Interjú A. M. Aranth-tal, a Cleadur szerzőjével

A Dobszó a ködben című regény elolvasása közben és után felmerült bennem pár kérdés, és voltam olyan szerencsés, hogy ezeket feltehettem az írónak, aki válaszolt nekem. Én pedig mindezt megosztom most veletek.

Honnan jött ez az írói álnév?
Olvasd egybe a nevet és kiderül. :)

Nem gondoltál rá, hogy a saját neved alatt jelentesd meg a könyvet?
Sokan mondják, hogy nekem olyan jó regényíró nevem van, és hogy azt használva kéne publikálni. Na de ezt a regényt? :) Ez végső soron egy young adult, amiről - sajnos - helytelenül sokan azt a képzelik, hogy csak angol anyanyelvű nők képesek ilyesmit írni. Emiatt mindenképp álnévben gondolkoztam, és ami végül lett belőle, kellően uniszex és nem konkrét, hogy megfeleljen a célnak. Ráadásul a könyvhöz is van köze. :)

Miket írtál korábban (amennyiben írogattál már korábban is)?
1999 óta írok így vagy úgy - akkor még kézzel, füzetekbe, a kollégiumi tanulóórán, a stúdiumon. Mivel tilos volt, ezért rendszeresen elkobozták a füzeteimet 1-2-3 hetekre - addig az a sztori pihent, én meg belefogtam egy újba, így ezer és egy műfajt és történetet kipróbáltam. :) A fiókban van egy befejezett űroperám (ő intenzív átdolgozást igényelne), egy steampunk bosszúregény és egy dark fantasy regény első fele is.

Milyen visszajelzéseket kaptál a korábbi szerzeményeidre?
Mondhatni, hogy semmilyet. :) A gimiben volt egy kis kör, akik olvasgatták (és követelték) a folytatásokat, de igazából 2005 óta most először olvasta úgymond "idegen" bármilyen írásomat.

Honnan jött a Dobszó a ködben ötlete?
A húgommal, Judittal egy esős nyári délutánon, 2010-ben ültünk otthon, és egyszer csak az a perverz ötlete támadt, hogy nézzük meg a Twilightot. Ő már látta, kíváncsi volt a véleményemre. Szó se róla, a film kikészített, és háborogva közöltem, hogy hát ilyet bárki tudna írni, csak nem akar, mert rossz. Erre húgommal poénból összeraktunk egy mázsányi klisét, kitaláltuk a karaktereket, Moonshadowt. Este viccből neki is álltam, és elkezdtem tulajdonképpen egy paródiát írni. Viszont már a harmadik oldalnál éreztem, hogy ebből lehetne valami jobbat, valami értékesebbet alkotni, megszerettem a szereplőket, és láttam, hogyha ezt nyakon locsolnám olyasmivel, amik akkortájt (és most is) az életemet alkotják, ez lehetne érdekes. Nosza, új fájlt nyitottam és elkezdtem egy fokkal komolyabban, raktam bele egy ködöt, ami az emberek fülébe sutyorog és vadászik rájuk, egy kis kora-középkori óangolt, némi ezerötszáz éves jóslatot, egy kis metalt, és egy nagy adag iskolát (tekintve, hogy épp tanárként egzisztáltam, ez testhezálló volt). Az óangol és a jóslatok végül a második kötetre szorultak - eredetileg egy könyvnek szántam az első és második részt, többektől kaptam olyan kritikát is, hogy a Cleadur félkész - nem, nem félkész, csak fél könyv. :) Persze azért átpofoztuk, hogy önmagában is olvasható legyen.

Miért döntöttél úgy, hogy ezt megpróbálod kiadatni?
Miért dönt úgy a szél, hogy fúj? :) Bennem van egy vágy arra, hogy hallják a hangomat, hogy elolvassák a szavaimat - mindenki, aki ír, így érez, aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. Igazából nem is történt itt döntés, mindig, minden írásomat kiadásra szántam, csak sokról reálisan beláttam már a leírás pillanatában, hogy ez inkább marad ujjgyakorlatként a fiókban.

Milyen érzés tudni, hogy mások is olvasni fogják a műved? Izgulsz?
Nincs rá szó, mennyire. :) Az érzés kettős: egyrészt, hatalmas öröm, másrészt még hatalmasabb félelem. Mi van, ha nem fog tetszeni az olvasóknak? (Az agyad hiába tudja, hogy semmi, joguk van ízléssel rendelkezni, aminek nem biztos, hogy megfelel a könyv, akkor is félsz ettől.) Sőt, mi van, ha hangot is adnak ennek, ha megkeresnek és az arcomba mondják, hogy "Ember... ez aztán sz*r volt!"? Nagyon önkritikus ember vagyok, alapvetően negatívan állok magamhoz sok mindenben, és minden visszajelzést úgy szívok be, mint a szivacs, úgyhogy nagyon remélem, nem csak tömény fekete füstöt nyelek majd :)

Kinek mutattad meg először a kéziratot?
A húgomnak és a feleségemnek. Az ő javaslataik alapján épült fel Moonshadow illetve a regény világa, bár ott, ahol most tartok, már nagyon eltértem jelentősen pozitív hangulatú hatásuktól... :)

A könyvben felmerülnek különböző rock- illetve metálbandák nevei. Feltétlenül meg akartad mutatni, mennyire jó zenei ízléssel rendelkezel?
Ó, nem hiszem, hogy "jó" ízlésem lenne. :) Alapvetően nem hiszek abban, hogy az ízlés lehet jó vagy rossz: vagy van, vagy nincs, de azokkal az emberekkel, akiknek nincs ízlése, akiknek vagy semmi se tetszik, vagy minden egyformán, nem ülsz le beszélgetni, mert nincs miről. :) Egyszerűen inkább csak az a helyzet, hogy én találtam valami értéket ebben a zeneiségben, rengeteget köszönhetek neki világlátásomban is, de sok nehézséget és nyavalyát szenvedtem át a rock és a metal segítségével. Ha belegondolok, ki lennék enélkül a zene nélkül… hát, nem biztos, hogy barátkoznék magammal! :D Emiatt persze természetesen örülnék neki, ha minél többen megtapasztalnák azt a katarzist és erőt, amit én is merítettem ebből a zenéből.

