondolkodik, mint mindenki más. Szerintem.
A borító megintcsak nagyon ütősre sikeredett, abszolút illik a könyvhöz. Ezek után pedig nagyon kíváncsi vagyok a harmadik részre, és mire ezt a bejegyzést olvassátok, valószínűleg már azon a könyvön is túl leszek.
Akinek tetszett az első rész, annak bátran tudom ajánlani a másodikat is.
A könyvért hálával tartozom a Fumax kiadónak.


Kedvenc karakter: John
Ami legjobban tetszett: a vége
Ami nem tetszett: az, amikor John nem jött rá egy dologra
Értékelés: 4,5/5

Jonathan Cross: Veszett lelkek városa

Kiadó: Agenda
Oldalszám: 300 oldal

Blackyard más, mint a többi város. Ide mindenki egy ódon busszal érkezik, legyen elnök, vagy egy örök lázadó, mint Nick Sanders. Az utcákon fagyos szél söpör, s ha éjszaka feltűnik a rettegett halottaskocsi, a város megannyi lakója reszketve kulcsolja imára hitetlen kezét, hogy a feketébe öltözött sírásó ne érte jöjjön. Ilyenkor az ittlét gyötrelmeit feledve könyörögnek a maradásért, hisz aki elhagyja ezt a rémisztő betonkatlant, az utolsó útjára indul, amely épp úgy vezethet a megváltó szabadságba, mint az örök kárhozat mocsarába. Nick nem hiszi a sorsot.Am az itt töltött időtlen napok alatt ráébred, nincsenek véletlenek a Veszett Lelkek városában. Az apró jelek lassan feltárják előtte Blackyard valódi énjét. Elhagyhatja-e Nick ezt a helyet, ahol minden nap akarva-akaratlan vezeklés a bűneiért? Szabadulhat-e ebből a börtönből, ahonnan a halál sem szabadíthat meg senkit? Jonathan Cross méltán a thriller egyik mestere. Új regénye a Veszett lelkek városa egy olyan hihetetlen mégis hihető történetet meséi el, amelyben mindenki megtalálja saját karmáját. Egy történetet, mely olvasása után kétszer is meggondolja mit tesz, hisz Blackyard lehet akár valóság is…

A név megtévesztő lehet, mert bár Jonathan Cross van a címlapra írva, ezt bizony Benyák Zoltán írta. Az a Benyák Zoltán, akinek az Ars Fatalis című könyvéről írt értékelésem volt az első bejegyzésem ezen a blogon. Ez volt a második könyvem tőle, és kezdek róla meggyőződni, hogy ez az ember egy zseni. Elsősorban persze azért, mert ilyen történeteket tud kitalálni, és néha az jut eszembe, hogy szívesen belemásznék a fejébe, megnézni, miket gondol (vagy az Ars Fatalis esetében, hogy lopja el a gondolataimat). Másodsorban meg azért, mert ennyire jól bánik a szavakkal. Valahol olvastam, hogy könyvet írni egyszerű, csak egymás után kell írni a szavakat, de nem mindegy milyen szavakat, és milyen sorrendben. Fogalmam sincs, az író mennyi időt töltött el ennek a könyvnek a megírásával, de úgy érzem, mintha minden egyes szó pont oda került volna, ahova illik.
A történet szerint Nick megérkezik Blackyardba, ebbe a nem túl tiszta, nem túl vidám (igazából azt is mondhatnánk, hogy koszos és lehangoló) városba, aztán néhány furcsaság után megmutatják neki, hogy ez bizony nem egy szokványos város. A bűnösök előszobája ez, ahol várják a megváltást vagy az örök kárhozatot.

Imádtam a sztorit. Fogalmam sincs, mit szed Benyák úr, hogy ilyenek jutnak az eszébe, de abba ne hagyja, mert annyira jó ötletei vannak. Bár én sem szedek semmit, mégis jutnak ilyenek az eszembe magamtól is. Jó tudni, hogy nem csak én vagyok kicsit őrült. Különösen tetszett, hogy nem tudtam előre kitalálni, vajon mi lesz a következő dolog, amit tenni fognak a szereplők, sikerült újra és újra meglepődnöm.
Érdekes, hogy egyik karakter sem lett a kedvencem. Nicket és Margot bírtam, izgultam is értük, de nem az volt, hogy, jaj most mi lesz velük, csak haladtam a sztorival. Persze, azért rágtam a körmöm, ha olyan helyzetbe keveredtek, de nem sikerült igazán megértenem őket, vagy hogy is mondjam. Lassan ismertük meg őket, a bűneiket, amiért a városba kerültek, és habár megkedveltem Nicket, mégis elborzasztott, amit tett. Kicsit sajnálom, hogy nem ismerjük jobban a város előtti életét, mert arról a Nickről, akit mi megismerünk, nem tudom elképzelni, hogy ilyet tesz, egyszerűen nem illik a képbe. Alapvetően a történet a városról szól, mégis szerintem belefért volna egy kis háttérsztori.
A történet egy pontján megismerjük a város múltját, és azt hittem, ezt majd unni fogom, de legnagyobb meglepetésemre nagyon élveztem. A legtöbb könyvnél nem szoktam szeretni az olyan részeket, amikor hosszú-hosszú oldalakon keresztül csak mesélnek, hogy megértsük a történet lényegét, de itt érdekesen volt előadva, és némi kellemes meglepetéssel is szolgált.

A kedvencem az egészben a stílus volt. Végig azt éreztem, mintha az író mestere lenne a szavaknak. Én nem olvasok horrort, mert nem szeretek félni, és tapasztalatból tudom, hogy a saját fantáziám jobban meg tud rémíteni, mint bármelyik film, úgyhogy ha nekiesnék egy Kingnek, hetekig nem tudnék utána normálisan aludni. Nos, ez a könyv thrillernek van titulálva, és barátnőm figyelmeztetett, amikor kölcsön adta a könyvet, hogy elég nyomasztó, és inkább világosban olvassam. Könnyelműen legyintettem a tanácsára, és noha maga a cselekmény nem annyira rémisztő, igazából nem is nagyon történik olyasmi, amitől meg lehetne ijedni, maga a leírás eléggé félelmetes. Nem hittem volna, hogy ez tényleg ennyire meg tud rémíteni, de amikor lefekvés előtt elővettem, utána alig mertem lekapcsolni a villanyt. Az biztos, hogy Benyák Zoltán ért a hangulatteremtéshez. Maga a leírás meg egyszerűen magával ragadó. Sánta Kira pedig ismét csak remek munkát végzett a borítóval.
Ajánlom mindenkinek. Na jó, nem mindenkinek, de akik nem félnek egy kis borzongástól, azoknak mindenképp. Az biztos, hogy nem ez volt az utolsó könyvem az írótól.

