On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (Calderon 2.)

A fülszöveg:
Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.
Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.
Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…
Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.
Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?
Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?
Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.
A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.
Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?
De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?
A Calderon, avagy hullajelölt kerestetik várva várt folytatása.

Sokáig ültem a gép előtt azon gondolkozva, hogyan is nyissam meg az értékelést, mert semmi értelmes nem jutott eszembe. Hát még most sem vagyok a helyzet magaslatán. Nem azért nehéz erről a könyvről írnom, mert tetszett, hanem mert úgy érzem, nem tudom rendesen kifejteni, miért is.
Közvetlenül a Scar után vágtam bele, még kicsit annak a világában voltam, úgyhogy sokáig csak az járt a fejemben, hogy ez nem a Scar. Az első résszel is csak annyi volt a problémám, hogy kevés nekem benne a tudomány annak ellenére, hogy sci-firől van szó, valahogy nem éreztem teljesnek a világot. Aztán ahogy Taina és Calderon először találkoztak, ott bekattant valami, és elkezdtem önmagában élvezni az egészet, nem hasonlítgattam folyton a Scarhoz. Habár mind a kettő sci-fi, teljesen más műfaj. A Calderon sokkal könnyedebb, humorosabb és kikapcsolóbb.
A második rész majdnem kétszer olyan hosszú, mint az első, és szerintem sokkal izgalmasabb is. Az akció mellett nem hiányozhat a humor és a dráma sem. Őszintén, totál hülye vagyok a politikához, úgyhogy itt sem értettem mindent, főleg, hogy nem is emlékeztem mindenre az első részből. De azért csak sikerült a végére összerakni a dolgokat. Ami nekem hiányzott az első részből – a részletek, azok az apró dolgok, amitől a világkidolgozás teljes lesz – most benne volt, és ez határozottan élőbbé tette az egész történetet.

Karakterek közül természetesen Calderont szerettem meg legelőször, őt már az első részben a szívembe zártam. Több ő annál, hogy egy humoros nemes, aki a szabályokkal szemben megy. Főleg a Tainával közös jelenetekben láthattuk, milyen is ő. Nemcsak, hogy egy nagyon okos úriember, de egy igazi lovag. Még ha néha nem is ezt mutatja. Na meg persze ott van a lehengerlő stílusa, amivel bárkit levesz a lábáról. Tainát is megszerettem. Kemény, erős, okos nő, de megvan benne a nőiesség is, és az a naivitás, ami néha a nemre jellemző, ha férfi van a képben. Nem csak őt, hanem a japán kultúrát is, amiből jött, bár már eddig is szerettem, de annyira jó volt részletesebben olvasni róla. Látszott rajta, On Sai mennyire utána nézett a dolgoknak.
Meglepett, mennyire meg lehet szeretni egy tárgyat, de konkrétan az egyik kedvenc szereplőm lett Zorach, Calderon kardja. Persze kicsit más ez, mintha egy sima kard lenne, hiszen minden kardnak személyisége van, de hihetetlen volt, hogy egy fegyver reakcióin nevettem. Mintha csak egy ember lenne.

Az egész Békanyál legénységét imádtam és Oregont is, természetesen elsősorban a humor miatt, de a főbb karakterek közül is mindenkinek megvolt a maga stílusa, nem papírmasé karakterekkel találkoztam, hanem igazi emberekkel. Ó, és Ibrahim. Róla nem beszélhetek bővebben, mert akkor kénytelen lennék spoilerezni, amit meg nem akarok, de elmondom, hogy szerintem ő egy zseni.
Ami csavar volt, azt nagyon hamar kitaláltam, de igazából ez nem baj, maga a könyv sem olyan, hogy kellenének bele a nagy csavarok. A végét kicsit összecsapottnak éreztem. Ment az akció, aztán egyszer csak minden megoldódott, én meg csak pislogtam, mint nyuszi a fűben, hogy ez most hogyan és miért történt. Olyan érzésem volt, mintha ötszáz oldal után úgy döntöttek volna, hogy most már elég hosszú, ezért le kell zárni. Persze azért tetszett maga a cselekmény, a legvége, csak a felvezetéssel voltak problémáim.
Különösen odavoltam azokért a jelenetekért, amikor úgy tűnt, most valami sablon romantikus nyálas dolog jön, de On Sai fogta ezeket a jeleneteket, és teljesen kifordította önmagukból, úgyhogy végül abszolút váratlanul értek véget.

