Lev Grossman: A varázslók (A varázslók trilógia 1.)

Kiadó: Agave

Oldalszám: 442 oldal

Fordító: Sámi László

Molyos adatlap

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Képzeld el, hogy a varázslat tényleg létezik. Képzeld el, hogy van valahol egy rejtett világ, ahova csak a kiválasztottaknak van bejutása. Képzeld el, hogy a részese lehetsz… Mit tennél?

Tudom, nagyon csábítóan hangzik (és nagyon hasonlít a Harry Potterre), de ez a könyv nem a varázslókról szól. Igen, igen, mindenki azt mondja, hogy a Harry Potter felnőtteknek, és a könyv első felében ez így is van, de ez sokkal több annál.

Itt van ez a tök jó világ, itt van Varázskapu, ahol főszereplőnk, Quentin elmerülhet egy teljesen új dologban. Eddigi leélt tizenhét évében azt gondolta, ő nem tartozik ehhez a világhoz, nem találta a helyét sehol, nincsenek nagyon barátai, nem tud beilleszkedni. Újra és újra elolvasta a Fillory köteteket, azt kívánva, bárcsak a részese lehetne. Ugyan nem Filloryba, de egy másik világba bekerült, és végre úgy érzi, ez a rendeltetése. Remekül elsajátítja a varázslás minden csínját-bínját, de egy iskola sem tudja igazán felkészíteni arra, ami ez után jön: az életre.

Itt fogott meg igazán a történet, és itt kellett leraknom, és csak nagy kínkeservvel tudtam továbbhaladni. Tudom, hogy ez most nem hangzik túl jól, de semmiképpen sem rossz értelemben gondolom. Imádtam az iskolás jeleneteket is, érdekesek voltak, szívesen olvastam a varázslásokról, az Antarktiszos részek a kedvenceim között vannak, de a könyv felétől Quentin kikerül a suliból, és innentől jön az, ami igazán nekem szól.

Ez a könyv nem arról szól, hogy milyen buli a varázslás, és mekkora jó egy másik világban lenni, és ne aggódj, kedves olvasó, ha nem találod a helyed a világban, mert egyszer majd úgyis meglesz. A nagy lófaszt. Ez a könyv ugyanis arról szól, hogy az iskola rohadtul nem készít fel semmire, hiába végeztél, ha kikerülsz az egyetemről/főiskoláról/Varázskapuból/stb., nem fogod tudni, mit kezdj az életeddel, és majd ott állsz, mint egy hülyegyerek, és fogalmad se lesz róla, mihez kezdj. És ezt imádtam benne nagyon.

Mert ahogy mindenki elképzeli, elvégez egy szakot, lesz egy diplomája, és de jó lesz neki, mert felveszik álmai munkahelyére, és vígan él majd átlag két és fél gyerekkel meg egy kutyával egy gyönyörű kertvárosi házban. Ez rohadtul nem így van, és komolyan mondom, szerencsésnek mondhatod magad, ha tudod, mit akarsz magaddal kezdeni, és tudod, milyen szakmát akarsz, mert ha nem, pont úgy jársz majd, mint Quentin, és akkor még szerencsés vagy. Az, hogy egy másik világba kerülsz át, még nem jelenti azt, hogy az életed csupa móka és kacagás lesz majd, ahogy azt sem, hogy ott majd megtalálod, amire vágytál.

A könyv iszonyú nyomasztó, ezért a végén már alig tudtam vele haladni, nem volt kedvem a kezembe venni, mert arra emlékeztetett, hogy én is pontosan ebben a szituációban vagyok jelenleg, és hogy ez mennyire lehangoló. Komolyan, olvastam a sorokat, és sokszor ismertem magamra, hogy ez akár én is lehetnék, és majdnem elkezdtem ezen sírni.

Ó, és hogy más lényeges dolgokról is szót ejtsek: persze, hogy imádtam a világot, odavoltam Varázskapuért, de a karakterek nem igazán jöttek be. Quentint utáltam legjobban, valószínűleg pont azért, mert magamra ismertem benne. Eliot az elején viccesnek és menőnek tűnt, de a végére már szánalmas lett. A cselekmény is izgalmas volt, annak ellenére, hogy sok helyen felfedeztem benne a Harry Pottert és a Narniát is, de ez nem zavart igazából, mert nagyon tetszett a csavar benne.

Nem ajánlom mindenkinek, és semmiképpen ne azért kezdjetek bele, mert egy felnőtt Harry Pottert akartok olvasni, itt a varázslás csak egy eszköz, hogy az író elmeséljen egy sztorit. Tényleg nagyon nyomasztó, főleg ha volt részed abban, amin Quentin keresztül megy. Ja, és persze függővéges.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: talán Alice

Ami legjobban tetszett:

Ami nem tetszett:

Értékelés: 5/5