Kedvenc karakter: Nick
Ami legjobban tetszett: a hangulat
Ami nem tetszett: van, amit jobban is ki lehetett volna fejteni, mint írtam fentebb, de igazából nem volt olyan, ami ne tetszett volna
Értékelés: 5/5

Széria szemle: The 100

Közel száz éve a Földön volt egy nagy, pusztító, nukleáris robbanás (vagy valami ilyesmi, a lényegtelen részletek valahogy mindig elvesznek), és most az emberek a Bárkán élnek, egy nagy űrhajón (fogjuk rá), ami a Föld körül kering. Leküldenek száz elítélt tinit a földre, hogy megtudják, elég jók-e a körülmények ahhoz, hogy élni lehessen.
Meglepett ez a sorozat, mivel nem számítottam ilyen komoly témára és ilyen durva adagolásra a CW-tól. Rögtön az első részben meghalnak páran, és aztán folyamatosan múlnak ki emberek, még olyanok is, akikről azt hittem, hogy fontos szereplők, de kiderült róluk, hogy mégsem. Mert természetesen fontos szereplők nem halnak meg, mégiscsak a CW-ról beszélünk.

Az alapötlet nagyon tetszett, és nagyon jól is indult. Tök jó volt, mikor rájöttek, hogy itt most nem figyel rájuk senki, és noha megvolt az ő kasztrendszerük, de a teljes szabadságban megpróbáltak felépíteni egy új társadalmat. Persze kiderült, hogy nincsenek egyedül, jöttek földiek, és akkor megkezdődött a taktikázás meg a háború. Szerettem ezeket a részeket, mert leginkább ez hozott izgalmat a sorozatba, ugyan csak ritkán izgultam, mert előre ki tudtam találni, kivel mi fog történni, vagy legalább, hogy ki nem fog meghalni.
Persze nem minden volt ennyire kiszámítható, azért sikerült néhány csavart belevinni a sorozatba, de igazából nagyrészt nem volt sok meglepetés. Ami elég zavaró volt. Az a bajom a csatorna sorozataival, hogy olyan jó ötleteik vannak, csak a kivitelezés nem megy tökéletesen, valaki mindig bele akar vinni valami olyat, ami teljesen nem illik oda, vagy ha mégis, hát abszolút felesleges. Na meg a logikai bakik, amelyekből szintén nem szenvedünk hiányt.

Volt egy olyan pálfordulás, amire nem számítottam ugyan, de sehogy nem tudtam megérteni, hogy ezt most miért vagy hogy. Nem mondom, hogy okos vagyok, vagy a logikai gondolkodásomra nem férne rá a fejlesztés, de ez nekem sehogy nem fért bele. Aztán azt sem értettem, hogy micsoda véletlen folytán történhet az, hogy ha valaki lejön a földre vagy valami történik a Bárkán, akkor az mindig úgy esik meg, hogy a Föld az pont úgy legyen fordulva, hogy a százak lássák. Eszembe jutott az is, hogy biztos a Bárka úgy kering, ahogy a Föld forog, mivel van navigációs rendszere meg ilyesmi, de a végén elhangzik egy mondat, mely szerint nem tudnák megvárni, hogy legközelebb jól álljon a Bárka a Földhöz képest. Akkor mégsem mennek vele sehova, de akkor hogyazistenbe áll minden egyes fontos alkalomnál úgy, hogy a lentiek lássák, mi történik?
Az évad közepénél hőseink találkoznak a földiekkel, elkezdenek velük beszélni, és tökéletesen megértik egymást. Az egyik csapat fent élt a világűrben, egy űrhajón, ahol nyilvánvalóan kellettek olyan szavak, mint fedélzet meg hasonlók, de nem kellettek olyan szavak, mint mondjuk a dárda. A másik csapat lent élt egy rohadt nagy dzsungel közepén, azt se tudták, mi az, hogy naprendszer, sőt, leginkább csak azon izgultak, hogy ne haljanak meg. Ha azt veszem alapul, hogy én gond nélkül megértem Kosztolányit vagy Adyt (noha nem vagy csak ritkán használom a szavakat, amiket ők használtak), akkor is száz év telt el, és teljesen máshol nevelkedtek a fajok. Hogy lehet az, hogy teljesen jól megértik ezek egymást? És miért? Én ezt nem fogadom el.
Clarke a főszereplő, akivel úgy vagyok, hogy időnként értelmes meg vannak jó gondolatai, és akkor szeretem, az idő másik felében meg egy kavics értelmi képességeivel rendelkezik, és akkor leütném egy kővel. Egy jó nagy kővel. Na jó, legyen szikla. Abbyt, Ravent meg Jaspert bírtam még, de az abszolút favorit Bellamy. Azt szeretem benne, hogy nem igazán lehet eldönteni róla, hogy ő most alapvetően jó-e vagy rossz, és igazából ez teszi emberivé. Mindig is szerettem az olyan karaktereket, akik kettősek, vannak jó és rossz döntéseik is, mert ettől lesznek számomra élők. A többieket viszont odadobnám a földieknek. Finnről azt hittem az elején, hogy szeretni fogom, de elnyálasodott, úgyhogy elvesztette az esélyt, hogy egyáltalán megkedveljem.

