A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #2

Hi there! – ahogy Mark mondaná.

És igen, életben van! Ültetés után tíz nappal ki is bújt a kicsike, és megmutatta magát. Igen, még nagyon pici, de úgy örülök neki, hogy sikerült életben tartanom, és még fejlődött is. Oké, tisztában vagyok vele, ez azért nem egy nagy dolog, főleg, hogy kis koromban mi is termesztettünk krumplit vidéken, de én mégis annyira büszke vagyok magamra. A kép alant a tegnapi állapot (bocsi a nem túl jó minőségért), azóta már egy icipicit nagyobb. Jövő héten újra jelentkezem.

Rainbow Rowell: Fangirl

 

Idén ősszel is egy újabb Rainbow Rowell regényt, mégpedig a Fangirlt hozza el magyarul az olvasóknak a Scolar Kiadó. 2015. november 3-tól mindennap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről,  de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Scolar

Oldalszám: 448 oldal

Fordító: Sóvágó Katalin

Molyos adatlap

Beleolvasó

Cath imádja Simon Snow-t.

Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…

Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.

Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.

Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.

Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.

Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?

A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #1

A bal oldali az enyém

Emlékeztek még, amikor írtam A marsi filmről, amiben beszámoltam, hogy egy krumplit is vittem a vetítésre? Nos, páran a vetítésről biztos emlékeznek, senki más nem volt olyan idióta, hogy krumplit szorongatott volna egy moziteremben. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen vele, egy darabig biztos voltam benne, hogy megfőzöm, és megeszem, de végül megkönyörültem szerencsétlen életén, és úgy döntöttem, elültetem és nevelgetem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem nem ebből az egy darab krumpliból kell megélnem, úgyhogy sokáig csak halogattam ezt a dolgot, munka meg egyéb dolgok miatt nem volt időm vele foglalkozni. A nyomi krumpli meg addig ott aszalódott a polcomon (oda raktam le másnap, mert az volt a legközelebb, anyám rá is kérdezett, hogy miért van krumpli a polcomon). De egész jól bírta a gyűrődést, tök jó állapotban volt még egy hónappal később is, amikor végre elültettem. Múlthét vasárnap végre földbe került a drága. Próbáltam annyira könyvhű lenni, amennyire csak tudok, de marsi talaj nem állt rendelkezésemre, beleszarni meg nem akartam, mert mint mondtam, nem függ tőle az életem, és ez még az én undorítósági-szintemen is túl van. Szóval négybe vágtam a krumplit (erről sajnos nincs képes bizonyítékom), és beledugtam a virágföldbe, majd jól meglocsoltam. Így nézett ki ezek után:

Négy nappal később még mindig így néz ki, de hát ennyi idő alatt nem várok csodát. Ezentúl rendszeresen igyekezlek titeket tájékoztatni a krumpli állapotáról, mert nincs is semmi érdekesebb ennél. (De hé, inkább ezt kövessétek, mint a Való világot.)

Ez a poszt közkívánatra (a köz jelen esetben körülbelül három embert jelent) készült. Értsd: kényszerítettek.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 309 oldal

Fordító: Rusznyák Csaba

Molyos adatlap

John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…

…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.

Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.

Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.

Az ördög egyetlen barátja a New York Times bestseller-szerző Dan Wells új John Wayne Cleaver-trilógiájának első darabja.

Elöljáróban figyelmeztetnék mindenkit, aki nem olvasta a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiát, az ne olvassa el ezt a bejegyzést (meg a könyvet se), mert ott veszem fel a fonalat, ahol a könyv, és az bizony mindent lelő az előző trilógiából.

Mondocon 2015 ősz

Modeus Carva

A nyári Mondocon után az őszit is alig vártam, és most nem az előadások csigáztak fel, hanem inkább a kiállítókra és a cosplayesekre voltam kíváncsi. (No meg tudtam, hogy ott fogom átvenni az én drágaszágomat, Az ördög egyetlen barátját, és már habzó szájjal vártam, hogy a kezembe vehessem.) Sajnos a társaság fele lemondta, de Lupival és egy barátjával, Dórival útnak indultunk, és még a rossz idő sem szegte kedvünk. Nagyon furcsa volt a nyári után most belecsöppenni az őszi kicsit hűvös, kicsit esős forgatagba. Míg nyáron úgy kellett átverekedni magunkat a kapuig, most szinte kihalt volt a tér, de legalább gyorsan bent voltunk. A kapun belül (jó, meg a buszon is, sőt a metrón láttam Marty McFlyt) aztán csupa színes emberekkel találtuk magunkat szembe, voltak itt mindenféle japán karakterektől elkezdve ingyen öleléseket osztogató orgyilkosokig minden. De ingyen öleléseket amúgy is minden második ember szeretett osztogatni, körülbelül három méterenként láttunk „Free hug” táblával mászkáló embereket. A kapun bejutva az első utunk a Fumaxhoz vezetett, legalábbis nekem, mert én addig nem voltam nyugodt, amíg Johnt a kezeim közé nem kaphattam. Miután megtörtént a könyvátvétel, megnyugodva néztem körül, és fedeztem fel minden mást. Sikerült például két Modeus Carva taggal is fotózkodnom, és hihetetlenül jó érzés volt ilyen híres emberekkel találkoznom. Viccet félretéve, tényleg állatul néztek ki.

Westeros térképe

Miután elhagytuk a Fumax székhelyét, körbenéztünk mindent, megcsodáltuk a standokat, leragadtunk egy-egy helyen, jellemzően például a Gyűrűk Urásoknál, ahol Lupiék fényképezkedtek tünderuhában, vagy a Trónok harcásoknál, ahol egy nagyon egyszerű kvíz kitöltésével nyertem egy könyvjelzőt. Furcsa volt a nyári con után, hogy nem kellett tülekedni és emberek között átvágni (csak néha), mert eloszlott a tömeg, és kevesebben is voltak. Bár mi vasárnap mentünk ki, azt mondták, szombaton többen voltak. Nekem a nyári valahogy energikusabbnak tűnt, annak ellenére, hogy ott nagyjából végigültem a fél napot, mert olyan jók voltak az előadások. Most kettőre voltam kíváncsi, de a Középfölde hadművészete és fegyverei című eladásról lemaradtunk, amíg teljesen leszívva leültünk az első szabad helyre, amit megláttunk. Ez történetesen a LoL színpad előtt volt, úgyhogy egy darabig néztük, ahogy két csapat egymás ellen játszik, és noha totál hülye vagyok a LoL-hoz, azért meg tudtam érteni, miért szeretik az emberek az e-sportot. A másik előadás A régi idő sci-fi és fantasy mozija néven futott, és úgy ültem le, hogy engem majd jól kiokosítanak, és tök érdekes dolgokat hallok majd a nagy klasszikusokról. Hát nem ez történt, az előadó szerintem azt sem tudta, hol van, mert wikipédián is megtalálható információkat közölt velünk, ráadásul nem is mindig jól. Egyrészt elrontotta a Baljós árnyak bemutatójának évét, másrészt azt sem tudta, hány részes volt a Firefly, és merte azt állítani, hogy a Serenity film jobb volt, mint a sorozat (máglyára!). A legjobb mégis az volt, amikor a diasor végén megkérdezte, hogy akkor ennyi lenne-e. Szóval ebben eléggé csalódtam.

Kézzel festett harci figura

De új dolgokat is megismertem. Lupi lelkesen részt vett mindenben, kipróbált a Matsuri részlegen majdnem mindent, és vagy egy órás ismeretterjesztésben volt részünk a terepasztalos szerepjátékokkal kapcsolatban. A srác olyan lelkesen mesélt, hogy kedvet kaptam én is a játékhoz (nem mintha annyira távol állnának tőlem az ilyesfajta dolgok), úgyhogy biztosan el fogok majd látogatni valamikor az október 30-án nyitó HammerTime Cafe-ba, ami egy tök jó helynek tűnik már így látatlanban is. Illetve ezúton is köszönöm azt a finom kávés cukrot, amit valamiféle haláldémon/szellem/isten valamitől kaptam.

