Filmes sarok: Amerika Kapitány – Polgárháború

Szóval ebben a pillanatban jöttem ki a moziból (valójában vagy egy órája), és filmeknél szeretem leírni az első benyomást, mert néha nem ragad meg úgy, mint egy könyv, főleg akciófilm esetében. Lehet, hogy később átgondolva már néha módosítanám néhány soromat vagy írnék még hozzá, de mindig próbálom az első élményt leírni.

És erősen valószínű, hogy túlzok, sőt, később nem biztos, hogy ezt kijelenteném, de ebben a pillanatban le merem írni, hogy az Amerika Kapitány – Polgárháború a legjobb Disney-Marvel film a Marvel filmes univerzumban. Szerintem.

Nagyon vártam ezt a filmet, főleg azért, mert szeretek rá úgy gondolni, hogy ez egy Bosszúállók 2,5, és nagyjából az is volt. Nagyon szeretem a Marvelben, ahogy építi az univerzumot. Az elején még csak apró utalásokkal, ahogy Tony a Kapitány pajzsával támasztott alá valamit, vagy amikor Selvig mellékesen megemlítette, hogy ismert egy pasit, akit gammasugárzás ért. Mostanra azért ezek nem csak utalások lettek, hanem beszélnek Hulkról, folyamatosan emlegetik, mi történt New Yorkban vagy Sokoviában. Ők most már egy csapat, és ez adja az egész dinamikáját. Ennek a filmnek legalábbis. Mert most azt szenvedik meg, amit korábban elkövettek. Lehet, hogy megmentették a várost vagy az egész világot, de közben még mindig rengeteg ember halt meg. Nyilván ez nem a Bosszúállók hibája, mint ahogy egy bomba robbanásakor is meghalnak az emberek, mégsem hibáztatjuk a rendőröket, hogy miért nem akadályozták meg, amit nem tudtak volna.

Szóval a Bosszúállókat felügyelni akarják, mert az nem lehet, hogy egy szupercsapat a kormány ellenőrzése nélkül csak úgy szabadon mászkáljon. A csapat egyik fele egyetért ezzel, élükön Tony Starkkal, a másik fele Amerika Kapitány vezetésével tiltakozik. Ebből lesz aztán a nagy zúzás a tagok között.

Nagyon sok karakterdráma volt ebben a filmben, és mivel ezeket az embereket már több film óta ismerjük, hihető volt, amikor szembe fordultak egymással (látod, kedves Zack Snyder, itt basztad el). Jó indokot adtak nekik, és egy percig se gondoltam azt, hogy „ez de béna” vagy „menjünk már haza”. Na jó, legalábbis akkor nem, amikor dráma volt.

Ez nem az a megszokott „jön egy gonosz, jaj mi lesz, le kell győzni” cselekményen alapult, és annyira, de annyira jót tett neki. Persze itt is volt egy gonosz, de azt bírtam benne, hogy nem igazán volt gonosz. Számomra. Értettem a motivációit, és az ő szemszögéből nézve igaza is volt, szóval nem tudtam utálni. Igazából szerettem. Ez Daniel Brühl érdeme is, aki mindenkit leszínészkedett a picsába. Na jó, Martil Freeman is nagyon jó volt abban az összesen öt percében. Meg Paul Bettany is. Oké, szóval színészileg senkivel sem volt bajom, de őket muszáj kiemelnem. Szóval ott tartottam, hogy Zemo, aki a főgonosz volt, de nem ezen volt a hangsúly. Pedig ő egy igen erős gonosz a többiekhez képest. És én imádtam ezt.

Meg a film hangulatát. Mert számomra ez volt a zseniális. Persze, sok poén volt, és volt, amit elhülyéskedtek, de még így is olyan komoly, sötét hangulata volt, főleg a film második felének, hogy úristen! Az elején még kicsit döcögős, bele kellett rázódni, de a végére a forgatókönyvíró összeszedte magát, és olyan finálét csinált nekünk, hogy én majdnem sírva fakadtam. Úgy sikerült felépíteni a sztorit, hogy az utolsó akciójelenet egyben dráma is, és igencsak megviselt. Lekapcsolták a gonoszt, de ezzel nem oldódott meg semmi. Egyszer sem fordult még elő, hogy Marvel film után úgy jöttem volna ki a moziból, hogy arra gondoltam: én most hazamegyek, és beülök egy sarokba. Eddig mindig valami pozitív kicsengése volt, és feldobódtam. Most attól dobódtam fel, hogy végre egy újabb Marvel, de közben meg szívesen nekiállnék sírni, mert a filmvégi hangulat úgy rám telepedett. És ezért imádom nagyon a Polgárháborút.

