David Benioff: Tolvajok tele


A Fumax Kiadó jóvoltából márciusban jelent meg David Benioff Tolvajok tele című könyve. A Blogturné Klub 8 blogger segítségével március 31. és április 7. között mutatja be nektek Lev és Kolja izgalmas és lehetetlen küldetését a háborúban álló Oroszország havas tájain értékelések, vélemények és extrák segítségével. Kövesd az állomásokat napról-napra, ismerkedj meg ezzel a különleges történettel és legyen Tiéd a hamarosan megjelenő könyv egyike!

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 280 oldal
Fordító: Gy. Horváth László

A Trónok harca tévésorozat alkotójának, producerének és forgatókönyvírójának, New York Times bestseller, díjnyertes, közel negyven országban kiadott regénye.
A nácik kegyetlen ostromgyűrűjében vergődő Leningrádban Lev Benyovot letartóztatják fosztogatásért, és egy cellába kerül Koljával, a jóképű fiatal dezertőrrel. Kivégzés helyett azonban elképesztő ajánlatot kapnak, hogy megmenthessék az életüket: egy tucat tojást kell keríteniük a Belbiztonság nagy hatalmú ezredesének, leánya lakodalmi tortájához. Mivel a városba már jó ideje nem jut be semmilyen utánpótlás, lakói elképzelhetetlen mértékben nélkülöznek, éheznek. Lev és Kolja nekivág a lehetetlennek – Leningrád kíméletlen poklában, sőt még az ellenséges vonalakon túl is kutatják a felbecsülhetetlen kincset.
Ebben a megindító, ugyanakkor mulatságos, egyszerre sziporkázó és hátborzongató regényben a második világháborúban átélt kalandok során egy fiú férfivá érésének ízig-vérig modern története is kibontakozik előttünk.
A kötetet a neves műfordító, Gy. Horváth László (Gépnarancs, Pi élete, Széthullott birodalom trilógia stb.) ültette át magyar nyelvre.

Elsősorban azért érdekelt ez a könyv, mert hatalmas Trónok harca rajongó vagyok (mint ahogy azt már észrevehettétek korábbi értékeléseimből), és nagyon kíváncsi voltam, mit alkotott David Benioff. Szinte biztos voltam benne, hogy rossz nem lehet, de azért mégis volt némi fenntartásom a téma iránt. Általában nem szoktam szeretni a történelmi regényeket, mert én és a történelem sosem voltunk jóban. Arra viszont nem számítottam, hogy ez a könyv ennyire olvasmányos. Már a fülszöveg kicsit abszurd, hiszen ki a fene törődik egy esküvői tortával, amikor egy normális szelet kenyér sincs a városban? Levnek és Koljának azonban nincs más választásuk, fel kell kutatniuk egy tucat tojást.
A kezdéssel egyből megfogott magának, hogy ennyire bensőségesen vezette fel a dolgokat. David elmesélte, mit csinált, hogy született meg ez a regény, és innentől kezdve el sem eresztett. Még most sem, csak arra tudok gondolni, milyen jó lenne újra elolvasni, pedig ez most egy darabig biztos nem fog beleférni az időmbe. A prológus után átváltunk Lev szemszögébe, és egészen a végéig ő az elbeszélő.

Lev és Kolja annak ellenére, hogy egymás ellentétei, nagyon jól összeillő párost alkotnak. Lev az ártatlan kisfiú, Kolja pedig a nagyszájú szoknyapecér. Imádtam Kolja stílusát, azt, hogy mindig ki tudta vágni magát mindenből, a megszólalásait, és lefogadom, hogy sok lánynak ő a kedvenc szereplője, de én nem vagyok a sablonok híve. Lev sokkal jobban megfogott a maga szerencsétlenkedő bájával. Nem egy vezető jellem, főleg ha Kolja is ott van, de becsülöm a kitartását és azt, hogy ennyire erős volt.
Talán furcsán fog hangzani, de van benne humor is. A téma persze elég szörnyű, de elsősorban ott van Kolja, aki sosem veszti el az optimizmusát és a humorát, másrészt időnként megjelenik benne a tragikomédia is, amit én szeretek. Az egyik kedvenc részem is pont ilyen. Mindezek mellett pedig elég durva. Nem hezitál, ha ölés vagy csonkítás leírásáról van szó, és csak azért nem rázott meg a dolog, mert eléggé hozzászoktam az ilyenhez. Meg próbáltam nem nagyon belegondolni, hogy ezek a dolgok annak idején tényleg így működtek. Szóval nem csak nevettem, de el is borzadtam, és a végén még arra is sikerült rávennie, hogy elbőgjem magam.

A borítót külön ki kell emelnem, mert szerintem zseniális lett. Először még nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, és annyira nem is tetszett, olyan egyszerű. Aztán ahogy haladtam a könyvben, azt vettem észre, hogy időnként becsukom a könyvet, hogy újra és újra megnézzem a borítót. Valahol a könyv egyharmadánál tudatosult bennem, hogy miért ilyen, és mi is van pontosan rajta. Merthogy az a kis fehér izé, amit először nem tudtam hova tenni, egy tyúk (tudom, kicsit lassú vagyok). A táj pedig sivár, mint maga Leningrád és azok a helyek, ahol ők végigmentek, mikor a tucat tojást keresték. Egyszerűen zseniális, imádom.
Stílusában eléggé naturális és szókimondó, de mást el sem tudnék képzelni egy ilyen témának. Számomra kicsit furcsa, hogy ennyire olvasmányos és cselekménydús egy történelmi regény, de hát ilyenek is léteznek.
Összegezve: imádtam. Mindent imádtam benne, a karaktereket, a leírást, a történetet, a fordítást, az elejét, a végét, a közepét. Nem mondom azt, hogy Benioff hagyja ott a Trónok harcát, mert megőrülnék, de jó lenne, ha a sorozat mellett lenne ideje könyveket is írni, mert én akarok még tőle olvasni.

Kedvenc karakter: Lev
Ami legjobban tetszett: az eleje, a tyúkos jelenet, a vége
Ami nem tetszett: -                                                                 
Értékelés: 5/5

David Benioff és a Trónok harca

David Benioff 1970. szeptember 25-én született. Huszonkét évesen egy klub kidobó embereként dolgozott, majd gimnáziumi angoltanár lett. Közben megírta első regényét Az utolsó éjjelt, amelyből később – Spike Lee rendezésével és Edward Norton főszereplésével – film lett. Olyan filmeknek írt forgatókönyvet, mint a Trója, az X-Men kezdetek: Farkas vagy a Testvérek. 2008-ban adták ki második (és máig utolsó) regényét a Tolvajok telét.
Benioff ajándékba kapta A tűz és jég dala köteteket, és nagy rajongója lett a könyvsorozatnak. Az HBO-nak 2007. január 16-án lehetősége volt megvenni a könyv jogait, és Benioff írótársával, D.B. Weiss-szel elkezdte megtervezni az első részt, amelynek a Trónok harca címet adták. 2007. május 31-én a két író Gerorge R. R. Martinnal kiegészülve megmutatta a terveket a Second Life nevű közösségi oldalon, ahol megbeszélhették azokat a fanokkal. 2008. szeptember 9-én az HBO úgy döntött, hogy megvásárolja a jogokat, november 11-én berendelték a pilotot. Beinoff és Weiss lettek a sorozat producerei és szellemi atyjai.
Benioff a Trónok harca producere és forgatókönyvírója. D.B. Weiss-szel ők írják a részek többségét. A harmadik évadtól kezdve társrendezőként is részt vesznek a sorozat munkálataiban.


Nyereményjáték

A Fumax kiadó által felajánlott két Tolvajok tele példány közül tiéd lehet az egyik, hogyha velünk játszol. A szokásos lájkolásokon túl egy kis vadászatra hívunk titeket. A könyv kulcsfontosságú eleme a tojás és a húsvét is közeleg, így egy tojáskereső játékot találtunk ki számotokra. Minden egyes állomáson “elrejtettünk” egy tojást (valamelyik szó a tojás linkjére mutat), benne egy szóval. Keresd meg mind a nyolc tojást a benne lévő szavakkal és tedd össze azokat a megfelelő sorrendben! A könyvből egy idézetet fogsz kapni a szavak összerakása után. Ezt az idézetet kérjük, hogy írd be a rafflecopter dobozba. Ügyelj az írásjelekre is!

A postázás csak Magyarország területére érvényes!

a Rafflecopter giveaway


A turnéban résztvevő blogok:
03.31. Bibliotheca Fummie
04.06. Roni Olvas

John Steinbeck: Lement a hold


A Blogturné Klub ezúttal egy híres-neves amerikai íróra szeretné felhívni a figyelmeteket, aki nálunk kevésbé emlegetett író, viszont Amerikában nagyon sokszor hivatkoznak a munkásságára. John Steinbeck 112 éve február 27-én született, hogy ezt „megünnepeljük”, bemutatjuk nektek a Könyvmolyképző Kiadónál hamarosan megjelenő Lement a hold című művét. A turné minden állomásán február 27. és április 4. között találkozhattok még egyéb érdekességekkel is a szokásos vélemények után. Tarts velünk!

Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Vas István
Várható megjelenés: 2014. ??

„A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet.”
Steinbeck Lement a hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.

Nem olvastam még Steinbecktől (igen, igen, majd ha lesz időm, szégyellem is magam), úgyhogy fogalmam sem volt róla, tetszeni fog-e. Gondoltam egy merészet, és belevágtam.
Nem igazán érzem úgy, hogy a dráma az én műfajom lenne. Olvasva legalábbis, mert színházban szeretem nézni, de én a hosszú leírások és ábrázolások híve vagyok, ami a drámában nincs benne. Ez a könyv valahol a regény és dráma között áll félúton. Elég leírást kapok ahhoz, hogy a fejemben megteremtsem a helyszínt és a karaktereket, mégis a sok cselekmény nélküli párbeszéd, az egy helyszínes fejezetek azt az érzést keltik, mintha egy drámát olvasnék. Nem véletlen, hogy ezt a művét átírta színházi darabra is.

Steinbeck remekül ért a hangulatteremtéshez, a regény nem hosszú, mégsem tudtam vele gyorsan haladni. Olvasás közben én is egy voltam a falu lakói közül, átéreztem, amit ők átéltek, csodáltam őket a kitartásukért és bátorságukért. De a másik oldalt, a katonákat is meg tudtam érteni. Ők nem pusztán lélektelen robotok, hanem ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak a munkájukat végzik. A viszonylag részletes karakterábrázolás miatt még meg is szerettem néhányukat. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy leginkább mindkét oldalt sajnáltam.
Kedvenc részeim természetesen a leírások voltak a fejezetek elején, amelyek ábrázolták a jelenlegi helyzetet. Ilyenkor nem csak azt tudtuk meg, mi történt, hanem a tájról, a helyszínről is kaptunk egy képet.

„A napok, a hetek vánszorogtak, a hónapok is vánszorogtak. A hó lehullott és elolvadt, és lehullott és elolvadt, végül lehullott és megmaradt. A városka sötét épületei fehér főkötőt, sapkát és szemöldököt viseltek, a kapukhoz ösvények vezettek a havon át.”
Még ha a hó iránti elfogult imádatom számlájára is írjuk a dolgot, akkor is gyönyörű.
Ahogy végigkövettem a lakók reakcióit, az jutott eszembe, hogy bár élhetnék itt, még a szörnyű helyzet ellenére is, mivel ritka manapság az olyan egy helyen élő közösség, amely így összetartana, ilyen bátor és erős maradna mindvégig.

Elgondolkodtató dolgokat vet fel az emberek természetéről és a hatalomról. A végét pedig annyira hatásosan, odaillően írta meg, hogy amikor befejeztem a könyvet, leginkább csak összekuporodtam volna egy sarokban, hogy egy kicsit magamba roskadva gondolkodjak. Örültem, mikor vége lett, és nem azért, mert ez a könyv rossz lenne, hanem mert alig vártam, hogy az a nyomasztó hangulat, ami olvasás közben rám telepedett, végre tovaszálljon, de ahhoz még kellett egy kis idő. Szóval csak óvatosan merem ezt bárkinek is ajánlani, viszont akit érdekel a téma, az mindenképpen olvassa el, mert nem véletlenül kapott Steinbeck irodalmi Nobel-díjat és Pulitzert is.

Kedvenc karakter: a polgármester
Ami legjobban tetszett: a vége
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5


Az irodalmi Nobel-díjról

A legértékesebb irodalmi díjat, az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia ítéli oda a választott írónak minden évben. Alfred Nobel, kémikus és feltaláló a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonának kamataiból évről évre pénzjutalomban részesedjenek a kémia, fizika, fiziológia-orvostudomány és irodalom legjobbjai, valamint az az ember, aki a legtöbbet tette a föld népeinek békés együttéléséért. Az irodalmi Nobel-díjat az a személy nyerheti el, „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá”.
1901-ben jelent meg a Nobel Alapítvány szabályzata a svéd uralkodó közreműködésével, és azóta minden évben kiosztják a díjat. Díjazható bármilyen irodalmi értékkel bíró mű, amely nem csak az elmúlt évben született, hanem amelynek jelentőségét nemrégiben fedezték fel. A díj megosztható két mű között, lehetőség van posztumusz kitüntetésre, vagy arra, hogy a díjat ne osszák ki.
A jelöltek listáját a Nobel Bizottság terjeszti elő az akadémiának, miután a kiválasztott személyek munkásságát hónapokig tanulmányozták. Az akadémia novemberben hozza nyilvánosságra a döntését miután megvitatta a jelöléseket.
John Steinbeck 1962-ben kapta meg a díjat, ezzel az indoklással: „realista és ugyanakkor képzeletgazdag elbeszélő művészetéért, amelyet megértő humor és társadalmi éleslátás jellemez”.


Nyereményjáték

Ahhoz, hogy megnyerd a hamarosan megjelenő Lement a hold című könyv egyikét a három közül, nincs más dolgod, mint lájkolni a kért oldalakat és megválaszolni a kérdést.

Ki volt Steinbeck Egerek és emberek című művében a "nehézfejű óriás"?

A válaszok egyes betűjét megtalálod az állomások bejegyzéseiben elrejtve.

A Kiadó csak Magyarország területére postáz!

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai

03/21 Roni olvas
03/28 Bibliotheca Fummie
04/04 Kelly & Lupi Olvas

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Kiadó: Sierra
Oldalszám: 328
Fordító: Mathé Elek

Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…

Sokáig bámultam az üres képernyőt azon gondolkozva, mit is írhatnék ide, de még mindig csak két gondolat jár a fejemben, noha már napok óta befejeztem. Az „Úristen” és az „Ezt mindenkinek el kell olvasnia!”. Mert ez tipikus példája azoknak a könyveknek, amiről felesleges lenne beszélni, inkább csak mindenkinek el kellene olvasnia, és elgondolkodnia rajta.
Nem maga a cselekmény a fontos ebben a könyvben, hanem az, hogy mit akar nekünk tanítani, és mi hogy dolgozzuk fel mindezt. Nekem még mindig nem sikerült, pedig ezzel a témával nem most találkoztam először.
Nagyon szerettem a leírást. Azt, hogy egy kislány, Scout szemével láttuk a dolgokat. Nagyon hiteles volt minden, és most is bebizonyosodott számomra, hogy a gyerekek nem buták, csak kicsik. Ugyanúgy megértik a dolgokat, csak másképp látják azokat.
Szerettem az egész keretét, ahonnan kiindult a dolog, és hogy befutott ugyanoda. Magának a cselekménynek az ívét, és noha úgy kezdődik a regény, hogy Scout elmeséli, hogyan tört el Jem, a bátyja karja, szerintem azért nem feltétlenül minden történés ennek a kiváltója volt, de tetszett.
Szerettem a várost. Az író annyira jól megfogott minden kis momentumot, olyan jól átadta, hogy amíg olvastam, én is ott éltem. Szerettem a hangulatot, a cselekményt, a tanulságot, és mikor megértettem, miért ez a könyv címe, azt is megszerettem. Gyakorlatilag nem volt olyan rész, amit ne szerettem volna benne, de legjobban mégis a vége tetszett.
Szóval ennyi, erről nem tudok és nem is akarok többet írni, mert nem érdemes. Egyszerűen csak mindenki olvassa el, mert ez olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia.

Kedvenc karakter: Scout
Ami legjobban tetszett: a vége
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Filmes sarok: Divergent – A beavatott


Az utóbbi idők rémes adaptációira gondolva (vegyük példának a Vámpírakadémiát) nem vártam sokat ettől a filmtől. Igazából nem csak ezért nem lett volna akkora csalódás, ha elrontják. Le voltam maradva a könyvvel, el akartam olvasni, de csak nemrég jutottam el addig, hogy a kezembe vegyem, és erre is a közelgő film vett rá. Ahogy ott is írtam, nem voltam tőle elájulva, szóval csak bólogattam a fanatikusoknak, mintha tudnám, miért lelkesednek ennyire. Most már egy kicsit értem őket. Meglepődtem, mennyire jól sikerült ez a film.
Megpróbálok nem csak áradozni róla, de nem lesz könnyű. Maga a történet szorosan követi a könyvet, és ez az első, amivel engem meg lehet fogni. Azért mindig igyekszem elvonatkoztatni a könyvtől, ha egy adaptációt nézek, de ez sokszor nehéz. Itt nem is volt erre szükség, szinte szóról szóra követi a sorokat, még a párbeszédek is gyakran úgy voltak benne, ahogy én azt a lapokon olvastam. Nem sok helyen tértek el az alapanyagtól, ahol mégis, az nem volt zavaró, logikusan kapcsolódott a történetbe, és talán még hatásosabb is volt. A Futótűz után a legjobb adaptációt, amit valaha láttam.

A színészek számomra teljesen rendben voltak. Nem volt olyan, akire azt mondtam volna, hogy nem illik bele, nem úgy képzeltem el, esetleg nem tud színészkedni. Az előzetest csak egyszer láttam, de az alapján nem voltam elájulva a Négyest alakító Theo Jamestől, de megjelent a vásznon, és erre ezt sikerült kinyögni magamból: „Oké, azért mégis egész helyes.” A film végére pedig nagyon megszerettem. A főszereplőt, Trist játszó Shailene Woodley is fantasztikus volt szerintem. Jai Courtney Eric szerepében meg annyira utálatos volt, hogy az valami hihetetlen.
A karakterek is hozták a formájukat. A mellékszereplőkre nem jutott sok idő, ők a homályba vesznek, alig tudtam megkülönböztetni egymástól a felavatott fiúkat, úgyhogy jó, hogy időnként mondtak neveket is. Trist szerettem a könyvben, itt viszont tényleg olyan kis szerencsétlen volt az elején, hogy néha tarkón csaptam volna, de még mindig nem egy átlag YA főhősnő értelmi szintjén mozog. Na és Négyes. A könyvben komolyan nem értettem, mit lehet rajta szeretni, de így látva minden világossá vált. Amikor megjelent, arrogáns volt és bunkó, viszont ahogy ezt előadta… beálltam a sorba a sok lány mögé. Még mindig nincs fent a kedvenceim listáján, de már pályázhat a címre, csak előbb meglátjuk, mit csinál a további részekben. Külön pluszpont, hogy azt a nyálas monológot, amit a könyv végén előadott, nem mondta el a filmben, úgyhogy megmentette magát. Illetve a forgatókönyvírók mentették meg.

A díszletet imádtam. Majdnem minden teljesen úgy nézett ki, mintha a fejemből vették volna ki a képeket, és azt építették volna meg, egyedül a Kút nem stimmelt az általam elképzelttel, de nem panaszkodom, mert az is nagyon jól nézett ki. A zene zseniális, de ez nem véletlen, mert Hans Zimmer keze is benne volt a dologban. A ruhák jók voltak, és még a szinkrontól sem kapartam a fülem. Nem mondom azt, hogy jó, de nem volt vele problémám, ami nálam már dicséretnek számít. Azért megnézem majd eredetiben is. Kellően vicces volt, de nem vitték túlzásba a humort, mint a Vámpírakadémiánál.
Amit a negatív oszlopba írnék, az a smink. Ott van a csaj öt kiló vakolattal a fején, a szempillái össze vannak ragadva a festéktől, és akkor próbálják meg nekem beadni, hogy az Önzetlenek semmit sem tesznek magukért, és nem nézegetik magukat a tükörben. Persze, hogy elhiszem ám. Hiányzott nekem az a beszélgetés, amikor Négyes próbál rámutatni, mikor bátor Tris, ott a késes résznél, meg később is. Igazából nem egy életbevágóan fontos dolog, de szerettem azt a részt, mert Tris karakterének szempontjából lényeges. Illetőleg az egyik párbeszéd olyan félreérthető volt, hogy nem bírtam abbahagyni a röhögést. De ez meg már a saját agyamnak köszönhető, nem a film hibája. Csak szőrszálat hasogatok, mert idegesít, hogy egy normális hibát sem találok, pedig biztos van.
Összegezve: imádtam. Fantasztikus volt, önmagában is érthető, nem túl nyálas, izgalmas, és egyszerűen zseniális. Úgyhogy mindenki, irány a mozi. Most!

Koncertbeszámoló: Today is the end of tomorrow – Within Temptation

Először (és péntekig utoljára) 2008 januárjában voltam WT koncerten, és azóta várom, hogy újra idelátogassanak. Fura, mert most így visszagondolva, régen valahogy sokkal jobban odavoltam értük, és mondhatnám azt, hogy biztos azért, mert már kinőttem ebből a tinis rajongásból, de ismerem magam, és tudom, hogy ez nem így van (főleg, hogy koncert közben és után újra előjött). Talán csak ahogy fejlődtek, kezdtek átmenni egy másik irányba, úgy halványodott az érdeklődésem irántuk. Pedig imádom az új albumot. A The Unforgiving nem volt a legjobb út, a Hydra is elég populáris, de a hörgésekkel és a gitártémákkal inkább a régebbi időkre emlékeztet. Szóval nem azzal van a probléma, hogy nem szeretem az új számaikat, mert most is csak ezt hallgatom. Csak nem ők a kedvenc bandám, akkor sem, ha imádom őket.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem vártam volna a pénteket kislányos lelkesedéssel. A kapunyitás hétkor volt, úgyhogy én már ötkor beálltam a sorba, hogy jó helyünk legyen. Előtte még összefutottam a molyokkal, de nem maradtam sokáig, mert mindig én vagyok az, aki korán odamegy, hogy legyen helyünk. Hát most is odamentem, és noha a molyok azt mondták, nincs is még sor, azért egy nagy csoport ember már ott volt. Aztán jöttek a biztonsági őrök, akik elkezdtek kordont építeni, és beállítottak mindenkit a fal mellé, majd rájöttek, hogy ez mégsem lesz jó, mert aki a pénztárhoz akar menni, nem tud, úgyhogy átcsoportosítottak minket. Rövid, két órás várakozás után csodák csodájára időben jutottunk be, és Papirzsepi hathatós tolakodásának köszönhetően a második sorban kötöttünk ki.

További másfél óra várakozás után a koncert is pontosan kezdődött el. Fura. Ami számomra kicsit negatívum, hogy nem volt előzenekar, amiért olyan hihetetlennek éreztem, hogy tényleg kezdődik. Nem volt rákészülés, úgyhogy a koncert közben kellett felfognom, hogy ez már az, amire eddig vártam. Sokszor nem értem, minek egy oda nem illő előzenekar, de ebből a szempontból mégis jobb, ha van. Szóval elkezdődött a koncert, én meg csápoltam, ráztam a fejem és teli torokból üvöltöttem a szöveget.
Eddig nem nagyon néztem meg a tagokat, mert úgy kép alapján semmi érdekes nem volt rajtuk, de élőben annyira helyesek. Az egyik gitáros, Ruud folyton a mi oldalunkon állt, és olyan fejeket vágott, hogy meg kellett zabálni. Ráadásul legalább tíz pengetőt odadobott az első sor közepébe, de körülbelül hét el sem érte az embereket. Azt hihetnénk, aki ennyi ideje gitározik meg fellép, megtanult dobni, de nem. Sharon iszonyú gyönyörű volt, ahogy mindig. Igazságtalan Élettől, hogy ő három gyerek után is úgy néz ki, mintha most kezdené a húszas éveit.

A számok nagyon jók voltak élőben, még azok is, amiket nem annyira szeretek. A banda egyszerűen profin nyomta. Nem csak eljátszották a számokat, előadták őket. Annyit hülyültek meg mosolyogtak, hogy én is végigvigyorogtam a show-t. Mindegyik tag nagyon édes volt. De persze nem csak ennyiből állt, bónusz elemekkel tarkították a műsort. A színpad előtt tűzgép (vagy hogy hívják ezt) volt, és nem volt elég, hogy amúgy is rohadt meleg volt, még egy kicsit meg is sültünk. De nagyon jól nézett ki. Némelyik szám előtt volt kisfilm, ilyenkor mi és a banda is tudtunk egy kicsit pihenni, Sharon meg addig átöltözött. Gyönyörű ruhái voltak.
Egy kicsit haragszom, amiért nálunk nem volt a Silver Moonlight, mert ez az egyik nagy kedvencem az új albumról, de ezt kiváltották az Angelsszel, a Mother Earth-szel és az Ice Queennel. Imádom a régi számokat, és örülök, hogy több is volt belőlük.

Furcsa volt még az is, hogy csak egymás után jöttek a számok, és Sharon viszonylag keveset beszélt, de igazából ez nem baj, csak megszoktam, hogy a Sonata Arctica koncerteken Tony vagy tíz percet beszél egy-egy dal között. Mondjuk a SA-nak meg nincsenek kisfilmjei. Ráadásul a Summertime Sadnesst is játszották, amiért nagyon imádom őket, mert az az átdolgozás egyszerűen zseniális lett.
Koncert után aztán még egy kis várakozást követően úgy döntöttünk, hazamegyünk. Pár moly megvárta a tagokat, akik aztán ki is jöttek, de én egy ottalvós buliba voltam hivatalos, és annyira kedvem sem volt várni, úgyhogy nem érzem akkora érvágásnak, hogy ez nekem most kimaradt. Biztos jönnek még máskor is.
Szóval a koncert egyszerűen fantasztikus volt, annyira hiányoztak, és nagyon remélem, hogy legközelebb nem hat év múlva vetődnek erre. A setlist megtekinthető itt.

Rachel Ward: Nem enged a mélység


Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá? Ha nem jut eszedbe, miért, de tudod, hogy az életed egyik pillanatról a másikra szétesett és ennek valószínűleg Te magad vagy az oka?
Ha szeretnéd megtudni, tarts velünk egy misztikus és borzongással teli turnéra Rachel Ward: Nem enged a mélység című könyvével március 17-től 21-ig. A turné  során megismerheted az írónőt, a könyv szereplőit és még sok egyéb érdekességet erről a fantasztikus és izgalmas ifjúsági pszicho-thrillerről, mely március 6-án jelent meg az Agave Kiadó gondozásában!
S még nem mondtuk volna? Természetesen ezúttal is megnyerheted a könyv egy példányát, ha ügyesen és sikeresen velünk játszol! Csak jól vigyázz, mert nem enged a mélység!

Kiadó: Agave
Oldalszám: 240
Fordító: Török Krisztina
Megjelenés: 2014. március 6.

Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá?
Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed?

Amikor Carl kinyitja a szemét egy jéghideg tó partján, bátyjára éppen rácipzárazzák a hullazsákot. Carl kétségbeesetten kutat az emlékezetében: mi történhetett a vízben? Ám akármilyen kitartóan próbálkozik, semmire sem emlékszik. Aztán a mentőben az ismerősnek tűnő, gyönyörű lány rémülten sikoltozni kezd, amint megpillantja. Carl érzi, hogy a lánnyal együtt talán kideríthetik az igazságot, még mielőtt az szökőárként zúdul rájuk.

A fülszöveg olyan csábító volt, hogy az elolvasása után egyből neki akartam esni a könyvnek. Pár nap múlva ez meg is valósulhatott, és épp csak a szám nem habzott, amikor végre vissza tudtam vele húzódni a szobám csöndjébe. Hihetetlen, még mindig nem tanultam meg, hogy nem szabad hinni a fülszövegeknek, mikor annyiszor megtapasztaltam már, hogy nem mindig fedi azt, ami a könyvben olvasható.
Egy darabig semmi bajom nem volt ezzel. Az alaptörténet fantasztikus. Kicsit meglepődtem, hogy a főszereplő tizenöt éves, de nem panaszkodom, mert én nem néztem utána rendesen a könyvnek, másrészt ez nem is volt annyira zavaró. Mindent imádtam benne az elején. A leírást, a jelen időt, az E/1-et, a hangulatot. Ward remekül ábrázol, annyira hitelesnek tűnt minden. Ott voltam a helyszínen, mindent láttam, amit Carl is, átéreztem, amit ő. Nagyon jól bánik a szavakkal.

A könyv végig egyes szám első személyben, jelen időben van leírva, ráadásul tőmondatos, amitől általában a falra mászok, de itt most csak fokozta az elveszettség érzését. Arról nem is beszélve mennyire valódinak éreztem Carlt. Nem volt egy olyan gondolata vagy mondata sem, amire azt mondtam volna, hogy „egy tizenöt éves fiú biztosan nem mondana ilyet”. Tetszett az is, ahogy visszatértek az emlékei, valamiről beugrott neki egy régi esemény, és így mi is megismerhettük a történteket, összerakhattuk vele a kirakós darabjait.
Aztán ahogy fogytak a lapok, úgy kezdett egyre furább lenni a történet, és végül valami egészen másra futott ki a dolog, mint amire én számítottam. A közepe felé gyanakodtam, a végén meg már csak bosszankodtam. A kezdeti kellemesen induló krimi átcsúszott valami horrorfélébe, ami meg nem az én műfajom. Tudni kell rólam, hogy nem szeretem a horrorokat, mert félek tőlük, rosszul alszom, hetekig nyugtalan vagyok, valamint képes vagyok a legsablonosabb, legbénább horrortól is megijedni. Hát ettől nem féltem. Tudtam, hogy itt most félnem kellene, mert az író ezt akarná elérni, de nálam teljesen hatástalan volt.

Aki még nem tetszett, az Neisha karaktere. Nem véletlenül nem szeretem a lányok többségét a könyvekben. Tudom, hogy tizenhat éves, lány, és azt se tudja még, mit akar, de egyszerűen képtelen voltam követni a gondolatmenetét, logikát már nem is kerestem benne. Nem arról van szó, hogy meggondolta magát, mint minden normális tinédzser az ő korában, hanem mond valamit, két sorral később meg valami teljesen mást állít. Teljesen lényegtelen dolgokkal van elfoglalva egy életveszélyes helyzetben. Képtelen voltam kiigazodni rajta, úgyhogy később már nem is próbálkoztam vele.
Ezt leszámítva viszont nagyon tetszett a könyv első fele. A stílus és a hangulat végig fantasztikus volt, és számomra az a legmegdöbbentőbb, hogy tőmondatokkal ilyen hatást tudott elérni nálam. Nem életem legjobb könyve, viszont nem akar több lenni annál, ami. Egy kellemes délutáni olvasmány, amin lehet borzongani, kicsit elgondolkodni, és élvezni.

Kedvenc karakter: -
Ami legjobban tetszett: az első fele
Ami nem tetszett: a vége                                                         
Értékelés: 3,5/5


Neisha karaktere Carl szemén keresztül

Neisha gyönyörű és okos lány. Robbal járt még az incidens előtt. Szeretném, ha észrevenne engem is, és nem csak Rob kisöccsét látná bennem. Nem tudom, miért voltak együtt olyan sokáig, Rob folyamatosan morgott miatta. Egyszer láttam őket veszekedni, és Robbal mi is vitáztunk miatta. Neisha jobbat érdemel a bátyámnál.


Nyereményjáték

images (17).jpg
Szeretnéd megnyerni a könyv egy példányát? Töltsd ki az alábbi nyereménydobozt, válaszolj helyesen a feltett kérdésre, és máris részt veszel a sorsoláson, ahol boldog tulajdonosa lehetsz Rachel Ward könyvének az Agave Kiadó jóvoltából!

S hogy a kérdésben segítségedre legyünk, minden blogon elrejtettük a helyes válasz egy-egy betűjét, melyekből könnyűszerrel kirakhatod a jó választ!

Sok sikert kívánunk!

(A kiadó csak magyarországi postacímre vállalja a nyeremény postázását!)

a Rafflecopter giveaway



Akiket szintén nem engedett a mélység:

03.17. - Roni Olvas
03.18. - Bibliotheca Fummie
03.19. - Nem harap a…
03.20. - Könyvszeretet
03.21. - CB Olvas

Veronica Roth: A beavatott (Divergent 1.)

Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 440
Fordító: Logos

EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.

Szerettem ezt a könyvet. Hogy miért? Hát azt nehéz megmondani, de azért megpróbálkozom vele.
Elsősorban persze a világ miatt. Valamiért most nagyon rákaptam a disztópiákra, úgy tűnik, szeretem, ha minden kilátástalan és depressziós. Ez meg sem lep. Az alaptörténet tetszett, egyedi és eléggé diktatórikus, annak ellenére, hogy elsőre talán nem annak tűnik. De ha a felszín alá nézünk, láthatjuk, hogy semmi sem olyan szép és jó, mint ahogy tűnik.
Trist, a főszereplőt szerettem. Nem lett a kedvencem, mert valahogy egyik szereplőnek sem sikerült megfognia, de határozottan kitűnik a többi könyvek lányaitól, akik csak vinnyogni meg sipítozni tudnak. Ha nem is a legokosabb karakter, akivel találkoztam, de elég értelmes, erős, tud harcolni, és fejlődőképes. Komolyan, ez a legjobb benne, hogy míg az elején ilyen kis mit sem tudó kislány volt, határozottan fejlődött a végére, és nem nyafog, ha pisztolyt kell fogni valakire és megölni, mert ha valamit meg kell tenni, akkor azt meg kell tenni.

Innentől kezdve viszont az egész egy nagy sablon. Az, hogy disztópia, és egy elnyomott rendszerben élnek, amiről még ők maguk sem tudnak, hogy Trisről kiderül, valami nem stimmel vele, hogy ott van Négyes, aki elsőre zárkózott, és időnként bunkó. Mindez klisé.
Azt sem értem, miért vannak oda annyira Négyesért. A könyv háromnegyedéig elég kevésszer van jelen, és amikor mégis ott van, alig beszél. A könyv végén meg gusztustalanul elnyálasodik.
Egyetlen egy karakter sem lett a kedvencem, mert egyiket sem éreztem magamhoz közel, vagy egyikben sem volt meg az a valami, amiért én megszeretem őket. Tris jó esélyekkel indul, de egyelőre még ő sem került fel a listámra.
Szóval annak ellenére, hogy Veronica Roth egy új világot épített fel egy kevésbé szokványos főhőssel, mégis megmaradt a sablon keretein belül. És nekem mégis tetszett ez a könyv. Azért, mert magával ragad. Korábban nem szerettem az E/1-jelen idő kombinációt, de most már tudom, hogy miért annyira jó, főleg, ha az illető tud is vele bánni, márpedig Roth és a fordító is (mert lássuk be, ő is kellett ehhez) tudnak vele bánni. Nagyon be tud vonzani, amikor visszaemlékszem a könyvben történtekre, magam előtt látom a helyszíneket, az embereket, érzem az illatokat, és ez nagyon sokat nyom a latban. Hitelesen ír le majdnem mindent (Négyes nyálasságán kívül, az nem volt hiteles), nagyon jól érzékelteti az eseményeket, az érzéseket, a látványt. Emellett pedig nem fél rossz dolgokról írni. Nem fél embereket megölni, cselekedni. Ez is határozottan pozitív nálam.

Eddig úgy néz ki, nem ez lesz a kedvenc könyvsorozatom, de nem akarok semmit ilyen határozottan leírni, amíg nem olvastam a többi részt. Egy sorozat első kötetének megfelel, és kíváncsian várom a többi részt, amelyben remélem, több akció lesz látható, és remélem, hogy kilép ebből a sablonból. Mondjuk, tök jó lenne, ha minden szarrá menne, de kétlem, hogy ez fog történni. Aki szereti az ifjúsági disztópiát, az ezt se hagyja ki.
A film nemsokára a mozikban, természetesen megnézem, és nagyon ajánlom nekik, hogy ne rontsák el, ahogy azt mostanában szokták a YA-kkal.

Kedvenc karakter: Tris
Ami legjobban tetszett: a beavatási feladatok
Ami nem tetszett: Négyes a végén
Értékelés: 5/5

Richelle Mead: Dermesztő ölelés (Vámpírakadémia 2.)

Kiadó: Agave
Oldalszám: 306
Fordító: Farkas Veronika

Rose és Lissa nemrég kerültek vissza a Szent Vlagyimir Akadémiára, és az első rész után viszonylag nyugodtan folytatják a tanévet. Rose éppen egy fontos vizsgán esne át, amikor észreveszik, hogy egy striga csapat támadt egy királyi moracsaládra. A dolog szokatlansága megrémíti az egész vámpírtársadalmat. A karácsonyi szünetre az Akadémia tanulói a hegyekbe mennek egy mora síparadicsomba, hogy biztonságban legyenek, de a veszély ettől még nem szűnik meg.

Egyszerűen imádom Richelle Meadet, azt, ahogyan ír, ahogy bemutatja a dolgokat, és ahogy be tud szippantani a világába úgy, hogy a könyvön kívül ne érdekeljen semmi más.
Szeretem őt, mert megalkotott egy olyan főhősnőt, aki a YA világgal szembemenve nem nyafogós hisztizik, hanem cselekszik, odateszi magát, ha kell, és végül is azt csinálja, amire tanították. Rose szereti a barátnőjét, aki számára az első lesz mindig, nem számít, mi történik. Harcol és küzd, amíg csak lehet, akkor is, ha nincs a toppon, azt teszi, amit helyesnek vél, okos, és még remek humora is van. Emellett pedig fejlődik, tanul, nem ragad le egy tizenhét éves szintjén. De azért mégis egy szerelmes tini, ez pedig időnként előjön. Ettől lesz ő olyan hús-vér ember, hogy szinte látom magam előtt.

Szeretem Richelle-t, mert megalkotta Dmitrijt. Nem lesz a kedvenc férfi karakterem, de szeretem őt. Az antiszociális orosz isten, akiről kiderül, hogy annyira nem is antiszociális, és még beszélni is tud. Szeretem a higgadtságáért, a józan eszéért, a keménységéért, a kevés szellemes megjegyzéséért, és azért, mert tud gyengéd is lenni. Sajnos ebben a versenyben nálam nem tud első lenni, mert én már olvastam ezt a sorozatot, és tudom, hogy itt van Adrian.
Adrianért különösen szeretem Richelle-t. Nem véletlenül van fenn Adrian azon a nem is olyan hosszú képzeletbeli listán, amin a könyvbeli kedvenc férfikaraktereimet veszem sorra. Sok fiú van, akit szeretek, több fiú, mint lány, de arra a listára nem kerülhet fel mindenki, és kemények a feltételek. Amikor először olvastam, nem tudtam, hányadán álljak vele, nem ismertem a céljait, de egyből megszerettem. Az se érdekelt volna, ha nevetve égeti fel a világot, akkor is szerettem volna (sőt, talán még jobban, imádom a gonosz karaktereket). Elsőre sokáig fej-fej mellett haladtak Dmitrijjel, mert bár teljesen más személyiségük van, mind a kettejüket lehet szeretni, főleg, ha Rose fejében vagyunk. Aztán valami miatt (amit még nem fogok elmondani) végül Adrian mellé tettem le a voksom, mert hiába is tagadjuk, mégiscsak ő A pasi ebben a történetben. Akkor is, ha Rose Gyimkába van belezúgva. Ha valakinek jó a humora, már félig nyert ügye van nálam. Ha e mellé még lehengerlő a stílusa, már semmit nem kell csinálnia. Ha jól is néz ki, és olyan képességekkel rendelkezik, mint Adrian, az meg már csak hab a tortán. Imádom őt a szarkasztikus humora, a képességei miatt, és azért, mert végül is, ő is csak jót akar, akármit mondjon is. De nem ettől került fel a listámra, ez még önmagában kevés lenne. A hercegnő értékelésemben Magnus kapcsán szóba hoztam, hogy szeretem a sérült dolgokat. Talán itt még nem tűnik fel, nem lehet érezni, de én már elég jól ismerem őt, és tudom, hogy mennyire sérült ő is. Ez az, amiért számomra különleges lesz. A humorral és a lazasággal csak próbálja elrejteni, de ott van benne az a sérülékeny lélek, ami engem bizarr módon vonz.

Szeretem Richelle-t, mert olyan sokszínűek a karakterei. Annyi embert meg lehet szeretni ebben a regényben. Lissával még mindig egy kicsit hadilábon állok, de elismerem, hogy minden Rose-nak szüksége van egy Lissára. Christiant, Masont, Tását is nagyon szeretem, Jenine-t és Miát pedig meg tudom érteni.
Szeretem Richelle-t, a stílusáért, azért, hogy annyira benne tudok élni ilyenkor a könyveiben, a világért, amit teremtett, és hogy nem egy újabb sablonnal van dolgunk.
Szeretem Richelle-t, amiért nem fél megtenni dolgokat, amiért képes áldozatokat hozni, akkor is, ha fáj, és amiért képes volt másodszorra is megríkatni. Ezúttal sokkal jobban, mint első alkalommal.
Egyszerűen csak szeretem őt.

Kedvenc karakter: Rose, Adrian
Ami legjobban tetszett: az utolsó 40 oldal
Ami nem tetszett: -                                                                 
Értékelés: 5/5

Mark Helprin: Téli mese


A Blogturné Klub újra turnéra indul, ezúttal egy varázslatos történetet szeretne bemutatni nektek 8 bloggere segítségével. Az értékelések mellett a már megszokott játékot is elhoztuk nektek, illetve érdekességeket tudhattok meg a könyvről, az íróról és a könyvből készült filmről is.

