Filmes sarok: Amerika Kapitány – Polgárháború

Szóval ebben a pillanatban jöttem ki a moziból (valójában vagy egy órája), és filmeknél szeretem leírni az első benyomást, mert néha nem ragad meg úgy, mint egy könyv, főleg akciófilm esetében. Lehet, hogy később átgondolva már néha módosítanám néhány soromat vagy írnék még hozzá, de mindig próbálom az első élményt leírni.

És erősen valószínű, hogy túlzok, sőt, később nem biztos, hogy ezt kijelenteném, de ebben a pillanatban le merem írni, hogy az Amerika Kapitány – Polgárháború a legjobb Disney-Marvel film a Marvel filmes univerzumban. Szerintem.

Nagyon vártam ezt a filmet, főleg azért, mert szeretek rá úgy gondolni, hogy ez egy Bosszúállók 2,5, és nagyjából az is volt. Nagyon szeretem a Marvelben, ahogy építi az univerzumot. Az elején még csak apró utalásokkal, ahogy Tony a Kapitány pajzsával támasztott alá valamit, vagy amikor Selvig mellékesen megemlítette, hogy ismert egy pasit, akit gammasugárzás ért. Mostanra azért ezek nem csak utalások lettek, hanem beszélnek Hulkról, folyamatosan emlegetik, mi történt New Yorkban vagy Sokoviában. Ők most már egy csapat, és ez adja az egész dinamikáját. Ennek a filmnek legalábbis. Mert most azt szenvedik meg, amit korábban elkövettek. Lehet, hogy megmentették a várost vagy az egész világot, de közben még mindig rengeteg ember halt meg. Nyilván ez nem a Bosszúállók hibája, mint ahogy egy bomba robbanásakor is meghalnak az emberek, mégsem hibáztatjuk a rendőröket, hogy miért nem akadályozták meg, amit nem tudtak volna.

Szóval a Bosszúállókat felügyelni akarják, mert az nem lehet, hogy egy szupercsapat a kormány ellenőrzése nélkül csak úgy szabadon mászkáljon. A csapat egyik fele egyetért ezzel, élükön Tony Starkkal, a másik fele Amerika Kapitány vezetésével tiltakozik. Ebből lesz aztán a nagy zúzás a tagok között.

Nagyon sok karakterdráma volt ebben a filmben, és mivel ezeket az embereket már több film óta ismerjük, hihető volt, amikor szembe fordultak egymással (látod, kedves Zack Snyder, itt basztad el). Jó indokot adtak nekik, és egy percig se gondoltam azt, hogy „ez de béna” vagy „menjünk már haza”. Na jó, legalábbis akkor nem, amikor dráma volt.

Ez nem az a megszokott „jön egy gonosz, jaj mi lesz, le kell győzni” cselekményen alapult, és annyira, de annyira jót tett neki. Persze itt is volt egy gonosz, de azt bírtam benne, hogy nem igazán volt gonosz. Számomra. Értettem a motivációit, és az ő szemszögéből nézve igaza is volt, szóval nem tudtam utálni. Igazából szerettem. Ez Daniel Brühl érdeme is, aki mindenkit leszínészkedett a picsába. Na jó, Martil Freeman is nagyon jó volt abban az összesen öt percében. Meg Paul Bettany is. Oké, szóval színészileg senkivel sem volt bajom, de őket muszáj kiemelnem. Szóval ott tartottam, hogy Zemo, aki a főgonosz volt, de nem ezen volt a hangsúly. Pedig ő egy igen erős gonosz a többiekhez képest. És én imádtam ezt.

Meg a film hangulatát. Mert számomra ez volt a zseniális. Persze, sok poén volt, és volt, amit elhülyéskedtek, de még így is olyan komoly, sötét hangulata volt, főleg a film második felének, hogy úristen! Az elején még kicsit döcögős, bele kellett rázódni, de a végére a forgatókönyvíró összeszedte magát, és olyan finálét csinált nekünk, hogy én majdnem sírva fakadtam. Úgy sikerült felépíteni a sztorit, hogy az utolsó akciójelenet egyben dráma is, és igencsak megviselt. Lekapcsolták a gonoszt, de ezzel nem oldódott meg semmi. Egyszer sem fordult még elő, hogy Marvel film után úgy jöttem volna ki a moziból, hogy arra gondoltam: én most hazamegyek, és beülök egy sarokba. Eddig mindig valami pozitív kicsengése volt, és feldobódtam. Most attól dobódtam fel, hogy végre egy újabb Marvel, de közben meg szívesen nekiállnék sírni, mert a filmvégi hangulat úgy rám telepedett. És ezért imádom nagyon a Polgárháborút.