Tök jó volt az is, hogy a sok karakter ellenére ez még mindig megmaradt egy Amerika Kapitány filmnek. Egyértelműen Steve volt a főszereplő, és most sikerült őt közelebb hozni hozzám. Eddig nem igazán kedveltem, túl jó volt nekem, túl régimódi, és most értettem meg a karakterét, hogy milyen nehéz neki ebben a világban, és hiába vannak ott a Bosszúállók, attól még nehéz neki beleszokni a XXI. századba.

Tony Stark most egy kevésbé vicces figuráját hozta. Oké, még mindig elég sok poént elsüt, és még mindig megvan az mindenből viccet csinálok stílusa, de ahogy haladunk előre, egyre inkább a háttérbe veszik, és erre volt most szükség. Egy új oldalát láttuk, megmutatta a sebezhetőségét, és nagyon érdekes volt.

Amire iszonyúan kíváncsi voltam, és sajnáltam, hogy ilyen keveset szerepelt (még többet kérek belőle), az Vision és Scarlet Witch szála. Nagyon fura volt Visiont embernek látni. Nem csak normális ruhákban, bár ez is lesokkolt az elején, hanem hogy android létére sokszor úgy próbál tenni, mintha ő is ember lenne. Először Sheldon Cooperre emlékeztetett. Viszont szerettem a racionális felét, ő úgy választott oldalt, hogy kiszámolta, mi lehet a legjobb. Aztán meg a két fél valahogy kiegyensúlyozta egymást, de ebből nagyon-nagyon keveset kaptunk. Wanda meg egy kislány, aki fél. A kettejük jelenetei nagyon jók voltak. Azt már előre tudtam, hogy ő a képregényben egy pár lesznek, de nem tudtam, a filmekbe ezt mennyire fogják belevinni. Nagyon sokáig képtelen voltam megérteni, hogyan lehetséges ez, mivel Vision egy android, és a párkapcsolat jó esetben szerelmen alapul, ami meg egy érzelem, és az androidok nem éreznek. Aztán győzött a kíváncsiságom, és látni akartam. Annyira jók voltak, olyan hihetetlenül jó volt köztük a kémia, hogy mostanra abszolút shippelem őket.

Sam, avagy Sólyom is egész sok szerepet kapott, végre őt is megismertük rendesen, és őt is bírom. Natasha csak a megszokott Natashát hozta, akit még mindig szeretek. A Fekete Párduc nem okozott nagy meglepetéseket, leginkább a teljesen oké-t mondanám rá. A többiek meg nagyjából csak a háttérben mozogtak.

Igen, igen, mindenki a Pókemberre kíváncsi. Ember… inkább fiú. Szóval én imádtam. Alig volt szerepe, és tény, hogy nagyon fiatal, de ő hozta a humort a jelenetbe, ami működött. (Na jó, azért a Star Wars említésnél a fejemre csaptam.) Nem vártam még egy Pókember filmet sem, és egyet sem láttam moziban, de erre tuti elmegyek. A Hangya is cameózott, ő volt a másik vicces karakter, és ő is baromira jól hozta azt, amit kellett neki.

Az akcióval sem volt bajom. Nagyrészt. Volt egy jelenet, amit igazán kivehettek volna, már csak azért is, mert nem hittem el, és tényleg… na nemár! De az a repülőteres jelenet az valami zseniális volt. Ezen a ponton jelentem ki, hogy kéne a harc koreográfusnak is egy Oscar kategória, mert nem igaz, hogy ezt nem díjazzák valamivel. És ahogy Párduc mozgott…! Igen, volt néhány beállított jelenet, amikor Deadpool megszólalt a fejemben, de akkor is!

Persze a Polgárháború sem tökéletes. A film első fele közel sem annyira jó, mint a második, az egyik akciójelenetet lecseréltem volna egy kis karakterdrámára. Előfordult, hogy felnyögtem, „na nemár”, mert ilyen nincs, még egy Marvel filmben sem. De én így is szerettem. Még így is sokkal több volt benne a dráma, mint bármelyik másik Marvelben (mármint a Disney-Marvelben, az X-menekben van rendesen), és ez iszonyú jót tett neki.

Annyira szerettem, hogy nem feldobódva, hanem nyomasztó érzéssel jöttem ki róla. Csak így tovább, srácok, jó úton haladtok!

