Szóval ebben a
pillanatban jöttem ki a moziból (valójában vagy egy órája), és filmeknél
szeretem leírni az első benyomást, mert néha nem ragad meg úgy, mint egy könyv,
főleg akciófilm esetében. Lehet, hogy később átgondolva már néha módosítanám
néhány soromat vagy írnék még hozzá, de mindig próbálom az első élményt leírni.
És erősen
valószínű, hogy túlzok, sőt, később nem biztos, hogy ezt kijelenteném, de ebben
a pillanatban le merem írni, hogy az Amerika Kapitány – Polgárháború a legjobb
Disney-Marvel film a Marvel filmes univerzumban. Szerintem.
Nagyon vártam
ezt a filmet, főleg azért, mert szeretek rá úgy gondolni, hogy ez egy
Bosszúállók 2,5, és nagyjából az is volt. Nagyon szeretem a Marvelben, ahogy
építi az univerzumot. Az elején még csak apró utalásokkal, ahogy Tony a
Kapitány pajzsával támasztott alá valamit, vagy amikor Selvig mellékesen
megemlítette, hogy ismert egy pasit, akit gammasugárzás ért. Mostanra azért
ezek nem csak utalások lettek, hanem beszélnek Hulkról, folyamatosan emlegetik,
mi történt New Yorkban vagy Sokoviában. Ők most már egy csapat, és ez adja az
egész dinamikáját. Ennek a filmnek legalábbis. Mert most azt szenvedik meg,
amit korábban elkövettek. Lehet, hogy megmentették a várost vagy az egész
világot, de közben még mindig rengeteg ember halt meg. Nyilván ez nem a
Bosszúállók hibája, mint ahogy egy bomba robbanásakor is meghalnak az emberek,
mégsem hibáztatjuk a rendőröket, hogy miért nem akadályozták meg, amit nem
tudtak volna.
Szóval a
Bosszúállókat felügyelni akarják, mert az nem lehet, hogy egy szupercsapat a
kormány ellenőrzése nélkül csak úgy szabadon mászkáljon. A csapat egyik fele
egyetért ezzel, élükön Tony Starkkal, a másik fele Amerika Kapitány vezetésével
tiltakozik. Ebből lesz aztán a nagy zúzás a tagok között.
Nagyon sok
karakterdráma volt ebben a filmben, és mivel ezeket az embereket már több film
óta ismerjük, hihető volt, amikor szembe fordultak egymással (látod, kedves
Zack Snyder, itt basztad el). Jó indokot adtak nekik, és egy percig se
gondoltam azt, hogy „ez de béna” vagy „menjünk már haza”. Na jó, legalábbis
akkor nem, amikor dráma volt.
Ez nem az a
megszokott „jön egy gonosz, jaj mi lesz, le kell győzni” cselekményen alapult,
és annyira, de annyira jót tett neki. Persze itt is volt egy gonosz, de azt bírtam
benne, hogy nem igazán volt gonosz. Számomra. Értettem a motivációit, és az ő
szemszögéből nézve igaza is volt, szóval nem tudtam utálni. Igazából szerettem.
Ez Daniel Brühl érdeme is, aki mindenkit leszínészkedett a picsába. Na jó,
Martil Freeman is nagyon jó volt abban az összesen öt percében. Meg Paul
Bettany is. Oké, szóval színészileg senkivel sem volt bajom, de őket muszáj
kiemelnem. Szóval ott tartottam, hogy Zemo, aki a főgonosz volt, de nem ezen
volt a hangsúly. Pedig ő egy igen erős gonosz a többiekhez képest. És én
imádtam ezt.
Meg a film
hangulatát. Mert számomra ez volt a zseniális. Persze, sok poén volt, és volt,
amit elhülyéskedtek, de még így is olyan komoly, sötét hangulata volt, főleg a
film második felének, hogy úristen! Az elején még kicsit döcögős, bele kellett
rázódni, de a végére a forgatókönyvíró összeszedte magát, és olyan finálét
csinált nekünk, hogy én majdnem sírva fakadtam. Úgy sikerült felépíteni a
sztorit, hogy az utolsó akciójelenet egyben dráma is, és igencsak megviselt. Lekapcsolták
a gonoszt, de ezzel nem oldódott meg semmi. Egyszer sem fordult még elő, hogy
Marvel film után úgy jöttem volna ki a moziból, hogy arra gondoltam: én most
hazamegyek, és beülök egy sarokba. Eddig mindig valami pozitív kicsengése volt,
és feldobódtam. Most attól dobódtam fel, hogy végre egy újabb Marvel, de közben
meg szívesen nekiállnék sírni, mert a filmvégi hangulat úgy rám telepedett. És
ezért imádom nagyon a Polgárháborút.
Tök jó volt az
is, hogy a sok karakter ellenére ez még mindig megmaradt egy Amerika Kapitány
filmnek. Egyértelműen Steve volt a főszereplő, és most sikerült őt közelebb
hozni hozzám. Eddig nem igazán kedveltem, túl jó volt nekem, túl régimódi, és
most értettem meg a karakterét, hogy milyen nehéz neki ebben a világban, és hiába
vannak ott a Bosszúállók, attól még nehéz neki beleszokni a XXI. századba.
Tony Stark most
egy kevésbé vicces figuráját hozta. Oké, még mindig elég sok poént elsüt, és
még mindig megvan az mindenből viccet csinálok stílusa, de ahogy haladunk
előre, egyre inkább a háttérbe veszik, és erre volt most szükség. Egy új
oldalát láttuk, megmutatta a sebezhetőségét, és nagyon érdekes volt.
Amire iszonyúan
kíváncsi voltam, és sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt (még többet kérek
belőle), az Vision és Scarlet Witch szála. Nagyon fura volt Visiont embernek
látni. Nem csak normális ruhákban, bár ez is lesokkolt az elején, hanem hogy
android létére sokszor úgy próbál tenni, mintha ő is ember lenne. Először
Sheldon Cooperre emlékeztetett. Viszont szerettem a racionális felét, ő úgy
választott oldalt, hogy kiszámolta, mi lehet a legjobb. Aztán meg a két fél
valahogy kiegyensúlyozta egymást, de ebből nagyon-nagyon keveset kaptunk. Wanda
meg egy kislány, aki fél. A kettejük jelenetei nagyon jók voltak. Azt már előre
tudtam, hogy ő a képregényben egy pár lesznek, de nem tudtam, a filmekbe ezt
mennyire fogják belevinni. Nagyon sokáig képtelen voltam megérteni, hogyan
lehetséges ez, mivel Vision egy android, és a párkapcsolat jó esetben szerelmen
alapul, ami meg egy érzelem, és az androidok nem éreznek. Aztán győzött a
kíváncsiságom, és látni akartam. Annyira jók voltak, olyan hihetetlenül jó volt
köztük a kémia, hogy mostanra abszolút shippelem őket.
Sam, avagy
Sólyom is egész sok szerepet kapott, végre őt is megismertük rendesen, és őt is
bírom. Natasha csak a megszokott Natashát hozta, akit még mindig szeretek. A
Fekete Párduc nem okozott nagy meglepetéseket, leginkább a teljesen oké-t
mondanám rá. A többiek meg nagyjából csak a háttérben mozogtak.
Igen, igen,
mindenki a Pókemberre kíváncsi. Ember… inkább fiú. Szóval én imádtam. Alig volt
szerepe, és tény, hogy nagyon fiatal, de ő hozta a humort a jelenetbe, ami
működött. (Na jó, azért a Star Wars említésnél a fejemre csaptam.) Nem vártam
még egy Pókember filmet sem, és egyet sem láttam moziban, de erre tuti
elmegyek. A Hangya is cameózott, ő volt a másik vicces karakter, és ő is
baromira jól hozta azt, amit kellett neki.
Az akcióval sem
volt bajom. Nagyrészt. Volt egy jelenet, amit igazán kivehettek volna, már csak
azért is, mert nem hittem el, és tényleg… na nemár! De az a repülőteres jelenet
az valami zseniális volt. Ezen a ponton jelentem ki, hogy kéne a harc
koreográfusnak is egy Oscar kategória, mert nem igaz, hogy ezt nem díjazzák
valamivel. És ahogy Párduc mozgott…! Igen, volt néhány beállított jelenet,
amikor Deadpool megszólalt a fejemben, de akkor is!
Persze a
Polgárháború sem tökéletes. A film első fele közel sem annyira jó, mint a
második, az egyik akciójelenetet lecseréltem volna egy kis karakterdrámára.
Előfordult, hogy felnyögtem, „na nemár”, mert ilyen nincs, még egy Marvel
filmben sem. De én így is szerettem. Még így is sokkal több volt benne a dráma,
mint bármelyik másik Marvelben (mármint a Disney-Marvelben, az X-menekben van
rendesen), és ez iszonyú jót tett neki.
Annyira
szerettem, hogy nem feldobódva, hanem nyomasztó érzéssel jöttem ki róla. Csak
így tovább, srácok, jó úton haladtok!