És el is érkeztünk a számomra legidegesítőbb dologhoz: a szerelmi szálakhoz. A csatorna alapvetően a 18 feletti nőket célozza meg, és mi kell nekik? Szerelem. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen kivétel, de már herótom van tőle. Amikor épp azon izgulunk, hogy meghalunk-e vagy sem, ne kezdjünk már el drámázni, hogy most akkor ki kibe szerelmes meg miért, mert agyfaszt kapok. Ilyenkor küldtem volna az egész bagázsra egy gránátot. Nem is értem, hogy nem haltak meg a harmadik részben, amikor ezzel vannak elfoglalva. Természetesen ez a része a legkiszámíthatóbb az egész sorozatnak, de hát ez van… CW. Bárcsak meg tudnának vinnyogás nélkül is csinálni egy sorozatot.
Tehát nem egy tökéletes sorozat ez sem, viszont nagyon izgalmas és érdekes, és elég durván függ a vége, meg nagyon sok dolgot hagytak elvarratlanul, és ha megtörtént az, amire gondolok, akkor örülni fogok. Biztosan rátapadok a második évadra is majd októbertől, naivan reménykedve, hogy a szerelmi szálakat hanyagolják majd egy darabig… vagy örökre. Hehe.

Diana Gabaldon: Az idegen (Outlander 1.)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 910 oldal
Fordító: Farkas Veronika

Az első kötetben, amelyben minden elkezdődik, két kiemelkedő karaktert ismerünk meg, Claire Randallt és Jamie Frasert ebben a szenvedélyes, történelmi háttérrel átitatott regényben, amiben a kaland a kortalan szerelemmel párosul…
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után, amikor keresztülsétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” lesz belőle, vagyis idegen a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön…Urunk 1743. évében.
Miután az általa ismeretlen erők visszasodorták az időben, Claire olyan intrikák és veszélyek közé pottyan, amelyekre az élete is rámehet…továbbá a szívét is összetörhetik. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias, ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.

Ez a könyv számomra a guilty pleasure tökéletes mintapéldánya. Mert igencsak kevés dolgot tudok mondani ebben a könyvben, ami igazán jó volt, vagy legalább nem idegesített, ennek ellenére mégis úgy elvesztem benne, mint szürke szamár a szakadékban. Mert annyira beszippantott, hogy alig akartam letenni ezt a féltéglát.
Na, ez az egyik. Először is, nem értettem az elején, miért kell elhúzni ezt ennyire. Jó, volt benne történet, de komolyan, a felét az tette ki, hogy vagy Claire vagy Jamie került bajba, és aztán egymást mentegették meg. Ha elindultak valahova, akkor abból tuti az lett, hogy összefutottak valakivel, és a végén egyikük megsérült vagy elvitték. Aztán persze mehetett érte a másik, hogy kihúzza a bajból. Amikor már ötödszörre keltek útnak, úgy voltam vele, hogy „á, biztos nem játsszák el ezt újra, hát már az előző négy alkalommal is ugyanez volt”, aztán kiderül, hogy de. Esküszöm, minden egyes alkalommal így volt. A végén már a hajam téptem, és imádkoztam, hogy inkább ne menjen senki sehova, mert csak akkor történik valami, egyébként minden tök nyugis. Ha feleennyit mászkálnak (azt sem értettem, mit mászkálnak ide-oda ennyit), akkor feleekkora lett volna a könyv, és feleennyiszer kerülnek halálközeli állapotba.

A másik a szereplők. A mellékszereplők még teljesen rendben voltak, na de Claire és Jamie… egyik idegesítőbb volt, mint a másik. Claire-re az elején még azt hittem, egy értelmes, okos nő, de mint mindig, róla is kiderült, hogy ha pasi kerül a képbe, megőrül és elviselhetetlen lesz. Fogalmam sincs, miért csinálják ezt. Hisztizik és makacs, és nyafog, és buta. Na jó, nem annyira buta, mert néha egészen jó meglátásai vannak, de azok a ritka pillanatok közé tartoznak. Alapvetően nem egy elmés nőszemély, és még úgy próbálják beállítani, hogy ő a tökéletes, mert nem elég, hogy csodadokinőként látja el a betegeket, egy zseniális elme, és még a tőrrel is megtanult bánni. De nem baj, legalább illik Jamie-hez, aki a férfiasság megtestesítője (bár még mindig nem értem, hogy lehet 23 évesen szűz abban a korban, mert az erre adott magyarázat számomra csak félig elfogatható). Jamie mindent kibír, szentként tűri a fájdalmat és a szenvedést, nem retten meg a veszélytől, a szeretett nőért bármit megtesz, az udvarlási módszerei levesznek a lábadról, és még gyönyörű is. Hát őőő… nem. Nekem nagyon nem jön be ez a típus, az még csak hagyján, hogy néz ki, mert mindenki úgy képzeli el, ahogy (az én fejemben nem helyes), de ahogy néha Claire-rel beszél, amikor próbál kedves lenni, az nem romantikus, hanem gusztustalanul nyálas. Nekem egy pasi ne mondjon ilyeneket, mert pofon vágom, aztán szólok neki, hogy keresse meg a nem létező tökeit. Verekedni azt tud, de a megmentési és önfeláldozási kényszere ezen a szinten már nem bátorság, hanem az agy hiányára utal. Gondoltam, ha már egy férfinek nincsenek meg a golyói, legalább esze van, de úgy tűnik, neki egyik sincs.
És a szex. A nyulak nem bagzanak ennyit. Azt hittem, sikítófrászt kapok, ha ezek még egyszer egymásnak esnek. Értem én, hogy egészséges felnőttek, és Jamie még csak most tudta meg, mégis mi ez a dolog, és hogy tök jó, de most komolyan, nem kell minden bokorban meghágni, csak mert ott van a csaj. De Claire se jobb, legalább ennyiszer tépi le a ruhát a pasiról. Már eleve, ahogy ez jött, ott ki voltam akadva, és most enyhe spoiler. Leegyszerűsítve Claire szemszögéből az egész: „Ugyan még csak egy hónapja kerültem ide, és azt se tudom, mi merre hány méter, téged sem ismerlek, Jamie, de azért hozzád megyek, mert így nem halok meg. És mivel a házasság csak akkor érvényes, ha el is háljuk, ezért simán belemegyek ebbe is, leszarom, hogy szeretem a férjemet, aki ott maradt a jelenemben, de már nagyon f*szhiányom van, és ha már így belemerültünk a dologba, akkor csináljuk rendesen, hogy biztosak legyünk róla, hogy tényleg érvényes.” És az a jelenet, amikor Claire-t majdnem megerőszakolták, és két perccel később már ott fetrengtek Jamie-vel egymáson, meg amikor Jamie félhullán bemászik Claire ágyába… Nem, ilyen nincs és kész! Komolyan úgy éreztem, mindenre ez a megoldás. Boldog vagy? Jó, szex. Szomorú vagy? Jó, szex. Történt valami? Jó, szex. Nem történt semmi? Jó, szex. Semmi bajom a könyvekben lévő szexszel, ha jól meg vannak írva, és itt nem is erről van szó, egyszerűen csak túl sok.

Egy csomó minden hiányzott továbbá a történetből. Az olyan időbeli dolgok, amik egyes esetekben viccesek, máskor inkább csak kínosak vagy bosszankodásra adhatnak okot. Mint mondjuk az angol WC hiánya (engem legalábbis nagyon zavarna, hogy nincs külön fürdőszoba), az elektromosság vagy az autók nem léte. Az is furcsa volt, hogy olyan jól megértik egymást, noha Claire használt néha olyan szót, amit mások nem értettek, de azért a nyelv egy élő dolog, kétszáz év alatt rengeteget változik. Meg a tipikus időutazós szabály, hogy ha valamit megváltoztatsz a múltban, az hatással lesz a jövőre. Ez csak egy helyen jelent meg, de egészen addig Claire még csak nem is gondolt ilyesmire.
De mint mondtam az elején, mindezek ellenére tetszett a könyv. Mert belecsöppentem, és azt vettem észre magamon, hogy nem akarom letenni, és amikor mégis letettem, folyton az járt a fejemben, vajon mit csinálhatnak a szereplők, és izgultam értük (pedig idegesítettek). Szerettem, hogy szóba kerültek ilyen-olyan eltévelyedések, Jonathan Randallt, a szadista állatot meg egyenesen imádtam. Jó, oké, utáltam is közben, de a végén, amellett, hogy azért nem örültem a fejleményeknek, élveztem olvasni, mi mindent csinált. Az egyik beszélgetés is nagyon tetszett a végén Claire és egy pap között. Pont ezt hiányoltam, amikor megkaptam, és tulajdonképpen egy egész elfogadható magyarázatot kaptam. A leírás jó volt, a stílussal sem volt problémám, a fordítás Farkas Veronika érdeme, úgyhogy nem is kérdés, hogy megfelelt-e. Maga az alapötlet is nagyon tetszik, mert szeretem az időutazásos történeteket. Mégis, mitől tetszik ennyire ez a sztori? Fogalmam sincs, mert elnézve ezt a bejegyzést, nem sok jót tudtam ide felsorakoztatni. Ezek után senkit nem fogok tudni meggyőzni arról, hogy amúgy nem egy rossz könyv az Outlander, de így van. Mindenesetre a folytatás nagyon érdekel, és az biztos, hogy a sorozatot is nézni fogom.


Kedvenc karakter: Jonathan Randall
Ami legjobban tetszett: Skócia
Ami nem tetszett: azt hiszem, az egész bejegyzés erről szól
Értékelés: 3,5/5

Isaac Marion: Eleven testek

Kiadó: Libri
Oldalszám: 308 oldal
Fordító: Nagy Gergely

R zombi. Nincs neve, nincsenek emlékei, és szívverése sincsen. Álmai azonban igenis vannak. Ő egy kicsit más, mint a többi hulla.
Egy elhagyott város romjai között találkozik egy lánnyal. Julie-nak hívják, és mindenben szöges ellentéte azoknak, akikkel R addig a napjait töltötte: szenvedélyes, okos és nagyon is él. Egy vibrálóan élénk színfolt a kietlen szürke képen. Maga sem érti, miért, de R ahelyett, hogy megenné, inkább megmenti Julie-t. Idővel furcsa, feszült, ám mégis gyengéd viszony kezd kibontakozni köztük.
Még sosem történt ehhez hasonló. Bár ellentmond minden logikának vagy törvénynek, Julie hatására R többé nem képes belenyugodni a halálába. Ismét lélegezni, élni akar. Ám a rideg, pusztulásnak indult világot már csak komoly harcok árán lehet megváltoztatni…

Még mielőtt egyáltalán a kezembe vettem volna a könyvet, elkövettem egy nagy hibát: megnéztem a filmet. Alapvetően azt vallom, hogy előbb elolvasom a könyvet és csak aztán nézem meg a filmet, mert a könyv általában jobb szokott lenni, és nem akarom elrontani az élményt azzal, hogy előre tudom, mi fog történni. Nos, sokáig nem jutottam hozzá a könyvhöz, a film meg nagyon érdekelt, úgyhogy megnéztem. A másik gyarlóságom: tudom, hogy filmet soha, semmilyen körülmények között nem hasonlítunk filmhez, de ez egy olyan rossz szokás, amit nem tudok levetkőzni, pedig higgyétek el, nagyon igyekszem. A könyv olvasása közben pedig nem tudtam nem hasonlítgatni, mert többször is láttam a filmet, amit egyébként szeretek. Az értékelésemben igyekszem pusztán a könyvre hagyatkozni, de biztos vagyok benne, hogy azért elő fog kerülni hasonlítgatás.
Elég sok zombis történetet olvastam, láttam már, úgyhogy benne vagyok a témában, de ilyennel még nem találkoztam. Egyedi módon közelíti meg az élőholtakat, és ez különösen tetszett. Ők nem azok az agyatlan fertőzöttek, akik csak a kajára mennek, hanem nekik is van egy rendszerük, ott élnek a reptéren, és többé-kevésbé szervezettek. Lehet, hogy csak amolyan reflexből, de megmaradtak nekik az olyan alapvető dolgok, mint a házasság és a gyereknevelés, és ez nagyon megfogott. Nem is annyira különböztek tőlünk, egyszerűen csak olyan volt, mintha belesüppedtek volna a szürke hétköznapok monotonitásába, hogy aztán ezt csinálják tovább, csak éppen agy nélkül. Nem lövök le nagy poént, ha elmondom, hogy nem derül ki, hogyan jött is ez a vírus vagy átok, de én erre tippelnék. A zombikat általában a fogyasztói társadalom reflektálásaként tartják számon, de úgy hiszem itt most a rohanó életmódunk fricskázása volt. Csak tesszük a dolgainkat nap nap után, de nem igazán élünk, és ez az, ami sokszor nekem is hiányzik, erre akarja felhívni a figyelmünket az író. Legalábbis szerintem, de lehet, hogy tévedek.

Szóval vannak az Elevenek és a Holtak, és van R. R Holt, de nem úgy tűnik, mintha igazán jól be tudna illeszkedni a zombik közé, mert halott létére igencsak sokat gondolkodik és beszél. Szerettem az ő szemén keresztül látni a dolgokat, mert igazán érdekes volt. Megvoltak nála az alapvető funkciók, mint a beszéd, hörgés, éhség, de mégis több volt ennél. Nagyon szépen leírta, mi volt régen, milyenek is a zombik, úgy alapvetően korrektül vázolta a helyzetet. Nyilvánvalóan nem Dosztojevszkij-szinten ábrázolta a tájat nekünk, de azért elég választékosan gondolkodott. Emellett pedig még vicces is volt. Nem a hangosan röhögős fajta humorral rendelkezett, inkább azt a finom iróniát használta, amit én úgy szeretek. Nem is kérdés, hogy megkedveltem-e őt, mert ezek után nem lehet őt nem szeretni.
Julie Eleven, de néha túlságosan is. Amikor épp a „mindenkit szétrúgok” hangulatában van, akkor bírtam, de időnként túl sokat beszél, és annyira nem is kemény, mint amennyire ezt mutatja. Egy bizonyos szinten meg tudom érteni, mert nehéz dolgokon ment keresztül, de kicsit sok volt már az önpusztításból. (A filmben jobban bírtam.)
A könyv harmadik fontos szereplője Perry, aki ugyan a könyv elején meghal (ez sem spoiler), de az emlékeken keresztül majdnem végig újra és újra felbukkan. Tetszett ez a megoldás, így megismerhettük Julie múltját és az életet a Stadionon belül. Perry nem egy rossz srác, tulajdonképpen egészen szimpatikus, de azért valahogy mégsem lopta be magát a szívembe. Pedig okos gondolatai vannak, meg alapvetően az sem áll távol tőlem, ahogy a világot látja, amikor R-rel „beszélget”. Ennek ellenére mégsem sikerült megszeretem úgy igazán.

A történet a könyv feléig ismerős volt számomra, mert odáig a film nagyjából követi a könyvet, és utána sem volt sok meglepetés, habár itt már azért jelentősen eltértek az alapanyagtól. Nem volt rossz, de azért jobb is lehetett volna. Az első fele nagyon tetszett, és ott nem is tudtam letenni, a második felénél már azért előfordult, hogy felnéztem a gépre, hogy mi történik a nagyvilágban. Be tudott szippantani, de könnyen ki is jöttem belőle.
Örültem, hogy végre nem csak Amerikán van a hangsúly, hanem a világ többi része is szóba került. Jó, persze, mindenkinek az a fontos, amit ott van körülötte, de pár mondatból megtudtuk, hogy ugyanez a helyzet Párizsban meg Londonban is. Emellett nagyon tetszettek még a képek a szervekről, tök érdekesnek találtam őket.
Viszont amit nem értettem se a filmben, se a könyvben az a kocsikázós jelenet. Ott vannak bezárva egy repülőgépbe, és a csaj nem mehet ki, mert akkor megeszik. Ennek ellenére mégis ki tud menni, de annyira azért mégsem, hogy elmeneküljön, de mégis el kell ütni az időt valamivel, hát akkor kocsikáznak. Komolyan? És senkinek nem jutott eszébe, hogy „jé, egy autóban ülünk, ami működik, mi lenne, ha most elhajtanék a repülőtér mellett és egyenesen visszamennék vele a Stadionhoz?”. Vagy csak nekem vannak ilyen gondolataim? Túl sok zombisorozatot néztem?

Szerettem, hogy komolyan veszi magát, de mindezekkel együtt viccel is. Volt két nagyon érdekes jelenet, és most enyhe spoiler következik: amikor R gyerekei tanulják, hogyan kell megölni egy embert, és amikor a Stadionban R látja, hogy egy Eleven kislány hogyan boncol fel egy zombit. Ezeknél elgondolkodtam egy kicsit, és rájöttem, hogy tulajdonképpen egyik faj sem rosszabb a másiknál, mindkettő csak tanulni és érteni akar, mindeközben pedig mindketten azt gondolják, a másik a rossz. Ez nagyon tetszett. Meg vettem az utalást, mindenki érti, hogy a lányt Julie-nak hívják, a fiút R-nek, és még erkély-jelenet is van.
Szóval nem volt ez rossz, de valahogy mégis többet vártam. És nem mondom, hogy a film jobb volt, mert ilyet nem mondunk, de nekem az jobban tetszett. Talán Julie miatt, talán azért, mert elfért volna több humor is benne, de nem ez életem legjobb zombis története. Még csak nem is a legjobb romantikus története.

Kedvenc karakter: R
Ami legjobban tetszett: az első fele
Ami nem tetszett: Julie időnként nagyon idegesítő volt
Értékelés: 4/5

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (Nem vagyok sorozatgyilkos 1.)

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 240 oldal
Fordító: Szebegyinszki Szilvia

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Azóta fentem erre a könyvre a fogam, amióta megláttam a címét. Tudom, cím alapján olvasnivalót választani elég gáz, de hát az az első, amit meglátok egy könyvön (meg a borító). A borító is nagyon tetszett, szóval hamar felkerült a várólistámra. Szoktam fülszöveget olvasni, de általában körülbelül két percig marad meg bennem. Ennek a könyvnek is elolvastam a hátsó borítóját, szóba is került a történet mielőtt elkezdtem volna, mégis úgy álltam hozzá, hogy alig tudtam róla valamit.
Nem igazán volt semmi elképzelésem, de azért sikerült alaposan meglepnie. Nem számítottam rá, hogy a főszereplő tizenöt éves (tudom, olvassam el kétszer is a fülszöveget). Részben kinőttem már a tinikből, én legalábbis már jócskán túl vagyok ezen az időszakon, ennek ellenére az olvasmánylistám 80%-ban YA-kból áll. Mégis, ez a könyv teljesen másmilyen. Főleg azért, mert ez egy krimi, és egy fiú az elbeszélő, aki szabályokat állt fel magával szemben, hogy ne legyen sorozatgyilkos.

Ahogy elértem eddig a könyvben (ami csupán pár oldalt jelent), le se akartam tenni. Mindenféle beteg dolog érdekel (ez nem tudom, mit árul el rólam, lehet, hogy nekem is pszichológushoz kéne fordulnom), úgyhogy élvezettel olvastam a sorokat, amikor a balzsamozásról ír. Külön örültem, amikor brutál módon szét volt cincálva a test, mert elég vizuális típus vagyok, szóval nem jelentett problémát, hogy magam elé képzeljem (oké, ezt már tényleg kezeltetni kéne).
Bírtam Johnt is, én is az a magamba zárkózó típus voltam akkoriban, úgyhogy ha még nem is teljesen, de egy kicsit meg tudtam érteni, és szerintem egész jól kijöttünk volna, már amennyiben összeterel minket a sors, és John megengedi magának, hogy pár szót pazaroljon rám. Különösen szerettem benne a sorozatgyilkosok iránti megszállottságát, ami az ő helyzetében érthető. Van egy könyvem, ami a sorozatgyilkosokról szól, tehát számomra John „kedvencei” nem voltak újdonságok, de azért örültem, hogy kicsit belemásztunk a témába.

A krimi része kicsit gyenge volt. Elég hamar kiderül, ki a gyilkos, és számomra ez még csak nem is volt nagy meglepetés. Valószínűleg érzéketlen lettem a „nagy csavarokra”, mert már előre kitaláltam, mi lesz, és ezek a típusú könyvek ilyen téren nem is tudnak számomra újat mutatni. De ez meg az én hibám, nem a könyvé, próbálkozik ő, csak rossz embernél. Pedig szeretem a nyomozást meg a találgatás, de itt nem volt nagyon mire találgatni.
A sztori viszont nagyon jó, csak az után indul be igazán, hogy kiderül, kit is kell leleplezni a nagyközönség előtt is. Johnnak nagyon jó ötletei vannak, és hihetetlen, hogy olyan dolgokra is odafigyel, ami nekem úgy alapból eszembe se jutna. Itt látszik igazán, hogy ő nem egy egyszerű tizenöt éves, és ezt szerettem benne nagyon. A történet végig izgalmas, volt olyan, hogy majdnem a könyvre kiabáltam, úgy izgultam egy-egy résznél, meg az is előfordult, hogy azért megijedtem. Nem volt nagyon félelmetes, de azért óvatosan mentem ki a mosdóba sötétedés után.

Kedvenc részeim azok voltak, amikor igazán megismerhettük Johnt, a gondolatait, az érzéseit, hiszen ő mégiscsak szociopata, engem pedig nagyon érdekel az emberi elme minden részlete, szóval ezeket a részeket különösen kedveltem. Ugyan nem vagyok pszichológus, és nem értek az agyhoz, de szerintem teljesen hihetően volt ábrázolva. Nincs durva függővége, de maga a téma olyan jó, hogy már most nagyon érdekel, mi lesz a következő részben.
Ajánlom azoknak, akiket érdekelnek a sorozatgyilkosok meg a hullák, de rajtam kívül biztos nincs sok ilyen beteg ember, az meg szinte kizárt, hogy idetévednek, szóval azok is nyugodtan elolvashatják, akik szeretik az izgalmas, nyomozós történeteket. Tényleg, azért nem annyira beteg, mint amennyire az én értékelésemből tűnik.
A könyvet köszönöm a Fumax kiadónak.


Kedvenc karakter: John
Ami legjobban tetszett: a gondolatai
Ami nem tetszett: a krimi szál
Értékelés: 4,5/5

Veronica Roth: A hűséges (Divergent 3.)

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 450 oldal
Fordító: Logos

Darabjaira hullott a csoportokra épülő társadalom, amelyben Tris Prior hitt korábban: erőszakos cselekmények és hatalmi harcok vezettek a széteséséhez, a túlélők veszteségek és árulások sebeit hordozzák. Tris ezért aztán él a felkínált lehetőséggel, hogy feltérképezze a város általa ismert határain túli világot. Hátha ott, a kerítésen túl megadatik neki és Tobiasnak, hogy elkezdjék egyszerű, közös életüket, amelyet nem terhelnek szövevényes hazugságok, érdek-összefonódások és fájdalmas emlékek.
Az új világ azonban félelmetesebbnek bizonyul, mint amelyet Tris maga mögött hagyott. A korábbi felismerések értelmüket veszítik, veszélyes új igazságok formálják át az embereket, akiket szeretett. Trisnek ismét meg kell vívnia a maga csatáját, hogy megérthesse a bonyolult emberi természetet és önmagát: képtelennél képtelenebb döntéseket kell hoznia a bátorság, a hűség, az áldozatkészség és a szeretet próbatételei során.

Nem voltak rosszak az eddigi részek, de nem értettem, miért imádják az emberek ennyire őket. Aztán jött a harmadik rész, és nem is nagyon találkoztam pozitív kritikával. Ha volt is, csak elenyésző mennyiségben. Úgy álltam hozzá, hogy ha nekem nem jött be annyira az első kettő, amiért mindenki oda volt, talán a harmadik, ami ekkora hisztit kirobbantott, majd tetszeni fog. Imádom, amikor igazam van.
Előre leszögezném: a kritikám egy ponton nagyon spoileres lesz, annyira, hogy lelövöm a legvégét, de ott majd kiteszem a figyelmeztetést meg minden, szóval ne tessék aggódni, ha csak nem mentek rá direkt, nem fogtok semmi lényegeset megtudni. Természetesen az előző két kötetre nézve spoileres.

Ami mindig is zavart a legtöbb disztópiában, hogy nem látunk a világon kívülre. Van a világ, abban él a kis elnyomott társadalom, valaki rájön, hogy itt valami baj van, fellázadnak, megdöntik a kormányt, új, a mienkhez kísértetiesen hasonló rendszert építenek ki, és mindenki boldog. Legalábbis a legtöbb disztópia, amit olvastam, az így épült fel. Hiányzott nekem a világ alapos kidolgozása, honnan indult ez az egész, hogy alakult ki, mi van a világ másik részén, és ezt sokszor meg se kapjuk. Vannak ugyan olyan történetek, ahol kapunk némi összetákolt történelmet, de igazából mindegyikben azt éreztem, hogy csak valami gyorsan összedobott pár sorral próbálnak dobálózni, mintha valami nagy dolog lenne. Jó, vannak olyan világok is, ahol a múlt megismerése lehetetlen a körülmények miatt, de nekem ez kevés.
Ebben is az volt a fő problémám, hogy oké, ott vagyunk a városban, és ott a kerítés, de senki nem gondol rá, mi lehet a kerítésen túl? Ennyire be vannak korlátolva? (Igen, ennyire be vannak korlátolva.) Nos, a harmadik részben átlépjük a határainkat, és ezért imádtam ezt ennyire. Megtudjuk, mi van a kerítés mögött, kapunk egy egész történelmet (vagy legalábbis némi magyarázatot), és megismerjük Amerika többi részét (jó, Európáról még mindig semmi hír, de hát ne várja már el az ember egy amerikai írónőtől, hogy más országokról, ne adj isten, kontinensekről ír). Szóval, amikor kijutottak, és ott volt az egész központ, nem bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel: „Úristen, Veronica, én imádlak”. Mert ez a nő zseniális, de komolyan. Kilépett a város nyújtotta korlátokból, és egy egész rendszert épített fel. És amíg az első két kötetben végig azt hittük, hogy na, Jeanine az elnyomó gonosz, kiderült, hogy nekünk végig hazudtak.
Ez volt az egyik, ami miatt már az átlag disztópia fölé emeltem ezt a trilógiát, és van egy másik is, amit csak a végén mondok el, mert végkifejlet. Nem a bejegyzés közepén fogok itt spoilerekkel dobálózni, na.

Trist továbbra is szeretem, habár egyre többet bőg, de ebben a részben kivívta a maximális tiszteletemet. Nem lesz kedvenc karakter, mert a mártírsága tényleg idegesítő már egy szinten, és tud nyafogni, viszont azért még mindig úgy gondolom, hogy egy okos, kemény, belevaló lány, aki megérdemli, hogy főhős legyen. (Igen, ti, akik olvastátok a könyvet, tudjátok, hogy miről beszélek.) Tobiast viszont még mindig nem szeretem. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, lány, aki így van vele, de néha már úgy ráküldtem volna egy kis péklapátot. Eskü, többet vinnyog, mint Tris, főleg most, hogy az ő szemszögén keresztül is van fejezet, sokkal többet látni ezt. Ja, mert hogy váltott szemszög van ebben a részben. Nem mondom el, miért, de aki elég okos, az úgyis kitalálja. Lehet, hogy most lőttem le nektek a poént? Mindegy, lépjünk tovább.
A többi karakterrel meg úgy vagyok, hogy oké. Ami nem egy terjengős vélemény. De az a helyzet, hogy egyikük sem hagyott bennem maradandó nyomot. Talán Evelyn, akit sikerült megutálnom, de még őt sem azzal a főgonoszoknak kijáró utálattal utálom (főleg, hogy nem is igazán ő volt a főgonosz), amikor legszívesebben egy Theon Greyjoy-féle wellness-programban részesíteném a karaktert, csak egyszerűen golyót küldenék a fejébe, hogy ne beszéljen többet. Gyors és fájdalommentes módja az emberek elhallgattatásának.
Mit érdemes ezen kívül még megemlíteni? Rohadtul semmit. Leírás? Ki a fenét érdekel, hogy átlagos, úgyse arra figyelek. Cselekmény? Bárki örülne annak, ha elmondanám, hogy minden harmadik fejezetben történik valami, amitől ingerenciám volt tövig rágni a körmöm? Ugyan, a lényeg egyik felét már úgyis kifejtettem, és most mindenki azt várja, mikor írom már le a másikat. Hát jó, leírom a másikat.

És akkor innentől kezdve SPOILER, amíg azt nem mondom.
Molyon az értékeléseknél csak azt láttam, hogy az emberek kiakadnak, és itt már sejtettem, vagy Tris, vagy Tobias meg fog halni, mert csak a fontos halál tud ilyen reakciókat kiváltani, és hát ők ketten a fontosak (bocsi Uriah).  Aztán mikor láttam, hogy Tobias szemszög van a könyvben, ott már majdnem biztos voltam, de csak majdnem. Hát végül is igazam lett, és érdekes, mennyire szomorú a vége, én vigyorogva olvastam végig. Mert hihetetlen, mennyire örültem ennek. Végre egy történet, ahol a két szerelmes nem él még ezer évig a hat gyerekükkel, hanem van, aki igenis feláldozza magát, mert kell. Konkrétan ezt vártam ettől, minden szarrá megy, és a romokból kell valami újat felépíteni, és ahhoz, hogy még a romok utolsó darabjai menthetőek legyenek, hogy ne dögöljön meg mindenki, ahhoz igenis a főszereplőnek kell feláldoznia magát, és meg kell halnia. Tris megtette, és ezért tisztelem. Veronicának meg küldök egy virágcsokrot, nem sokan lettek volna képesek kinyírni a főhőst, de ő megcsinálta, és imádom ezért. Hihetetlen, milyen bátor ez a nő.
(Ez meg már nem tartozik a könyvhöz, de ha belegondolunk a színészekbe, elég ironikus ez a helyzet most.)
Itt van a SPOILER VÉGE.

Szóval ahhoz képest, hogy nem indult a kapcsolatom a sorozattal felhőtlenül, fantasztikusra nőtte ki magát. Még mindig nem kerül be a kedvencek közé, sajnálom, de csak egy hajszállal maradt le. Ha jobb a leírás, gondolkodás nélkül oda teszem, de az első két rész rányomta a bélyeget. Viszont ez ne tántorítson el senkit, e miatt a rész miatt bátran tudom ajánlani minden disztópia kedvelőnek a trilógiát. Nem fogtok csalódni, maximum a falhoz vágjátok a könyvet.


Kedvenc karakter: Tris
Ami legjobban tetszett: a vége
Ami nem tetszett: Tobias állandó hisztije
Értékelés: 5/5

Veronica Roth: A lázadó (Divergent 2.)

