Filmes sarok: Csillagainkban a hiba

Itt ülök a szobám magányában, és épphogy abbahagytam a sírást, de biztosan rákezdem mindjárt megint. Muszáj egy kicsit mesélnem a film előtti dolgokról, hogy megértsétek, miért úgy érzek, ahogy (ne aggódjatok, semmi rossz). Szóval három napja olvastam el a könyvet egészen konkrétan, most csöppentem ebbe a világba, de egyből meg tudtam érteni azokat, akik nagyon régóta vártak erre a filmre. Mert a könyv zseniális, ahogy egy poszttal korábban leírtam. Aztán másnap (vagyis kedden) felkutattam az összes videót a filmről, olvastam cikkeket, és a végére annyira vártam ezt a filmet, mintha nem is három napja olvastam volna a könyvet, hanem évekkel ezelőtt, és azóta arra várnék, mikor láthatom majd széles vásznon is. Nagyon be voltam zsongva, de azért örültem, hogy csak másfél napot kell túlélnem, mielőtt beülök a moziszékbe. Valahogy az a lehetőség, hogy elrontják, ahogy sok YA-t mostanában, fel sem merült bennem. Láttam a trailert legalább ötvenszer, és meg voltam róla győződve, hogy ez csak jó lehet. Igazam lett.

Azt hittem, hogy feljön a cím, és már bőgni fogok rajta, de szerencsére nem ez volt a helyzet. Nagyon sokat nevettem, többet, mint a könyvön, pedig nem mondanám, hogy több volt benne a poén, csak vizuálisan valahogy sokkal jobban kijöttek ezek. Augustus arckifejezései, a hangsúlyok, az apróbb dolgok. És többet is sírtam, de erről majd később.

Augustus… ó Augustus Waters. Amikor elkezdtem a könyvet, dühös voltam, mert Anselt képzeltem magam elé, és direkt kerültem előtte a trailereket, hogy el tudjam képzelni a saját agyammal. Meg nem szeretek könyvolvasás előtt trailereket nézni, mert befolyásol. Viszont annyiszor láttam képeket a filmből, főleg a plakátot, mert egyszerűen nem tudtam kikerülni, hogy nem tudtam máshogy magam elég képzelni. Végül Gus átalakult egy saját fejemben létezőre, aki nem hasonlított annyira Anselre.

Nem tetszett Ansel, korábban csak A beavatottban láttam (és most nézem, hogy másban nem is nagyon láthattam), és Caleböt nem igazán szeretem, meg a szinkronja is fura volt, szóval nem nagyon tett hozzá ahhoz, hogy megszeressem. Nem tartottam sem helyesnek, de még csak olyannak se, akinek jó nézegetni az arcát. Aztán elment az egész keddem azzal, hogy videókat néztem a filmről, és a végre megkedveltem a srácot. Nem mondtam volna rá, hogy kifejezetten helyes, de kedvesnek találtam. A film elején, amikor megjelent, olyan aranyosan mosolygott, hogy hangosan kimondtam, ami először az eszembe jutott: cuki. A film végére meg egyszerűen helyessé nőtte ki magát. Komolyan, ahhoz képest, hogy három nappal korábban bűntudat nélkül vágtam volna rá, hogy nem szép, most ki merem jelenteni, hogy ez a srác nagyon helyes. Na, így működik az én agyam, valakit megszeretek, és a végére megszépül.

Tehát, mielőtt még megunnátok, hogy csak Anselről meg Gusról tudok írni, elmondom, hogy Ansel egyszerűen fantasztikus volt. Ahogy játszott az arcával, a szemével. Egy képsoron belül úgy változtak az érzelmek az arcán, hogy az valami hihetetlen. Engem elbűvölt a srác. Na meg a karakter is, Gus pont olyan volt, akár a könyvben. Imádtam minden egyes mondatát. Még a lélegzetvételeit is.

És akkor most Hazel/Shailene jön, mert végül is, ő az elbeszélő. Na, ő is zseniális volt. Jobbnak éreztem, mint A beavatottban, sokkal. Nem fogom annyit fényezni, mint Anselt, de elmondom, hogy nagyon jól játszik, pont olyan volt, mint a fejemben élő Hazel, és örülök, hogy ő kapta meg a szerepet. Deszy mondta, hogy ő jobban szereti a színészpárost szerelmeseknek, mint testvéreknek, és egyet kell értenem vele. Nagyon jól működik közöttük a kémia, és ezek után nem tudom, hogy fogom újranézni A beavatottat, mert ahelyett, hogy Trisnek meg Négyesnek szurkolnék, majd Hazelnek és Gusnak szurkolok. Az utóbbi szerintem sokkal jobb pár, mint az előbbi.

Nagyon jót alakított még Nat Wolff aka Isaac és Laura Dern, Hazel anyukája. Mivel ez a bejegyzés már így is elég hosszú, és még nem értem a végére, plusz nem érzem indokoltnak, hogy erre részletesebben kitérjek, csak ennyit mondok. Lépjünk is tovább.

A történet. Nos, az összes változtatást körülbelül láthattuk is a trailerben. Persze nem volt minden szó szerint átültetve, sok apróbb jelenet kimaradt, néhol a szöveg is más volt, vagy a helyszín nem felelt meg a leírtaknak. Például Hazel és Gus egy évvel idősebbek, Hazel nem vega, de mindez nem számít. Mert a lényeg megvolt, a legjobb jelenetek ott voltak, és úgy voltak ott, ahogy azt megérdemelték. Kevés ilyen könyvhű adaptációt láttam, talán a legutóbbiak közül a Futótűz vehetné fel vele a versenyt ebből a szempontból. Persze azért hiányoltam belőle dolgokat, mint mondjuk azt az apró tényt, hogy megtudjuk, miért ez a címe a történetnek, a hintás jelenet másik részét, egy-két beszélgetést, de igazából nem nagyon számított a film szempontjából, hogy benne vannak-e. Voltak jelenetek, amit a könyvben telefonon beszéltek meg, itt viszont átrakták személyes beszélgetésre, ami szerintem sokkal jobb megoldás, és persze látványosabb. Nagyon szerettem Amszterdamot itt is, csak úgy, mint a regényben, Hazel beszédét, a végét, na meg persze az összes közös jelenetüket.

A film első felén végig nevettem, a másikon végig sírtam. Anna Frank házánál kezdtem el könnyezni, és onnantól kezdve szinte abba se hagytam. A végén ott ültünk a stáblistán, jöttek fel a nevek, törölgettük a könnyeinket, és én nem bírtam elzárni a csapot. Azt hiszem, kb egy órán keresztül tartott ez az állapot, mármint a filmet is beleszámolva, de nem tudnám pontosan megmondani. Voltak jelenetek azért, ahol nevettem, de onnantól kezdve én ott kész voltam. Megint csak a Futótüzet kell felhoznom példának, mert azon is nagyon sokat sírtam. Nem tudom, melyiken sírtam többet, viszont különbség van a kettő között. amikor azt néztem, a sírós hetemben voltam (mint most), rossz kedvem volt, aztán jött az a film, és úgy játszott az érzelmeimmel… annak a végén a kétségbeesett zokogás vett rajtam erőt. Itt a csendes könnyezés. Nem akartam hangosan felkiabálni vagy jajongani, egyszerűen csak ültem ott, néztem a vásznat, és folytak a könnyeim. Deszy meg is jegyezte, milyen aranyosan hüppögtem mellette.