Fárasztóbbnak éreztem ezt a napot, mint a nyári Cont, valószínűleg azért, mert mostanában nem tudom kialudni magam, és nem volt akkora nyüzsi sem. Koradélután indultunk haza, de nem érzem, hogy bármiből is kimaradtunk volna. Megint nagyon jól éreztem magam (a hátam mondjuk rohadtul fájt a végére, mert képes voltam fűzőben elmenni), rengeteg dolgot láttunk és sok új információt tudtunk meg. Valamint az sem elhanyagolható, hogy mindenki iszonyú kedves volt, mindent meg lehetett nézni, mindenkivel fényképezkedni, és ez azon kevés helyek egyike, ahol nem néznek rád furán, nézzél ki akárhogy is. Meg az sem, hogy annyi dolgot láttam, amit olyan szívesen megvettem volna, hogy rájöttem, hogy a világ összes pénze sem lenne nekem elég, mindet el tudnám költeni. Nem akartam semmit sem venni, de végül csak rábeszéltek egy Starkos nyakláncra. De ha meghalok ezért, kísérteni fogom őket.

Széria szemle: Mr. Robot

Ezúttal legújabb szerelmemet hoztam el nektek, Mr. Robot névre hallgat, és az USA csatornán fut. Vagyis futott a nyáron az első évad. A következő évad pedig jövő nyárra várható. Szóval aki nem szeret várni, az ne most kezdje el a sorozatot. Mert rá lehet függeni, de rendesen.

Nekem a Filmbarátok ajánlották, pontosabban Gergő, és annyira jókat mondott róla, hogy körülbelül másnap már el is kezdtem, és a második jelenettel eladta magát. Ott döntöttem el, hogy ez kurvajó lesz. És az is lett. Tanulság: hallgassunk Gergőre.

Na jó, az első nyolc rész alapján tényleg csak egyszerűen rohadtul jó, nálam a kilencedik rész tette fel az i-re a pontot, ami miatt úgy belezúgtam az egészbe, hogy fangirl módon áradozok mindenkinek erről a sorozatról, amíg meg nem unják (mint a krumplit). Ezek után a tizedik rész meg egy tök jó lezárása volt az évadnak (és itt még nincs vége), de azért nálam nyomába sem ér az utolsó előtti résznek.

Szóval van a főszereplőnk Elliot, aki nem egészen normális, mindenféle agyi problémája van, egy képzeletbeli valakihez beszél, meg a drogot sem veti meg, viszont egy zseniális hekker. Nappal az Allsafe-nél dolgozik, akiknek az a célja, hogy megvédje a cégeket a hekkertámadástól, éjjel meg ezeket a cégeket támadja meg, mivel nem ért egyet a cégek gonosz terveivel (elveszik az emberek pénzét, ők meg nagyon gazdagok lesznek, csak a szokásos). Egy hekkercsapat fel is figyel Elliot zsenialitására, és beszervezik, mert ők valami sokkal nagyobban gondolkodnak.

Hát én komolyan nem tudok rosszat mondani a sorozatra. Annyira nagyon okosan van felépítve, hogy arra szavaim sincsenek. Mindennek van jelentősége, semmi sem mellékes, és minden összefügg mindennel. Nagyon szeretem, hogy a valóságban játszódik. Mármint tényleg olyan, mintha megtörténne, mert nem ilyen facebook helyettesítő valami oldalt találtak ki hozzá, hanem tényleg a facebook meg a twitter szerepel benne, és ettől érzem valódinak. Azt is hallottam, hogy a hekkerkedés sem teljesen kamu benne, hanem hasonlóan működik. Egészen a végéig sok benne az erre vonatkozó szakszó, és néha még magyarázni próbál, az meg már a saját hülyeségem, hogy én nem értem, mert totál hülye vagyok hozzá.

Szeretem, hogy Elliot beszél hozzánk. Nem konkrétan a nézőkhöz, hanem a képzeletbeli barátjához, és tudja is, hogy ő nem létezik, meg hogy önmaga nem egészen normális, de így tud gondolkodni. Nagyon jók a karakterek is, jól működnek egymással, és mindenki rendesen ki van dolgozva.

A színészek zseniálisak, a párbeszédek, de inkább Elliot monológjai iszonyú jól meg vannak írva, imádom, ahogy reflektál a mai divatokra.

A kedvencem viszont az egész stílusa. Annyira Fincheres az egész, hogy az valami eszméletlen. Ez nem is annyira tűnt fel, egészen az utolsó előtti részig. David Fincher az egyik kedvenc rendezőm, nem csoda, hogy imádom ezt a sorozatot. Végig motoszkált több dolog is a fejemben, hogy mi történhet, és mindig lezártam annyival, hogy azt nem, mert ezt nem lehet sokszor bejátszani, meg egyébként is, az sablonos lenne. És kitaláltam mindent, és azt hittem, nem fog ütni, de padlóra kerültem tőle, és teljesen kész voltam, és mennyire zseniális!

Meg a zenék! Úristen, mennyire zseniális zenék vannak. Hallgassátok csak meg ezt.

Szóval igen, Mr. Robot az én új szerelmem, és mindenki nézze, mert zseniális.

Koncertbeszámoló: Apocalyptica

Még sosem voltam Apocalyptica koncerten, mert mindig pár nap eltéréssel jöttek a Sonatával, és mindig csak egyet választhattam, és mivel senki nem jött velem Apora, ezért maradt a SA. Úristen, mekkora ökör vagyok! Hogy maradhatott ki az életemből eddig az Apocalyptica élőben? Ezek a srácok akkora barmok, és olyan imádnivalóak, hogy az valami hihetetlen. A zenekarra abban az évben figyeltem fel, amikor Finnországban volt az Eurovíziós dalfesztivál, és ők is felléptek. Persze korábban is hallottam már róluk, de valahogy sosem fogtak meg. Addig. Akkor kezdtem el őket hallgatni, de nem volt soha nagy szerelem, csak tetszett, hogy ilyen egyedi zenével találkozom. Na, most már teljes a szerelem.

Feljöttek a színpadra, és teljesen elvesztem. Mikkot és Perttut helyesnek találtam képekről, és a különböző közösségi oldalakon írt dolgaik alapján is szimpatikusak voltak, de élőben minden tagnak olyan kisugárzása van, hogy akármit kérhettek volna tőlem abban a pillanatban, megcsináltam volna. Még akár a Gyűrűt is elvittem volna Mordorba. Gyalog.

Ezek a srácok úgy zúznak csellóval a legrosszabb napjukon, ahogy ex-SA Marko a legjobb napján se tud (az más kérdés, hogy Marko egy füves hajléktalannak néz ki úgy körülbelül mindig). Láttam már koncertfelvételeket róluk, és tisztában voltam vele, mennyire jó bulit tudnak csinálni a fiúk, de tudni és látni egészen más. Nem hittem el, hogy ennyire jó műsort adnak. Három csellóval meg egy dobszerkóval. Na jó, meg néha volt Franky Perez is, aki az új albumon énekel. Ez annyira király, hogy azt el nem tudom mondani.

Na igen, a cselló. A srácok úgy bánnak a csellóval, mintha egy nő lenne, Paavo táncolt a sajátjával, Perttu gyengéden simogatta (meg le is fektette), Eicca meg hátulról… hát hogy is fejezzem ki magam szépen… szóval tudjátok ti azt. Közben meg olyan perverz fejeket vágtak, hogy az egész koncertet végigvigyorogtam. Nem tudtam, hogy egy cselló ennyire erotikus tud lenni. Na jó, egy cselló egy finn zenésszel. Ezen túl meg azzal is le tudtak nyűgözni, hogy úgy rohangáltak a hangszerrel, mintha csak két kiló lenne. Ők is már a középkorú zenészekhez tartoznak, mégis olyan energiával nyomták a show-t, mintha csak most lépték volna át a húszat. (Meg hát ez nem is látszik rajtuk, de finnek, szóval ez nem meglepő, még legalább tíz évig így fognak kinézni.) Tök jó volt az is, hogy időben kezdték el a koncertet (ilyenen se voltam még), és tizenegykor még nyomták, szóval két órán keresztül zúztak. Nem tudom, mit szednek, de kérek belőle én is.

