Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Kiadó: Ad Astra

Oldalszám: 564 oldal

Fordító: Horváth Norbert

Molyos adatlap

Az olajválság utáni jövőben a városokat a globális felmelegedés miatt megemelkedett tengerszinttől gátrendszerekkel védik, pusztító genetikai járványoktól retteg mindenki, és óriás lendrugókban tárolják az energiát, amelyeket tíztonnás óriáselefátok, megodontok erejével húznak fel…

Anderson Lake az AgriGen kalóriatársaság Bangkokba küldött ügynöke álcája szerint egy lendrugókat gyártó cég menedzsere, valójában azonban a független Thaiföld felbecsülhetetlen értékű, rejtett magbankját keresi.

Emikó genetikai tervezéssel létrehozott különleges teremtmény, „új ember”. Bőre sima, mint a porcelán, mozgása a genetikusok jóvoltából darabos, akár egy felhúzhatós játéké. Egyszerre kutyaszerű engedelmességre kódolt szolga és szexjáték, aki azonban ki akar törni kiszolgáltatottságából.

Kettejük találkozása hamarosan egész Thaiföldet megrengeti.

Sok módon tudnám rendszerezni a sci-fiket, de néha elég csak két kategóriát csinálnom: azok, amelyeket elsőre is teljesen értek, és azok, amelyeket kétszer kell elolvasnom, hogy egyszer felfogjam. A felhúzhatós lány valahova a kettő közé esik, mert ugye a kivétel mindig erősíti a szabályt.

Itt van nekünk egy tök jó világ, amiben szerettem kalandozni, érdekes volt, olyan meleg és párás, hogy olvasás közben én is inkább lerúgtam magamról a takarót (már amikor épp az ágyban olvastam). Nem mindent sikerült rögtön megértenem, kellett egy jó száz oldal, mire belerázódtam, de az alapokat hamar megértettem.

Az egésznek olyan a stílusa, hogy akkor is szívesen olvastam, amikor egy szót sem értettem az egészből. Lendületes, érdekes, és igazából arra késztetett minden egyes mondattal, hogy folytassam, mert akkor meg fogom érteni, hova akar kifutni. Tök jól lehetett haladni, bár örültem, amikor hosszabb utakra kényszerültem, mert ott amúgy is arra vagyok kényszerítve, hogy olvassak, már amikor nem a telefonomat baszkurálom, ami sokáig úgyse tud lekötni, hacsak nem olvasok rajta valamit. Szóval nem arról van szó, hogy szenvedtem volna, vagy át kellett volna magam küzdeni az elején. Élveztem olvasni annak ellenére, hogy látszólag semmi közük nem volt a szereplőknek egymáshoz.

Andersont már az elején szerettem, kívülálló volt a helyiek között, de rendesnek tűnt. Nem az a tipikus mindent tudó főnök. De igazán akkor szerettem meg, amikor kapcsolatba került Emikóval, a felhúzhatós lánnyal. Ez viszonylag a történet elején történik, de nagyon szerettem, ahogy a kettejük kapcsolata alakul. Sokszor nem voltak konkrétumok kimondva, Anderson gondolatai nem igazán a lánnyal foglalkoztak, mégis tudtuk, hogyan is viszonyul hozzá.

Ahogy Emikóról is tudtuk, hogy viszonyul Andersonhoz, bár Emikó világát nagyban megváltoztatta ezt a férfi. A lány volt a kedvenc karakterem, az ő szemszögét szerettem a legjobban, valószínűleg azért, mert őt már az elejétől kezdve megértettem. Könnyű volt követni, és vele tudtam leginkább azonosulni. Az ő szándékai már az elejétől fogva tiszták voltak, és nem kellett azon gondolkodnom, hogy ennek most mihez is van köze, és engem ez miért is érdekel. Mert kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa, és mivel ő a címadó szereplő, gondoltam, hogy előbb-utóbb minden szál hozzá fog vezetni, úgyhogy biztos ő a központi karakter. Ehhez képest eleinte viszonylag kevés fejezetet kapott.

Hok Szénget, Anderson beosztottját utáltam az elején. Csak a saját érdekeit érdeklő kis szemétládának tartottam, és igazából a végére sem lett a kedvencem, de meg tudtam érteni. Ügyesen ki tudott törni a nyomorból, és ez nem ment volna neki, ha nem a saját érdekeit nézi. És végül is, nem akkora szemétláda, mint amilyennek elsőre tűnik.

Ott volt még a Tigris és Kannyá párosa, akiket nagyjából a legvégéig nem tudtam értelmezni. A könyv feléig az sem volt világos, mit is csinálnak ők pontosan (biztos én vagyok a gyengeelméjű), és utána is sok időbe telt, mire össze tudtam kapcsolni őket a többi szállal. Jó, bevallom, ha olvasás közben elkalandoztam, akkor az ezeknél a részeknél volt, de egyszerűen nem tudtak lekötni. Pedig bírtam Kannyát, egy erős női karakter, akitől biztos összeszarnám magam, ha olyan helyzetben találkozunk, de még ez sem volt elég néha, hogy fenntartsa az érdeklődésem.

Ami zavaró volt a könyvben, azok az idegen nevek. A legtöbbet azért egyszerűen el tudtam olvasni, de volt olyan, amit meg se próbáltam kiejteni, mert úgyse ment volt. De nem is ez a legnagyobb bajom. Igazából érdekesek voltak, csak jó lett volna valami szómagyarázat hozzá. Az nem tetszett, hogy 430 oldalon át kellett rágnom magam, hogy az utolsó 130 oldalon végre megértsem, miről is van szó a könyvben. A könyv nem kifejezetten hosszú, mert értem én, hogy fel kell vezetni mindezt, hogy legyen értelme a végkifejlettnek, és nem is mondanám, hogy volt olyan rész, amit kivágtam volna, mert értelmetlen baromság. Mind arra szolgált, hogy felépítsék a karaktereket és a cselekményt. Nem bánom, hogy elolvastam, mert élveztem. És tök jó érzés volt, mire végre megértettem, mi a fene folyik itt. De azért nem volt egy egyszerű menet, mire azon a 430 oldalon átküzdöttem magam.

Szóval biztosan el fogom még olvasni, hogy tényleg felfogjam. De nagyon szerettem Emikó történetét, ahogy haladt a karaktere, és egy csomó érdekes gondolatot felvetett a könyv. Az epilógust meg egyenesen imádtam, zseniális a könyv lezárása. Viszont ezt nem elég egyszer elolvasni, de az újrázást nem a közeljövőben tervezem.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakterek: Emikó

Ami legjobban tetszett: az epilógus, Emikó szála

Ami nem tetszett:

Értékelés: 3,5/5