Kiadó: Libri
Oldalszám: 632 oldal
Fordító: Falvay Mihály

Az 1900-as évek első évtizedének New Yorkjában egy téli reggel Athansor, a csodálatos képességű fehér ló megmenti a rokonszenves csirkefogó, Peter Lake életét. A jobb sorsra érdemes betörő, aki mindemellett a modern kor gépeinek mestere, szakadatlanul menekülni kényszerül a Kurtafrakkosok bandája elől.
A Téli mese szövevényes története átível az egész huszadik századon. A filozofikus szépségű regényben bármi megtörténhet – s meg is történik egy apokaliptikus hóvihar után.
Helprin végigkalauzol minket a zajos huszadik századon, háttérben a folyton változó, delejesen vonzó, nyüzsgő New Yorkkal. Szereplői szinte mindannyian egy jobb világ megteremtésének szentelik az életüket. Várva, hogy az ezredfordulón pusztító tűzvész után beköszönt az aranykor az Igazságosság Városában.
A Téli mese 1983-as megjelenése óta méltán vált kultuszkönyvvé szerte a világon.
A Téli mese kalandos története megihlette a filmkészítőket is. A csodálatos regényt Jennifer Conelly, Will Smith, Colin Farrell és Russell Crowe főszereplésével mutatják be a mozik világszerte.
Mark Helprin (1947) amerikai író, esszéista, újságíró. New Yorkban született művészcsalád gyermekeként. Szolgált a brit kereskedelmi flottánál és az izraeli hadseregben. A Wall Street Journal, a The New Yorker és a The New York Times újságírója. Novelláskötetek, regények és gyermekirodalmi művek szerzője.

Figyelmeztettek, hogy ez nem egy könnyű olvasmány, tele hosszú leírásokkal, barokk körmondatokkal, nekem meg erre az volt a válaszom, hogy jó, azt úgyis szeretem. Mert tényleg. Amire először eszembe jut erről a könyvről az, hogy gyönyörű. Nem maga a történet, hanem a stílus.
A borítóra az van írva: „Ez nem egy igaz történet. Ez egy szerelmes mese.” Ezzel egyetértek, de kiegészíteném azzal, hogy ez egy felnőtteknek szóló mese, és fiataloknak nem is nagyon ajánlom. Nem azért, mert olyan lenne a témája, hanem mert annyi leírás van benne, hogy aki még nem olvasott szépirodalmat, az igencsak küszködhet vele. Mese ide vagy oda, ez bizony szépirodalom.
Hát én személy szerint szeretem, ha jól meg van írva, ez pedig abból való. Csorgott a nyálam (képletesen) az oldalas leírásoktól, a táj részletes bemutatásától, a hasonlatoktól. Magam előtt láttam a havas New York-i utcákat, parkokat, és bár eddig nem nagyon vágytam oda, most már ezt a várost is felteszem a képzeletbeli „muszáj meglátogatni” listámra.
Az eleje nagyon tömör, minden szereplő életét a legapróbb részletekig megismerjük, és egy darabig nem is értettem, mire jó is ez, de végül összefutottak a szálak, és minden a helyére került. A könyv négy részre van osztva, és időnként újra lelassulnak a dolgok, amikor egy-egy új szereplő feltűnik, de a cselekményszál felvétele után csak úgy fogytak a lapok, mikor olvastam.

Egy bizonyos rémesen rossz film miatt (aminek a címét nem mondom meg) ellenérzéseim voltak a lovakkal szemben, és bár azt a filmet hónapokkal ezelőtt láttam, az élményt azóta sem hevertem ki. Most kénytelen voltam ezt félretenni, és meglepődve tapasztaltam meg, hogy a végére mégiscsak megszerettem Athansort. Szeretem én a lovakat, csak nehezen léptem túl ezen az életre szóló filmélményen.
Persze a leírás csak egy része (jó nagy része) a könyvnek, van benne humor, akció, és elgondolkodtató tanulságok is. Az egyik fejezet olvasásakor konkrétan végig vigyorogtam olvasás közben. Magam előtt láttam a szereplőket, ahogy ott vannak a házban, teszik a dolgukat, és nem bírtam megszabályozni az arcizmaimat.

Szerettem Peter Lake-et, mert elsőre talán nem tűnik túl pozitív karakternek, de ahogy olvasunk róla még többet és többet, megváltozik a véleményünk, a cselekmény előrehaladtával pedig ő maga is fejlődik. Kedvencem az ő története volt Beverlyvel, mert szerintem nagyon szép, ahogyan és amit ők átéltek egymással, még akkor is, ha ebből nem kapunk sokat.
Másik kedvenc párosom Virginia és Hardesty, akik olyanok, mint két fiatal az 1900-as évek elejéből, holott akkor már közeledünk a harmadik ezredfordulóhoz. Hardesty története gondolkodtatott el leginkább, karakterek szempontjából az övé tetszett a legjobban.

Amit a negatív oszlopba írnék, az a hosszúság. Nagyon hosszú ez a könyv, és ezzel alapvetően nem is lenne baj, hiszen ez nem egy két napos olvasmány, lassan kell vele haladni, viszont főleg a vége felé én igencsak siettem, így voltak dolgok, amelyek felett elsiklottam, és ezt sajnálom. Több időt kellett volna erre hagynom. Valamint nem érzem a végén azt, hogy akkor itt most minden meg lenne oldva. Ahogy haladtam, nem értettem, hova akar ez kifutni, vagy mi lesz belőle, és noha le van zárva, mégis úgy gondolom, valami még hiányzik, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Lehet, ez annak is a hibája, hogy siettem vele, de számomra mégis minden olyan hirtelen történt.
Mindenképpen újra fogom máskor is olvasni, mert még mindig beleborzongok egyes mondatok gyönyörűségébe. Aki szereti a terjengős leírásokat, azoknak mindenképpen ajánlom.

Kedvenc karakter: Peter Lake
Ami legjobban tetszett: az Istennő a kádban című fejezet egy az egyben
Ami nem tetszett: a vége                                                         
Értékelés: 4/5

Idézetek a könyvből

„Manhattan, ez a magas, keskeny és módfölött reményteljes birodalom teljes súlyával zuhant Peter Lake-re: hatalmas, tökéletlen, acélvázas palota százmillió szobájával, kertjeivel, medencéivel, ösvényeivel, folyók ölelte rakpartjaival. A szigeten épült ezertornyú palota, amelyet nyújtózó hidak kötnek össze a többi szigettel meg a szárazfölddel, valójában védtelen volt. Befogadott szinte mindenkit, aki beléje kívánkozott, s nagyobb lévén minden egyébnél, meghódítani nem lehetett, legföljebb erőszakkal beléhatolni. Az újonnan jöttek, a behatolók, de még maguk a régi manhattaniek is úgy összezavarodtak a szigetpalota sokrétűségétől, változatosságától, hiúságától, brutalitásától és kecsétől, hogy szem elől tévesztették, micsoda is valójában. Pedig hát egyszerű szerkezet, szépségesen tagolt, kellemes és szeretni való, a képzelet rendhagyó méhkasa, minden házak legnagyobbika.”

„Jobbfácán meg is mondta, az ügyvédnek az a mestersége, hogy nyakatekert szavakkal elkábítsa az embereket, és megfaroljon a vagyonukkal.”

„Valami azonban mégis megváltozott, vagy tán most volt változóban. Mindig változik minden, tekintet nélkül arra, hogy szeretjük-e jelenvaló dolgainkat vagy sem. Megváltás csak az volna, ha ez a kavargás és örökös újjáformálódás jelentene is valamit.”

„Nem szükséges, hogy higgy nekem. Nem baj, ha nem hiszel. Az igazság szépsége éppen abban áll, hogy nem kell kinyilatkoztatni, nem igényli, hogy higgyenek benne. Lélekből egyenest lélekbe hatol, örökké változtatja a köntösét, de mindig önmagával azonos. Én láttam, és egy nap talán te is meglátod.”

