Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 446 oldal

Fordító: Morcsányi Júlia

Molyos adatlap

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

Ez nem egy egyedi szerelmes történet. Persze azért nem szokványos, de majdnem ugyanezt láttam már például az Egy nap című filmben is (amiből tudom, hogy van könyv, de én csak a filmet láttam). A történet elmesélése sem igazán egyedi, hiszen levélregények azért voltak a múlt évszázadban is. De valahogy a kettő összekombinálása volt számomra az érdekes.

Rosie és Alex öt éves koruk óta legjobb barátok, és pontosan lehet tudni a könyv elejétől kezdve, hogy ezek egymásba fognak szeretni, és majd aztán oldalakon keresztül szenvednek, mire összejönnek. Na, szenvedésből itt aztán nincs hiány.

Levélregénnyel már találkoztam, hiszen olvastam a Drakulát, hogy az egyik klasszikust vegyem például, és azért abban is volt a horroron túl szerelmi szál (halványan, a háttérben), de ez a könyv mégis egészen más. Mert ifjúsági… szerű. Szóval nincsenek benne barokk körmondatok, és igazából gyakorlatilag csak hétköznapi emberek levelezését olvashatjuk benne, teljesen hétköznapi nyelven megfogalmazva. Pont ezért lepett meg, hogy az egész könyv leveleken keresztül tudatja velünk a történetet.

Az volt benne az érdekes, hogy nem voltunk jelen egyik jelenetnél sem, nem „láttuk”, ahogy leérettségiznek, ahogy Alex Bostonba költözik, nem olvashattuk, ahogy átvette a diplomáját. Mindenről csak utólag értesültünk, egy levélben, amikor Rosie, Alex vagy valamelyik másik szereplő felidézte, hogy milyen volt. De cseppet sem éreztem azt, hogy mi most itt lemaradtunk valamiről. Volt olyan dolog, hogy az egyik fél számolt be egy eseményről a másiknak, aki nem lehetett ott, de volt olyan, amikor mindketten ott voltak, és ilyenkor ugyebár csak nem írják le, mi történt, és úgy sikerült bevonniuk a jelenetbe, hogy mindent el tudtam képzelni, de mégsem hatott hülyén, hogy azt írják le, amin mindketten ott voltak. Ez most lehet, hogy zavaros, de nem tudom értelmesen elmagyarázni. El kell hozzá olvasni a könyvet.

Leveleken keresztül tudott olyan feszültséget kelteni, hogy én legtöbbször ráordibáltam volna a szereplőkre, hogy ne legyenek már ennyire gyökerek. Pont ugyanolyan érzés volt úgy olvasni a sztorit, mintha jelen időben követtem volna végig az eseményeket. Nem mintha máskor lehetőségem adódna befolyásolni a szereplőket (hacsaknem én írom a könyvet), de itt igazából a dolgok utóhatásait ismerhettem meg igazán.

És komolyan mondom, ez a könyv az idegeimen táncolt. Nem izgultam ennyire könyvön körülbelül A marsi óta (ami meg egy teljesen külön kategória). Persze tudtam, hogy még van X oldal hátra a könyvből, és még úgyse jönnek össze, és még közbe jön valami, de hát úgy voltam vele, hogy úristen, jöjjenek már össze. És minden egyes elszalasztott alkalommal a fejemet vertem a falba. És nagyon sok ilyen elszalasztott alkalom volt. Annyi, de annyi lehetőség volt arra, hogy na most… és nem. És annyira dühös voltam. Nem Rosie-ra, nem Alexre, hanem az életre, hogy így alakult. De közben meg megcsapkodtam volna mindkét főszereplőt, mert ők is bénáztak, nem is keveset.

Szóval imádtam a könyvet, mert sírtam rajta, mert izgultam, és szurkoltam a szereplőknek. És imádtam, mert nagyon életszerű volt, nem szólt másról, csak két ember életéről, az őket körülvevő emberekről, és mindezt leveleken, e-maileken, chatbeszélgetéseken keresztül tudtuk meg. Nagyon jól esett most egy ilyen könyvről olvasni, ami pont olyan, mint az élet, és mégis annyira érdekes. Kedvenc részeim azok az elejtett félmondatok voltak, amelyeket néha nem is olvasott senki a feladón kívül, és mégis olyan szívbemarkolónak és fájdalmasan igaznak bizonyultak. A tanulság meg hogy soha nem késő.

Romantikus könyvek kedvelőinek ajánlom.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Alex, Katie

Ami legjobban tetszett: az, hogy levélregény

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 4,5/5