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi

Becky Albertalli bemutatkozó regényével bebizonyítja, hogy egy ifjúsági regény akkor is lehet menő, ha nincs benne világpusztulás, mágia avagy vámpírok, mindössze egy ellenállhatatlanul jópofa srác, no meg sok-sok oreo.

Kiadó: Libri

Oldalszám: 324 oldal

Fordító: Weisz Böbe

Molyos adatlap

Sokak szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.

Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély…

Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes…

Becky Albertalli első regényének hősébe immár 13 országban szerelmesek a lányok, és hát mit tagadjuk, a fiúk is.

Filmes sarok: Hurok

A Filmbarátoktól hallottam erről a filmről (ezúton is köszi srácok) még valamikor tavaly október környékén, és már csak azért is meg akartam nézni, mert végre egy jónak ígérkező magyar film. Aztán ahogy közeledett a premier dátuma, annál többet tudtam meg róla, és egyre jobban érdekelt. Végre egy magyar sci-fi, nem vagyok otthon a magyar filmekben, de lehetséges, hogy ez az első normális (az Űrgammákat meg a Pirx kapitányt ne számítsuk ide)? Azt kell, hogy mondjam, ez az első magyar film, amire vártam, hogy jöjjön már, és azért elég sokat elmond a hazai filmiparról, hogy eddig egyetlen olyan hazai mű sem volt, ami így érdekelt volna. Na jó, a Saul fia, de az már vagy fél éve kinn volt, mire eljutottam rá, és őszintén, arra már csak a témája miatt sem lelkesedtem annyira, annak ellenére, hogy nagyon jó volt. Szóval jól rá voltam izgulva a Hurokra, és most végre el is jutottam, és úristen!

Kezdjük a legdurvábbal, magával a történettel. Az egész egy értem-nem értem cikluson alapul. Van az eleje, amit még teljesen lehet érteni, és amikor jön az első hurok, akkor persze minden zavaros lesz, de ahogy körbeér, úgy minden összeáll, és azt hiszem, hogy most megvan, de aztán megint jön egy csavar, ami megkavarja az egészet. Szóval amikor már azt hittem, hogy értem, akkor rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Az az egészben a bonyolult, hogy nem is igazán hurok az egész, de mégis. Legalább a második huroknál tudom, hogy minek kéne történnie, de mégsem az történik, és van, amikor meg mégis. Nagyon nehéz ezt elmondani, igazából látni kell, hogy értse az ember, de nem elég egyszer. Nos én jelenleg az első nézésen vagyok túl, és biztos, hogy nem az utolsón, mert sok dolog van, amit még nem tudtam helyrerakni. Meg aztán volt olyan jó, hogy ne csak egyszer akarjam megnézni.

Tehát a történet arról szól, hogy Ádám megtudja, hogy Anna, a barátnője terhes lett, ami nem éppen a legjobb időpont, mert most készülnek a nagy dobásra. Illegális gyógyszercsempészettel foglalkoznak, de be akarják fejezni a melót, és ezzel az utolsó szállítmánnyal meg akarnak lépni, és eltűnni Dezső, a megbízójuk szeme elől. Ám ahogy Ádám lelépne a csomaggal, az események furcsa fordulatot vesznek, majd rájön, hogy vannak dolgok, amik már megtörténtek.

A film már csak azért is kétszer nézős, mert imádtam. Meg azért is, mert néha nem csak a történetbe lehet belekavarodni, hanem abba is, hogy Ádám most hol is van, melyik hurokban és mennyit tud. Ahogy hallgattam a Filmbarátokat, a stáb is ugyanezzel a problémával küzdött a forgatás során, és ez többször is eszembe jutott.

A színészek nagyon jók voltak. Mindegyikük nagyjából eléggé ismeretlen volt számomra, mert ennyire nem vagyok képben a hazai színészekkel, hacsak nem nagyon közismertek, de tényleg nem tudok rájuk rosszat mondani. A fényképezés gyönyörű. Ami néha – de inkább csak a film elején – kizökkentett, hogy próbáltam megállapítani, ez most hol is van, és vajon jártam-e már itt. De mivel folyton ugyanaz a két-három helyszín cserélődött, hamar elvesztettem az érdeklődésem ez iránt. Bár mintha néhány út ismerős lett volna. A zenére totál nem emlékszem, de egy hangot nem tudnék felidézni. Ez meg azért van, mert annyira lekötött a sztori.