Kedvenc részeim persze Calderon, Taina és Zorach között játszódtak, ők hárman verhetetlenek, de összességében az egész nagyon tetszett (a címbe is beleszerettem). Most pedig bajban vagyok kicsit a csillagozással, mert ha a Scarnak ötöt adtam, ennek már nem adhatok annyit, de azért annyira rossz sem volt, hogy egy teljes felet levonjak… Szóval 4,75.
Akik szerették az első részt, ezt biztosan imádni fogják.
A recenziós példányért hálás köszönetemet küldöm a Könyvmolyképző kiadónak.

Kedvenc karakter: Taina, Calderon, Zorach
Ami legjobban tetszett: Taina-Calderon-Zorach beszélgetések
Ami nem tetszett: a lezárás előtti események gyorsasága
Értékelés: 4,75/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 508 oldal

Lámpagyújtás 2013

Annyira elhúzódott az idei Lámpagyújtás szervezése, hogy azt hittük, végül nem is lesz az egészből semmi. De mégis sikerült helyet találni, és ujjongva örültünk, hogy lesz helyszín az Árnyvadásztalihoz is, és még egy meglepetésvendég is jön.
Számomra az egész ott kezdődött, hogy nővérem elküldött az ajándékért, amit barátnőjének rendelt. Elhoztam neki, mert jó fej vagyok, és addig is tudtam olvasni a Calderon 2-t a metrón, meg akkor már úgy voltam, hogy visszafelé benézek a Bálnába, mert nem nagy kitérő, és meglátogatom a Lámpagyújtást. Nővéremnek mondtam, hogy majd valamikor hazaérek, ő meg mondta, hogy hív, ha kell neki a cucc, úgyhogy tudtam, hogy valamikor haza kell érnem, de végül is ráértem. Odaérve még folyamatban volt a kipakolás, rendezkedés, én meg gyorsan fel is fedeztem a Bane krónikák első két részét, és megcsodáltam a drágaszágokat. Tapiztam, szagoltam, simogattam, olvasgattam, szóval csak mint jó könyvmoly, úgy viselkedtem. Aztán befutott Deszy, és elkezdtünk bandázni. Elsősorban könyvekről esett szó, de beszéltünk mindenféléről. Szilvi és Csilla tartotta a frontot, amikor megrohamoztak minket a vásárlók (igazából nem volt vásárlóroham), a nap végére pedig sikerült mindent elrendezni és kicsit dekorálni is. Kértek minket, maradjunk nyolcig, de Deszyvel határozottan állítottuk, hogy dolgunk van, és majd mennünk kell, végül olyan jól elbeszélgettünk, hogy nyolckor úgy rugdostak ki minket, szóval mégiscsak maradtunk. Féltem, hogy nem érkeznek meg a Bane krónikáim szombat reggelre, mert kedden megrendeltem őket, de mire este hazaértem, már ott várt a csomag a konyhaasztalon.
Rohantam haza, mert Ramóna ajándékát meg akartam csinálni, egész héten nem jutott rá időm, végül csak éjfélkor tudtam nekiállni. Alecet rajzoltam neki, mert már nyáron megígértem, hogy kap tőlem. Szerintem rémes lett (nem, nincs róla képem), de örült neki, én meg annak, hogy ő örül neki.

Szombaton Adri (Spirit Bliss) dedikálására oda akartam érni, úgy volt, hogy 11-kor találkozunk Ramónával a metrónál, ehhez képest, ő fél egy fele esett be a helyszínre, én meg körülbelül 11-kor indultam el itthonról. Éljen a pontosság. Futottam egy kört, beszélgettem Beával (On Sai) a Scarról, elmondtam neki, hogy Deszy beavatott egy titokba, és most meg fogok őrülni, míg kijön a következő rész. Adrival és Zsuzsával is sikerült kicsit beszélgetnem, aztán már kezdődött is az Árnyvadász találkozó. Először bemutatkoztunk, mint az anonim alkoholisták csoportjában, aztán következett a kvíz, amit én állítottam össze, és azóta csak „szadikvíz” néven emlegetik. A Pokoli szerkezetekből kérdeztem, és én meg voltam róla győződve, hogy könnyebb lesz, mint ami az első Árnyvadász találkozón volt, ott a Végzet ereklyéiből kérdeztem. Állításuk szerint nehezebb volt, annyira, hogy Deszy három kérdés után ki is szállt. Talán mégis nehezebb lett, a 35 pontból csak egy valakinek lett 20 feletti pontszáma. Büszke vagyok magamra.
A kvíz után fényképezkedtünk, beszélgettünk, majd megérkezett Kamper Gergely, a Cassandra Clare könyvek fordítója. Szegényt egyből lerohantuk, csoda, hogy nem görcsölt be a keze, annyit írt. Mondta, hogy zavarban van, és hogy olvashatatlanul ír, de azért mindenkinek mindent dedikált. Mikor elfogytak a könyvek, leültünk köré a padokra, földre és beszélgettünk. Vagyis inkább ő beszélt, mi meg beleszóltunk, amikor levegőt vett. Nagyon sokat tud beszélni, de én örültem ennek, mert rengeteg érdekes dolgot mondott. Főleg a fordításról és a szerkesztésről, de úgy általában minden szóba került. Persze a fő téma mégiscsak Cassie könyvei voltak. Megtudtam például, hogy ő is jobban szereti a Pokoli szerkezetek sorozatot, mint a Végzet ereklyéit, és hogy neki sem tetszett A hercegnő epilógusa, akárcsak nekem. Azt mondta, jobban szerette fordítani is a TID-t (The Infernal Devices), én meg elmondtam, hogy szerintem ez meg is látszik. Elmeséltem, hogy A hercegnél jöttem rá, mennyire jó fordító ő, mert átjön a hangulata az egésznek, és ehhez azért már tudni kell.
Később bevonultunk az asztalhoz, ahol már csak hárman maradtunk dedikálatlan könyvekkel, mi elhoztuk az összes Cassie könyveinket, és mikor kupacokba lepakoltuk őket Gergő elé, ő csak sóhajtott egy nagyot. Aztán nekiállt írni. Azt mondta, ha már ennyire elvetemültek vagyunk, válasszuk ki a kedvenc kötetünket, és abba valami egyedit ír. Én A hercegnőt választottam, és kértem bele egy Magnus Bane-t. Gergő nem tud rajzolni, ezt el is mondta, szóval pálcikaMagnust kaptam, de annyira jó lett. Nagyon örültem neki, hogy találkozhattunk, Gergő jó fej, annyi könyvet aláírt, és megtudtam érdekes információkat is. A dedikálás végeztével még kicsit maradtunk Ramónával, beszélgettünk, aztán mi is felöltöztünk, hazaballagtunk.

Vasárnap Kemese Fannihoz néztem be, végre most már alá van írva a Pippám is, úgyhogy boldog lehetek (mert nyilvánvalóan eddig csak ez az egy dolog állt a boldogságom útjában). Persze ott ragadtam aztán, segítettem Szilvinek és Beának, én voltam a játékmester az Éhezők viadalán aranybékás játékban. Sokat beszélgettem Beával, elsősorban persze a Scarról és a Calderonról, de azért nem kizárólagosan csak erről. Bea folyton köhögött, én pedig felajánlottam, hogy főzök neki levest meg teát, ha beteg lenne, csak írja meg a Scar folytatását (az ajánlat még mindig él). Megint sikerült zárásig maradnom, senki nem akart kirugdosni vagy hazaküldeni, én meg jól éreztem magam.
Nagyon elfáradtam a három nap alatt, pedig én még csak nem is dolgoztam. De jól éreztem magam, és nagyon örülök, hogy végül mégis összejött a Lámpagyújtás.