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 432 oldal
Fordító: Logos

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

Vannak gyilkos függővégek. Meg vannak azok, amikor úgy van lezárva, mintha félbe lenne hagyva a mondat, mi meg csak állunk (ülünk, fekszünk, stb.), nézünk, mint egy hülye, és arra gondolunk, hogy „Jó, de mi történt ez után?”. Mintha nem lenne befejezve, hiányozna pár lap a végéről. Na, Roth sorozata egyértelműen az utóbbiba tartozik. A Csillagainkban a hibában Augustus arról beszél, hogy ha egy befejezetlen mondattal van vége a könyvnek, az felrúgja az olvasó és az író közti láthatatlan szerződést. Ennek ugyan egész mondattal van vége, mégis úgy érzem, Veronica Roth felrúgta a szerződést. Mert egyszerűen nem teheti ezt, hogy pont itt hagyja abba. Viszont mielőtt még teljesen kiakadnék, vizsgáljuk meg a könyvet kezdve a karakterekkel.
Szeretem Trist. Nem kerül fel a kedvenceim listájára, de határozottan bírom a csajt. Lehet, hogy néha sír (jó, elég sokszor) vagy időnként rájön a vinnyoghatnék, de azért elég erős, önálló karakter. Amit különösen szeretek benne, hogy nem függ a pasijától, mint sok más társa, hanem ő azt teszi, amiben hisz, még akkor is, ha ezzel a barátaival vagy Tobiasszal kell szembe mennie. Ezt becsülöm benne. Meg, hogy nem egy gyilkológép, hanem tényleg átéli a traumákat. Szóval az írónő remekül megtartotta az egyensúlyt a lány és a harcos között. Négyesért még mindig nem vagyok oda. Nem utálom, szóval úgy elvagyok vele, nem túl nyálas vagy férfiatlan, egyszerűen csak számomra semmi olyasmit nem tesz, amiért azt gondolnám róla, hogy „na igen, ő egy olyan pasi, akit szívesen elfogadnék”. Ezért nem is tudom megérteni a hype-ot körülötte. Hát ez van, köveket a postaládámba kérem, köszönöm. Érdekes, hogy a filmben valahogy jobban bejött, de biztos csak a háta vonta el a figyelmem. Igazából nem nézett ki rosszul. De eltértem a lényegtől.

Caleb. Sosem szerettem, de most volt egy olyan húzása, amire számítottam ugyan (mert Deszy annyit emlegette, hogy nem szereti, rögtön gondoltam, hogy lesz ilyesmi, de amúgy is várható volt), viszont amikor megtörtént, akkor meg tudtam volna nyúzni. Megint csak nem tartozik igazából a kritikához, de elgondolkoztam rajta, ezt Ansel hogy fogja eljátszani, és rájöttem, hogy nem akarom látni, mert fogalmam sincs, hogy reagálnám le. Félek tőle, hogy nem jó, pedig szeretem a srácot. Marcus egész végig a szerethető és a seggfej között egyensúlyozott, de az idő nagy részében inkább csak egy szemétláda volt, akit meg lehetett érteni (már amelyik cselekedetét). Jeanine-t utáltam, ahogy az várható volt, a többiek meg okék voltak. Ami azt jelenti, hogy olyanra sikerültek, amilyennek szánták őket, és olyan érzéseket váltottak ki, amilyeneket az írónő akart. Vagy legalábbis gondolom én, mindenesetre feleslegesnek érzem, hogy bővebben is kifejtsem mindegyiküket.
A világ egyre jobb lesz, vagyis egyre rosszabb, de nekem tetszett, hogy így felbomlott minden az első rész után. A csoportnélküliek és Tris célját is meg tudtam érteni, ebből kifolyólag pedig volt valami, amit nem értettem benne, és nem akarom leírni, mert igazából enyhén spoileres, de lehet, hogy csak én vagyok a nehéz felfogású. De szerintem működhetett volna. Vagy nem, mert Evelyn enyhén őrült.
Tele volt akcióval ez a rész. Éppen kihevertük az egyik támadást, már jött is rá a másik szervezkedés. Rohantunk egyik helyszínről a másikra, úgyhogy nem volt megállás. A kedvenc részem az volt, amikor Tris a Műveltek központjában volt, és erről sem mondok többet, mert nem akarok elrontani senkinek semmit, de aki olvasta, az úgyis tudja, miről van szó. Pont az a leglassabb rész, de nekem mégis az tetszett a legjobban.

A végére meg részben számítottam, részben nem. Várható volt, hogy van valami ilyesmi, amit eltitkolnak, és igazából ha végigmegyünk a YA-sablonokon, akár még a másik felét is kitalálhattam volna, de az azért meglepett. Aztán vége is lett a könyvnek. Én meg próbáltam nem idegbajt kapni.
Összegezve: jó volt ez a rész. Hogy jobb volt-e, mint az előző? Nem mondanám, de azt se, hogy rosszabb volt. Érdekes, hogy olvasás közben sokszor gondoltam vissza az első részre, meg arra, milyen szívesen újraolvasnám, mert szerettem a Bátor beavatást. Alapvetően hozta ugyanazt a szintet, amit az előző kötet, mégis valahogy én álltam most kicsit másképp a könyvhöz. Viszont annak ellenére, hogy öt csillag, még mindig hiányzik nekem belőle az, amitől én ezt igazán szeretni tudom. Mármint nem rossz, mert akkor nem is adnék rá ennyit, csak nem kedvenc, és valahogy nem értem, miért vannak oda az emberek ezért ennyire. Annyi más, jobb könyv van még. Ezzel pedig ismételten nem ezt a könyvet akarom lehúzni, csak… nem tudom, nekem nem kedvenc. Fura, hogy nem tudom rendesen kifejezni.
És most, hogy ezt jól megírtam, rohanok is vissza, mert elolvasom A hűségest. Még jó, hogy rögtön el is kezdhetem.


Kedvenc karakter: Tris
Ami legjobban tetszett: Tris a Műveltek központjában
Ami nem tetszett: Nem tudnám igazából megmondani, de végig volt egy olyan érzésem, hogy ez lehetne jobb is. Talán a hangulat miatt? Nem tudom, fogalmam sincs.
Értékelés: 5/5