A film vége meg akkorát ütött, hogy még most, körülbelül három órával később sem térek magamhoz. A lezáráshoz közeledve már sejtettem, hogy ez valami durva lesz, és az utolsó jeleneteknél nagyon féltem, mi fog ebből kikerekedni, rendesen káromkodtam is magamban, de a legutolsó jelenetnél éreztem, mi fog jönni, és amikor tényleg jött, hangosan kiszaladt egy baszdmeg. Aztán meg az jutott eszembe, hogy akkor most még egyszer indítsuk már el, mert ez így most nem teljesen oké.

Szóval mindenképpen meg fogom még egyszer legalább nézni a közeljövőben. Nem tökéletes, vannak hibái, leginkább azzal vannak problémáim, hogy milyen könnyedén mozognak a szereplők durvább sérülések után (nekem senki ne futkározzon így miután lábon szúrták), de ezt leszámítva imádtam. Tény, hogy nem láttam sok magyar filmet, ebben a kategóriában meg egyet sem, és az is tény, hogy imádom a mindfuck filmeket, ez meg aztán jó nagy mindfuck volt (hogy ezzel a szép magyar kifejezéssel éljek), de a legjobb magyar filmek között van nálam. Gratulálok Madarász Istinek, most már látni akarom a többi filmjét is. Ezt meg nézze meg mindenki!

Naomi Novik: Rengeteg

A Temeraire sorozatával híressé vált Naomi Novik most egy másik műfajjal varázsolja el az olvasókat. Ebben a regényben a Sárkány most egészen máshogy van jelen. A Gabo kiadó jóvoltából április 26 és 30 között öt állomáson ismerhetitek meg a Rengeteget, a sok érdekes információ mellett pedig nyerhettek is.

Kiadó: Gabo SFF

Oldalszám: 488 oldal

Fordító: Heinisch Mónika

Molyos adatlap

Beleolvasó

Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.

Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

„A Rengetegben minden megvan, amit Novik írásaiban szeretek, és ráadásnak némi óvilági mágia és a sötét tündérmesék zamata.” Patrick Rothfuss, A szél neve szerzője

„Vad, pezsdítő és mélyen, sötéten mágikus. Azonnal a klasszikusok közt a helye.” Lev Grossman, A varázslók szerzője

Könyvfesztivál 2016

Idén nekem csak két napos volt a Könyvfesztivál, mert csütörtökön és pénteken azért dolgoztam, hogy az egész szombatot és vasárnapot kint tudjam tölteni, és amikor már csütörtökön szivárogtak ki a képek, szenvedtem, de így utólag abszolút megérte. Sajnáltam, hogy nem volt egy péntekem vagy egy csütörtököm rá, hogy mindent beszerezzek, amit terveztem, így szombaton kellett verekednem a tömeggel meg az emberiszonyommal. De olyan jó érzés volt kint lenni, és hiába fárasztott le fizikailag, lelkileg úgy feltöltött. Most nagyon szükségem volt egy ilyenre. Ráadásul mivel most elég nagy keretet tudtam magamnak adni, úgy szórtam a pénzt, mintha itthon abban fürdenék. Lehet, hogy ezt a jövő héten még megbánom, de még így is durván megérte. És nem is minden könyvet magamnak vettem, meg vettem bögrét és szatyrot is.

Nagyon sokáig nem is vártam, mert semmi olyan programot vagy írót nem láttam, ami érdekelt volna. Persze idén is dedikáltattam több könyvet is, de egy kivételével egyikük sem volt olyan, akivel ne találkozhatnék máskor. A friss megjelenések között sem láttam túl sok olyat, amire egyből rárepültem volna, vagy ha igen, majdnem mindegyikkel turnéztam (turnézom), szóval nem kapott el hetekkel korábban az idegrángás, hogy mikor jön már. Csak azon a héten. Hétfőn még minden normális volt, de csütörtökre olyan lettem, mint egy bedrogozott mókus. Végül csak összeírtam nyolc könyvet, amit úgy jó lenne megvenni, de nem ragaszkodtam feltétlenül a listámhoz. A nyolcból persze a végére tizenhat lett, és a listámat nem is tudtam teljes egészében kipiálni, úgyhogy volt, amit fájó szívvel kellett otthagynom. Nagy keretem volt, de nem kiapadhatatlan.