Mikor jöttem hazafelé, megvilágosodtam. Nem maga a történet viselt meg engem ennyire, hanem az, hogy így látva a szereplőket, nekem az egész annyira valóságossá vált. Nem Anselt és Shailene-t láttam játszani, és nem is Trist meg Calebet, hanem ők Gus és Hazel voltak. Az utóbbi három nap alatt úgy a szívemhez nőttek, hogy már nem tudok rájuk másképp gondolni, és a film sokkal élőbbé tette őket. És fájt. („A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.”) Lehet, hogy ezzel most megszegem az író kifejezett kérését, de nem tudok rájuk máshogy nézni, csak így.

Hazaértem, és csak két dologhoz volt kedvem: újra akartam olvasni a könyvet, újranézni a filmet, aztán egy hétig ki sem kelni az ágyamból, csak sírni. De ezt nem tehetem meg, mert az élet megy tovább és nekem dolgaim vannak. Ez a tény azért segít feldolgozni az egészet. Tudom, egy kicsit szánalmas vagyok. Na jó, nem kicsit.

Persze ez a film sem volt tökéletes. Nem tudom, ki csinálta a feliratot, de hogy azt se tudja, hogy van ebből könyv, az biztos. Rémes volt a fordítás, még jó, hogy feliratos volt a film, ha mindezt szinkronosan kell végighallgatni, nem tudom, mit csinálok. Ja, hogy ezen kívül mi volt a filmben a hiba? Nem tudom. Biztos volt, de ahhoz újra meg kellene néznem.

Mindenesetre csak annyit mondhatok, hogy nagyon-nagyon jó volt a film, és készüljetek sok zsepivel. Szerintem bátran állíthatom, hogy az idei év eddigi egyik legjobbja. Oké?

Oké.

John Green: Csillagainkban a hiba

Kiadó: Gabo

Oldalszám: 292 oldal

Fordító: Bihari György

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Azt hiszed, tudod, mi történik a könyvben? Nem, nem tudod. Tényleg azt hiszed? Tényleg nem tudod. Úgy gondolod, fel vagy készülve a történetre? Nem vagy. Hogy nem fogsz annyit sírni? De, még annál is többet. Hogy nem fog megérinteni a történet? Hehehe.

Mindig kicsit kétkedve állok azokhoz a könyvekhez, amit sokan olvasnak, és mindenkinek tetszik, de azért elég befolyásolható vagyok, és részben egyezik a véleményem a tömegével. Egy kicsi részben. Szóval jött a film, én meg úgyis kíváncsi voltam rá, és már régóta el akartam olvasni, aztán ahogy belekezdtem, csak az jutott eszembe, hogy „Úristen, én miért nem olvastam ezt hamarabb!”, mert sokkal-sokkal hamarabb kellett volna.

Hogy milyen a történet? Giccses? Ó, igen. Sablonos? Hát persze. Váratlan? Naná. Felkavaró? Már hogy ne lenne az? Fájdalmas és szívszorító? De még mennyire. Imádtam? Nem is kérdés. És ezt mind John Green hogy hozta össze? Fogalmam sincs, de ez a pasi egy zseni.

Augustus Waters A pasi. Nem, nincs fehér lova, se kardja vagy lándzsája. Nem ment meg lányokat szörnyektől, ő csak él. Igen, ez az egyik, amit a legcsodálatraméltóbbnak tartok benne. A humorát, a kedvességét, az életszeretet, és hogy mindig kimondja, amit gondol, megteszi, amit akar, mert ezzel örömet szerez magának vagy másoknak, és akkor miért is tartsa magában. Annyira szerettem az életszemléletét, a metaforáit, minden egyes mondatát. Érdekes, hogy sokkal pozitívabban szemléli a dolgokat, mint én, pedig neki mennyivel rosszabb. Igen, nagyon szeretem Augustus Waterst, és nyilvánvalóan közrejátszik az a tény is, hogy fura módon vonzódom a sérült emberekhez, de elsősorban nem ezért szeretem.

Hazelt is szerettem, amiért annyira tudja szeretni a kedvenc könyvét (hülyének hangzik az indok, de tényleg ez volt az első, amit szerettem benne), a humorát, és hogy olyan erős. Itt most nem a rák ellen küzdött harcára gondolok, hanem olyan dolgokat tett meg, amit én sem biztos, hogy mernék. Egyszerűen lenyűgöz a karaktere, hogy mindent kibír, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

Az egyik legjobban egy olyan rész tetszett, amit nem mondhatok el, mert spoileres, de szerintem aki olvasta, tudja mit értek Amszterdam alatt, a másik meg a vége. Amikor Hazel elkezdte ecsetelni a kedvenc könyvét, és hogy miért szereti annyira, és milyen is, akkor már tudtam, hogyan lesz vége. A végkifejletet nem, az számomra váratlan volt, de szinte biztosan voltam benne, hogyan fogja lezárni. Igen, úgy zárta le, de ezzel együtt mégis sikerült meglepetést okoznia. Aztán úgy bőgtem rajta, mint egy kislány.

Ha azt hiszed, hogy egy igaz történetet fogsz olvasni a rákról, tévedsz. Ez nem az. Van benne minden, ami egy rákosnak az életét képezi, de szerintem nem írja le olyan részletességgel a betegség minden pontját, minden egyes dolgot, amin végig kell menniük a betegeknek és a szülőknek is. Vagy legalábbis számomra Jodi Picoult: A nővérem húga című műve sokkal jobban átadta a dolog ezen részét. De nyilvánvalóan a két könyv teljesen másról szól, ezért más dolgok is vannak benne.

A Csillagainkban a hiba két haldoklóról szól, akik egymásba szeretnek. Noha, amikor belekezdesz a könyvbe tudod, hogy ennek semmiképpen sem lehet boldog vége, de mégis elolvasod, sírsz rajta, és szereted. Szereted Augustust és Hazelt, és örülsz nekik, de mégis a legjobban azt szereted, hogy fáj. Mert igaz: „A világ nem egy kívánságteljesítő gyár.”

Kedvenc karakter: Augustus

Ami legjobban tetszett: Amszterdam és a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap

Széria szemle: Évadzáró összefoglaló 2.