„Azt mondja, a könyv megállítja az időt. Szerintem bogara van neki. (Mert kipróbáltam ám, odatettem egy könyvet a vekkerem mellé, de annak esze ágába se volt megállni!)”

„Nincs igazság, mondotta. Pedig bizony van. Csak oly magasan és annyira szövevényes módra, hogy aki meg akarja érteni, annak magát a szépséget kell értenie, mert a szépség az elfogultság nélküli igazság.”

„A kritikus nem épít, nem fedez föl semmit. Amit tesz, az csak annyi, hogy igent vagy nemet mond… és jól megbonyolítja a dolgokat. (Persze nem a könyvkritikusokról beszélek. Őnáluk csak az angyalok jobbak.)”

„Tudják ők azt jól, hogy igazság és hazugság közel van egymáshoz, s hogy a kettő között nagy szépségek rejtőznek.”

Nyereményjáték

A Téli mese egy lenyűgöző fantáziával megírt, varázslatos és romantikus történet. Ebből kifolyólag olyan játékkal készültünk nektek, melyben szükség lesz a ti fantáziátokra és ügyességetekre is.
Minden állomáson találtok egy a könyvhöz vagy filmhez kapcsolódó kérdést. Ám hogy könnyítsünk a feladatotokon, a megfejtések betűjeleit kiemelve elrejtettük a bejegyzésekben. Vigyázzatok, lehet, hogy cselesek voltunk és összekevertük őket! :)

A nyeremény ezúttal sem marad el! A játék végén kisorsolunk egy-egy példányt a Libri Kiadó által felajánlott 3 darab Téli mese könyv egyikéből. (A postázás csak Magyarország területén érvényes!)

Feladat:
1. Balról jobbra (vízszintesen) haladjatok a keresztrejtvényben.
2. A 2., 3., 5., 6., 8. állomáson több szóból áll a megfejtés.
3. Minden nap elküldhetitek az aznapi megfejtést, így plusz esélyekkel gyarapodtok.
4. A pirossal kiemelt rész megfejtése éri a legtöbbet.



a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
Március 3   - KellyLupi olvas (értékelés + film kontra könyv)
Március 5   - Roni olvas (értékelés + filmes szereplőgárda kontra könyves karakterek)
Március 7   - Bibliotheca Fummie (értékelés + idézetek)
Március 9   - MFKata gondolatai (értékelés + trailer)
Március 11 - Dreamworld (értékelés + zenelista)
Március 13 - Deszy könyvajánlója (értékelés + fehér ló jelentése)
Március 15 - Always Love a WildBook (értékelés + back story)
Március 17 - Könyvgalaxis (értékelés + az íróról)

George R. R. Martin: Sárkányok tánca (A tűz és jég dala 5.)

Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 1152
Fordító: Novák Gábor

Hát ez nehéz volt. Egész januárban Westeroson éltem, a harmadik és negyedik könyvet egymás után végeztem ki, köztük pedig ledaráltam a sorozatot is. Nagyon jó volt elveszni Martin világában, és mikor elkezdtem az ötödik részt, attól féltem, egy hét alatt elolvasom ezt is, mint a többi részt, és kész, vége, nincs több, én pedig a szenvedéstől vinnyogva kaparni fogom a falat, mert kizárt, hogy egy-két éven belül jöjjön a következő rész. Hát nem így lett. Kiderült, hogy a könyvtúladagolásnak is vannak káros mellékhatásai, mert van olyan könyv, amit túl lehet adagolni. Ez például pont ilyen.
Elkezdtem lelkesen olvasni, örülve, hogy végre lesz sok Jon meg Tyrion, de még Danynek is örültem, de aztán egyre kevesebb időm maradt olvasásra, és igazából annyira nem is rohantam a könyvért, hogy csak még egy fejezetet elolvassak.
Martin az az író, akit nem lehet nagy dózisban olvasni, mert túl sok és túl tömör. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgaink, mert tudom, hogy oda lettem volna ezért a részért, ha hagyok szünetet két kötet között. A könyv végére egészen belelendültem, és aztán már jól haladtam is, csak az elején volt kicsit küszködős.
Ha a hangulatomat leszámítjuk, még mindig egy remek könyv, sorozat, nagyon jó a világ és a stílus is. Szóval csak a szokásos.

Na de nézzük a lényeget, a karaktereket. A legtöbb karakter rengeteget változott, és nem tudom eldönteni, ennek örüljek-e. Persze azért nehezményezném, ha nem így lenne, hiszen mindannyian olyan sokat éltek meg az első kötet óta, a fejlődésük indokolt és kényszerű dolog.
Jon volt eddig az egyik kedvenc szereplőm, és még mindig ő az, csak alkalmazkodnom kell hozzá. Régen azért szerettem, mert olyan aranyosan tudatlan volt még, egy kivetett kisfiú, akit fattyú mivolta miatt kinéztek, de megtanult erősnek lenni. Hát ebben a kötetben fel kellett nőnie, amit meg is tesz. Noha még benne van a fiú, akivel találkoztunk az elején, elnyomja, mert nem tehet mást. Ahogy ő sem, úgy én sem vagyok biztos, hogy a döntései jók, de ez majd ki fog derülni, ha itt lesz az ideje. Örülök, hogy felnőtt a feladatához, de azért hiányzik belőle a kisfiú.
Tyrionnal is elég sok dolog történt, és ő alapjában véve ugyanolyan, mégis kicsit megtört. Még mindig nagyon okos, és imádom minden egyes mondatát, mert egyszerűen zseniális, de az események folyama után ő sem lehet már az, aki egykor volt.

Danyt a könyv végére kezdtem megszeretni, ami kicsit fura, de hát ő is tanul, kezdi abbahagyni a kislányos nyafogást, és úgy viselkedni, mint egy felnőtt nő. De csak a könyv végére jutott el odáig.
Azt hiszem, Arya tapasztalta eddig a legtöbbet, de neki van „mestere” is, aki sok mindent megtaníthat neki.
Igazából, ahogy végigmegyek a szereplőkön, egy olyat sem tudok mondani, aki ne változott volna. A legtöbbjüknél pedig azt sem tudom megállapítani, ettől most jobban kedvelem-e vagy sem. Martin fura egy ember.
A végét külön ki kell emelnem. Nem lövök le semmit, de azt elárulom, hogy nem csak egy függővég van, hanem körülbelül az összes karakternél függővéget hagyott természetesen, és szerintem Jonnál a legszemetebbet, úgyhogy most évekig gyötrődhetek rajta, mi történt vele. Most már hivatalosan is kijelenthetem, hogy Martin a világ legszadistább írója, akit imádok gyűlölni és utálok imádni. Mert ő már csak ilyen.
Ezt a részt mindenképpen újra fogom olvasni, hogy rendesen elmerüljek benne, de az tuti, hogy csak a hatodik rész megjelenése előtt, mert különben beleőrülnék a várakozásba. Addig meg próbálok amnéziát kapni, mert akárhányszor eszembe jut, hogy zárta le, valakit megütnék. Leginkább őt.

Kedvenc karakter: Jon, Tyrion
Ami legjobban tetszett: a vége (akármennyire szemét is, akkor is zseniális)
Ami nem tetszett: hogy nem tudtam rendesen beleélni magam, és sokáig tartott (ez az én hibám)   
Értékelés: 5/5