Csütörtökről és péntekről Deszy már szállította a híreket, és volt olyan kedves, hogy elrakatott nekem két szépséghibás könyvet is, szóval tudtam, hogy nekem a Fumax lesz az első állomás, már amúgy is az lett volna, de ott voltak a rám váró nem éppen gyönyörűségek. Korábban értünk oda, mert én tízkor a bejárattól akartam startolni, mondtam is Raminak, hogy ahogy belépünk, ne nézzen sehova, csak célirányosan a Fumaxhoz megyünk, aztán nézünk körül. Így történt, hogy tíz óra egy perckor már két könyvem volt, és még sikerült boltolnom mellé egy harmadikat is. Aztán ha már ott voltam, mentem arrébb három lépést, és átvettem a Főnixtől néhány könyvet, egyet rögtön dedikáltattam is a másik standnál. Aztán Rami időközben eltűnt, úgyhogy egyedül indultam a nagy körútra. Igyekeztem gyorsan mindent megnézni mielőtt még jön az embertömeg. Meg is vettem a 27-et, amit körülbelül előző nap fedeztem fel, hogy én erről már hallottam, egyszer meg is kaptuk a címét, és találtunk hozzá egy finn leírást, és annyira örültem neki, hogy érettem a címet, mert van egy Nightwish szám pont ugyanezen címen.

Időnként visszajártam a Fumaxhoz, mert Szandival volt intéznivaló ügyem, és a Fumax egy biztos pont volt, a végén meg tényleg ott találkoztunk. Vettem tőle egy Stony Mayhallt, és ajándékba kaptam mellé egy Kísértés Rt.-t, amit tudtam is dedikáltatni délután. Ahogy az lenni szokott a nap nagy részében fel-alá rohangáltam, dedikáltattam a 27-et Alexandra Salmelával, és szomorúan láttam, hogy nem volt nála senki, legalábbis akkor nem, amikor én odamentem. Volt egy kis kommunikációs probléma, de végül sikerült kitalálni, hogyan is betűzöm a nevem. Nagyon aranyos volt, úgyhogy azért remélem, tényleg mentek hozzá emberek később. És azt hittem, az lesz a napom legjobb könyve, és valóban az egyik legjobb, de összefutottam Bubival és Rosszal, és Bubinak olyan jó skandináv házas szatyra volt, hogy nekem is kellett egy (ha már a Petőfi Irodalmi múzeumnál nem volt olyan, amilyet szerettem volna). Ha már skandináv, körbenéztem a standon, és rögtön ki is szúrtam egy Múmin szakácskönyvet, amit nem tudtam otthagyni (mindezt körülbelül fél órával azután, hogy kijelentettem, hogy mára befejeztem a vásárlást). Szóval most teljesen beleszerelmesedtem abba a könyvbe. Nemcsak iszonyú aranyos, de tök jó receptek vannak benne, egyet azóta már ki is próbáltam, és nagyon finom. Biztosan fogom még forgatni.

Valamikor a nap folyamán egy A. M. Aranth nevű író is dedikált, és Zsepi hívott, hogy trollkodjunk (ő volt a főtroll). Amikor Zsepi került sorra, Peti megkérdezte, hogy mit írjon bele, én pedig rávágtam: „Ez egy szar, ne olvasd el!”, amit végül tényleg beleírt, és még a nevem is odaírta, majd odaadta, hogy írjam alá. Szóval most már én is dedikálok. Bár a napokban megfogadtam, hogy amíg Zsepit ismerem, biztos, hogy nem leszek író. Vagy ha igen, azt eltitkolom előle.

Egy nagy katyvasz volt az egész nap, de ez mindig így van. Rengeteg mollyal és ismerőssel találkoztam, mindenkit tök jó volt látni, akkor is, ha csak két sziára tudunk megállni, és volt, akivel olyan jó lett volna sokkal többet beszélgetni.

Késő délután voltam Könyvmolyképzős előadáson, ami sokkal jobb volt, mint az előző években. Böszörményi Gyula mellett még volt két vendég, akiknek a nevére nem emlékszem. Mindenesetre ebben az évben nem olyan kulisszatitkokat ismertem meg, amiről eddig is tudtam, vagy legalább volt sejtésem, hanem egy érdekes beszélgetés alakult ki az olvasásról. Nagyon jó anekdotákat hallottam, és rájöttem, Böszörményi Gyula élőben is jó mesélő. Sikeresen megnyertem az első könyvét, úgyhogy most már tényleg kénytelen leszek tőle is olvasni valamit.