Arrow: Fejlődött a sorozat, szerintem jobban sikerült ez az évad, mint az előző. Elsősorban ugye Slade miatt, és tök jó, hogy végre kiderült, mi történt a szigeten, amitől ilyen lett. Aztán ott volt Barry, a majdani Flash, akit egy fél rész alatt megszerettem, és sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt, de már tűkön ülök, hogy láthassam a sorozatát. (Úgy tűnik, hogy most a Marvelnek a filmek, a DC-nek meg a sorozatok jöttek be.) De alapvetően tök jóra sikerült. Laurel kevesebbet szerepelt, vagy csak nekem tűnt úgy, mindenesetre még mindig rohadt idegesítő. Viszont a húgát bírom, úgyhogy örültem neki, hogy szerves részét képezte a második évadnak. Azért is dicséretet érdemel, hogy sikerült megdöbbentenie. Már az első évadnál is azt hittem, hogy úgyse ölnek meg senki fontosat, és ez valahogy kiment a fejemből, úgyhogy amikor megint bekövetkezett, csak ültem a monitor előtt, és nem bírtam becsukni a számat. Nem mintha zavarna, Tommyt sem szerettem, és a mostani áldozatot sem, de mégis, mindketten eléggé fontos szereplők.

Az utolsó rész szerintem elég ütősre sikeredett. Nagyon élveztem, a harcot is, de inkább a taktikai részt. Komolyan meglepődtem és örültem az egyik jelenetnek, aztán a következőben leesett, hogy hoppá, ez mégsem így van, és igazából rémes, hogy nem láttam át rögtön a szitán, de még a magyarázás előtt azért megvolt a logika, szóval csak kicsit lassú vagyok, nem teljesen hülye. Mindenesetre nagyon tetszett az a jelenet, abszolút jóra sikerült. Várom már, mi lesz a következő évadban.

The Vampire Diaries: Azt hiszem, mazochista vagyok, hogy még az ötödik évadot is végigszenvedtem, de itt elég volt. Rémes, egyszerűen borzalmas volt. Nemhogy egy részre, egy jelenetre sem tudtam volna rámondani, hogy „na, ez azért egész jó volt”. Csak idegesítő karakterek vannak benne. Egyedül Damon volt, akiben még bíztam, de gusztustalanul elnyálasodott, a régi önmagát meg olyan mélyre temette, hogy már meg se találná. Még Enzo-ban láttam valami potenciált, de az se volt sok, és rájöttem, hogy az is hihetetlenül unalmas. Egy kalap fos az egész. Nem is tudom, miért néztem még, már amikor befejeződött az előző, akkor tudtam, hogy az ötödik lesz nekem az utolsó, mert az kizárt, hogy hirtelen újra nézhető legyen ez a sorozatnak titulált brazil szappanopera. Azt hiszem, tényleg nem vagyok normális, viszont akármi történjen is az elkövetkezendő évadokban, az biztos, hogy én egy részt sem nézek meg belőle. Ja, és hogy az utolsó részről is írjak valamit: megint meghaltak egy csomóan, az egyik kedvenc szereplőm visszajött, a másik meghalt, ezen most biztos kiakadnak a rajongók, de engem már ez sem tud érdekelni. Olyan volt a lezárás, amilyen az évad: kritikán aluli és nézhetetlen. És én itt be is fejeztem. Remélem, Elena egyszer végleg meghal.

Hart of Dixie: A sorozat eddigi legjobb évadzáróján vagyunk túl. Jaj, de imádtam ezt a részt. Ugyan az évad összességében nem múlta felül a második évadot nálam (Wade-Zoe shipper vagyok), de ez a lezárás bőven javított. Nem tudom megunni a sztorit, imádom a várost, az embereket, és amíg nem mennek el valami nagyon-nagyon rossz irányba, addig a sorozatot is imádni fogom. Ez a rész több meglepetést tartogatott számunkra, mint a Supernatural zárórésze (kiakadás egy picivel lentebb), amit ugyan nem nehéz elérni, de ennek ellenére, én jó néhányszor meglepődtem. Imádom a készítőket, nagyon drukkolok a következő évadnak, és utálom a CW-t, amiért csak félévadosra tették. Ha bárki Amerikából olvasná a blogomat, akkor legyen szíves jövőre nézni a műsort, mert nagyon dühös leszek, ha kaszálni fogják.

Supernatural: No, no. No… No… Valaki megmondaná, miért nézem még mindig ezt a sorozatot? (Na jó, azért még én is tudom, miért. Elmondom, ha odaértem.) Körülbelül a hatodik évad szintjén mozgott ez az évad, de néha még azt se érte el (beszélő kutyás rész). Számomra a hatodik évad volt eddig a legnagyobb mélypont, de lehet, azért is látom így, mert az ötödik zseniális lezárás volt, és utána a hatodik egy hatalmas csalódással kezdett. Hát a legrosszabb évad címet lehet, hogy át kell ruháznom a kilencedikre. És úristen, jön a tizedik, bele se merek gondolni. Egy rész tetszett komolyan, az Ózos még nagyon az évad elején. A többi ilyen nézhető kategóriába esett, vagy a „na erre innom kell valamit” kategóriába (beszélő kutyás rész).

Nem hittem volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor Deant idegesítőnek fogom találni, de eljött. Jobban meglepett, mintha az apokalipszis lovasai kopogtattak volna a szobám ajtaján. Az évadzáró meg… Oké, tényleg nem vártam sokat, de könyörgöm, hagyjuk már a sablonokat, mert mindenki unja. Minden évadban ugyan az a vége. Komolyan, nem tudtok mást kitalálni, kedves írók? Csak ezen az egy síkon mozogtok vagy mi? Jó, került egy csavar a végébe, de hát ezt se találta volna ki egy újszülött bárány. Az utolsó képsorra már szavaim sincsenek. Az elmúlt évben minden második filmnek ez volt a záróképsora, úgyhogy igazából még illett is a csupa sablon részbe.

Igen, nézni fogom a következő évadot is, mert szeretem Deant, szeretem Castielt, szeretem, hogy lehet rajta nevetni, a pop-kulturális utalásokat, a testvéri kapcsolatot, és némileg nosztalgiával nézek rá, amikor eszembe jut, milyen is volt régen. A szívemhez nőtt ez a sorozat, akkor is, ha rossz, úgyhogy képtelen lennék abbahagyni.

Boris Vian: Venyigeszú és a plankton

A Helikon Kiadó Vian sorozatának második részét ajánljuk figyelmetekbe Venyigeszú és a Plankton címmel, melyet négy állomásos blogturné keretében mutatunk be. Az Alvilágjárókból megismert karakterek új kalandokba keverednek, meg kell küzdeniük a  buliszervezés, a szerelem és a bürokrácia okozta nehézségekkel. Természetesen szokás szerint játszhattok is 3 példányért ebből a veszettül humoros történetből!

Kiadó: Helikon

Oldalszám: 276 oldal

Fordító: Bognár Róbert

A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.

A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.

„Boris, aki kortársai többségéhez hasonlóan igyekezett nem tudomást venni a tragikus valóságról, e struccpolitika kiegészítéseként a passzív ellenállás egy igencsak kellemes formáját választotta: csatlakozott a Franciaország (és különösen a francia ifjúság) erkölcsi megújulásának szükségességét hirdető Vichy-kormány bornírt prédikációra fittyet hányó, feltűnő, hóbortos ruhadarabokat viselő, a jazzt és főleg a szvinget szinte vallásos áhítattal imádó zazou-khoz (jampecok). Nem túlzás kijelenteni, hogy a németek által megszállt Franciaországban, ahol a túlbuzgó kollaboránsok még a germán félisteneknél is szigorúbban ítélték meg és el a jazzt, ezt az „erkölcstelen és értéktelen”, ráadásul „zsidó-néger-amerikai” zenét, a New Orleans-i stílus vagy a szving iránti rajongás – és főleg e zenei műfaj művelése – az ellenállás egy formája volt.”

Takács M. József

Nem olvastam még Viantól semmit, de egy barátom ajánlotta nekem, így kíváncsi voltam. A Venyigeszú és a plankton hivatalosan egy sorozat második része, de annyira nem függnek össze, hogy zavaró legyen, különálló történetként is olvasható. Utalások előfordulnak, mivel a főszereplők ugyanazok, de semmi lényegesről nem maradunk le, ha ezzel kezdjük.

A könyv négy részre van osztva. A történet egy bulival kezdődik, ami elég durvára sikerül. Viszont tök jól hangzik, a parketten megy a szving, szól a zene, na de ami a félreeső szobákban és a sötét helyeken történik, az azért nem mindennapi. Kapunk tájékoztatást a csajozási szokásokról, ami nekem elég bizarrnak tűnik, de ki tudja, akkoriban hogy működtek a dolgok. Én a mai korok csajozási szokásaival sem vagyok tisztában, azt hiszem, le vagyok maradva úgy száz évvel. Mindenesetre nem biztos, hogy ezen a bulin részt akarnék venni.

A könyv második és harmadik részében egy cég mindennapjaiba látunk bele. Ez szintén eléggé abszurd volt, a főnök sosem volt bent, vagy ha mégis, akkor telefonált. De az igazán zavaró benne az volt, hogy sosem hagyta végigmondani, mit akar az illető, folyton kijavította. Adja az ég, hogy nekem ne ilyen főnök legyen. Úgy éreztem, a hangulat viszont egészen jó volt. A negyedik részben újabb bulin veszünk részt, ami talán még jobban elfajult, mint az első.

A könyv olvasása után egy játékos irodalmi beszélgetésen vettem részt, hol pont Vian volt terítéken, és azt hiszem, ez egy kicsit segített, hogy megértsem az írót. Számomra nagyon furcsa volt ez a könyv. Persze humoros, amit tudok értékelni, mert érzem benne az iróniát, de valahogy nekem mégis kicsit túl abszurd az egész. Mintha direkt nagyon eltúlozná a dolgokat, de ezzel együtt nagyon reális lenne. Olyan pontosan ábrázolja a karaktereket, ahogy azt csak lehet, mégsem érezzük egészen valósnak, és ez a kettősség zavart össze.

Jelenleg nem igazán tudom eldönteni, hogyan is állok Viannal, mert egy elolvasott mű alapján lehetetlen lenne az egész munkásságát véleményezni. Bepillantást nyertem más műveibe, olyanokból ismertem meg részletet, ami sokkal komorabb dolgokról szólnak, mégis ugyanennyire humorosak, és ez felkeltette a kíváncsiságom. Egy tragédiát mesél el, és rádöbbent minket, hogy van az a helyzet, amikor az életen már csak röhögni lehet, mert másképp nem lehet elviselni. Ez a Venyigeszú és a planktonra pont nem illik rá, hiszen az alapjában véve is humoros, vidám témáról szól. Viszont az biztos, hogy nem ez volt az utolsó művem Viantól, talán a későbbiekben majd el tudom dönteni róla, hogy tetszik-e nekem a munkássága, avagy sem.

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Nyereményjáték

Nincs más dolgotok, mint utána nézni, mi volt a Helikon Kiadó Vian sorozatának első kötete? A könyv címét kérjük beírni a rafflecopter doboz első sorába. 3 példány kerül kisorsolásra a könyvből, melyet kizárólag magyarországi címre tud postázni a kiadó.

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

Kelly Lupi olvas

Könyvszeretet

Könyvgalaxis

Bibliotheca Fummie

Széria Szemle: Star-Crossed

 Haragszom a CW-ra, de nagyon. Nem azért, mert ez olyan jó sorozat volt, hanem mert az lehetett volna az, de nem hagyták neki. Jó, mégiscsak a CW-ról van szó, úgyhogy nem is tudom, mit vártam, sokkal lentebb kellett volna adni az igényeimet.

A sorozat szerint 2014-ben egy idegen űrhajó érkezik a Földre, és sok-sok Átrián (igen, felirattal néztem) száll ki belőle. Az ő bolygójuk lakhatatlanná vált, ezért kellett keresniük egy másikat, ahol élhetnek. Az emberek persze félreértik, támadásnak vélik, ezért összeterelik az Átriánokat egy helyre, és bezárják őket a Szekorba. Roman elbújik egy fészerben, ahol Emery megtalálja. Romant elfogják, de sosem felejti el a kislányt, aki segített neki (igen, tök romantikus, na lépjünk tovább, mielőtt csillámport hányok). 2024-ben megkezdődik az Integrációs program, néhány fiatal Átrián az emberek iskolájába megy, hogy ezzel a fajuk be tudjon illeszkedni a társadalomba. Roman az iskolában találkozik Emeryvel, és előjönnek az emlékek, és minden nagyon szép és jó, és csillámpóni.

Igyekszem nem lelőni semmit, de nem hiszem, hogy nagyon nehéz lenne kitalálni, mi történik. Az a helyzet ezzel a sorozattal, hogy annyira jól kidolgozhatták volna, egy tök jó sci-fi lehetett volna belőle, de természetesen rá mentek a nyáldzásra. Én vagyok a hülye, nem gondoltam bele, hogy a CW-n adják, tehát nem lesz benne se logika, se érdekes földönkívüliek, csak hiszti meg romantika. (Az Arrow azért félig kivétel.)

Tudom, hogy most a helyes, embernek kinéző idegenek a menők, de azért kreatívabbak is lehettek volna. Mennyi az esélye, hogy ők is hasonlóan néznek ki, hasonló a biológiai működésük az emberekéhez, és még a növényeik is megélnek nálunk? Igaz, legalább egyszer említik, hogy azért a belső felépítésük más, de örültem volna, ha felboncolnak egyet. Ebből a szempontból nem nagyon erőltették meg magukat.

Emeryt utáltam, mint az állat, de ez nem is lep meg. Tipikus tini, tipikus jellemvonásokkal, tipikus cselekedetekkel. Úgy megütöttem volna. Egy ásóval. Kétszer. Aztán ott van Roman, aki helyes, meg okos, vele ki voltam békülve. Na de Grayson. Neki is lekevertem volna párat a forgatókönyvvel. Olyan naiv, hogy az már hihetetlen. Tegye fel a kezét, aki nem gondolná, hogy ezek hárman szerelmi háromszöget alkotnak! Senki? Tedd le a kezed! Miért kell mindig az unalomig ismert sablonokat rágni? Mondja el nekem valaki, mert nem értem.

Na jó, azért mégsem ennyire rossz a helyzet. Az alapszituáció tök jó. Nagyon jól kidolgozták magát az Átrián fajt, nem csak nyelvet alkottak neki, hanem írást is, ami miatt már imádom a készítőket. Vannak saját ünnepeik, saját növényeik, saját törvényeik, saját vallásuk. A jövőt is abszolút hitelesnek láttam. Mivel csak tíz évvel mentünk előre, nincsenek se antigravitációs autók, se légdeszkák, csak egy kicsit fejlettebb a technika.

A „ne legyünk rasszisták” üzenettel egyet tudok érteni, amit szerintem közvetíteni akartak. Ha eltekintünk a nyáltól, akkor az alapkonfliktus is egész jó. Persze, kicsit sablon, de érdekes volt, és ebből még többet ki lehetett volna hozni. Ami sikerült az utolsó részben. Legalábbis úgy tűnt, de ezt már sosem tudjuk meg, mert kaptunk egy nagyon idegesítő függővéget, és kaszálták a sorozatot. Na ezért (is) haragszom a CW-re. Én hiszek benne, hogy ez a történet jó lett volna, ha hagyják kibontakozni, de nem hagyták.

Szóval alapvetően ajánlom nézésre, akit érdekel a téma, de figyelmeztetek mindenkit, hogy csak 13 része van, és nagyon durván nincs lezárva.

Széria szemle: Évadzárós összefoglaló 1.

Annyi évadzáró jött ki a héten, hogy rájöttem, túl sok lenne mindegyikről külön posztban írnom, meg nem is tudnám ezt most megoldani, így inkább röviden összefoglalom (igyekszem spoilermentesen) a sorozatokat.

Once Upon a Time: Szerettem az évad első felét, amíg ki nem derült, kicsoda valójában Pán Péter. Imádtam őt, de ezzel teljesen elrontották a karakterét. Aztán újra kijátszották az amnézia kártyát, és már nem tudtam, milyen kemény felületbe verjem a fejem. Nem voltam oda az évad második feléért, mindenki idegesített, ráadásul megöltek valakit, megint. Ezúttal viszont az egyik kedvenc szereplőmet. Zelenát sem kedveltem meg, ami sokat dobott volna a hangulaton, de nem volt olyan gonosz, hogy megérintett volna bármilyen szempontból is. Aztán jött az évadzáró dupla rész. Hát én nem tudom, mi van a mostani sorozatokkal, de a legtöbb olyan, hogy unom az évadot, és a végére meg összehoznak egy tök jó részt. Lefogadom, a következő évadnak is csak a legeleje meg a legvége lesz izgalmas.

Időutaztunk Snow és Charming találkozásához, és persze minden tönkrement, és mindent helyre kellett hozni, és mondhatnátok, hogy „jaj, ez annyira sablon”. Lehet, viszont mindig beválik. Annyit röhögtem rajta, mint még egyik részen sem. Hook meg elég sok szerepet kapott legnagyobb örömömre. Plusz itt még olyan volt Snow, amilyennek megszerettem.

A vége nem nagyon hozott lázba. Mert nem láttam a Frozent, és nem is érdekel. *elhajol a felé repülő kövek elől* Most már kénytelen leszek megnézni, mert én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, ki ez a csaj, de mindegy. Majd végigszenvedem a másfél órás éneklést.

Revenge: Emily VanCamp miatt kezdtem el nézni, mert őt nagyon szerettem az Everwoodban, és ez a sorozat sem tűnt rossznak. Szeretem a drámát, meg alapvetően érdekes volt a történet, és amikor már beindultak a dolgok, ott izgalmak is voltak rendesen. A harmadik évad nekem már kissé unalmas kezdett lenni, és nagyon gondolkoztam, hogy kaszáljam-e, de úgy voltam vele, megvárom az évad végét, aztán meglátjuk. Hát persze, hogy minden izgalmat a végére tettek bele. Eléggé „mindblow”-ra sikerül ez a rész. Meg az előzőek is, de az utolsó főleg. Számítottam rá, hogy emberek fognak meghalni, de ahhoz képest, hogy ez csak egy hatalmijátékos-bosszúállós sorozat, igencsak folyik benne a vér. És hullanak az emberek. Nagyon. Többen is. Erre nem számítottam, és most úgy állnak a dolgok, hogy nagyon várom a következő évadot, szóval mégis marad a listámon.

Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D.: Túlzás lenne azt állítanom, hogy nagy Marvel rajongó vagyok, mert a képregényeket nem olvastam sosem, az ilyen animációs sorozatokat valamiért mindig untam (nem tudom, miért), és igazából csak a filmeket láttam. Azokat viszont imádom. Mindet. Jó, a Hulkokat nem (és a Pókembereket sem, de azt meg a Sony gyártja), de amióta felépítették az Avengers köré épülő filmeket, azóta én megnézem mindet. Szóval én a rajongás ezen a szintjén vagyok, tudom, hogy a képregénygyíkok lenéznek, de ez van. Ha egyszer sok időm lesz, elolvasom a képregényeket is.

Nem is volt kérdés, hogy nézni fogom a sorozatot, úgy vártam, mint a kisgyerek a karácsonyi ajándékokat. Meglepődtem, hogy ennyire rossz fogadtatásra lelt. Legalábbis én nem nagyon olvastam jó kritikákat. Persze a sorozat eleje nem valami nagy durranás, leginkább olyan, mint egy átlagos CSI epizód, de ott van a Fitz-Simmons páros, akik nagyon fel tudnak dobni egy-egy részt. Persze, hogy ők a kedvenceim. Skye-t is imádtam, mert okos, erős, és olyan megszólalásai vannak, hogy hangosan röhögtem a gép előtt. Coulsont nem lehet nem szeretni, még akkor is, ha néha idegesítően nyugodt. Érdekes mód még Mayt és Wardot is bírom, pedig ők aztán tényleg nem erőlködtek nagyon, hogy szerethetőek legyenek. 

Aztán meg ott vannak azok a bizonyos kikacsintások a filmekre, amikor mindig New Yorkot emlegették, vagy a Thor 2 után az űrhajó darabjait vadászták össze, az Amerika Kapitány utáni részről nem is beszélve. Na ezek is rádobtak a szerethetőségre, mert imádom az ilyen utalgatásokat.

Szóval lehet, hogy az elején tényleg nem volt valami nagy durranás ez a sorozat, de kinőtte magát, és szerintem nagyon jó lett. Az utolsó részt különösen imádtam. Az csak egy dolog, hogy végigvihogtam az egészet, mert olyan benyögések voltak, mint az eddigi részekben együttvéve, de végre megkaptuk a kerek egész történet végét. És szerintem ezért lett ez ilyen jó, nem ragadtak le a részenkénti egy esetnél, hanem egy folytatásos történetet hoztak ki belőle, és én azt sokkal jobban szeretem. Még szerencse, hogy lesz következő évad, mert a záró képsorok után én csak ültem a gép előtt, és csak annyit tudtam mondani: „Mi van?”.

Aki szereti a Marvel filmeket, azoknak mindenképpen ajánlom ezt a sorozatot, mert nekem az egyik kedvencem lett.

