Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 309 oldal

Fordító: Rusznyák Csaba

Molyos adatlap

John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…

…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.

Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.

Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.

Az ördög egyetlen barátja a New York Times bestseller-szerző Dan Wells új John Wayne Cleaver-trilógiájának első darabja.

Elöljáróban figyelmeztetnék mindenkit, aki nem olvasta a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiát, az ne olvassa el ezt a bejegyzést (meg a könyvet se), mert ott veszem fel a fonalat, ahol a könyv, és az bizony mindent lelő az előző trilógiából.

Mikor is olvastam a Nem akarlak megölni című kötet? *keres* Tavaly július végén. Na, azóta várom Az ördög egyetlen barátját. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ez lesz a címe. Így mint az őrült rohantam a Mondoconra (ott vettem át a drágát), és habzó szájjal követeltem az előrendelt példányomat, és azonnal magamhoz szorítottam Johnt, amint végre a magaménak tudhattam. És még mindig imádom John Wayne Cleavert.

A fülszöveg alapján én arra számítottam, hogy John már jóval idősebb, nem csak egy évvel, és titokban reménykedtem, hogy kicsit kilépünk ebből a YA-korosztályból, de igazából John tekintetében ez nem is számít. Mert ő még mindig nem egy tipikus YA főszereplő. Jó, néha eszébe jut a meghalt szerelme, ami miatt dühös lesz, de ilyenkor inkább elmegy gyújtogatni, nem áll neki sírdogálni a sarokban.

Szóval itt van nekünk a kedvenc szociopatánk, John, aki annak ellenére, hogy kicsit felnőttebb lett, nem sokat változott. Még mindig késztetést érez, hogy embereket gyilkoljon, egészen különös észjárása van, minden emberre kidolgoz egy tervet, hogyan fogja megölni, és még mindig imádom a humorát. Most összedolgozik az FBI-jal, bár nem igazán értem, miért vették be őt, ha sose hallgatnak rá. Ez mondjuk egy kicsit zavart. De ez meg nem a könyv hibája, csak úgy néha felpofoztam mindenkit. Johnt is beleértve, mert többször volt ingerült, és sokszor dühöngött, míg az előző részekben legtöbbször higgadtan gondolta át a dolgokat. Az is igaz, hogy akkor még csak egyedül volt, most pedig a nyakába szakadt egy egész osztag, akik alig foglalkoztak vele, de közben meg ő volt az egyetlen, aki értett is ahhoz, amiért összegyűltek. Szóval ez a része idegesített.

A többi viszont még most is zseniálisan működik. Imádom Johnt, a gondolkodásmódját, a stílusát, a vicceit, úgy egészben a karakterét. Nagyon jól működtek a Sorvadtak is, rendesen fel voltak építve, és jó volt, hogy most ahelyett, hogy csak egyre koncentráltak volna (jó, lényegében a végén csak egyre ment ki a játék), többet öltek meg. Iszonyú gyorsan lehetett vele haladni (hé, csak a munka miatt tartott egy hétig elolvasni), amikor csak tudtam, elővettem, és olvastam, mert kíváncsi voltam, mi történik a következő oldalon. A krimi-szál baromi jó, nem jöttem rá arra, akit tulajdonképpen kerestünk, és megint egy csomó csavart halmoz egymásra, az utolsó kb 30 oldalon már csak a levegőt kapkodtam.

Sok új emberrel ismerkedhettünk meg, és akárcsak Johnnak, nekem sem sikerült megbarátkoznom egyikükkel sem. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert John meséli a történteket, és igazából nem bántam volna, ha bármelyikük is meghal, de hát tényleg elég idegesítőek voltak. Nem azon a „ki akarom nyírni őket”-szinten, de nem nőtt a szívemhez egyikük se. Néhány Sorvadtat leszámítva, akik közül Elijah-t és Rack-et bírtam, de további poénlelövések miatt nem árulnám el, miért. Elijah mindenesetre elég nagy meglepetéssel tudott szolgálni, Rack pedig egy zseni.

Ami hiányzott ebből a részből nekem, az a sok hulla. Mármint nem olyan értelemben, mert volt itt halál bőven, hanem mivel John már nem lakik otthon (és mivel az anyja sem él már), nem volt bebalzsamozás meg hullaház, és egy kicsit morbid módon (amit egyáltalán nem tartok furcsának) imádtam ezeket a részeket az előző trilógiából, most meg érthető módon kimaradtak. Megvizsgálták a holttesteket, de az közel sem ugyanaz, és messzire nem annyira részletes. És az sem derült ki, hogyan is került pontosan John az FBI-hoz. Volt rá utalás az előző kötet végén, de részleteiben nem ismertük meg a dolgot. Akkor most abbahagyta a sulit? Egyáltalán nem is akar továbbtanulni, vagy mi? Szóval van egy kis hézag a két könyv között, de elhanyagolható részletek.

Összességében ez a kötet is nagyon-nagyon jó. Nem ér az előző trilógia nyomába, de csak egy hajszálnyival marad le tőle, plusz én lennék a legboldogabb ember, ha ez lenne a legrosszabb könyv, amit valaha olvastam. Ettől függetlenül, aki imádta az előzőeket, azoknak feltétlenül ajánlom ezt a részt is. A borító megint zseniálisra sikerült, és már most várom a folytatást. Az előzőből kiindulva, az még jobb lesz.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: John

Ami legjobban tetszett: John

Ami nem tetszett: a csapat
Értékelés: 4,5/5