Este a Fumax standjánál táboroztam, hoztam sütit az éhes munkásembereknek, de a nagy részét végül Márti pusztította el (örülök, hogy ízlett). Kaptam pálinkát, és beszélgettem egy Jedivel, és mint kiderült, pont őt láttam meghalni a színpadon egy héttel korábban a John Williams Filharmonikusokon (amiről nem írtam, de iszonyú jó volt).

Vasárnap jó fos volt az idő, és hiába volt nálam esernyő, a szél miatt sokat nem ért. Vacogva értem a Millenárishoz, kaptam is jóféle pálinkát, hogy átmelegedjek. Ledobtam a cuccaimat a törzshelyemre, majd sorba álltam a Saul fia dvd-mmel. Már jó fél órával korábban kialakult a tömeg, végül nem is láttam, mennyien jöttek el, de sokan voltunk. Deszy tizenegy körül futott be, és kedvesen végigállta velem a sort. Fényképezni sajna nem lehetett, és Nemes László is kicsit mintha unta volna a dolgot, gondolom ha ezredszerre csinálja az ember, nem lehet túl izgalmas. De azért tök normális volt, gratuláltam neki, ő meg megköszönte. Mentünk egy kört, kaptam és vettem is könyvet jó olcsón, többek között a körülbelül 56 kilós Legendás Földek Atlaszát egy ezresért, amihez nem adtak nekem cipelőembert. Még jó, hogy volt hova lerakni a cuccaimat. Találkoztunk ismerősökkel, akikkel beszélgettünk, fél kettőkor meg beültünk az SFF-es beszélgetésre, ahol meg kellett állapítanom, hogy az idei év kész anyagi csőd lesz, és még csak három kiadó megjelenéseiről beszélünk.

Ahogy vége lett, be is álltam Benyák Zoltán sorába, hogy dedikáltassam A nagy illúziót, Deszy meg megjegyezte, hogy ez ma ilyen velem sorbaállós nap (innen is köszi, hogy jöttél velem mindenfelé). Benyák Zoltán most is nagyon aranyos volt (bár ő alapvetően egy nagyon cuki ember), bemutatkozott, és mikor én is, mondta, hogy igen, emlékszik, csak az arcmemóriája rossz. Beszélgettünk egy kicsit a könyveiről, meg hogy mikor jön a következő (túl sokára), én meg mondtam, hogy mindenképp elolvasom. Ezek után úgy döntöttem, hogy fene essen belé, csak megveszem az S.-t, mert egyes információk szerint ennél olcsóbb úgysem lesz. És hát annyira szép, és lehet, hogy drága, de minden egyes forintja megéri. Még nem mertem kibontani, úgyhogy csak feltettem a polcra, és azt várom, mikor lesz rá időm. Addig szomorúan nézünk egymásra.

Átsuhantunk a D szárnyba, elhasználtam az előző nap megnyert 40%-os kuponom a Könyvmolyképzőnél, majd éhesen elballagtunk a Burgerbe. Visszatérve benéztünk a Főnix-Fumaxhoz, ahol Wee-t meglátva jutott eszembe, hogy előző nap nem dedikáltattam A brosst, most meg elfelejtettem elhozni, úgyhogy erre majd legközelebb esik sor. Reggel találtam a Fumax képregényes dobozában egy tök jó Deadpoolos képregényt, és úgy voltam vele, ha este még ott lesz, megveszem, majd jól eldugtam alulra. És milyen szerencsém volt, ott volt, úgyhogy azt még elvittem. Hétkor hagytuk pakolni a népet, mi meg elballagtunk haza.

A leltár: 16 könyv (amiből kettő egészen vékony kettőt meg már olvastam), egy novella, egy képregény, egy bögre, két vászonszatyor (kaptam egyet ajándékba az S.-hez), meg vettem két könyvet Nightnak is. Legalább fél óra volt, mire minden könyvemet be tudtam illeszteni a rendszerbe, és rendesen át is kellett pakolnom, de sikeresen letudtam az akciót és senki nem halt meg. Most meg már várom a Könyvhetet, és gyűjtöm rá a pénzt.

Brigid Kemmerer: Szellem (Elementálok 3.)

A Könyvmolyképző jóvoltából hazánkban is megjelenik Brigid Kemmerer Spirit - Szellem című regénye, az Elementálok sorozat harmadik része. Ennek örömére a Blogturné Klub öt bloggere bemutatja Hunter történetét, melyben a sokat tapasztalt fiúnak újra kockáztatnia kell. Sérelmeit félretéve megbízik társaiban, vagy vállalja a nyomában járó veszélyt? A döntés rajta áll!

2016. április 19-től két naponta egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a regényről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: ??? oldal

Fordító: Farkas János

Molyos adatlap

Beleolvasó

Hunter Garrity csak azt szeretné, ha békén hagynák. A saját kárán tanulta meg, hogy nem mindennapi képességeiért súlyos árat kell fizetnie. És úgy tűnik, nem engedhet meg magának egyetlen szövetségest sem.

Fuldoklik az ellenséges indulatokban. A nagyapja, akinek viszket a tenyere, ha csak ránéz.

A Merrick fiúk, akik azt hiszik, hogy elárulta őket.

Calla, ez az ármánykodó őrült, aki csalinak akarja használni őt.

És ott van Kate Sullivan, az új lány az osztályban. Ő nem ellenséges. Kate merész. Vicces. Szexi. De ő is forral valamit.

Ahogy az elvileg titkos erők felszínre törnek mindenütt, amerre csak jár, Hunter rájön, hogy valami szörnyűség fog történni. De ahhoz, hogy megtudja, mi vár rá, találnia kell valakit, akiben megbízhat…

Filmes sarok: Batman Superman ellen – Az igazság hajnala

Nem rohantam a moziba ezért a filmért, már csak azért sem, mert az Acélember után meg voltam róla győződve, hogy ez sem lesz túl jó, és mire eljutottam a moziba, jó három héttel a premier után már mindenki látta, és senki nem volt tőle elragadtatva. Még azok sem, akik egyébként nem utálták úgy a filmet, mint a nagytöbbség. Két filmes podcastet is hallgatok, és mindkettő lehúzta. Egyetlen embert ismerek, akinek tényleg tetszett ez a film, de nem tudom, ő mit csinált a film közben, hogy lefoglalja magát, mert ez iszonyú unalmas volt.

Nem tartom olyan rossznak a filmet, mint a nagy gyűlölködők, simán nézhető volt. Mondjuk egyszer, ha van két és fél órád, amit nem tudsz máshogy eltölteni. Meg esetleg ha ultranagy DC-fan vagy. Nos, én nem vagyok, és ugyan egy képregényt sem olvastam, csak az internetről tájékozódom, és a filmek és sorozatok miatt a Marvel univerzumban egy icipicit jobban mozgok, és a Marvelt én személy szerint jobban szeretem, mégis ha egy kedvencet kéne választanom a szuperhősök közül, akkor az Batman lenne. Meg Deadpool. Számomra Nolan és Bale tette olyan szerethetővé Batman karakterét, mert a régi Batman filmeket nagyon kicsinek láttam, és nem is emlékszem már rájuk. De alapjaiban a karakter a képregényekből jön, és valahogy szeretem Batman komorságát, azt, hogy az ő világa olyan sötét. Na meg persze az sem hátrány, hogy Joker a valaha volt legjobb gonosz az egész világon, és ezzel nem vitatkozom. Szóval azt vártam a filmtől, hogy ha legalább Supermant utálni fogom (őt amúgy sem szeretem, de az Acélember végleg elrontotta nekem), ott lesz Batman, aki tök menő lesz, meg az előzetes alapján Lex Luthort is bírni fogom. Félig igazam lett.

A filmben az volt a legjobb, hogy leadták előtte a Suicide Squad előzetest (a Bohemian Rhapsodysat), és kedvem lett tőle felállni és ugrálni a székemen, hogy EZAZ. De nem tettem. Na jó, komolyan.

Amy Tintera: Lázadók hajnala (Reboot 1.)

A Maxim Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Amy Tintera Reboot című regénye, a Reboot sorozat első része. Ennek örömére a Blogturné Klub nyolc bloggere bemutatja 178-as Wren, a leghalálosabb újjáélesztett, és a reménytelennek tűnő, emberi érzésekkel küzdő 22-es Callum történetét. Ha velünk tartotok, végigkövethetitek kiképzéseiket, és megtudhatjátok, milyen veszélyekkel jár a kettejük közt kialakuló kapcsolat.

2016. április 8-tól minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 360 oldal

Fordító: Ipacs Tibor

Molyos adatlap

Wren Connolly különleges lány. Öt évvel ezelőtt újjászületett. Szó szerint. Százhetvennyolc perc telt el, míg visszatért az élők közé. Erősebb lett, gyorsabb, és képes volt meggyógyítani önmagát – de valami mégis megváltozott... Úgy tűnik, nem ő az egyetlen, aki legyőzte a halált. Harcossá képezték, így ő lett az egyik legveszélyesebb az újjáélesztettek között. Egy nap rábízzák egy újonc, Callum Huszonkettes kiképzését. A fiúnak túl lassúak a reflexei, állandóan kérdezősködik, és folyamatos jókedvével kiborítja Wrent. Ám ahogy egyre több időt töltenek együtt, a lányban rég elfelejtett érzések ébrednek, és Callum közelsége teljesen rabul ejti őt. Lassan kezd minden megváltozni. És miközben Wren megismeri a szerelmet, rádöbben, hogy az élet, amit eddig élt, hazugság.

Egy nap, amikor Callum nem hajlandó végrehajtani a kapott parancsot, Wren még egy utolsó lehetőséget kap arra, hogy rávegye az engedelmességre. Ha nem jár sikerrel, nemcsak a fiú kerül veszélybe, hanem őt is elpusztítják. A lánynak mindent kockára kell tennie, hogy megmentse Callumot. Ezzel elindul a küzdelem az életért és a szabadságért.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Kiadó: Ad Astra

Oldalszám: 564 oldal

Fordító: Horváth Norbert

Molyos adatlap

Az olajválság utáni jövőben a városokat a globális felmelegedés miatt megemelkedett tengerszinttől gátrendszerekkel védik, pusztító genetikai járványoktól retteg mindenki, és óriás lendrugókban tárolják az energiát, amelyeket tíztonnás óriáselefátok, megodontok erejével húznak fel…

Anderson Lake az AgriGen kalóriatársaság Bangkokba küldött ügynöke álcája szerint egy lendrugókat gyártó cég menedzsere, valójában azonban a független Thaiföld felbecsülhetetlen értékű, rejtett magbankját keresi.

Emikó genetikai tervezéssel létrehozott különleges teremtmény, „új ember”. Bőre sima, mint a porcelán, mozgása a genetikusok jóvoltából darabos, akár egy felhúzhatós játéké. Egyszerre kutyaszerű engedelmességre kódolt szolga és szexjáték, aki azonban ki akar törni kiszolgáltatottságából.

Kettejük találkozása hamarosan egész Thaiföldet megrengeti.

Amie Kaufman – Meagan Spooner: Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

A Könyvmolyképző Kiadó jelenteti meg hamarosan Amy Kaufman és Meagan Spooner sci-fi sorozatának első részét: These Broken Stars - Lehullott csillagok címmel. A könyv hatalmas sikert könyvelhet el az olvasók és a kritikusok részéről is, számos díjban részesült többek között a Goodreads-en a legjobbak közé jutott a Best Young Adult Fantasy & Science Fiction of 2014 kategóriában. Kövessétek végig a hat állomásos turnénkat, a bloggereink véleményei mellett sok érdekességet is találtok, valamint nyereményjátékunkon megnyerhetitek Lilac és Tarver történetének három példányát a kiadó felajánlásában.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 488 oldal

Fordító: Ipacs Tibor

Molyos adatlap

Az Icarus fedélzetén ez az éjszaka is olyan, mint a többi. És egyszer katasztrófa történik: a hatalmas, luxusűrhajó valami kirántja a hiperűrből, és a jármű a legközelebbi bolygóra zuhan. Csak Lilac LaRoux és Tarver Merendsen élik túl a katasztrófát, és úgy tűnik, hogy rajtuk kívül senki más nem él az égitesten.

Lilac az univerzum leggazdagabb emberének lánya, Tarver ugyanakkor nincstelenségből indult. Fiatal kora ellenére már háborús hős, aki régen megtanulta, hogy a Lilac féle lányok csak bajt hoznak ez ember fejére. Mivel csak egymásra számíthatnak, együtt kell működniük, hogy átjussanak a kísértetés vidéken, melyen túl talán segítséget remélhetnek.

És egyszer csak, a körülmények dacára, Lilac és Tarver ráébred, hogy furcsamód volt valami haszna is annak a tragédiának, ami egymáshoz sodorta őket. Mivel a valódi világukban nem lehet közös jövőjük, így azon kezdenek el töprengeni, hogy vajon nem lenne-e jobb örökre itt maradni?

Minden megváltozik, amikor rájönnek, hogy mi a titka a lépteiket kísérő, hátborzongató suttogásnak. Lilac és Tarver talán elhagyja ezt a bolygót, de azt biztos, hogy már nem ugyanazok, akik korábban ide érkeztek.