The Originals: Amikor az utolsó elviselhető karakter is kilépett a Vampire Diariesből, hogy új sorozatba kezdjen, ott döntöttem el, hogy nézni fogom az Originalst. Mert egyértelműen Klaus a legjobb karakter az egész TVD univerzumban. Aztán összeállt a három tesó, én meg nem tudtam eldönteni, hogy Klaust vagy Elijah-t szeretem jobban. Imádom a Mikaelson családot, és jó ötlet volt kihozni őket abból a sorozatnak nevezett trágyából, ami már az ötödik évadát tapossa. A baj csak az, hogy a készítők nem tudnak kilépni önmagukból, és ez sem lett valami tök jó évad. Elnézhető, meg egyszer elszórakozik rajta az ember, de olyan semmi érdekes az egész. Csak megy a nyüszi meg a nyafi jobbra-balra. Sokkal jobban örültem volna, ha a család múltját mutatja be a sorozat, de nyilvánvalóan a készítők nem olyan okosak, hogy egy egész háttérsztorit kitaláljanak nekik, úgyhogy csak utalgatnak meg jeleneteket csinálnak, de semmi komolyabb. Hayleyt minden mondata után le tudtam volna ütni egy lapáttal. Az utolsó rész nem volt rossz, de annyira érdekes sem, hogy meggyőzzön, a függővége meg akkora csavar volt, hogy kb egy újszülött kiscica is kitalálta volna. Nagyon gondolkozom még, mi legyen a sorsa, mert a három kedvenc karakterem is benne van, és lenne benne izgalom, ahogy ők egymásnak esnek, de félek, ezt nem sikerül jól kivitelezni. Ott lesz még a nyár erre, hogy eldöntsem, de nem kizárt, hogy menni fog. Kell a hely az újoncoknak.

Díj

Kaptam egy ilyen díjat Szaszától, ami tök jó dolog, mert tudom, hogy vannak emberek (vagy legalább egy), akik olvassák a blogom. Viszont utálom a továbbküldözgetést, úgyhogy nem is fogom továbbküldeni. Régebben – még mikor a mára már elérhetetlen freeblogon voltam – már megkaptam ugyanezt, ami azt illeti kétszer is, és még mindig úgy gondolom, hogy tök jó kérdéseket tettem fel akkor, úgyhogy nem is erőltetném meg magam nagyon. Szóval, ha vannak kérdések, amelyek fedik egymást az a puszta véletlen műve.

11 dolog rólam:

1. Jobban szeretem a sorozatokat, mint a filmeket.

2. Sütni jobban szeretek, mint főzni.

3. A Sonata Arctica – Black Sheep c. száma miatt kezdtem el fekete bárányokat gyűjteni.

4. Kedvenc időjárási jelenségem a hó, de a kedvenc évszakom az ősz.

5. A jelenlegi kedvenc városom Turku.

6. Nem szeretem a pillangókat, mert szerintem ugyanolyan gusztustalan, szőrös hernyók, csak szárnyakkal.

7. Szeretnék megtanulni finnül és kiköltözni Finnországba.

8. Szeretném befejezni a regényem, de úgy érzem, soha nem fogok a végére érni.

9. Meglepően gyakran álmodok hírességekkel.

10. Van egy falam, ahova azokat a koncertjegyeket teszem ki, amelyeken eddig voltam, és nemsokára betelik.

11. Szeretnék egyszer olyan tortákat sütni, amilyeneket néha látok a sütis műsorokban.

Kérdések:

1. Melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

2. Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?

Egy jó állás.

3. Melyik a kedvenc állatod?

Macska.

4. Milyen színű a szemed?

Kék.

5. Milyen hobbijaid vannak?

Olvasás, blogolás, rajzolás, sorozatnézés, zenehallgatás, filmezés.

6. Csoki vagy nutella?

Mindkettő.

7. Ki a kedvenc íród/ írónőd?

J. R. R. Tolkien.

8. Kedvenc ruhadarabod?

Szoknya.

9. Miért kezdtél el blogolni?

2007-ben kezdtem el blogolni egy teljesen másik helyen, személyes témában. Akkoriban majdnem az összes barátom blogolt (nem volt belőlük sok), úgyhogy én is elkezdtem, és rájöttem, hogy ez tök jó. Azóta is folytatom, mert szeretem csinálni, és megszaporodtak a blogjaim.

10. Milyen sorozatokat nézel?

Főleg drámát, de van köztük mindenféle. Legalább húsz van, amit most nézek, úgyhogy nem fogom felsorolni mindet.

11. Ha egy könyv történetében élhetnél, melyik könyv lenne az?

Azt hiszem a Gyűrűk Ura. És hobbit lennék.

Kérdéseim:

1. Melyik könyvet vagy könyveket tartod számodra a legmeghatározóbbnak az eddig általad olvasottak közül, és miért?

2. Ha beszélhetnél akármelyik íróval, ki lenne az?

3. Melyik könyv világában élnél legszívesebben?

4. Melyik könyves karakter lennél legszívesebben?

5. Van-e olyan karakter, akire szerinted nagyon hasonlítasz, vagy hasonlítani szeretnél?

6. Melyik volt az a könyv, amelyiknél úgy érezted, hogy szívesen átírnád a végét?

7. Ha rendezhetnél egy könyvből adaptált filmet, melyik lenne az?

8. Melyik az a könyv, amelyet szerinted mindenkinek el kellene olvasnia?

9. Szerinted melyik az a könyv (vagy melyek azok a könyvek), amely(ek) nagy hatással bír(nak) vagy bírt(ak) a tömegekre (mármint itt konkrét könyvre gondoltam)?

10. Ha bármilyen természetfeletti lény (ez alatt nem csak a vámpírokat és a vérállatkákat értem, hanem minden lényt, amely nem földi erővel bír, tehát bárkit akár Tolkien, akár Rowling, akár valamelyik mitológia világából) lehetnél, mi lennél, és miért?

11. Ha az életedből valaki (akár te magad) könyvet írna, milyen műfajú lenne?

Szabad a vásár, bárki viheti a kérdéseimet!

Andrew Lucas McIlroy: Árnyból az angyal

Decemberben jelent meg az I. Aranymosás Irodalmi Pályázaton győzelmet arató Andrew Lucas McIlroy második regénye, az Árnyból az angyal. A történet egy különös, alternatív világba kalauzol minket, ahol Amerikát sosem fedezték fel, Európát pedig a Vatikán tartja uralma alatt, elnyomva ezzel a mágikus lényeket és az embereket egyaránt.

Az Év Írójának jelölt Andrew Lucas McIlroy művével egy héten keresztül, május 02 és 08. között ismerkedhettek meg, és természetesen nyerhettek is, méghozzá egy példányt a regényből. Tartsatok velünk!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 502 oldal

Rendeld meg!

„Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…”

Amikor az első és egyetlen keresztes háború elsöprő győzelmet aratott, a világra homály borult. Azóta az Örökkévaló egyháza vasmarokkal szorítja híveit, a 19. század végén az emberek még mindig inkvizíciótól, boszorkányoktól és démonoktól rettegnek.

Cailie Jacobs különleges fiú: az éjszaka teremtményei a védelmére kelnek, a farkasok szelíd kutyaként viselkednek a közelében. Híre azonban eljut az inkvizícióhoz: családját megölik, és ő maga is kínhalált halna, ha életét nem mentené meg egy furcsa társaság.

Brod Walters és ifjú társai kisstílű szélhámosok, eszük ágában sincs ujjat húzni az egyházzal. Ám ahogy keresztezi útjukat ez a különös fiú, addigi kényelmes életük fenekestül felfordul. Csatlakozik hozzájuk Dorien, az elf ifjú, és Eline, egy felfegyverzett asszony, aki a legrettenetesebb bűnt követte el az Örökkévaló egyháza ellen: megtanult varázsolni.

Hogy Cailie-t megóvják, fel kell fedniük az évszázadok óta a homályban rejtőző igazságot. De kicsoda ez a fiú valójában? Vajon a fény, vagy a sötétség uralja-e sorsát? Miért védelmezik egy elfeledett istennő, Balora szent állatai, a farkasok? Ki az a titokzatos angyal, aki mind gyakrabban bukkan fel álmaikban? Mi köze mindennek a Vatikánhoz és a közelgő pápaválasztáshoz?

A vándorokat egy varázslatos ereklye szólítja a messzeségből, és a jövendölés, hogy Balora prófétája újból a földet járja majd, aki reményt hoz a halandóknak. Reményt egy szabadabb világra, ahol az Elfeledettek újból visszatérhetnek.

Lásd meg a jelet, mert hamarosan eljön az idő.

Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…

Mindig érdekelnek az új magyar írók regényei, mert hiszem, hogy sok a felfedezetlen tehetség, akik egyszerűen nem tudnak kitörni az ismeretlenségből, ezért örömmel veszem a kezembe a könyveiket. Van, hogy ez nem sül el túl jól, mert a tehetségek mellett olyan emberek is vannak, akik írónak vallják magukat, de még csak gúnyból sem aggatnám rájuk ezt a szót. Meg vannak, akik tényleg nagyon tehetségesek, csak nincs meg a lehetőségük, hogy megjelenjenek. Szerencsére Lucas könyve az utóbbi csoportba tartozik, és örülök, hogy bejutott az Aranymosásba, mert így megjelenhetett a könyve. Abszolút megérdemli.

Nagyon tetszett, hogy a klasszikus fantasy világában álmodta meg a történetet. Nemcsak az unalomig ismételt vérfarkasokkal meg vámpírokkal találkozunk, hanem elfekkel, orkokkal, de még szeráfokkal is. Dicséretet érdemel a világkidolgozása, meg úgy az egész alaptörténet. Nem tudom, mennyiben saját gondolat a vallás, amit megalkotott, de az biztos, hogy van benne kutatómunka, és ez meg is látszik.

Történelmileg elég hű, de sosem voltam jó töriből, szóval ebből a szempontból az én véleményem nem túl releváns. Meg azt sem, hogy az elején sokáig azt hittem, a középkorban vagyunk, de ha mondjuk elolvastam volna a fülszöveget, meg figyeltem volna egy kicsit, akkor nem esem ebbe a hibába.

Tetszettek a karakteretek, mindegyik másmilyen volt, de nem csak egy jellemzővel rendelkeztek, amivel meg lehetett őket különböztetni egymástól. Szerettem Jew és Quentin ércelődéseit, Brod atyáskodását, Dorien zárkózottságát. Eléggé elf-szerű volt, bár féltem, hogy az író nagyon kifordítja majd a klasszikus szerepéből. Ez nem történt meg. Kedvenc szereplőnek talán Eline-t mondanám. Érdekes, mert a női karaktereket nem szoktam szeretni, de ő kilép a sztereotip nő szerepből, nem csak azért, mert megtanult harcolni, hanem mert a mágia használatát is elsajátította, és ezt szerintem nagyon menő. Cailie sem idegesített, ami meg azért meglepő, mert a gyerekek mindig idegesíteni szoktak. Mondjuk a srácnak sokáig csak mellékes volt a jelenléte. A nevek is nagyon kreatívak, de biztos, hogy soha nem fogom megjegyezni őket. Hadilábon állok a nevek, dátumok és számadatok megjegyzésével.

Lucas elsőkönyves író, és ez meg is látszik. Helyenként zavaró volt a szóhasználata és néhol szóismétlés is előfordult. De igazából ami nekem furcsa volt, hogy nem tudtam, hova is akar kifutni ez a történet. Nem tudtam semmiféle végkifejlettet elképzelni, még csak tippem se volt, mi lehet a vége. Ez előfordul, nem ez volt számomra az első ilyen könyv, csak érdekes volt. Persze ezt is kiküszöbölhettem volna azzal, ha elolvasom a fülszöveget. Most már megtanultam, hogy a fülszöveg elolvasása sok esetben hasznos, még akkor is, ha számos alkalommal tapasztaltam az ellenkezőjét. Mindenesetre ezen kívül más negatívumot nem tudnék mondani.

Elsőkönyves létére nagyon kidolgozott, alapos, és a stílusán sem érezni, amit általában a kezdőkén. Választékosan, nem tőmondatosan fogalmaz, bőven van leírás, de még humor is. A cselekmény pedig tényleg elég izgalmas.

Mindenkinek ajánlom, mert szerintem nemtől és korosztálytól függetlenül mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző dolgot. Lucas előtt pedig le a kalappal.

Kedvenc karakter: Eline

Ami legjobban tetszett: a világ

Ami nem tetszett:

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

A regényben előforduló lények bemutatása

Vámpírok: Ők igazából nem is szerepeltek a könyvben, de tudjuk, hogy léteznek. Egy fél mondat volt róluk, hogy éjszaka vadásznak, nappal pedig kriptában alszanak, úgyhogy azt hiszem, a klasszikus fajtával van dolgunk.

Vérfarkasok: A tipikus teliholdkor átváltozós-vérengzős fajtával állunk szemben. A kór harapás útján terjed, ezek után az illető vérfarkassá változik a következő teliholdkor. Amikor eljön az ideje, egyszer csak már nem tud visszaváltozni emberré, és örökre farkas alakjában ragad.

Elfek: Dorien (eredeti nevén: Léan’nar Macc’s Eala fur Laodhan, lefordítva: Ezüstarc, Eala fia, az erdő szívéből (szegényt átnevezték)) az egyetlen elf, akivel megismerkedhetünk a regény folyamán. Vele azonban alaposan, hiszen végig ott bandukol a főszereplőink mellett. Sokszor emlegeti társait, magát a fajt, hogy milyenek is az elfek. Zárkózottak, maguknak valóak, és nem folynak bele az emberek dolgába. Doriennek sólyomszeme, ezüstszín haja és hegyes füle van.

Trollok: Velük sem találkozunk a könyv során, de megemlítik őket. Ijesztőek és nagyra megnőnek.

Szeráfok: Más néven angyalok. Kinézetük emberszerű, mégsem hasonlítanak az emberekre. Vérük és bőrük szürke, könnyeik fekete. Védelmezőek, de csak éjszaka tudnak cselekedni, a sötétség az ő közegük.

Démonok: A démonoknak három fajtája van. A dewek hasonlóak a növényekhez, nem rendelkeznek önálló akarattal, megidézni sem lehet őket, de előfordul, hogy amikor kinyílik egy portál, átszöknek a mi világunkba. A nergálok olyanok, mint az állatok. Értelemmel rendelkeznek, habár nekik sincs önálló akaratuk. Őket már meg lehet idézni, azonban testük nincs. A mi világunkban inkább csak rosszalkodnak, komoly kárt nem nagyon okoznak. A gaddajok, vagyis az Árnyéknélkülvalók fontos szerepet játszanak a könyvben. A démoni világ urai. A mi világunkban csak lopott testben létezhetnek, tehát csak úgy tudnak átjönni hozzánk, ha megszállnak valakit, vagy ritkább esetben egy holttestbe költöznek. A nigromanták meg tudják őket idézni, parancsolhatnak nekik. Nehéz őket felismerni, és csak úgy lehet őket elűzni, ha kimondjuk a valódi nevüket.

Nyereményjáték

Lájkold a Vörös Pöttyös oldalt, Andrew Lucas McIlroy szerzői oldalát és a Blogturné klubot, és fejtsd meg a feladványokat. A nyereményed lehet egy példány a könyvből, vagy egy speciális portré, amit a szerző a fényképed alapján, "fantasy" stílusban készít el rólad.

A szerző által megteremtett alternatív világban még Shakespeare munkássága is a tilos művek között található, így szintre biztosra vehetjük, hogy a kultikussá vált klasszikus írók közül egyikük sem örvendene túl nagy népszerűségnek a Callie Jacobs keserű valóságában.

Minden állomáson elrejtettünk egy idézetet, amit egy jól ismert író mondott. Találd ki, hogy ki volt az, és írd be a megfelelő sorba.

A kiadó csak Magyarország területére postáz!

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

05/02 - Media Addict

05/04 - Deszy Könyvesblogja

05/06 - Nem Harap a… blog

05/08 - Bibliotheca Fummie

Filmes sarok: Only Lovers Left Alive

(A magyar címét nem vagyok hajlandó leírni.)

Az olvasáshoz egy kis hangulatkeltő zene:

Jó, bevallom, én is csak lányból vagyok, nyilvánvaló, hogy elsősorban Tom Hiddleston miatt akartam ezt a filmet megnézni. Le se tagadhatnám. De van más okom is. Nem, nem Tilda Swinton, habár őt is imádom. Nem, nem is azért, mert vámpíros. Megnéztem a trailert, és úgy gondoltam, ez nem egy tipikus tininyál, hanem elég komoly, elmélkedős, és ezzel már el is volt döntve, hogy megnézem. Nos, sikerült eljutni a moziba (eleinte azt hittem, ez nem is valósul meg, mert nem nagyon láttam sehol, hogy műsorra tűzték volna, de jó hír: adják az Urániában és a Művész moziban is), és jelentem, újranézős a film. De hogy ne rohanjunk annyira előre, először is elmesélem részletesen, milyen volt azon túl, hogy jó.

Aki egy tipikus vámpíros filmre számít, esetleg bármilyen jelentősebb cselekményre, az csalódni fog. Mert hogy ez nem olyan. Több helyen láttam, hogy a cselekmény annyiból áll, hogy Adam és Eve találkoznak, aztán jön Ava, Eve húga, és mindent tönkretesz, és ez esetleg még meg is állná a helyét, de ezt úgy mondják, mintha bármit is számítana a film során. Nos, nem sokat. Ennél a filmnél ugyanis aligha lényeges a cselekmény. Sokkal inkább az érzések, a gondolatok fontosak, amiket a film közvetít.

A legfurcsább számomra, hogy ebben a filmben nincs úgymond tanulság (ezt most kicsit sarkítottam). Nem jutunk el A-ból B-be, nem változik semmi, és én az ilyen filmeket kifejezetten utálni szoktam. Mert annak a filmnek nem látom értelmét. Ilyenkor látványosan unatkozom, és alig várom, hogy vége legyen az egésznek. Vagy még ha jó is, amennyiben a végére nem ad semmit, akkor kiakadok. A különös az volt, hogy annyira lekötött a film, hogy beszélni is elfelejtettem. És nem Tom meglepően sokat szereplő kocka hasa vonta el a figyelmem. Na jó, az is egy kicsit. Kicsit nagyon. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy két órában nézem, hogyan szenvednek a vámpírok, és lekötött. Persze azért van benne bőven elmélkednivaló, és mindenki levonhatja belőle a maga tanulságát, de nem fut ki igazából sehova.

Na ez is, a vámpírság. Szintén úgy harangozták be, mintha lényeges lenne bármilyen szempontból, de igazából csak ez eszköz, hogy halhatatlanok legyenek a főszereplők. Mert Adam nem a vámpírságtól szenved, ő a halhatatlanságtól szenved. Látja, milyenek az emberek, hogyan teszik tönkre a bolygót, hogyan tékozolják el az életüket, és nem véletlenül hívja őket zombiknak. Ami kicsit ironikus, de ha belegondolunk, neki van igaza.

Nagyon tetszettek a gondolatok, amiket közvetíteni akart, hogy az egész ennyire lassú, ennyire elmélkedős, és maga a hangulat. Elsősorban a hangulat az, aminek sikerült megfognia, és nem is eresztett el egészen a végéig. Ha ehhez még hozzávesszük a zseniális filmzenét is, akkor megkapjuk a „Fummie tátott szájjal ül két órán keresztül a moziteremben”-szindrómát. Oké, nem ültem tátott szájjal, de a hatás megvolt.

Ahhoz képest, hogy ez nem egy tipikus hollywoodi film, volt benne humor. Nyilvánvalóan nem az a megszokott fajta, hanem kicsit szurkálódós, modern vámpíroknak beintős, na meg a halhatatlansághoz kapcsolódó. Kit érdekel, hogy Byron bunkó volt, ha lehetett vele haverkodni?

Újra és újra elámulok, Tom mennyire jó színész, egyszerűen zseniális volt, Tilda Swintonnal együtt. Mindketten azok voltak, és éreztem közöttük a kémiát. Olyanok voltak, mint a nyugdíjas házasok, és ezt remekül sikerült visszaadniuk. Mia Wasikowska is nagyon jól hozta Avát, aki pont annyira volt idegesítő, mint amennyit a film megkövetelt. Vagyis utáltam, mint állat. Tökéletesen meg tudtam érteni Adamet vele kapcsolatban, és szegény éppen olyan volt, mint amilyen én is szoktam lenni ilyen idegesítő emberekkel szemben.

Abszolút ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen lassú, elmélkedős filmeket. Vagy azoknak, akik szeretik Tom Hiddlestont, mert nekik is van mit nézni. Viszont ne higgyetek a trailernek, mert az nagyon akciódúsnak mutatja be, de erről szó sincs. Ennek ellenére szerintem remek film, biztosan megnézem még párszor.