Franky Perez nem énekelt minden számnál, a Metallica számoknál egyértelmű, és már annak nagyon örültem, hogy hallottam Metallicát, mert nem gondoltam volna, hogy játszani fognak, de a Bittersweet is ének nélkül ment, ami azért volt nagyon jó, mert az egy lassú szám, dob nélkül, és annyira hangulatos volt, ahogy az egész közönség énekelt. Az egyik nagy meglepetés számomra a Hope vol. 2 volt (most kivételesen nem néztem meg a setlistet), ami talán az egyik legnagyobb kedvencem tőlük, és majdnem elbőgtem magam, amikor meghallottam. A másik meg a Magyar Himnusz, ami miatt még mindig nem jutok szóhoz. Igen, elmondták a szokásos szöveget, hogy nagyon szeretnek minket, bla-bla, mindenhol ezt mondják. De aztán elkezdtek arról beszélni, hogy milyen különleges a kapcsolatuk a magyarokkal, mert otthon nekik is vannak magyar barátaik, meg szóba került a finn-magyar rokonság, és hogy mennyire szeretnek minket. Ezért eljátszották a Harmageddont, amit sehol máshol nem játszanak a turné során. Majd a Himnuszt. Először fel sem fogtam, mit hallok. És aztán mindenki énekelt. És kifogytam a szavakból, képtelen vagyok leírni, mennyire különleges volt, és mennyire imádom őket.

Rendkívül szerencsésnek érzem magam, nem csak azért, mert mindezt a második sorból élhettem át, hanem azért is, mert amikor bohóckodtak a színpadon, történt egy olyan is, hogy Eicca elkezdett dobolni Mikko dobján, gondolta segít egy kicsit neki, majd amikor befejezte, bedobta a dobverőt a közönségbe. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ez túl messzire ment, amikor két másodperccel később hátulról előrepattanva a vállamon landolt a dobverő, én meg gyorsan kapcsolva megkaparintottam. Nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis ez az első dobverőm.

Szóval igen, az Apocalyptica ezzel elérte, hogy bevegyem őket a kedvenc zenekarok közé, és bármikor, amikor jönnek (mert megígérték, hogy még jönnek), elmenjek a koncertjükre. Mert imádom a kis édesen pózer, idióta fejüket, és legszívesebben megölelgetném mindegyiküket.

T. S. Thomas: Londinium hercege (Eaten-trilógia 1.)

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 568 oldal

Molyos adatlap

Nagy Britannia kietlen romjain áll Londinium sötét metropolisza, amely az emberi civilizáció utolsó mentsvára. A növények szinte egytől egyig megsemmisültek, állatok sem maradtak a Földön, az éhhalál csupán két módon kerülhető el: farmerként zöldséget termeszteni a radioaktív talajon, vagy nemesként farmerek húsát enni Londinium fényűző éttermeiben. Az örök álmodozó parasztfiú, Demetrius Wannamaker útra kel, hogy szó szerint „eladja a húsát” a közösség polgármesterének, akinek lánya, Abigail éppen házasodni készül. Demetrius jó eséllyel pályázik rá, hogy őt magát szolgálják föl lakodalmi főfogásként, s ezzel megmentené családja tönkrement farmját – elsősorban haldokló édesanyját. Ám a nincstelen vegetáriánusfiú feltétlen önfeláldozása becsvággyá fajul, ahogy beleszeret Abigailbe, miközben a város sötét csatornarendszereiben lázadás készül a kannibál-társadalom szétzúzására…

Filmes sarok: The Martian

Mark Watney a kedvenc űrkalózom (sajnálom, Han).

Nagyon rég nem voltam ennyire fangirl. Na jó, szoktam az lenni, de ennyire tényleg elég rég voltam. Azóta vártam a filmet, hogy olvastam a könyvet, ami júniusban volt, és ugyan ez nem tűnik hosszú időnek, azért még nekem is nehezen akart eljönni a szeptember 29. Merthogy voltam olyan szerencsés, hogy nyertem jegyet A marsi (nem, nem vagyok hajlandó Mentőexpedíciónak hívni) premier előtti vetítésére. Aztán a film előtti éjjel azt álmodtam, hogy asztronauta vagyok. Igen, nagyon megszállott vagyok, és még egy krumplit is vittem magammal a vetítésre. Ennyire.

Vártunk egy csomót, és aztán még többet, meg Myrtillel lefotóztuk a krumplijainkat, és esélyes, hogy csak mi ketten voltunk olyan idióták, hogy krumplit vittünk. Rami meg Lupi (akik nem olvasták a könyvet) meg nem értették, minek a krumpli. Mondtuk, hogy majd megtudják. És elkezdődött a film.

Minden jelenetet ki tudnék elemezni, ha fotografikus memóriám lenne, de azt úgyse olvasná el senki. Felsorolhatnám, hogy mi minden hiányzott a filmből, ami benne volt a könyvben, de ez meg senkit nem érdekel. Úgyhogy inkább csak elmondom, milyen volt számomra a film.

Vicces. Nagyon vicces. Nem annyira vicces, mint a könyv, de határozottan sokat nevettem. Sikerült magát a stílust eltalálniuk, úgyhogy azzal nem volt probléma. Könyvet nem olvasó barátaim nem említették, úgyhogy úgy veszem, hogy minden abszolút érhető volt. Bár a legtöbb tudományos dolgot és magyarázatot kivették (érthetően), ami meg volt, azt elmagyarázták.

A színészek fantasztikusak voltak. Nem vagyok oda Matt Damonért, jó színésznek tartom, de ennyi. Remekül hozta Markot. Akár a fejemben lévő Mark mellé is állíthatnánk, nem sok különbséget tudnánk összeszámolni. A többiek is mind nagyon jók voltak, Sean Bean jeleneteit imádtam, és konkrétan egy másodpercig sem unatkoztam.

A történet szorosan követi a könyvet, a párbeszédek is nagyjából szó szerint vannak átemelve, kivéve, amikor ugranak jó 50-100 oldalakat, de hát ez egy adaptáció, 141 percbe nem fér bele minden. Az volt a vicces, hogy Myrtillel tudtuk, mi fog jönni, és már böködtük egymást, meg olyan is volt, hogy az egyik jelenet előtt (légzsilip) megszorítottuk egymás kezét. Ahhoz képest, hogy körülbelül percre pontosan meg tudtam jósolni, mikor mi fog jönni, ugyanúgy végigizgultam az egészet. Volt egy űrhajókilövés, amit a könyvértékelésemben is megemlítettem. Na, itt azt ugyanúgy izgultam végig, pedig már tudtam, mi fog történni. A végét kicsit elhúzták, hollywoodiasították, ami érthető, de ott én aztán már tényleg nem tudtam, mi lesz még. Szívroham-közeli állapotban szorongattam a krumplit (még jó, hogy vittem magammal), sóhajtoztam, mint egy asztmás, fogtam a fejem, és nem akartam odanézni, de közben meg mégis néztem, mert nem akartam lemaradni róla. Rami megkérdezte utólag, hogy sírtam-e, mondtam, hogy nem, csak már rosszul voltam az izgalomtól.

A szinkront is meg kell dicsérnem. Nem gyakran csinálok ilyet, de tényleg nem volt rossz. A fordítást, ahol tudták, a könyvhöz igazították, és a hangok is teljesen okék voltak. Nyilván nem kell csodát várni, de a mostani szinkronok között ez még kiemelkedőnek számít. Nem akartam kiszúrni a dobhártyám tőle.

Magyarként vicces volt a földi helyszíneket végigkövetni, amikor láttam a Bálnát, vagy a HÉVet elmenni a háttérben. Ez mondjuk nem ad hozzá a filmhez, de határozottan pozitív élmény volt.

Még a fangirlség rózsaszín ködében vagyok, úgyhogy nehezen mondok rosszat a filmről, de tény, hogy voltak hiányosságai. Igen, 141 perc, de akkor is túl gyorsnak éreztem. Persze, én akár öt órán keresztül is ott ültem volna. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, mennyi mindent hagytak ki. Hiába voltunk Markkal az idő nagy részében, úgy éreztem, hogy valahogy nem igazán lehet hozzá kötődni. Szimpatikus ez fazon, vicces, okos, és egyedül túlél a Marson, de ettől még nem fogunk körmünket lerágva izgulni azon, hogy vajon hazajut-e. Jó, én igen, mert már kétszer végigkövettem az útját, és elég jóban lettünk, szóval én kötődöm Markhoz. De aki nem olvasta a könyvet, azt biztos nem vonta be annyira. Nagyon-nagyon sok dolgot kihagytak. Tudom, nem lehet mind a 357 oldalt belerakni, de aaaaaannyi minden kimaradt. Igen, a tudományos magyarázatok, ezeket még megértem, nem valók egy filmbe, az a könyv stílusával amúgy is jobban átjönnek, a poénok egy részét megértem, nem minden fér bele (annnnnyi poént hiányoltam), de nagyon sok olyan fordulatot is, ami számomra ilyen nagy jelentőségű fordulat. A Mars alapvetően Murphy törvényeit követi, szóval ami el tud romolni, az el is romlik. Hát a filmben feleannyi dolog sem ment tönkre, mint amennyinek kellett volna. Mark ennél sokkal pechesebb ember.

A vége kicsit át lett írva, amit részben sajnálok, részben meg megértem, és örülök is neki egy kicsit. És amellett, hogy imádtam, és most rögtön újra akarom látni, egy icipicit csalódtam is, de csak azért, mert irreálisan magas elvárásokkal ültem be. Azt kell mondjam, kihoztak mindent a filmből, amit csak lehetett.

Összességében olyan volt, mintha gyorsan átlapoztam volna a könyvet, párszáz oldalt kihagyva. És most újra akarom olvasni (nem két hete olvastam újra, tényleg). Az is biztos, hogy megnézem eredeti hanggal is. Valamint azt is a film számlájára kell írnom, hogy ahogy kijöttünk a filmről, Lupi és Rami egymás szavába vágva mondták el, hogy nekik azonnal meg kell venniük a könyvet, pedig egyikük sem egy nagy sci-fi rajongó.

T. S. Thomas: Londinium hercege (Eaten-trilógia 1.) blogturné extra

Az Athenaeum Kiadó elhozza nekünk a kegyetlen jövőt. Nagy-Britannia egykori fővárosában kannibálok élnek, Londiniumban és külső területein pedig emberek próbálnak túlélni az atomháború után. Élelmiszer alig van, az állatok kihaltak, a lakosság éhezik, a nemesek pedig castingokon gyűjtik be a húst.

Londinium hercege kegyetlen történetében keveredik Shakespeare kora, a kietlen jövő, a mondák, legendák és a vérszomjas főhőseik története. Erős gyomor kell hozzá, de a Blogturné Klub 5 bloggere vállalta azt a feladatot, hogy bebizonyítsuk, nem félünk a kannibáloktól. Tarts velünk és a turné végén, ha ügyes vagy megnyerheted a Kiadó által felajánlott könyv egyik példányát.

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: ??? oldal

Molyos adatlap

Nagy Britannia kietlen romjain áll Londinium sötét metropolisza, amely az emberi civilizáció utolsó mentsvára. A növények szinte egytől egyig megsemmisültek, állatok sem maradtak a Földön, az éhhalál csupán két módon kerülhető el: farmerként zöldséget termeszteni a radioaktív talajon, vagy nemesként farmerek húsát enni Londinium fényűző éttermeiben. Az örök álmodozó parasztfiú, Demetrius Wannamaker útra kel, hogy szó szerint „eladja a húsát” a közösség polgármesterének, akinek lánya, Abigail éppen házasodni készül. Demetrius jó eséllyel pályázik rá, hogy őt magát szolgálják föl lakodalmi főfogásként, s ezzel megmentené családja tönkrement farmját – elsősorban haldokló édesanyját. Ám a nincstelen vegetáriánusfiú feltétlen önfeláldozása becsvággyá fajul, ahogy beleszeret Abigailbe, miközben a város sötét csatornarendszereiben lázadás készül a kannibál-társadalom szétzúzására…

Az íróról

1987-ben született Gyulán.

Grafikusnak tanult, majd történetmesélési hajlamai annyira eluralkodtak rajta, hogy megírta első regényét, a Londinium hercegét. Gyógyíthatatlan filmfüggő, számos elvonókúra után orvosai lemondtak róla.

forrás

Részlet a könyvből

„Pár másodpercig csak szótlanul ülünk, én azt várom, Marv mikor vallja be, hogy az egész sztori csak beteg fantáziájának a szüleménye. De ehelyett múltba révedő tekintettel folytatja.

– Tudjátok, a combcsontja… – körülnéz, lehalkítja a hangját – a combcsontja egyszerűen átszúrta a csípőjét. Pont itt jött ki, ahol ez a csinos kis stukker lóg az övemen. Egy kis darabka husi volt az inakra tapadva és hát… – nem tudom tovább hallgatni, de nem akarom a szeme láttára befogni a fülem – …hát tudjátok, eszembe jutottak ezek a nagy, pompás éttermek meg minden… az a sok gazdag és finom ember, tudjátok, élnek-halnak a finom dolgokért, és hát egyszerűen odanyúltam, letéptem és… nem lehet elmagyarázni.

Az a kevéske hús is, amit véletlenül lenyeltem, elképesztő intenzitással kezd háborogni a beleimben. Láthatóan Luka is rosszul van. Marv mintha erőt nyerne az arckifejezésünkből, hozzáteszi a legdöbbenetesebb dolgot.

– Egyszerűen megettem a lelkét is, értitek? A szeretetét! – egy könnycsepp csorog lefelé a bal orcáján, ami elég komikus látvány egy ilyen nagydarab ember esetében, mégsem találom humorosnak. Így hirtelen két dolgot veszek biztosra.

Egy: Marv nem találta ki a sztorit. Kettő: ez az ember komplett elmebeteg.

– Nők, nők, nők… – dúdolja, majd vigyort erőltet magára.

– Remélem, kedves Luka, kedves Demetrius, ez is a mi kis titkunk marad.

Kacsint egyet a bal szemével. Azzal a szemével, amelyikből az a kis könnycsepp csordult ki pár másodperce.”

forrás

Nyereményjáték

A Londinium hercege könyvben fontos szerepet kap a híres angol drámaíró Shakespeare. A szereplők gyakorta idéznek a műveiből, és színdarabokat is előadnak. A Blogturné bloggereinek posztjában találtok egy-egy idézetet egy-egy Shakespeare darabból. A te feladatod rájönni, hogy melyik tragédiájából vagy komédiájából származik a részlet.

Ha helyesen beírjátok a Rafflecopter dobozba, hogy melyik műből származik az idézetet, a turné végén nektek is van esélyetek megnyerni az Atheneaum Kiadó által felajánlott Londinium hercege című könyv egy példányát.

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.

A mai idézet:

„Ha hát a hű szerelmet akadály

Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;

Azért tanítson tűrni e kisértet

Ha már ez oly szokott szerelmi baj

Mint álom, ábránd, vágy, könnyek, sóhaj,

Szegény szerelmünk útitársai.”

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

09.06. Zakkant olvas

09.07. Deszy Könyvajánlója

09.08. Media Addict

09.09. Bibliotheca Fummie

09.10. Kelly & Lupi olvas