Oldalszám: 368
oldal
Fordító: Orosz
Anna
Zack Lightman egész életében arról
álmodozott, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi
könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas,
kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető
űrbéli kaland.
Ugyan mi rossz lehet egy kis ábrándozásban?
Zack eddig elég jól elboldogult azzal, hogy tudja, mi a különbség a valóság és
a képzelet között. Tisztában van vele, hogy a való világban nem a dühkezelési
problémákkal küzdő, céltalan kamaszok szokták megmenteni az univerzumot.
Egészen addig, amíg egy nap meg nem pillant
egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű
videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen,
mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad
percét ezzel a játékkal tölti…
Első, világsikerű regényéhez, a Ready Player
One-hoz hasonlóan Ernest Cline ezúttal is a nyolcvanas évek popkultúrája előtt
tiszteleg, és egy lebilincselő történetet kínál a sci-fi rajongóinak. Az Armada
egyszerre lehengerlően izgalmas kalandregény, tisztelgés George Lucas és Steven
Spielberg munkássága előtt, és a felnőtté válás klasszikus története.
Február óta
megszállottja vagyok Ernest Cline-nak, és ezt bárki tanúsítatja, aki legalább
egyszer volt azóta Booktionön, ugyanis minden alkalommal elkezdek áradozni
arról, hogy mennyire jó a Ready Player
One, függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés (és tudom, hogy Panka utál
ezért, bocsi). Ezért vártam annyira, hogy végre megjelenjen az Armada, és amint
jött az e-mail, hogy mehetek érte, már rohantam is. Három őrjítően kínzó napot
kellett várnom, mire végre elkezdhettem, és az első harminc oldal után jól be
is aludtam, mert iszonyúan lefáradtam a molyszülinapi tortakészítéssel járó
rohangálásban, meg azért maga a szülinap is leszívott, hiába éreztem jól magam.
Ja, meg mást is olvastam előtte, és már a végén jártam, úgyhogy nem akartam
félbehagyni.
De aztán itt
volt rá az egész vasárnapom, és mást sem csináltam, csak olvastam a könyvet,
pedig lett volna egy csomó más dolgom is. És ez a szomorú, hogy egy egész napom
ráment, hogy elolvassam, pedig egy fél is elég lett volna
egészségügyi-szünetekkel együtt. Gyakran volt, hogy félretettem a könyvet, hogy
körbenézzek az interneten, vagy azt vettem észre, hogy a tv behallatszódó
hangjaira figyelek az olvasás helyett. Ezért vagyok igazából csalódott. Az RPO
nálam képes volt elérni, hogy teljesen ki tudjam zárni a külvilágot, hiába
olvastam a sorokat, ha visszaemlékszem, az egész úgy él a fejemben, mintha én
magam is ott lettem volna az OASIS-ban, és Wade-del együtt végigcsináltam volna
a küldetéseket. Az Armada is berántott, mindent elképzeltem, ami csak le volt
írva, Zack mellett szurkoltam végig az egészet. Mégsem bűvölt el úgy, mint az
RPO.
A könyv
legnagyobb „baja” nálam az, hogy ez nem az RPO. Nem várhattam el tőle, hogy
olyan jó legyen, és nem is vártam, nem akartam, hogy ugyanazt elolvassam újra,
bár azért nem bántam volna igazából. Sejtettem, hogy nem lesz annyira epic és
magával ragadó, de mégis csalódtam, hogy nem olyan. Ezért teljesen hülyeség az
érvelésem, de mégsem tudtam annyira megszeretni. Ez van. Jó, meg ott van az is,
hogy kevésbé kidolgozottnak éreztem, ami valójában abból fakad, hogy ez
gyakorlatilag a mi jelenünkben játszódik (2018-ban), és nem egy egész rendszert
kellett felépítenie bolygókkal meg mindennel, csak egy idegen fajt meg néhány
játékot. Zacket meg konkrétan játszani nem túl sokat látjuk. Szóval újabb
abszolút logikátlan érveket írok.
Minden más
szempontból ez egy tök jó könyv. Izgalmas, van benne űrharc idegenekkel, tele
van utalásokkal klasszikus sci-fi filmekre és könyvekre, amiket még mindig
lehet imádni benne. Rengetegszer említik például a Csillagok háborúját, a Star
Treket meg a 2001: Űrodüsszeiát.
Imádtam minden utalást, amit felismertem, és megint rájöttem, milyen szegényes
a tudásom ezen a téren, és nagyon sok dolgot be kéne pótolnom. A humor itt is
megvolt, sokszor felnevettem olvasás közben. Volt benne egy érdekes csavar, ami
igazából nem volt annyira meglepő, de maga az üzenet, amit közvetített vele,
nagyon okos és megfontolandó.
És igen, Cline
még mindig alkalmazza a szokásos elemeket. A hősi önfeláldozást, a rendszerrel
szembefordulást, meg sablont oda, ahol tudjuk, hogy ott lesz. Viszont a
stílusát imádom még most is, és ennek ellenére akármit fog írni, én azt
biztosan elolvasom.
Szóval nem rossz
az Armada, de a Ready Player One zsenialitásához képest ez „csak jó”.
Kedvenc
karakter: Zack, Lex, (és még valaki, akit spoilerezés miatt nem írhatok le)
Ami legjobban
tetszett: az elbeszélés, és maga a történet
Ami nem
tetszett: hogy „csak jó”
Értékelés: 4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése