A. M. Aranth: Oculus

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Oldalszám: 420 oldal

Molyos adatlap

Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?

Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.

A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?

Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.

A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

*

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?

Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.

A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

a képek forrása

Meglepődtem. Oké, nagyon jókat hallottam róla a szerzőtől, de neki az a dolga, hogy eladja a saját könyvét. Mégse mondhatja rá, hogy „ez egy szar, ne olvasd el”, arra itt vagyok én. És most ha tehetném, fognék egy tollat, és áthúznám Zsepi könyvében ezt a mondatot, ami miattam került bele a dedikálás alkalmával. Mert tökre nem szar ez a könyv. Jó, A. M. Aranth többi könyve sem volt kifejezetten szar, de azért egyik sem volt mestermű. Ez sem váltja meg a világot, de basszus, kategóriákkal magasabban van, mint a Holdárnyék sorozat. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, nem volt magasan a léc, de nem lenne fair összevetni a két könyvet, mert teljesen más kategória a kettő.

Már csak a műfajából is kiindulva, mert az Oculus egy sci-fi. (No shit!) A regény világa nagyon érdekes, és már itt felkeltette a figyelmem. Az Idősek az amőbának köszönhetően elvesztik a látásukat, és vannak ezek az úgynevezett oculusok, akiket megvásárolhatnak a családjuktól azért, hogy az ő szemükön keresztül lássanak. Jó, bevallom, amikor először hallottam a regényről ez alapján valami sokkal komolyabbat vártam, mint ami lett. De még mindig a YA műfajban mozgunk, egy tinilány a főszereplő, úgyhogy ehhez mérten vágjunk bele. Ennek ellenére foglalkozik olyan gondolatokkal, hogy egy ilyen helyzetben mennyire szorul háttérbe egy ember személyisége, vagy mennyire számítanak ilyenkor egyáltalán embernek az oculusok, de egy tizenhét éves lány nem fog nekünk erre barokk körmondatokban válaszolni. Viszont az ehhez kapcsolódó jelenetek és belső monológok érdekesek voltak.

A főszereplő Truth Dunn egy olyan lány, aki meglehetősen önfejű, és habár kiskorában egyszer azzal jöttek haza a szülei, „Nagyszerű hírem van, kislányom, eladunk egy öreg nőnek, ha tizenhét leszel helyette fogsz látni, ami azt jelenti, hogy megszűnsz számunkra, és azt kell majd csinálnod, amit ő mond.”, mégsem tudott felkészülni arra, ami vele történt. Persze nem hajlandó beletörődni a sorsába, attól még, hogy egy chipet ültettek a fejébe, nem törölték az agyát, ő attól még Truth maradt, és néha lázad is a gazdája ellen. Ilyenkor azért emlékeztetett Amy Soleilre. Viszont nem utáltam. Ez már fejlődésnek számít. Nem is lett a kedvencem, sokszor idegesített, de igazából nem akartam kinyírni, nagyjából egyszer sem. Nem éreztem azt, hogy olyan idióta lett volna, hogy szívesen megdobtam volna egy doboz aprósünnel. Sőt, még azt is ki merném jelenteni, hogy egyes helyzetekben okos volt. Hűha!

Aoi a másik fontos szereplő, és igazából vele nem igazán tudtam mit kezdeni az elején. Túl harsány és túl sok energia van benne, ami engem csak arra késztet, hogy leüssem egy palacsintasütővel, hogy hagyja már abba az ugrálást, de nem szerepelt olyan sokat, hogy idegesítsen. A végére viszont jelentős karakterfejlődésen ment át, és addigra megértettem a karaktert, és sajnáltam, de még mindig nem tudtam vele együtt érezni. De nagyon tetszett a közte és Truth között lévő kapcsolat. Kicsit az Árnyvadászoknál lévő parabatai kapcsolatra emlékeztetett. Többek ők, mint barátok, más, mintha testvérek lennének, de nem állnak romantikus kapcsolatban. Többször említik, hogy Aoi Truth lelkének másik (a lilábbik) fele, és ez abszolút igaz.

Verity Cadogan egy iszonyú okos nő. És messze a legnormálisabb a Kilencek közül. Nem, ő se lett a kedvencem, de ha már arra kényszerítenének, hogy lássak valaki helyett, és választhatnék, tuti őt választanám.

A kedvencem az egy mesterséges intelligencia volt, akit a földiek csak Szellemnek neveztek el. Nem csoda, hogy nem egy ember a kedvenc karakterem, hanem egy MI, és azt hinnénk, hogy mindenki közül ő a legnormálisabb, de nem. Olyan csavaros logikája van, hogy néha megálltam gondolkodni, hogy most mit is akar és hogyan. Zseniális. Azt gondolnánk, hogy egy gépnek nincsenek érzelmei, ez így is van, de attól még tud trollkodni.

A másik karakter, akit megszerettem az Kaled volt. Igazából sokáig nem tudtam hova rakni őt sem. Nem hittem el, hogy őszintén cselekszik, mert nemár, és az utolsó fejezetek környékén derült ki, hogy sokkal nagyobb elme, mint ahogy az elsőre tűnik. Egészen odáig bénának tartottam, na de ott…

És ez nagyjából igaz a könyv végére úgy egészében. Amikor azt hiszed, hogy érted, mi megy itt, és hú, majd minden robban és mindenki meghal, és kiderül, hogy amit hittél, az csak a fele annak, ami történik. Kerestem az Ellenséget, próbáltam kilogikázni, de nem jöttem rá. Nem jöhettem volna rá, mert ekkora csavart nem is tudom mikor olvastam utoljára. Olyat ütött, hogy ha nem az ágyamban fekszem, le kell ülnöm. „Sajnos” kénytelen leszek újraolvasni egyszer a könyvet, mert félek, nem mindent fogtam fel. Azon a ponton váltott a regény nálam az „egész jó” kategóriából a „kurvajó” kategóriába.

Oké, attól még, hogy a vége jelentősen felhúzza, nem lesz tökéletes. Karakterábrázolásban sikerült fejlődni, de azért még mindig ez a leggyengébb pont. A mellékszereplők közül a legtöbben olyan semmilyenek voltak (kivéve Aaron, akinek minden egyes mondatán visítva röhögtem). Avalon és úgy a könyv egész világa jól ki van találva, és ami felmerült bennem kérdés az elején, arra a végén kapok is választ ezzel kapcsolatban. Engem inkább az zavart, hogy azt mondják, ha valaki oculus lesz, megszűnik ember lenni, mégis sok esetben úgy bántak Truth-tal mintha nem épp most adta volna fel az egész életét, csak kapott volna egy nyári munkát valakinél. Tilos kimondani a nevét, Aoin kívül nem is szólítja így szinte senki, de még mindig emberként kezelik. A társadalmuk arra van berendezkedve, hogy vannak emberek, akik majd egyszer oculusok lesznek, mégsem ebben a szellemben nevelik azokat a gyerekeket, akiket már kiskorukban eladnak. Miért nem? A szülők sajnálják, amit tettek, és néha muszáj drasztikus lépéseket hozni, de akkor viseljék is el a következményeket, és ne viselkedjenek úgy, mintha kényszerítették volna őket. Más oculusokon láttam, hogy mennyire nem jó ez a rendszer, de pont a Truth-Verity kapcsolat nem tudott erről meggyőzni. Még ha az elején keményen is bántak vele, de végül is Truth mindent megkapott, amit akart, és még önmaga is maradt, azért nem érzem ezt a dolgot annyira borzasztónak. Nem élnék az Avalonon, és még ha Truth helyében is lennék, akkor sem örülnék, de ahhoz képest, hogy ez elvileg mennyire borzasztó dolog, nekem nem jött át kellő mértékben.

Szóval még van hova fejlődni, de azért jár a pacsi a szerzőnek. Meg egy korsó sör (Peti, szólj rám legközelebb, hogy ne felejtsem el), megdolgozott érte. Külön pluszpont a belsős utalásokért, még a legrosszabb napokon is mosolyt csaltak az arcomra. Na meg a lezárásért, ami így tökéletes. Végre valami, aminek nem lesz folytatása.

Azt mondom, hogy aki kételkedett eddig A. M. Aranthban, az tegyen egy próbált az Oculusszal.

(A könyvet köszönöm a kiadónak és a szerzőnek.)

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Szellem (az MI), Kaled a végén

Ami legjobban tetszett: az utolsó néhány fejezet és a lezárás

Ami nem tetszett: inkább úgy mondanám, hogy a könyv gyengéje, és az még mindig a karakterek
Értékelés: 4,5/5