Milyen szerepet tölt be az életedben a zene?
Szó szerint kitölti. Különösen magányos perceimben, amikor inspirációt, ötleteket keresek, nagyon fontos: több jelenet, történet és karakter konkrét zenéből születik a fejemben. Valahol azt hallottam, hogy ha író vagy, nincs megállás, szüntelenül megy a fejedben a vetítés arról, ami ki akar törni írásként - ez igaz, ebben az esetben a zene nem más, mint a filmzene, ami képes befolyásolni ezeket a képeket. Egyébként zenei mindenevő vagyok - Brahms-féle cselló szonáták és Albinoni adagiok ugyanúgy vannak a playlistemben, mint Nitro, Tenacious D, Asking Alexandria, Dead by April, Amaranthe (hopp! :) ) vagy Nightwish, akik meg szépen megférnek egyes DJ-k jobb mixeivel... (Ne tessék megölni!) Bármi mehet, ami inspirál, amiből ötleteket lehet meríteni. Nem szeretem, mikor a zenét műfajokra bontják és valamit zsigerből nem hallgatnak, mondjuk azért, mert az "tuc-tuc", vagy mert "nincs benne gitár". Ha valamire azt mondod, nem tetszik, előtte hallgasd meg. A rockot/metalt se kell szeretni, de azért egy Freddy Mercury vagy egy Guns'n'Roses már-már alapműveltségnek számít, illik ismerni őket (nem is beszélve a korábbi klasszikusokról).

Hogy találtál rá erre a zenei irányzatra? Mitől érzed magadénak?
Hát hogy hogy találtam rá, az egy tökéletesen érthetetlen dolog: amikor én kamasz voltam, (1999 környékén járunk) a menő zene a Brooklyn Bounce, a Scooter, a Vengaboys, Aqua... hát, ilyenek voltak. :D Ráadásul mi bentlakósok voltunk egy kollégiumban, ahol elég komoly napirend mellett működhettünk: 8-től 12:30-ig vagy 13:25-ig suli (szombaton is), 15:30-tól pedig már stúdium, azaz tanulóóra volt - a kettő között szabadott zenét hallgatni. Eleinte 25-en laktunk egy hálóban, erre a 25 főre jutott egy darab magnó. Jó, mi? :) És akkoriban azért nem mindenki szaladgált okostelefonnal (olyan még nem volt) vagy mp3 lejátszóval (olyan se), legfeljebb walkmanje volt az embereknek - az osztályban talán 4 főnek volt is. Aztán eljöve 2002, amikor kölcsön kaptam Pék Máté barátomtól a Within Temptation Mother Earth és a Nightwish Angels Fall First című albumát (akkorát fordult a világ két-három év alatt, hogy eddigre nekem már volt egy discmanem, ami olvasott mp3-cd-ket is! 700 mega tömény zene, hát el tudod ezt képzelni?! :D ), amire Egressy Gábor (akinek a Cleadur egyik ajánlása szól) cimborám rátett egy Rhapsody lemezt az egészre, és kész volt, függő lettem! Ami végképp beszippantott a műfaj számára, az a Nightwish Once albuma volt 2004-ben, ami meggyőződésem, hogy minden idők egyik legjobb lemeze.
És hogy mitől érzem magaménak? Ehhez elég tudni, hogy én zenehallgatási korom elérésekor nagy fantasy-olvasó voltam: J. Goldenlane, Dragonlance, Forgotten Realms, A Gyűrűk Ura (ami nem fantasy, de olyasmi), ezek mentek nálam. Persze a fantasy akkor még főleg lekezelt, lenézett tematika volt… erre a kezembe kerül egy zeneileg is nagyon korrekt, tetszetős album, aminek az első száma a Tündeösvény, és olyanokat mondanak benne, hogy Bilbó meg Egy Gyűrű? Huhh, ide vele, ez csak jó lehet!
A rock és a metal zene foglalkozott/foglalkozik egyedül olyan témákkal, amik engem érdekeltek, itt viszont bőséggel megkaptam. Emellett ez a zeneiség hordoz egyfajta erőt, energiát, ami más, mint másik zenei irányzatoknál: nem az önfeledt bulizásra irányul, nem arra, hogy jól érezd magad vagy hogy valami érzelmet csikarjon ki belőled (illetve, nem csak ezekre). A jó metal őserővel dühöng, mérges, utálja mindazt a rosszat, ami történik (Város 15…), még akkor is, ha látszólag pont ezekről a dolgokról szól. Én ebben a zeneiségben találtam meg azt a tükröt, amibe ha belenézek, látom a saját sötétségemet és fényemet is. Az, hogy emellett még jól is hangzik a zene… az már csak egy plusz. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése