Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 270
oldal
Fordító: Rudolf
Anna
HÁROM ÉV MÚLVA
Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről
álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon
hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres
lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy
tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a
világon.
Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem
lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt
benned.
Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt
és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az
marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele.
De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen
árat kell fizetni érte?
Már akkor
tudtam, hogy hiba lesz másnapra hagyni a maradék harminc oldalt, amikor úgy
döntöttem, hogy elmúlt éjfél, és ideje aludni, mert nem fogok tudni felkelni
reggel. Akkor lettem biztos a dologban, amikor munkakezdés előtt befejeztem a
történetet, és biztos voltam benne, hogy egész nap csak Adam meg Mia fog a
fejemben járni. Nem mondanám, hogy bonyolult dolgokat kell csinálnom, úgyhogy
szabadon mélázhattam, ez pedig nem nagyon volt kihatással a teljesítményemre. A
kedvemre annál inkább. Ami fura.
A második az
első után három évvel veszi fel a fonalat, ám ezúttal Adam szemszögéből
ismerjük meg a történteket. Nem tudom, tényleg létezik-e fiú, aki így
gondolkodik, mint ő, de nagyon megfogott a stílusa. Egészen más volt, mint Mia, És annak ellenére, hogy én lány vagyok, Adammel sokkal jobban tudtam
azonosulni. Azt hiszem, minden előadóművész egy kicsit (vagy nagyon) exhibicionista,
különben nem tudnának felállni a színpadra, és élvezni, hogy annyi ember előtt
alakíthatnak, Adam valahogy mégsem az. Vagy csak megkeseredett, de abszolút meg
tudtam érteni. Én sem szeretem az embereket, és valószínűleg pánikrohamot
kapnék, ha egyszerre akarna mindenki tőlem valamit. Valahogy az átlag rajongók
nem értik meg, hogy a híres emberek is csak emberek. Egy normális napon
ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint mindenki más, ők is szoktak bevásárolni
meg tv-t nézni, meg hasonlók. Egy bizonyos szintig persze mindenki örül a
kitüntetett figyelemnek, de a túlzásba vitt rajongás az egészet a visszájára
fordíthatja.
Tehát Adamet
szerettem, mert meg tudtam érteni. Olvasás közben éreztem a szorongását, a
fájdalmát, a szomorúságát, és lassan én is abba a letargiába süllyedtem, ahol ő
volt. És szerettem New Yorkot is. Amióta olvastam a Téli mesét, tudom, hogy
nekem egyszer el kell jutnom abba a városba is, de itt most újra bejártuk a
város egy szegletét, és újra fellángolt bennem, hogy én ki akarok menni. Persze
itt nem voltak ódák, meg barokkos körmondatok a táj szépségéről, csak a
fiatalok szemén keresztül néztünk körbe, de ez is elég volt nekem ahhoz, hogy
oda vágyjak. Mia viszont valahogy idegen volt számomra. Értettem az okait és az
érzelmeit, de valahogy olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnt, meg egy
kicsit fölényeskedőnek. Jobban megértettem, amikor ő volt a mesélő.
A történet során
nem sok meglepetéssel találkoztam, ahogy elkezdtem olvasni, már tudtam, mi lesz
a vége, és hát az is lett. Szurkoltam, hogy ne az legyen, mert túl sablonos, és
egyébként is, ilyen az életben nincs, de amikor végül mégis bekövetkezett,
annyira örültem neki, mintha ezt akartam volna. Hiába vagyok kiábrándult,
realista huszonéves, azért az én lelkemnek is kell néha a nyál.
Valamiért arra
számítottam, hogy most napokat vagy heteket fog felölelni a sztori, de most is
csak egy nap volt a középpontban, vagyis igazából Mia és Adam találkozása, a
többi pedig Adam emlékei voltak. Külön öröm, hogy nem csak az eltelt három évet
ismertük meg, de régebbi történeteket is, amikor még Miával voltak együtt, és
végre találkozhattunk a fiú szüleivel, akiket meg sem említenek az első
részben, és erre csak a második részt olvasva jöttem rá.
Egész nap ezen
gondolkodtam, mégsem tudom eldönteni, jó volt-e, hogy elolvastam ezt a részt.
Egyrészt végig olyan hangulatban voltam, hogy azt hittem, bármelyik percben
elbőghetem magam, aztán meg nem tetszett a könyv lezárása, másrészt viszont
sokkal jobban ütött, mint az első, és azt hiszem, kellett ez a lezárás, még ha
nem is örülök neki. De nem akarok eltántorítani senkit, nyugodtan fogjatok
bele, ha tetszett a Ha maradnék.
Kedvenc
karakter: Adam
Ami legjobban
tetszett: a hangulat
Ami nem
tetszett: a vége
Értékelés: 4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése