Könyvfesztivál 2014

Na jó, sokkal korábbról kezdem el a mesélést, mert nekem így jó. Nem akarom az egész élettörténetemet leírni, de nekem már korábban kezdődött ez az egész. Azt már most tudom, hogy valószínűleg iszonyú hosszú lesz a beszámoló, senkit sem kötelezek végigolvasásra, és ha valakit már a bevezető sem érdekel, lejjebb tekerhet, mert ki fogom írni a napokat.
Szóval én már vagy egy hónapja Könyvfesztivál lázban égtem, ugye olvastuk a megjelenéseket rá, nekem meg ez az egyik kedvenc időszakom az évben (meg a Könyvhét és a karácsony). Mégis úgy gondoltam, hogy maximum két napra megyek ki, mert tavaly kint voltam mind a négy napon, és igazából semmi szükség rá, hogy minden nap kint legyek. Ahogy közeledtünk az időponthoz, úgy körvonalazódott az egész, és szinte biztos volt, hogy nem tudok menni a Sofi Oksanenes beszélgetésre, mert abban az időpontban van az év végi angol vizsga. Le tudtam volna felelni húsvét előtt is, azonban úgy gondoltam, inkább hátrahagyom, és addig még tanulok rá. Nem tanultam. Haragudtam is magamra.

Április 24. csütörtök:
A nap úgy kezdődött, hogy megtudtam, nem jön a fesztiválra a Vihartáncos, amit a legjobban vártam, mert szerelem szövődött közöttünk, és határozott célom volt mindenkinek ajánlani, aki csak két pillantásnál többet vet rá. Itt már éreztem, hogy ez egy olyan igazi Arthur Dent-féle csütörtök lesz. Haragudtam magamra, hogy amiatt az angol miatt hagyom ki Sofi Oksanent, amire még csak nem is tanultam. Mindesetre bementem, lefeleltem, és ötkor már jöttem is el (ha valakit érdekel, ötöst kaptam, és négyesre zárt le). Drí nem vette fel a telefont, úgyhogy gondoltam, tart még a dolog, tehát Ciccnyognak írtam smst. Nem is gondoltam reggel, hogy kimegyek aznap, de ha már olyan korán végeztem, azért be akartam nézni a Millenárisra, hogy legalább a nap vége jó legyen. Cicc írta, hogy még tart, de mire odaértem, pont vége lett az egésznek. De azért láttam elsétálni az írónőt, majd Drível körbejártuk a standokat, úgyhogy azért vigasztalódtam.

Április 25. péntek:
Ezen a napon nem is akartam igazából kimenni, csak megláttam, Deszy mit tervez, és mivel ő is felírta azt a fordítós programot, gondoltam, nem zavarja, ha becsatlakozom hozzá. Vele is körbejártam a standokat, odakint zuhogott az eső, úgyhogy a kinti részlegen csak végigszaladtunk. A fordítós résznél semmi érdekeset nem láttunk, viszont egy csomót beszélgettünk mindenfélről, úgyhogy az jó volt. Nem akartam nap végéig maradni, mert itthon is lett volna dolgom, de persze ahogy az lenni szokott ilyenkor (két alkalmat hívhatok szokottnak?), megint zárásig maradtunk. Eltelt egy óra, kettő, és még mindig be nem állt a szánk, de legalább segítettünk Szilviéknek a Könyvmolyképzőnél. Gondoltam, ha már úgyis ott vagyok, meglátogatom Wee-t, amíg dedikál, és kapóra jött, hogy láttam papirzsepit bejönni, úgyhogy el is kísérhettem őt a másik részre. Aztán a Gabo előtt futottunk össze Nitával, Timussal és Wee-vel (ha valakit kihagytam, bocsi), úgyhogy mégsem látogattam meg Wee-t, amíg dedikált, mivel nekem már nem volt vele mit dedikáltatnom. Igen, szemét vagyok. Záráskor elindultunk haza, és úgy voltam vele, hogy én már nem fogok sütit sütni a másnapi Árnyvadász talira, de aztán mégis sütöttem.

Április 26. szombat:
Ez a nap kész rohanás volt, de ezt már előre tudtam. Sokszor egyszerre kellett volna két-három helyen lennem, úgyhogy inkább kihagytam az előadásokat, amiket kinéztem magamnak. De legalább tudtam pár percig találkozni Adrival, amíg dedikálta nekem a Mennydörgő némaságot (soron és időponton kívül), és megint folytatásost kaptam tőle. Zsuzsával meg megbeszéltünk egy hepajt a Könyvhétre. Beszereztem a Bane krónikák harmadik és negyedik részét is.
Aztán jött Drí, együtt mentünk Sofi Oksanen dedikálásra. Már fél órával korábban odaálltunk, mert tudtam, hogy sor lesz, bár amikor odaértünk még nem volt, csak az akkor dedikáló íróé. Mellette meg valami instant színdarabot adtak elő, úgyhogy úgy döntöttünk, félreállunk, amíg nem kezdődik a dedikálás. Becsatlakozott hozzánk Bubuckaja, Ciccnyog és Ross is, és tök jól szórakoztunk. Valamikor dél előtt néztem magam mögé, és akkor tűnt fel, hogy a kis félreállásunkból manifesztálódott egy igen hosszú sor. Dél körül arrébb vitték az asztalt meg minket is átcsoportosítottak, hogy kevésbé legyünk útban a közlekedő forgalomnak. Kanyargott a sor, nem is mertem megnézni a végét, de nagyon sokan voltak. Megjött Sofi, és egyből hat fotós ugrott rá, szerencsésnek éreztem magunkat, hogy a sor elején állunk. Kaptam két aláírást, és még közös képet is sikerült csinálni. Nagyon aranyos volt, annyira örültem, hogy találkozhattam vele. Minden tiszteletem az övé, hogy ezt a hétvégét végig tudta csinálni, és nem kapott idegbajt meg semmit, hanem mindenkivel kedves, türelmes volt.

Az aláírás megszerzése után mentem vissza az épület másik felére a Könyvmolyképzőhöz, mert Árnyvadász tali volt megbeszélve, meg Mazsival is találkoztam, hogy odaadjam a könyvét.
Kicsit lemaradtam az Árnyvadászoktól, mert közben megjelent Dolorien is Katnissként, és volt időm, úgyhogy megkértem, mutassa meg a marcipánrózsát, hogy vizsgán tudjak én is csinálni a díszmunkámra. Az elmélet még megvan, és amint szerzek marcipánt, el is kezdek gyakorolni.
Az Árnyvadásztali kicsit kaotikus volt, a sok ember miatt, ráadásul a Harry Potteresek is gyakran mászkáltak arra, hogy előadásukkal színesítsék a napot. Persze csináltunk velük közös képet. Activityvel készültünk, és úgy láttam, a legtöbben jól szórakoztak. A végére befutott Gergő is, úgyhogy megint meg lett rohamozva szegény, és rendületlenül dedikálnia kellett, de azért közben beszélt is, és a kettőt nem tudta egyszerre csinálni.
A tali végeztével rohantam a molygyűlésre, ahol kellemes kb másfél órát töltöttem el a molyokkal, és jó volt végre kifújni magam, mert itt végre nem kellett levezényelnem semmit, csak ültem és beszélgettem. Meg végre tudtam ebédelni is.

Fél ötkor visszamentem a Könyvmolyképzőhöz, mert elvileg blogger tali lett volna, de végül is, nem lett, csak páran ültünk ott és beszélgettünk. Aztán Lupi belevitt a rosszba, mert egyedül én tudtam fotózni, úgyhogy kénytelen voltam lekapni őt egy bizonyos íróval (nem, nem mondom el, kivel, mert a végén idetalál).
Ötkor mentünk (Deszy, Ramóna, én) a Vörös pöttyös előadásra, ahol nem tudunk meg semmi újat, de legalább nagyon jól szórakoztunk, szinte csodálom, hogy nem dobtak ki minket, mert folyton vihogtunk. És még könyvet is nyertünk.
Kifelé jövet én már csak az ágyamról álmodoztam, vagy legalább egy csöndes sarokról, de Bea elhívott minket sörözni, úgyhogy Deszyvel vele tartottunk, ahol találkoztunk még több íróval, és nagyon jót beszélgettünk. Most már azt is elmondhatom magamról, hogy híres írókkal söröztem együtt (bár én sört nem ittam). Tíz és tizenegy között jöttem el, hogy még nappali busszal érjek haza.

Április 27. vasárnap:
Na ez volt a legkevésbé érdekes nap az összes közül. Kimentem, átvettem a könyveimet, olvastam, Kisildikót vezettem körbe, véletlen rájöttem, hogy van nálam még ötszáz forint, úgyhogy megvettem az Átkozott boszorkákat, amit úgy sikerült kiturkálnom egy akciós kosárból. Papirzsepi könyvét dedikáltattam Szécsi Noémivel, mert a kezembe lett nyomva, hogy dedikáltassam. Találkoztam egy rég nem látott mollyal, aztán olvastam még egy kicsit, beszélgettem emberekkel, majd hazajöttem. Hullafáradt voltam a nap végére, pedig én nem is dolgoztam.

Természetesen rengeteg embert kihagytam a felsorolásból, körülbelül a háromnegyedét azoknak, akikkel találkoztam. Képtelenség lenne mindenkit felsorolni, ezért meg sem kísérlem a dolgot. Viszont mindenkinek örülök, akivel beszéltem akár két szót vagy többet. Ismételten nagyon jó volt a fesztivál, alig várom a Könyvhetet.




Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta


Egy kelta legenda szerint az óceánban lakó Vízi Lovak elvarázsolt férfi alakjában kilopóznak néha a partra, és magukkal viszik a legszebb lányokat a tenger mélységeibe… Persze ez csak legenda…
Ám mi van akkor, ha a Legenda - ha csak könyv formájában is - életre kel?
Nos, akkor tudjuk, hogy Maggie Stiefvaternek ismét a magasba szárnyalt a képzelete és valami csodálatosat alkotott. Árpilis 25-30. között a Blogturné Klub hat bloggere bemutatja Nektek Maggie legújabb történetét lovakról, szerelemről, kitartásról, a szülőföld szeretetéről. Ismerd meg velünk a Skorpió Vágtát, a kelták ősi legendáját, hallgasd meg a regényhez kapcsolódó csodálatos zenéket, képzeld el Thisby szigetét és kóstold meg velünk az édes, mennyei Novemberi Nyalánkságot!
S ha nem említettük volna még, természetesen nyereményjáték is vár Rád! Vágtass velünk a leghíresebb lovak hátán, s ha célba érsz, Tiéd lehet A Skorpió Vágta három példányának egyike! Nyeregbe hát!

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 448 oldal
Fordító: Vallató Péter

A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.
Van, aki túléli.
Van, aki belehal.
Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.
Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá.
A nagysikerű Shiver-trilógia szerzője, Maggie Stiefvater, megint megmutatja, milyen az, amikor a szerelem és az élet komoly akadályokba ütközik, és csak az marad életben, akinek a helyén van a szíve. A Skorpió Vágta minden olvasó számára felejthetetlen élményt nyújt.

A Könyvmolyképző kiadó jobbnál jobb regényekkel rukkolt elő a Könyvfesztiválra, és ez alól ez sem kivétel. A mostani megjelenések közül ez a második a kedvencek sorában (sajnálom, a Vihartáncost képtelenség megelőzni), bár az is igaz, hogy nem minden új könyvet olvastam még.
A Skorpió Vágta nem az első regényem Maggie Stiefvatertől, én is olvastam a Shiver-trilógiát, amikor nagy divatja volt. Tetszett, bár közel sem volt a legjobb, és féltem, hogy ezzel a könyvvel is így lesz. Azonban ami abban a sorozatban nagyon jó volt, az ebben is az, csak ebben még más is van.
Szeretem a lovakat, és nagyon érdekesnek találtam a capall uisce legendáját. A ma létező sokféle könyvek után nem furcsa, hogy valaki pont ezt találja érdemesnek arra, hogy írjon belőle egy könyvet. A szerző az utószóban elmondja, hogy évekig érlelte a történetet, mire kész lett, és úgy érzem, érdemes volt ennyit dolgozni vele.

Nagyon szeretem Stiefvater írásaiban a hangulatot. Ahogy a Shiver-trilógia, ez a könyv is csak úgy árasztja magából a melankolikus hangulatot. Már maga a sziget elhelyezkedése, időjárása késztet arra, hogy bekucorodjak egy kényelmes fotelba egy pokróccal és egy jó nagy bögre forró teával, és csak úgy olvassam a történetet. Sokat esik az eső és a levegő sem túl meleg október végén, ráadásul gyakran látogatunk le a partra, úgyhogy a hideg, nyirkos idő garantált, én pedig teljesen átéltem ezt.
forrás: deviantart
A szereplők közül szerettem Finnt, George Hollyt, Dory Maudot, de még a lovakat, Galambot és Corrt is. A kedvenceim viszont a főszereplők voltak, Puck és Sean. Puck egy értelmes, okos lány. Nagyon bátor, hogy ő az első nő, aki indulni mert a versenyen, és ahogy kiállt magáért, nem adta fel. Remekül fel van építve a háttere is. Sean pedig nem az a tipikus szépfiú, hanem az a szeretnivaló srác, aki nem a kigyúrt izomzatával nyűgöz le, hanem a személyiségével. Szerettem benne, hogy annyira megérti Corrt, hogy már barátokként gondoltam rájuk, mintha Corr nem is nyers húson élne. Szerettem a szótlanságát és a komorságát. Szerettem, hogy pont olyan volt, mint a sziget maga.
Gabe, Puck bátyja viszont nagyon nem volt szimpatikus. Persze ez nagyrészt annak köszönhető, ahogy be lett állítva, és ahogy Puck gondolt rá, de nem tetszett, ahogy viselkedett. Meg tudom érteni a nézőpontját, és nem mondanám, hogy nincs igaza. Valószínűleg én is ugyanígy gondolkodnék a helyében, hiszen nagyon nehéz lehetett annyi éven át a két kisebb testvérére vigyázni, nevelni őket, viszont nem értek egyet azzal, hogy megoldásként erre elutazik. Ez egy nagyon önző dolog, én pedig nem szeretem az önzést.

A szigetet is imádtam. Érdekes, hogy annyiszor le van írva, miért rossz Thisbyn élni, és ebben nem csak a vad lovak vannak benne, mégis ahogy Puck és Sean gondoltak rá, úgy én is megszerettem a helyet, és azt vettem észre magamon, hogy vágyódom oda. Nagyon magával ragadott ez a része is.
Elég egyedinek mondanám a könyvet, egyrészt mert nincs több része, és ezért már hálát mondtam mindenkinek, aki eszembe jutott. Végre egy könyv, ami le van zárva, nincs elhúzva, túlírva, kínos és felesleges jelenetekkel teletömve. Éveket sem kell várnunk a folytatásra. Másrészt a szerelmi szál miatt, ami végre a háttérbe szorul, és csak a végén kerül elő, mert inkább azzal foglalkozunk, ami fontos, vagyis a lovakkal és a versennyel.
Külön pluszpont pedig azért, hogy nem volt benne finomkodás. A capallok tényleg vad lovak, tényleg megtámadják az embereket, ha nem lett volna egy haláleset sem a könyvben, biztosan nem hiszem el, hogy ezek a lovak félelmetesek. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyien el fognak távozni vagy megsérülnek. Mégiscsak egy ifjúsági könyvről van szó. De nagyon örülök neki, hogy ilyen téren nem volt finomkodás.

forrás: deviantart
A vége pedig az egyik kedvenc részem az egészben. Nincs túlmagyarázva, hanem pont illik a könyvhöz és úgy tökéletes, ahogy van. Kicsit keserédes, ahogy a regény maga, nekem az ilyenekből születnek a kedvenc történeteim. Az utolsó körülbelül hatvan oldalt úgy olvastam el, hogy a Könyvfesztiválon leültem az asztalhoz a sarokba, és fel sem álltam, amíg be nem fejeztem. A verseny alatt végig a körmöm rágtam az izgalomtól, az utolsó fejezetnél meg már a könnyeim folytak. Igen, egy nyilvános eseményen. Előfordul ilyen is.
Ha muszáj lennék valami negatívumot írni róla, akkor sem menne. Ez nem azt jelenti, hogy nincs benne, csak azt, hogy jelenleg nem jut eszembe vagy nem tűnt fel semmi komoly.
Nagyon tetszett a könyv, biztosan máskor is elolvasom még. Ajánlom a könyvet fiúknak is, mert szerintem nekik is tetszene, annak ellenére, hogy helyenként tényleg kicsit lányos.

Kedvenc karakter: Sean, Puck, Galamb, Corr
Ami legjobban tetszett: a hangulat és a vége
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Novemberi Nyalánkság

A Skorpió vágta nem csak a versenyről szól, hanem a fesztiválról és a hagyományokról. És hát ki tudna elképzelni egy fesztivált finomságok nélkül? Az egyik ilyen, amit többször is majszolnak a szereplők, az a novemberi nyalánkság.
„[…] Finn persze még lelkesebb szóáradatba kezd: leírja a nedves morzsabevonatot, az aljáról kiszivárgó nektárt, a tésztába ivódó mázat, amely szinte még azelőtt eltűnik, hogy lenyalhatnánk.”

Íme a sütemény receptje egyenesen az írónőtől:

A tésztához:
1 csésze tej
1/2 csésze víz
2 és 1/4 evőkanál olaj
1 evőkanál vaj
3,5 csésze liszt
3 teáskanál (vagy egy csomag) száraz élesztő
3 evőkanál cukor
1,5 teáskanál só
2 tojás

A töltelékhez:
3 evőkanál olvasztott vaj
1/4 teáskanál narancsaroma

A glazúrhoz:
3/4 csésze barna cukor
2 evőkanál tejszínhab
8 evőkanál vaj
1/2 teáskanál vanília kivonat
1/2 csésze méz

A cukormázhoz:
1/2 csésze porcukor
1 evőkanál víz
1 evőkanál olvasztott vaj

Az alap:
Tegyük a mikróba a tejet, vizet, olajat és vajat két percre. Bizonyosodjunk meg róla, hogy nem túl forró (35-40 fok) (nem akarjuk kinyírni a keményen dolgozó élesztőnket, ugye? nem, nem vagyunk gyilkosok). Törjük fel a tojást a folyadékba. Egy tálba keverjünk össze 1,5 csésze lisztet, a sót, a cukrot, és az élesztőt. Adjuk hozzá a folyadékot és keverjük össze. Egyesével adjuk hozzá a megmaradt két csésze lisztet, a kettő között keverjük át. Alacsony fokozaton a dagasztó fejet használva, mixerrel keverjük négy percig. Ha nincs mixered valami olyan okból kifolyólag, amit el sem tudok képzelni, mert ez a világ leghasznosabb dolga, helyette kézzel is gyúrhatod nyolc percig.
Tegyük a tésztát egy kivajazott, kilisztezett keverőtálba. Egy meleg helyen hagyjuk kelni egy órán keresztül. (Én elő szoktam melegíteni a sütőmet 40 fokra, aztán mielőtt betenném a letakart tésztát, kikapcsolom. Ez egy módszer arra, hogy ne nyírjuk ki az élesztőt.) Egy óra múlva borítsuk ki a tésztát egy lelisztezett nyújtódeszkára. Óvatosan nyújtsuk ki a tésztát körülbelül 30x50 centiméteres téglalapra. Kanalazzuk a tölteléket (olvasztott vaj és narancs aroma) tésztára, majd tekerjük fel. Olyan lesz, mint az... iszap. Finom, de iszapos. Egy éles késsel vágjuk tizenkét tekercsre. (Csigásnak kell lennie, mint a fahéjas tekercsnek.)
Helyezzük a tekercseket fejjel felfelé kivajazott muffin-formákba. Tegyük be a muffin-formákat a sütőbe újabb harminc percre, hogy keljenek. Melegítsük elő a sütőt 200 fokra, aztán süssük a tekercseket 14 percig (előbb szedjük le a konyharuhát, a tűz nagy fájdalom a konyhában).
Hagyjuk a sütiket pár percig hűlni, aztán készítsük elő a következő lépésre.

A glazúr:
Míg a tekercsek hűlnek, készítsük el a mázat. Keverjük össze a mézet, a vajat és a cukrot egy lábasban. Közepesen magas lángon, állandó keverés mellett melegítsük. Állandó keverés mellett forraljuk a keveréket két percig (ne felületesen). Adjuk hozzá a tejszínhabot és a vaníliát, és keverjük jól össze, folytassuk a keverést és tartsuk állandó hőmérsékleten.
Kanalazzuk rá a mázat a süteményre. Az alakja miatt nem mindenhol lesz rajta máz, és a kis hasadékokban és mélyedésekben össze fog gyűlni a tetején.

A cukormáz:
Keverjük össze az összes hozzávalót annyi vízzel, míg megfelelő állagú lesz - elég vékony a folyatáshoz. Öt-tíz percig hagyjuk hűlni a mézes mázat, és utána egy kanállal cikk-cakk alakban folyassuk rá a sütemény tetejére. Melegen tálaljuk, és ne adjunk belőle semmilyen idegen lónak.



Nyereményjáték

Puck és Sean vérbeli lovasok. Lovaik gyönyörűek, erősek, gazdáik számára párjuk nincs!
Ám ismerünk azért néhány lovat a történelemből és a különböző történetekből, akik ugyancsak csodásak és lenyűgözőek, igazi kiválóságok fajtájuk közt!
Pattanjunk hát lóhátra, vágtázzunk velük egyik blogról a másikra!
Minden blogon találsz egy versike formájában megírt találós kérdést, melyre válaszolva egy híres ló nevét kapod meg. Ennek a lónak a nevét írd be a rafflecopter doboz megfelelő pontjához, és máris esélyes leszel megnyerni Maggie könyvének egy példányát!
Vágtázz velünk Te is!
/ Figyelem! A kiadó csak magyarországi postacímre postázza a nyereményeket!/


Fehér vagyok, mint a hó
Nincsen hozzám hasonló.
Vágtatok, sőt szárnyalok,
Kurtafrakkosokat lehagyok.
Peter Lake a haverom,
téli világ az otthonom.

A nevemet mondd csak ki:
nos, ez a szép ló, ugyan ki?

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
04.25. - Roni Olvas
04.26. - Fantazmo
04.28. - Bibliotheca Fummie
04.29. - Zakkant olvas
04.30. - Dreamworld

Sofi Oksanen: Baby Jane

Kiadó: Scolar
Oldalszám: 196 oldal
Fordító: Bába Laura

Mi történt Kormival? A magabiztos, mindenkit elbűvölő lány, aki körül csak úgy pezseg az élet, milyen valójában? Milyen akkor, amikor a pirulák és az alkohol mindent elrejtő gőze nem lengi körül? Mi zajlik a ragadós kacagás, a rummámoros éjszakák legmélyén?
Hogyan történhetett, hogy a város legmenőbb, feketebakancsos leszbije saját otthona rabjaként, az éhhalál szélére sodródva tengeti vegetáláshoz hasonlító „életét”?
A kötet elbeszélőjének nagy szerelme, Kormi elszigeteli magát saját lakásában. Nem vásárol, nem mozdul ki, még csak szemetet sem meri levinni, sőt már éjjel sem merészkedik emberek közé. Szorongástól szenvedve még a legegyszerűbb dolgoktól is visszariad. Kormi hosszú éveken át sikerrel rejtette el lelki betegségét – S AMIKOR MÁR FELTÁRULKOZNA, AMIKOR MINDEN IDEGSZÁLA KÖNYÖRÖGNE A SEGÍTSÉGÉRT, SENKI SEM ÉRTI… A SZAVAK ROSSZKOR, ROSSZ HELYEN HANGZANAK EL, ÉS SÜKET FÜLEKRE TALÁLNAK.
A világhírű finn írónő második regényében különös szerelmi háromszög bontakozik ki, és érzéki szerelmi dráma játszódik le a magával ragadó leszbikus lány, Kormi pánikbetegségének az árnyékában. Mámoros nevetés, elsöprő szenvedély, fojtogató féltékenység és könnyek vezetnek a megtörhetetlen magány és a végső lemondás felé.
Sofi Oksanen a „Baby Jane”-ben tabutémákhoz nyúl: az Oksanenre oly jellemző dühvel és szívbemarkoló átéléssel hívja fel a figyelmet a melegek zárt világának emberségére, illetve a lelki betegekről való gondoskodás csődjére, a kirekesztettségükre, a társadalom velük szembeni értetlenségére, az alkoholon, nyugtatókon, drogokon élő Prozac-nemzedék magára hagyatottságára.

Valószínűleg már említettem, hogy szeretem a finn kultúrát meg mindent, ami ehhez kapcsolódik (csak párszáz alkalommal), úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ez a könyv is terítékre kerül egyszer. Mikor megtudtam, hogy Sofi Oksanen lesz a Könyvfesztivál díszvendége, rögtön be is szereztem két könyvét, hogy legyen mit dedikáltatni. Viszont annyi határidős olvasmányom volt, hogy egyszerűen nem jutottam a sor végére, így kénytelen voltam kettő közé bepasszírozni a vékonyka Baby Jane-t. Sajnálom, hogy a Sztálin teheneire nem jutott időm a fesztivál előtt, de mindenképpen el fogom olvasni.
Nehéz helyzetbe kerültem ezzel a könyvvel. Imádtam, egyszerűen zseniális, viszont olyan, hogy a vége után legszívesebben beültem volna egy sarokba, hogy napokig ott elmélkedjek. Nagyon érdekes, de emellett nagyon depresszív is.

Már eleve a téma megfogott. Az LMBT szál, és a mentális betegségek mind olyanok, amelyek alapvetően érdekelnek, és mindig öröm, ha ilyen könyv jelenik meg a piacon, mert ezekből még mindig nagyon kevés van. Ez szomorú. Aztán meg ugye finn, és élvezem, ha kicsit többet tudhatok meg a szeretett nemzet embereiről.
Nagyon át tudtam érezni Kormi és az elbeszélő (akinek nem tudom, említették-e a nevét, de nem tudok neveket megjegyezni) betegségét, holott én nem szenvedek benne. Antiszociálisnak mondom magam, de mostanában még ez az állítás is nehezen állná meg a helyét. El tudtam képzelni, hogy Kormi ott fekszik a kanapén, hallgatja a zenét, és nem tud kimozdulni.

Oksanen nem finomkodik, mindent elég érzékletesen leír, legyen az szex, betegség, vagy bármi más. Viszont semmi sincs túlmagyarázva, tényleg olyan, mintha valaki visszaemlékezéseit hallgatnám. Gyorsan lehet vele haladni, én sem húztam sokáig. Viszont lelkileg azért megterhelő volt olvasni.
A zenék is nagyon tetszettek a könyvben. Egyrészt persze szövegileg illettek a szituációhoz, másrészt fokozták a hangulatot. Nem vagyok oda Courtney Love-ért de azt azért elismerem, hogy a szövegei nem rosszak.
Amitől viszont ilyen sarokbaülősen-depresszáló kedvem lett, az nem is a regény egésze alatt jelen lévő hangulat, hanem a vége. Nyilván az eleje nélkül a vége sem durranna ekkorát, de azzal együtt az egész nagyon hatásos.
Imádtam a könyvet, viszont nem ajánlom mindenkinek. Aki szereti a témát, és nem retten vissza egy jó adag depressziótól, azoknak viszont mindenképpen tetszeni fog. Ennyi, amit mondhatok róla, de több szót szerintem nem is érdemes fecsérelni rá, ez nem olyan könyv. Csak olvasni kell.

Kedvenc karakter: -
Ami legjobban tetszett: az egész egyben volt a legjobb, de a vége üt
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő


Egyszer volt, hol nem volt, a valóság határain túl, volt egyszer egy elvarázsolt rengeteg. Ahol a fák az égig értek, sötétek és titokzatosak voltak, mint az éjszaka, ahol a tündérek uralták az erdő teremtményeit és a szél halk varázsszavakat suttogott…
Isten hozott az Ólomerdőben!
Tarts velünk, engedd, hogy végigkalauzoljunk az erdő titokzatos helyszínein, ismerd meg velünk az erdő lakóit és teremtőjét, Kleinheincz Csillát! Április 19-24. között az Ólomerdő blogturné keretein belül izgalmas kalandok és sok-sok érdekesség vár Rád! S ha megtöröd az átkot, Tiéd lehet a Gabo Kiadó által újra kiadott, átdolgozott könyv egy példánya is! Törd meg a varázst!

Kiadó: Gabo SFF
Oldalszám: 360 oldal

A kamasz Emesét még gyerekkorában hagyta el az anyja és tért vissza otthonába, a tündérek áthatolhatatlan erdejébe. A lány azóta is visszavárja, de amikor eljön érte egy szív nélküli lovas, kénytelen szembesülni vele, hogy szülei sok mindent eltitkoltak előle, és a mágikusnak hitt másik világ egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Tündérek, lovagok, varázslat: mindez csak mese, az igazság sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb.
Az Ólomerdő egyszerre rendhagyó fantasy és árnyalt családtörténet, amely bátran szembemegy a mesékkel szembeni elvárásainkkal. Egy fiataloknak és időseknek egyaránt ajánlható történet sorsról és döntésekről, ígéretekről és következményekről, valamint arról, hogy néha a mesehősök tetteit is irányíthatja önzés és hatalomvágy.
Kleinheincz Csilla könyve 2007-ben már megjelent és sikert aratott, a régóta várt folytatásokat ez az átdolgozott kiadás készíti elő.

Noha ez a könyv második, átdolgozott kiadása, nem olvastam az első kiadást, így némileg hiányos ismeretekkel vágtam neki. Azt hittem, ez egy mese, de rá kellett jönnöm, nem is annyira fiataloknak szól.
Imádom a tündéreket (meg minden más fantasy lényt), szóval mikor megtudtam, hogy ebben a könyvben vannak, azonnal lelkesedtem érte. Hát ebben a regényben kicsit másmilyenek, mint ahogy azt megszokhattuk. Nem picik, és még olyan kis édes szárnyuk sincs. Tetszik, hogy Csilla kicsit átértelmezte a tündéreket.
Még egy dolog, amiért oda vagyok, az olyan történetek, ahol kiderül, hogy egy másik világ van elrejtve a miénkben, amit nem mindenki lát. Ezt is megkapjuk. Imádtam Héterdőt, minden lényével és kis apróságával együtt, ahogy imádtam az egész felépített világot. Azt, hogy az ígéreteknek ilyen nagy jelentősége volt, és az üzenetet, amit ezzel az író sugallni akart. Vagy csak én gondolom, hogy akart.
Szerettem Lónát, még akkor is, ha kicsit azért önzőnek találtam; Istvánt, mert sosem vesztette el a reményt, és egyedül felnevelt egy gyereket; na meg természetesen Rabonbánt, aki biztosan minden női olvasó szívét meghódítja. Az enyémet legalábbis már meghódította. Emese is okos, ügyes, de annyira makacs, hogy néha szívesen lekevertem volna neki egyet, mert ahelyett, hogy a logikus és biztonságos utat választaná, csak a büszkeségét ápolgatja.

A legérdekesebb lény számomra Tartód volt. Na, most anélkül, hogy bármit is lelőnék, elmondom, hogy nem is nagyon találkoztam eddig ilyen lénnyel. Amolyan átmenet az emberek és a tündérek világa között. Nagyon érdekes volt nem csak maga a lény, hanem a karaktere is, és ahogy változott a regény folyamán.
Különösen tetszett, hogy magyar helyszínen játszódik a történet, magyar nevekkel, magyar emberekkel. Még a magyar népmesékből is sikerült szimbólumokat átcsempészni, szóval ezért külön pluszpont. Szerettem minden állatot, minden mesés elemet, és azt is, hogy nem csak történik benne, hanem bizony néha kilátástalannak tűnik minden, ahogy az életben is. Örültem, hogy Csilla nem félt a karakterekkel rossz dolgokat tenni, akkor is, ha azok nem feltétlenül negatívak.

Nem mondanám, hogy lett volna olyan, ami nem tetszett benne, és hiányolni sem hiányolok semmit, viszont kicsit sajnálom, hogy nem varázsolt el úgy, ahogy én azt egy mesétől várom. Tetszett, és semmi kifogásolnivalóm nincs a történetben, csak úgy érzem, nincs meg benne az a plusz, amitől kislányosan lelkesednék érte, ahogy a kedvenceim iránt szoktam. Azt hiszem, az időzítés nem volt a megfelelő. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem várom epekedve a folytatást. Ugyan a vége egész jól le van zárva, de elég sok az elvarratlan szál, és nem is egy karakter van, akinek a története korántsem ért véget.
A könyv Cserny Timi Pookah gyönyörű illusztrációival van kiegészítve, ami remekül fokozza a hangulatot. A borító pedig Sánta Kira és Csigás Gábor közös munkájának eredménye, amit órákig el tudnék nézni.
Igaz, a történet meseelemekkel van teletűzdelve, mégsem ajánlanám kicsiknek. Számomra ez inkább szólt idősebbeknek, akik már kicsit kinőttek a klasszikus értelemben vett mesékből, de mégis újra elmerülhetnek benne, emlékezhetnek, milyen volt gyereknek lenni.

Kedvenc karakter: Rabonbán
Ami legjobban tetszett: Héterdő
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 4,5/5

Interjú Sánta Kirával, a borítótervezővel

Mióta tudod, hogy grafikus akarsz lenni? Hogy kerültél erre a pályára?
- Ha jól emlékszem, általános iskolások voltunk, amikor a barátnőim írni kezdtek, én pedig illusztráltam a történeteket. De a rajz családi örökség, bár csak kedvtelésből, de nagyapám is festett, és édesanyám is rajzol.

Hogyan dolgozol? Honnan jönnek az ötleteid a borítóhoz?
- A könyv hangulata, amire szükségem van, amikor nekikezdek egy képnek. Ezért szeretek beszélgetni az íróval, vagy ha arra nincs mód, a szerkesztővel, vagy fordítóval. Idővel ez a hangulat kap formát és színeket, ezt festem fel, ezt kapom el.

Az Ólomerdőnek ez már a második, átdolgozott kiadása. Olvastad korábban a könyvet?
- Igen. Várom is a folytatást. Szeretem látni a barátaimon keresztül is, ahogy megszületnek történetek, képek, vagy egy musical.

Kaptál valamilyen instrukciókat a borítóhoz, vagy teljesen rád volt bízva a tervezés?
- Csilla mindig is rám bízta a tervezést. Íróként és szerkesztőként is. Persze segít, ha történetre, hangulatra van szükségem, és ötletelni is szoktunk együtt, de végeredményben rám bízza a képet. Így szoktak sikerülni a legjobb borítók, ilyenkor kapja a legtágabb teret egy-egy ötlet, hogy kibontakozzon. Így kértem én is a megrendeléseket, amikor a "másik oldalon" álltam, az Ad Astra kiadónál. Jó, ha teret hagyunk az alkotónak és az alkotásnak.

Hatással volt rád az előző borító, vagy teljesen figyelmen kívül hagytad?
- Szerettem volna mást festeni, mint az előző kép volt. Már csak azért is, hogy elkerüljem az önismétlést, vagy az összehasonlítást. Jó volt, hogy stílusban szabad kezet kaptam a Gabó kiadótól, így elmehettem grafikusabb irányba is. És persze már sorozatban gondolkodtunk, így azt is látnunk kellett, hogyan oldjuk meg a következő két rész borítóját, hogyan kapcsolódnak majd egymáshoz a képek.

Kit ábrázol a borítón szereplő lány: Emesét vagy Lónát?
- Emesét, bár idősebben, mint az első könyvben szerepel...  De Lóna is a borítóra került!

Milyennek képzeled a tündéreket?
- Nagyon tetszik, hogy magyar motívumokból építkeznek. Ezért is rajzoltam le Lónát és Rabonbánt a borítófülekre.

Magyar szerzőkkel meg tudod beszélni az esetlegesen felmerülő problémákat vagy kérdéseket. Volt olyan, hogy egy külföldi író magyar kiadásához csináltál borítót, és a szerző erre reagált?
- Igen. Hannu Rajaniemivel (Kvantumtolvaj, Fraktálherceg) például egészen közvetlenül tudtunk beszélgetni. Annyira lelkes volt, hogy még csak a közepén tartott a trilógiája harmadik részének, amikor már elküldte az ötleteit a borítóhoz, az első két képhez igazodva. Lauren Beukes (Zoo City) azt írta, képernyővédőnek állította be a képet, és Nathalie D'Amours a kanadai könyvbemutatójára cosplayt szervezett, a borítón szereplő lányt láttam így megelevenedni.

Milyen visszajelzést kapsz a munkáidra?
- Általában jókat. Persze egy idő után magasabbak az elvárások – illetve egyáltalán, vannak elvárások –, így azokat biztos, hogy nem mindig úgy teljesítem, ahogy várja a közönség (...vagy én).

Hobbiból szoktál rajzolni?
- Nem igazán. A hobbim a munkám, sokszor másodállásban is, így kikapcsolódásként inkább mással foglalkozom.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
- Mint hobbi? Kertészkedek (leginkább a lakásban, aki járt már nálam, tudja, miről beszélek), főzök, dekorálok, mozizok. Szeretem a táncot is, jógatáncolok és swinget tanulok.

Melyik a kedvenc munkád?
- Most épp az Ólomerdő második része:)

Köszönöm az interjút!

Nyereményjáték

Az Ólomerdő sok veszélyt rejt, tele van elvarázsolt lényekkel, átkokkal. Emesének ugyan nem tudunk segíteni megtörni az átkot, Te viszont segíthetsz megtörni másokét!
A turné során minden bejegyzésben elrejtettünk egy szót, melyet ha megtalálsz és rákattintasz, láthatod, hogy egy-egy mesében miként törik meg a szereplőket sújtó átok. A megtalált szót írd be a rafflecopter doboz megfelelő pontjához és máris esélyes lehetsz megnyerni Kleinheincz Csilla könyvének egyikét!
Rajta hát, keresésre fel!

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
04/19 - Roni Olvas
04/20 - Media Addict
04/23 - Bibliotheca Fummie
04/24 - Dreamworld

Karsza Andi (szerk.), Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó

Kiadó: Magánkiadás
Oldalszám: 200 oldal

Korábban már írtam a bemutatóról, azóta pedig elolvastam a könyvet, úgyhogy csapjunk is bele.
Nem nagyon értek a versekhez, nem tudom őket elemezni vagy kitalálni, mire gondolhatott a költő, amikor a sorokat írta. Pont ezért nem szoktam csak úgy versesköteteket olvasgatni. Ami kár, mert a szépséget tudom értékelni, és nekem is vannak kedvenc költőim, kedvenc verseim, szóval annak ellenére, hogy nem nagyon olvasgatok verseket, ha mégis a kezeim közé kerül egy, meg tudom mondani, hogy tetszik-e vagy sem.
A Tetovált mementóban a versek dominálnak a néhány novellával szemben. Nem mondanám, hogy az egyik jobban tetszett volna a másiknál, inkább azt, hogy nem volt olyan, ami ne tetszett volna. Pedig én nagyon kritikus szemmel nézek a posztmodern művészetre. Viszont mindegyik alkotásban volt valami, ami megfogott, átadott egy képet, hangulatot, jelenetet, bármit. Természetesen kedvenceim is lettek, de ezeket nem nevezném meg, mert nem érezném jogosnak egyiket kiemelni a másikkal szemben.

Amikor a kezembe fogtam a kötetet és végiglapoztam, azt gondoltam, az illusztrációk el fogják nyomni az alkotásokat. Legalábbis az én szememben, mert egy rajzot könnyebben megértek, mint egy verset, befogadhatóbb számomra, és ezért értékelni is jobban tudom. Ezzel szemben örültem, amikor rájöttem, nem kényszeríti háttérbe a kép az írást, hanem tökéletesen kiegészíti. Minden illusztráció gyönyörű, és ezek közül is van kedvencem, de itt sem neveznék meg kedvencet.
Eddig csak igénytelen antológiákhoz volt szerencsém. Többezer forintért beküldték az emberek a novelláikat, amit valaki szerkesztés nélkül összerakott egy öt perc alatt összedobott borítóval, és ennyi. Azokban sokszor olyan alkotások szerepeltek, amire azt mondtam „Na jó, ennél még én is jobbat írok.”. A Tetovált mementó ezzel szemben nemcsak szemet gyönyörködtető, de a legtöbbször felsóhajtottam: „Én miért nem tudok ilyet írni?”.
Ne csak azért vedd meg, mert ebben sok moly fáradhatatlan munkája van benne. Azért vedd meg, mert megtalálod benne a saját életigazságodat.

Értékelés: 5/5

Niall Leonard: Zúzógép



A Maxim Könyvkiadó igazi meglepetést jelentet meg a Könyvfesztiválra! A Zúzógép egy izgalmas nyomozásba kalauzol, ahol a főhősnek a saját becsületét kell igazolnia. Végre egy történet, amit a srácok imádni fognak! Sok érdekességet megtudhatsz a könyvről, ha követed a turné állomásait, valamint 3 példányt kisorsolunk a kiadó jóvoltából.


Kiadó: Maxim
Oldalszám: 280 oldal
Fordító: Széky János
Megrendelhető: itt

A nap, amikor Finn Maguire felfedezi az apja holttestét, addigi sivár élete a feje tetejére áll. A gyilkosság első számú gyanúsítottjaként Finnek versenyt kell futnia az idővel, hogy tisztázza magát és kiderítse, ki gyűlölte az apját annyira, hogy megölje. Miközben felforgatja a brutális és mocskos londoni alvilágot a keresett válaszokért, Finnek egyre több sötét családi titokkal és veszéllyel kell szembenéznie. Meg kell tanulnia, hogy azoktól az emberektől számíthat a legnagyobb pofonokra, akikben leginkább megbízott…
A szürke ötven árnyalata szerzőjének férje, Niall Leonard a tizenéveseknek írta a krimisorozatot. A regény a sorozat első része.

Sokáig halogattam ennek a kritikának a megírását. Egyszerűen fogalmam sem volt, mit írjak, végül rájöttem, miért. Ez is tipikusan olyan „rendben volt” típusú könyv, amire nem mondanám, hogy rossz, de azt se igazán, hogy nagyon jó. Utálok ilyenről írni, mert egyszerűen fogalmam sincs, mit emeljek ki. De lássuk.
Megint abba a hibába estem, hogy nem néztem meg alaposan, mibe is ugrottam bele. Már jól benne jártam a könyvben, amikor megtudtam, ki is az író. Aztán rájöttem, hogy ez az információ nem ront vagy javít a helyzeten, csak egy jó reklámfogás. A történet érdekes, követhető és nem rossz. Egy jó krimire számítottam, és többé-kevésbé meg is kaptam. Nem találtam benne logikátlansági hibát vagy nem tűnt fel, esetleg elfelejtettem azóta. Ha valami nagy baki lett volna, biztosan emlékeznék rá. Egy átlagos krimi, átlagos történettel.

A leírás egyszerű, túlságosan is, de nem panaszkodom, illik a karakterhez, aki nem valami tanult ember. Szóval ez is rendben volt.
Finnel sem volt semmi bajom a történet nagy részében. Nem túl okos, de hát ez van. Attól még a logikus gondolkodás megy neki, és nem csak egy idióta, aki várja, hogy minden a lába elé hulljon. Néha viszont olyan dolgokat csinált, mintha túl sok amerikai krimit nézett volna, és onnan vette volna az ötleteit. Nem mindig volt teljesen életszerű. Időnként a reakciói is ki tudtak akasztani. Meglátja a halott apját, de nem csinál semmit. Igaz, hogy elmondja, nem voltak olyan közeli kapcsolatban, és ő sem érti igazán, miért nem kezdett el sírni, mért nem omlott össze, de ezt akkor sem tartom reálisnak. Nem azért, mert nem úgy reagált, ahogy az elvárható lett volna, én is veszítettem már el hozzátartozómat úgy, hogy nem rázott meg különösen a dolog. Viszont Finnek az apja volt az egyetlen közeli családtagja. Ő gondoskodott róla, akármilyen önálló is volt Finn. Valamilyen reakciót vártam volna, de nem csinált semmit. A prioritásai is érdekesek voltak. Nem hiszem, hogy az lenne az első dolog, ha megölik egy családtagomat, hogy betörök annak a házába, aki szerintem megölethette őt. Nem éreztem Finnt hús-vér embernek.

Amit viszont elhittem róla, az a verekedés volt. Azok a részek hitelesek voltak, és nem kétlem, hogy ha valakit meg akar verni, azt meg is tudja verni.
Imádtam, hogy végre Londonban vagyunk, és nem valami sablon amerikai kisvárosban. Ugyan nem volt részletes leírás sem a városról, sem az épületekről, mert Finn ott él, megszokott számára minden, úgyhogy furcsán is vette volna ki magát, ha barokk körmondatokban leírja a város szépségét, de mindent el tudtam képzelni. Imádom Londont, úgyhogy ennek örültem. A borító is gyönyörű. Nagyon hangulatos és illik a történethez.
Ha összegeznem kéne, márpedig kéne, akkor azt mondanám, hogy ez a könyv nem rossz. Nincs vele igazán komoly gond, inkább csak olyan, mintha egy sablon amerikai filmet néznék, csak éppen Angliában játszódik. Egyszeri olvasásra viszont tökéletesen alkalmas, fiúknak nagyon ajánlom.

Kedvenc karakter: -
Ami legjobban tetszett: London
Ami nem tetszett: az amerikai krimifilm sablonjellege
Értékelés: 4/5

London


Imádom Londont, úgyhogy örülök, hogy az írónak erre a városra esett a választása. Mivel Finn itt él, nyilvánvalóan nem megy el csak úgy a nevezetesebb látványosságokhoz, ahogy nekem sem vezet el minden reggel az utam a Hősök tere mellett. Ha mégis, azt sem említi meg, nem vesz róla tudomást, mert nem fogja érdekelni, hogy már kétszázharminchatodszorra látja a Big Bent. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember, aki milliomodszorra is megcsodálja a budai látképet a rakpartról, mert még mindig gyönyörűnek találom.
Finnt nem is igazán érdekli a város, úgyhogy nem kapunk hosszú leírásokat az épületekről vagy egy-egy utcáról. Azt tudjuk, hogy ő maga nem túl tehetős, úgyhogy nem a leggazdagabb környéken lakik. Nyomozás közben többször ellátogat az egyik kis kocsmába, ahova apja gyakran lejárt.

Elmegy a kertvárosba, ahol a Góré lakik, és próbál valami információhoz jutni.

Természetesen utazik metróval is, mivel általában sokkal gyorsabb és kényelmesebb, mint a busz.

A könyv végén pedig a Temzéhez is ellátogat.


Nyereményjáték

Nincs más dolgod, mint összegyűjteni a turné állomásairól a kiemelt betűket és összerakni belőlük főszereplőnk, Finn munkahelyének nevét. Csak magyarországi postacímmel rendelkezők vehetnek részt a játékban. Sok szerencsét!

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
04/11 Dreamworld
04/17 Bibliotheca Fummie
04/19 CBooks

Jay Kristoff: Stormdancer – Vihartáncos (A lótusz háborúja 1.)


Hosszú várakozás után a Könyvmolyképző Kiadó végre elhozza nektek az év egyik legnagyobb fekete bárányát.
A Stormdancer - Vihartáncos a regények közt is egy hibrid. Nem sorolható csupán egy kategóriába. Legyen nő vagy férfi, tinédzser vagy felnőtt, a tősgyökeres fantasy rajongóknak ajánljuk. Ennek a fantasy sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, disztopikus steampunk világot mutat be, feudális japán környezetbe ültetve.

Patrick Rothfuss, amerikai fantasy író fejezte ki a legjobban, amire mind gondoltunk:
"Mi ez? Azt mondod, írtál egy japán steampunk regényt, amiben vannak mitikus teremtmények, polgári engedetlenség és egy erős női főszereplő? Azt hiszem, miután kiejtetted a szádon azt, hogy 'japán steampunk'. mindenről lemaradtam. Ez volt az a két szó, amit már nagyon akartam hallani." - Patrick Rothfuss

A turné keretén belül 5 blog fog elkalauzolni titeket a Shima Birodalomba. Kétnaponta – ahogy azt már megszokhattátok – újabb blogger véleményét olvashatjátok Yukiko kalandjáról.
Még jobb hír? Betekintést nyerhettek a Vihartáncos világába, és a szerzőről is megtudhattok pár érdekességet.
Ami még ennél is jobb? A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából 3 példányt meg is nyerhettek a könyvből!

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 496 oldal
Fordító: Lánc Brigitta

Ennek a fantasy-sorozatnak az első része egy felejthetetlen hősnőt és egy lenyűgöző, disztopikus steampunk világot mutat be, feudális japán környezetbe ültetve.
HALDOKLÓ FÖLD
A Shima Birodalom a környezeti összeomlás szélén táncol; a szigeten élő nemzet régebben gazdag hagyományokkal és mondákkal rendelkezett, mára azonban lakóit megtizedelték a Lótusz Céh ipari fejlesztései és a gépek imádata. Az ég vörös, mint a vér, földje haldoklik a szennyező mérgektől, a hatalmas szellemállatok pedig, melyek régebben a vadonjaiban kóboroltak, örökre eltűntek.
A LEHETETLEN FELKUTATÁSA
A Shima Birodalom udvari vadászai megbízást kapnak a sóguntól, hogy kapják el a mennydörgéstigrist – egy mondabeli félig sas, félig tigris teremtményt, mely félig sas, félig tigris. De minden bolond tudja, hogy ezek a vadállatok már több mint egy évszázada kihaltak, mégis, ha üres kézzel térnek haza, a sógun halállal bünteti őket.
TITKOLT ADOTTSÁG
Yukiko a Róka klán gyermeke, aki olyan adottsággal rendelkezik, amiért – ha kiderül –, a Lótusz Céh kivégzi. A lány elkíséri apját a vadászatra, melynek során égi hajójuk lezuhan, és a fiatal lány Shima utolsó, fennmaradt vadonjában találja magát, ahol a társa csupán egy dühös, röpképtelenné tett mennydörgéstigris lesz. Bár a lány hallja a gondolatait, és megmentette az életét, csak abban lehet biztos, hogy az állat inkább látná holtan, minthogy segítsen neki.
Ám végül rettenthetetlen barátság szövődik köztük, és kihívják maguk ellen a birodalom hatalmasságainak haragját.

Vihartáncos kandzsi
Hát én nem tudom, mi történt a könyvekkel mostanában, de imádtam. Lehet, hogy túl sokat csalódtam a korábbi olvasmányaimban, és félve állok a regényekhez. Őszintén szólva, ettől se vártam, hogy ennyire jó lesz. Persze kecsegtető volt maga a téma meg a fülszöveg, de nem sok YA könyv volt az utóbbi időben, amire nyugodt szívvel rámondtam volna, hogy igen, ez még akár kedvenc is lehet. Nem vártam volna, hogy pont egy ausztrál író Japánban játszódó története fog ennyire elvarázsolni. Pedig nagyon hamar megtette.
Nekem is volt egy japán-időszakom tiniként, nagyon sok mangát olvastam, animét néztem, és igazából sajnálom, hogy ezekre manapság nincs időm, mert a mai napig szeretem a japán kultúrát és mindent, ami ehhez kapcsolódik. Ennek ellenére nem tudok japánul, úgyhogy előrelátóan a tárgymutatóval kezdtem az olvasást. Még így is sok volt benne az ismeretlen szó, mert ugye nem jegyeztem meg mindent, hátralapozgatni meg nem volt kedvem, úgyhogy inkább csak hagyatkoztam a szövegkörnyezetre, ami tökéletesen működött is.

Most élem a disztópia-lázamat, úgyhogy nem is kérdés, imádtam-e a világot. Egyrészt japán, másrészt steampunk, amit szintén nagyon szeretek, és még disztópia is. El lehet képzelni ennél jobb kombinációt? Én aligha tudok. Annyira kreatív és okos megoldások voltak a könyvben. Teljesen hihető volt a világ, ahogy felépítette, hogy a gépek tönkretették a földet, és minden romlásnak indult. Kedvencem a vörös színű ég és víz volt. Na és a mitikus teremtmények. Oda vagyok a mitikus dolgokért, szóval már ezzel levett a lábamról. És a java csak ezután következik.
Volt benne leírás. Egyrészt E/3-ban írt, aminek külön örültem, mert időnként már a hajamat tudom tépni az első személyű elbeszélésektől. Másrészt tényleg volt tájleírás. Ha nem is barokk körmondatok, de szépen bemutatott mindent, hasonlatokkal és metaforákkal dolgozott, nem csak odavetette, hogy „Az ég piros volt.”, és ezzel le is tudta a dolgot. Minden szerkezet pontos kinézetét és működését megismertük, a teremtmények, az épületek, a hangulatok leírása is megfelelő mennyiségű és minőségű volt. Annyira, hogy kicsit sírtam is az egyik résznél. Csak egy egészen kicsit. Most legszívesebben megölelném az írót, és nem csak ezért.

Az egyik kritikus pont nálam a főszereplő, főleg, ha tizenéves lány. Imádtam őt. Ez nem meglepő, mert okos, erős, tud harcolni, nem nyafog, és még csak az férfiak miatt sem vág le oldalas hisztiket. Azon viszont csodálkoztam, hogy egy felnőtt, ausztrál férfi ennyire hitelesen tud ábrázolni egy japán tizenhat éves lányt a gondolataival együtt. Le a kalappal előtte.
Buruu – az arashitora (mennydörgéstigris) – szintén kedvenc lett. Már ott sejtettem, hogy nem lesz egyszerű a levadászása, amikor elindultak érte, és igazából az események fordulata sem lepett meg túlságosan, de nem panaszkodom, mert szeretem az ilyen típusú történeteket. Nagy kedvencem, az Így neveld a sárkányod jutott róla eszembe. Valamint az sem elhanyagolható, hogy ő szolgáltatta a humort.

Ha mindenképpen valami negatívumot kellene mondanom, talán a cselekmény kiszámíthatóságát mondanám. Még ez is kicsit nehezen állná meg a helyét, mert ugyan sok olyan dolog történik, amire számítani lehet, de főleg a vége felé sok meglepetést tartogat nekünk még ez a könyv. Azért meg külön dicséret, hogy Kristoff fontos szereplőket is meg tud ölni. Sose voltam a happy endek híve, mert szerintem olyan az életben sem létezik, úgyhogy a könyvben se legyen minden csupa szép és jó. Hát ebben a könyvben aztán biztos nincs ilyen.
Nagy félelmem volt a szerelmi szál, mert mégiscsak ifjúsági a könyv meg lány a főszereplő, de nagyon sokáig elő sem jött ilyesmi. Nemhogy szerelmi háromszög, de még csak egy vonal sem volt. Később kaptunk némi románcot meg egy kis drámát ezzel kapcsolatban, de elhanyagolható a dolog. Ráadásul cseppet sem volt nyálas.

Tehát imádtam a könyvet, mindenkinek ajánlom. Fiúknak, lányoknak, időseknek, fiataloknak, japán-fanoknak, kezdő fantasy-rajongóknak, tényleg mindenkinek. Viszont akármennyire is ifjúsági (én mondjuk nem mondanám annak) és fiatal a főszereplő, vannak benne durva részek, szóval csak óvatosan.
És akkor most várhatok a következő részre.

Kedvenc karakter: Yukiko és Buruu
Ami legjobban tetszett: a világ, Buruu, a történet (na jó, az egész)
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Húsz dolog, amit nem tudtál az íróról

Kitöltős interjú Jay Kristoff-fal
Az író válaszai zölddel vannak kiemelve.

1. Jay Kristoff vagyok, a Vihartáncos szerzője, nemzetközi milliárdos, playboy, emberbarát és részmunkaidős beteges hazudozó.
2. Zavarba ejtően öreg vagyok kutyaévekben számolva.
3. Nemrég fejeztem be Markus Zusak A könyvtolvaj című művét (nagyon jó volt).
4. Túl magas vagyok, hogy konfekció méretű farmert viseljek (ami szívás).
5. A középiskolában azt hittem, milyen király lesz majd, amikor nem leszek középiskolás többé.
6. Az agyam néha nem reagál, amikor próbálom kitölteni a kérdéseket.
7. Imádom, amikor az emberek azt mondják, sírtak a könyvemen.
8. Parla egy kicsit italiano.
9. Határidőm van a harmadik részre, ami fenyeget, mint egy nagy, félelmetes… fenyegető… dolog.
10. Hiszem, hogy a szerencse leginkább csak kemény munka nindzsa álruhában.
11. A mindenkori kedvenc könyvem a Where the Wild Things Are. (magyarra nem fordították le, de itt az adatlapja – a ford.)
12. A szándékos tudatlanság bosszant a legjobban.
13. Megpróbáltam okosan válaszolni erre a kérdésre, és csúnyán elbuktam, de a legjobb vagyok őő… Cheetos-ban?
14. Jobban szeretem a keserédes befejezéseket a happy endnél.
15. Az egyetlen ok, amiért használom az „elképzelhetetlen” szót az azért van, mert nem azt jelenti, amit gondolom, hogy jelent.
16. A Star Trek még mindig egész jó, de a Star Wars egy összehányt, fejetlen óriás, amit a földön lévő füstös lyukba vezet egy nadrágját a fején hordó őrült, aki meg akarja erőszakolni a gyerekkorom.
17. A csókolózást nehéz víz alatt csinálni.
18. Titokban azt kívánom, bár rock sztár lennék.
19. A rock sztárok élete valószínűleg úgyis túl van értékelve.
20. Köszönöm, hogy itt voltál velem, király voltál, és nagyon remélem, hogy élvezed a Vihartáncost!

Nyereményjáték

Minden blogon találtok 1-1 kérdést, három lehetséges jó válasszal, ami a könyv témájához vagy a szerzőhöz kapcsolódik. A helyes válaszokat a turné bejegyzésiben találjátok meg, de nem feltétlenül ugyan azon a blogon, ahol a kérdést feltették, tehát figyelmesen kövessétek végig az állomásokat!

Szabályok:
- Töltsétek ki helyesen az alábbi rafflecoptert! (MINDEN feladat kötelező!)
- Csak Magyarországi levelező címmel rendelkezők játszanak!

#5 Milyen mitikus teremtményt kell az udvari vadászoknak elfogniuk?
a.) Kitsune
b.) Sárkány
c.) Arashitora

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
04/13 - Függővég
04/15 - Bibliotheca Fummie