Koncertbeszámoló: Apocalyptica

Még sosem voltam Apocalyptica koncerten, mert mindig pár nap eltéréssel jöttek a Sonatával, és mindig csak egyet választhattam, és mivel senki nem jött velem Apora, ezért maradt a SA. Úristen, mekkora ökör vagyok! Hogy maradhatott ki az életemből eddig az Apocalyptica élőben? Ezek a srácok akkora barmok, és olyan imádnivalóak, hogy az valami hihetetlen. A zenekarra abban az évben figyeltem fel, amikor Finnországban volt az Eurovíziós dalfesztivál, és ők is felléptek. Persze korábban is hallottam már róluk, de valahogy sosem fogtak meg. Addig. Akkor kezdtem el őket hallgatni, de nem volt soha nagy szerelem, csak tetszett, hogy ilyen egyedi zenével találkozom. Na, most már teljes a szerelem.

Feljöttek a színpadra, és teljesen elvesztem. Mikkot és Perttut helyesnek találtam képekről, és a különböző közösségi oldalakon írt dolgaik alapján is szimpatikusak voltak, de élőben minden tagnak olyan kisugárzása van, hogy akármit kérhettek volna tőlem abban a pillanatban, megcsináltam volna. Még akár a Gyűrűt is elvittem volna Mordorba. Gyalog.

Ezek a srácok úgy zúznak csellóval a legrosszabb napjukon, ahogy ex-SA Marko a legjobb napján se tud (az más kérdés, hogy Marko egy füves hajléktalannak néz ki úgy körülbelül mindig). Láttam már koncertfelvételeket róluk, és tisztában voltam vele, mennyire jó bulit tudnak csinálni a fiúk, de tudni és látni egészen más. Nem hittem el, hogy ennyire jó műsort adnak. Három csellóval meg egy dobszerkóval. Na jó, meg néha volt Franky Perez is, aki az új albumon énekel. Ez annyira király, hogy azt el nem tudom mondani.

Na igen, a cselló. A srácok úgy bánnak a csellóval, mintha egy nő lenne, Paavo táncolt a sajátjával, Perttu gyengéden simogatta (meg le is fektette), Eicca meg hátulról… hát hogy is fejezzem ki magam szépen… szóval tudjátok ti azt. Közben meg olyan perverz fejeket vágtak, hogy az egész koncertet végigvigyorogtam. Nem tudtam, hogy egy cselló ennyire erotikus tud lenni. Na jó, egy cselló egy finn zenésszel. Ezen túl meg azzal is le tudtak nyűgözni, hogy úgy rohangáltak a hangszerrel, mintha csak két kiló lenne. Ők is már a középkorú zenészekhez tartoznak, mégis olyan energiával nyomták a show-t, mintha csak most lépték volna át a húszat. (Meg hát ez nem is látszik rajtuk, de finnek, szóval ez nem meglepő, még legalább tíz évig így fognak kinézni.) Tök jó volt az is, hogy időben kezdték el a koncertet (ilyenen se voltam még), és tizenegykor még nyomták, szóval két órán keresztül zúztak. Nem tudom, mit szednek, de kérek belőle én is.

Franky Perez nem énekelt minden számnál, a Metallica számoknál egyértelmű, és már annak nagyon örültem, hogy hallottam Metallicát, mert nem gondoltam volna, hogy játszani fognak, de a Bittersweet is ének nélkül ment, ami azért volt nagyon jó, mert az egy lassú szám, dob nélkül, és annyira hangulatos volt, ahogy az egész közönség énekelt. Az egyik nagy meglepetés számomra a Hope vol. 2 volt (most kivételesen nem néztem meg a setlistet), ami talán az egyik legnagyobb kedvencem tőlük, és majdnem elbőgtem magam, amikor meghallottam. A másik meg a Magyar Himnusz, ami miatt még mindig nem jutok szóhoz. Igen, elmondták a szokásos szöveget, hogy nagyon szeretnek minket, bla-bla, mindenhol ezt mondják. De aztán elkezdtek arról beszélni, hogy milyen különleges a kapcsolatuk a magyarokkal, mert otthon nekik is vannak magyar barátaik, meg szóba került a finn-magyar rokonság, és hogy mennyire szeretnek minket. Ezért eljátszották a Harmageddont, amit sehol máshol nem játszanak a turné során. Majd a Himnuszt. Először fel sem fogtam, mit hallok. És aztán mindenki énekelt. És kifogytam a szavakból, képtelen vagyok leírni, mennyire különleges volt, és mennyire imádom őket.

Rendkívül szerencsésnek érzem magam, nem csak azért, mert mindezt a második sorból élhettem át, hanem azért is, mert amikor bohóckodtak a színpadon, történt egy olyan is, hogy Eicca elkezdett dobolni Mikko dobján, gondolta segít egy kicsit neki, majd amikor befejezte, bedobta a dobverőt a közönségbe. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ez túl messzire ment, amikor két másodperccel később hátulról előrepattanva a vállamon landolt a dobverő, én meg gyorsan kapcsolva megkaparintottam. Nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis ez az első dobverőm.

Szóval igen, az Apocalyptica ezzel elérte, hogy bevegyem őket a kedvenc zenekarok közé, és bármikor, amikor jönnek (mert megígérték, hogy még jönnek), elmenjek a koncertjükre. Mert imádom a kis édesen pózer, idióta fejüket, és legszívesebben megölelgetném mindegyiküket.