Tök jó volt az is, hogy a sok karakter ellenére ez még mindig megmaradt egy Amerika Kapitány filmnek. Egyértelműen Steve volt a főszereplő, és most sikerült őt közelebb hozni hozzám. Eddig nem igazán kedveltem, túl jó volt nekem, túl régimódi, és most értettem meg a karakterét, hogy milyen nehéz neki ebben a világban, és hiába vannak ott a Bosszúállók, attól még nehéz neki beleszokni a XXI. századba.

Tony Stark most egy kevésbé vicces figuráját hozta. Oké, még mindig elég sok poént elsüt, és még mindig megvan az mindenből viccet csinálok stílusa, de ahogy haladunk előre, egyre inkább a háttérbe veszik, és erre volt most szükség. Egy új oldalát láttuk, megmutatta a sebezhetőségét, és nagyon érdekes volt.

Amire iszonyúan kíváncsi voltam, és sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt (még többet kérek belőle), az Vision és Scarlet Witch szála. Nagyon fura volt Visiont embernek látni. Nem csak normális ruhákban, bár ez is lesokkolt az elején, hanem hogy android létére sokszor úgy próbál tenni, mintha ő is ember lenne. Először Sheldon Cooperre emlékeztetett. Viszont szerettem a racionális felét, ő úgy választott oldalt, hogy kiszámolta, mi lehet a legjobb. Aztán meg a két fél valahogy kiegyensúlyozta egymást, de ebből nagyon-nagyon keveset kaptunk. Wanda meg egy kislány, aki fél. A kettejük jelenetei nagyon jók voltak. Azt már előre tudtam, hogy ő a képregényben egy pár lesznek, de nem tudtam, a filmekbe ezt mennyire fogják belevinni. Nagyon sokáig képtelen voltam megérteni, hogyan lehetséges ez, mivel Vision egy android, és a párkapcsolat jó esetben szerelmen alapul, ami meg egy érzelem, és az androidok nem éreznek. Aztán győzött a kíváncsiságom, és látni akartam. Annyira jók voltak, olyan hihetetlenül jó volt köztük a kémia, hogy mostanra abszolút shippelem őket.

Sam, avagy Sólyom is egész sok szerepet kapott, végre őt is megismertük rendesen, és őt is bírom. Natasha csak a megszokott Natashát hozta, akit még mindig szeretek. A Fekete Párduc nem okozott nagy meglepetéseket, leginkább a teljesen oké-t mondanám rá. A többiek meg nagyjából csak a háttérben mozogtak.

Igen, igen, mindenki a Pókemberre kíváncsi. Ember… inkább fiú. Szóval én imádtam. Alig volt szerepe, és tény, hogy nagyon fiatal, de ő hozta a humort a jelenetbe, ami működött. (Na jó, azért a Star Wars említésnél a fejemre csaptam.) Nem vártam még egy Pókember filmet sem, és egyet sem láttam moziban, de erre tuti elmegyek. A Hangya is cameózott, ő volt a másik vicces karakter, és ő is baromira jól hozta azt, amit kellett neki.

Az akcióval sem volt bajom. Nagyrészt. Volt egy jelenet, amit igazán kivehettek volna, már csak azért is, mert nem hittem el, és tényleg… na nemár! De az a repülőteres jelenet az valami zseniális volt. Ezen a ponton jelentem ki, hogy kéne a harc koreográfusnak is egy Oscar kategória, mert nem igaz, hogy ezt nem díjazzák valamivel. És ahogy Párduc mozgott…! Igen, volt néhány beállított jelenet, amikor Deadpool megszólalt a fejemben, de akkor is!

Persze a Polgárháború sem tökéletes. A film első fele közel sem annyira jó, mint a második, az egyik akciójelenetet lecseréltem volna egy kis karakterdrámára. Előfordult, hogy felnyögtem, „na nemár”, mert ilyen nincs, még egy Marvel filmben sem. De én így is szerettem. Még így is sokkal több volt benne a dráma, mint bármelyik másik Marvelben (mármint a Disney-Marvelben, az X-menekben van rendesen), és ez iszonyú jót tett neki.

Annyira szerettem, hogy nem feldobódva, hanem nyomasztó érzéssel jöttem ki róla. Csak így tovább, srácok, jó úton haladtok!