Könyvbemutatón jártam #2

Ha az ember egy könyvbemutatón vehet részt, mindig új élményekkel gazdagodik, akár első-, akár sokkönyves szerző a házigazda. Így volt ez ma is, mikor Lovranits Júlia - Amrita_noita - Lea és a viharbanyák című meséjének bemutatójára látogattam. 
Elsőként érkeztem a Kispesti Művelődési Házba, mivel közel lakom, még a szerzőt is megelőztem, a vendégekről nem is szólva, de nem jelentett számomra problémát. Tudtam, másnak egész Budapesten át kell vágnia, így olvasással ütöttem el az időt, míg meg nem érkezett mindenki. Kipakoltunk, dekoráltunk, finom sütit kóstoltunk, majd végül kezdetét vette a beszélgetés.
A mindannyiunkat érdeklő kérdéseket Sohonyai Edit írónő tette fel, Júlia pedig lelkesen mesélt. Beszélt a gyermekkoráról, arról, miért szereti a boszorkányokat, mi ihlette meg, hogy róluk írjon könyvet; anyukájáról, akitől mindig boszorkányos meséket szeretett hallani; szerető otthonáról, mely egyúttal a történet színhelyének is otthont ad, és a könyv megszületésének folyamatáról.
Nem pusztán kérdéseket és válaszokat hallgattunk, hanem igazi meséket. Egyáltalán nem éreztem Júlián, hogy félne, vagy izgulna, mint azt más első könyves szerzőknél tapasztaltam, folyamatosan és lelkesen mesélt. Gondolom, nagy tapasztaltra tett szert a közönség előtti szereplésben munkája során. Júlia ugyanis a Magyar Madártani Egyesületnél oktatási munkatárs. Azt is látni lehetett rajta, hogy szereti a munkáját. Öröm volt hallani, milyen lelkesedéssel beszélt az állatokról, főleg a madarakról. Ennek köszönhetően én is kedvet kaptam a madárleshez.
Oktatási munkatársként nem csak terepi munkát végez, hanem gyereknek tart előadásokat, történeteivel a természet szeretetére tanít. Ám nem csak a gyerekeket bűvöli el, hanem a felnőtteket is. Korábban is volt már szerencsém részt venni egy előadásán, melyen engem is ugyanúgy elvarázsolt, mint a körülöttem ülő kiskorúakat.
A könyv is ebben a varázslatos stílusban íródott. Elbájolta azt a nyolcéves kislányt, és a felnőttet is, akik előolvasásra megkapták a mesét. Júlia elmondta azt is, hogy bár a könyv a bíbor pöttyös sorozatba került (mely a 11-14 éves fiataloknak szóló könyveket gyűjti csokorba), jobban szeretné, ha a borítón az állna: 8-99 éves korig. Persze a tanulság életkorfüggő, ám ez a jó könyv legfőbb ismertetőjegye: akárhány éves vagy, mindig ad valamit.
A történet alapvetően a felnőtté válásról szól. Lea, ahogy annak idején Júlia, felteszi a kérdést: most, hogy 14 éves lett és megkapta a személyijét, el kell tenni a babáit is? Persze az idősebb korosztály nyilván más mondanivalóval fog találkozni, más miatt szereti meg a könyvet.
A beszélgetést két felolvasás színesítette, melyek során Kovács Marianna, mesemondó és Deák Adrienn, a Tolkien Társaság munkatársa olvastak fel. A délután folyamán a háttérben végig Júlia rajzait láthattuk. Ezek sajnos a könyvbe nem kerültek be, ám örülök, hogy az esemény keretei között megcsodálhattam őket. A bemutatást követően közelebbről is megismerhettünk a díszvendéget: Frugilegát. Ő a történetben szereplő egyik boszorka, aki Júlia anyukájának és  az ő varrótudományának köszönhetően kelt életre, s csendben vett részt az eseményekben. Megkóstolhattuk a boszorkányujj süteményt, ami rémisztő kinézete ellenére igen finom volt, majd Júlia dedikálta számunkra a könyvpéldányainkat.
Ez a könyvbemutató egészen más hangulatú volt, mint amelyeken eddig részt vettem. Bár sokan voltunk, a terem nem telt meg zsúfolásig, nagyon családias hangulat uralkodott. Különleges volt, saját varázslatos hangulattal, és nagyon örülök, hogy részt vehettem rajta.

On Sai: Scar (Szivárgó sötétség 1.)

A fülszöveg:
Scar körül sok a titok.
Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.
Artúr körül sok a halál.
Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.
Don körül nagy a csend.
A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.
Lucy körül nagy a rend.
Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.
Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.
A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

Korábban már olvastam On Sai-tól, a Calderont, szóval tudtam, hogy ez is jó lesz, főleg azután, hogy többen is említették, én ezt szeretni fogom (igazuk lett). A Calderonból hiányzott nekem az az igazán hard sci-fi, az egész világnak a tudományos része, de mikor találkoztam az írónővel, megnyugtatott, hogy a Scarban több lesz ez a rész, én pedig már akkor tűkön ültem, hogy mikor olvashatom végre. Most meg, hogy már túl vagyok rajta, azon gondolkodom, hogy mit írjak róla, mert nem csak két szóban kéne kifejteni, miért is imádtam én ezt ennyire, de ez nehéz.
Egyrészt persze a stílusért és a sok humorért. Annyira jól meg van írva, E/3, amit azért szeretek, mert teret ad a sok-sok leírásra, amiből van is bőven. Gyönyörű tájleírások, szereplők ismertetése, a múlt elmesélése, mind-mind lenyűgöző. Azt hittem, kell majd pár oldal, mire rájövök, mi micsoda, de az első oldalban belecsöppentem a világba, és úgy éreztem, én itt már tudok mindent, annak ellenére, hogy voltak azért idegen dolgok, de ennek örültem. Maga a stílus is nagyon szórakoztató, a négy főszereplő között változnak a nézőpontok, és mindegyiknél kicsit más az elbeszélés. Nem tudnám megmondani pontosan miben más, mert a szóhasználat, a mondatszerkezet, minden ugyanaz, a hangulat mégsem.

Másrészt a karakterek miatt. Scar körülbelül öt oldal alatt belopta magát a szívembe, és kényelmesen be is fészkelte magát oda, mostanáig ki sem jött, de legalább szerzett maga mellé néhány barátot. Scar tipikusan az a lánykarakter, akiért én odavagyok. Megvannak az elvei, és ezt nem is dobná el magától, erős, harcos, de közben mégis lány. Nem megy át sem egy érzelemmentes harcrobotba, sem egy tesztoszterontól fűtött fiúba, hanem megmarad annak a lánynak, akit megismertünk az elején. Emellett pedig rendkívüli humorral van megáldva. Dont is hamar megkedveltem. Mindig is szerettem a lázadókat, Don pedig az egyetlen az egész mentáltársadalomban, aki felismeri, mi nem működőképes a rendszerben.
Talán Artúr fejlődött a legtöbbet az egész regényben. Amikor elhagyja szülőbolygóját, rájön, hogy a világ sokkal nagyobb és kegyetlenebb, mint ahogy ő az gondolta. Ekkor kinövi a gyermeki naivitását, ahhoz, hogy túléljen, gyorsan fel kell nőnie. Chester, a Gyerekcsászár szerintem a legérdekesebb karakter. Mindig más arcát mutatja, és sokáig ki sem derül, pontosan ki ő, mit csinál és miért. Ő a legzseniálisabb az egész regényben. Lucy volt az egyetlen a főszereplők közül, akit nem kedveltem meg. Mindent rendszerez, mindent kiszámol, és szereti a kerek, egész számokat. Nekem ez túl sok szabály az én rendetlen természetemmel.

A világfelépítés a legapróbb részletekig ki van dolgozva, el sem tudom képzelni, hogy tarthat valaki ennyi mindent fejben. Még csak azt sem, hogy találhat valaki egy egész univerzumot így. Minden passzol, logikus, meg van magyarázva, nekem már felfogni is sokáig tart. Mindezt az teszi élővé, hogy időnként kapunk meséket, részleteket a múltról, ami nem feltétlenül a legizgalmasabb a regényben, de hozzájárul, hogy megértsük az egész világot, lássuk az összefüggéseket.
A kedvenceim a könyvben mégsem ezek (Scar kivételével, ő felkerült a kedvencek listájára), hanem Isten. Isten léte tény, Don érzékeli, Scar beszélget vele, mégis a hit ugyanúgy van jelen, ahogy mindenhol a világon. Tudjuk, hogy létezik Isten, vagy legalábbis valami magasabb entitás, mégis választást ad nekünk a könyv. Nem tukmálja ránk a hitet, hanem elmagyarázza, mi pedig dönthetünk. Nem térít, csak tanít. A karakterek szemén keresztül többféle nézőpontból vizsgálhatjuk meg, és az az érdekes, hogy mindegyik karakter Isten miatt fejlődik. Látjuk, hogy a cselekmény folyamán hogyan változnak meg ők a hitükön keresztül. Ateistaként nagyon érdekes volt ezt így végigkövetni, arról nem is beszélve, hogy innen nézve Isten egész vicces. Szó van még a szabad akaratról, ennek a léte kérdésesebb, mint Istené, és tényleg nagyon el lehet ezen gondolkodni. On Sai rengeteg kérdést vet fel, és nagyon sok okos gondolatot boncolgat, de a választ már magunknak kell megtalálni.

A zárás nem akkora függővég, hogy habzószájas rohamot kapnék, de azért nem győzöm majd kivárni a következő részt, mert kíváncsi vagyok, mi fog történni, és mivel ennek a világát szerettem, nagyon jó lenne még pár száz oldalon keresztül belemerülni.
Összegezve: imádtam. A sok akció mellett, volt humor és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Hibát vagy logikátlanságot nem is találtam benne, ha mégis volt, hát elsiklottam felette. Az idei legjobb olvasmányaim top ötösében tutira benne van (és csak azért nem az első, mert két Cassandra Clare is megjelent az idén, én meg jelenleg CC-lázban égek, sajnálom).
A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak.

Kedvenc karakter: Scar
Ami legjobban tetszett: a Chester körüli rejtély
Ami nem tetszett: volt ilyen?
Értékelés: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 527 oldal

Filmes sarok: A hobbit – Smaug pusztasága

Nightingale, a kedves bétám elolvasta a kritikát, és volt néhány megjegyzése a filmhez kapcsolódóan (ő még nem látta), én meg olyan szórakoztatónak találtam ezeket, hogy benne hagytam. Világoskékkel olvashatjátok ezeket. Egyébként meg bocsi a hosszúságért, de képtelen voltam rövidebben.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Tolkien. Tolkien bácsi nagyon okos volt, elsősorban nyelvész, sok nyelvet megalkotott, de remek fantáziával is meg volt áldva. Megírta A hobbitot a gyerekeinek, később pedig a folytatását, A Gyűrűk Urát, minden idők legjobb, leggyönyörűbb fantasyregényét (erről nem nyitok vitát). Aztán annyira szerette ezt a világot, hogy írt még hozzá pár könyvet.
Peter Jackson megszületett, Tolkien bácsi pedig nem sokkal később meghalt. A kicsi Peter nagyon szeretett volna filmrendező lenni, és nagyon szerette Tolkien írásait is, így, mikor megnőtt, összehozta ezt a kettőt, és megalkotta A Gyűrűk Ura filmet. (Előtte meg sok-sok vállalhatatlan low-budget horror paródiát csinált, bár azzal nem keresett olyan jól, mint most a Hobbijával.) A rajongók el voltak ájulva (A filmakadémia meg elélvezett a gyönyörtől.), csak úgy dőlt a pénz, és el kell ismerni, ezek a filmek tényleg nagyon jól sikerültek.
Ezen a sikeren felbuzdulva Peter elhatározta, hogy megcsinálja A hobbitot is. A rajongók örültek neki, éljenezték, alig várták, hogy elkészüljön a mű. Aztán megtudták, hogy a kis mesekönyvet a rendező két filmben akarja megvalósítani, de beleveszi A Gyűrűk Urából kimaradt függelékeket is. A rajongók ovációja kicsit alábbhagyott. Később bejelentette, hogy nem is kettő, hanem egyenesen három film lesz az egészen vékonyka mesekönyvből. A producerek a vállukra vették, a rajongók pedig abbahagyták az éljenzést. Mielőtt moziba került volna az új alkotás első része, közzé tették a részleteket. A rajongók ekkor tudták meg, hogy három órás lesz az első film. *tücsökciripelés* Aztán mindenki elkezdett szitkozódni, az emberek egymás ellen fordultak, mindenkinek más volt a véleménye. Aztán rájöttek, hogy ez egy kulturált közösség, ahol értelmesen is meg lehet vitatni az álláspontokat (valójában nem tudom, de szeretném ezt hinni).
Szerény személyem itt már hozta az ásót, semmi jóra nem számított. Annyira nem is volt jó az első rész, de végül is, nézhető volt, és annyira rossznak sem mondanám. Most megnéztem a második részt, ezzel is valahogy így vagyok. Kevésbé untam, mint az első részt, de nem is tetszett annyira. Valószínűleg elvonta a figyelmem az, hogy a fejemet csapkodtam a sok hülyeség láttán. Ezt a bevezetőt pedig azért írtam, hogy addig is kiadjam a dühömet, és megmaradjon egy értelmes kritika a filmről, és ne csak szitkozódjak. Úgyis fogok szitkozódni. Ja, természetesen spoiler a filmre nézve, és ha lesz a könyvre nézve is (tutira lesz), azt jelezni fogom ott.

Ott tartottunk az előző film végén, hogy jöttek a sasok, és megmenekültünk az orkoktól, aztán megláttuk ott nagyon messze a Magányos hegyet (amihez körülbelül két hosszú óra múlva el is jutottunk). Hát a második film nem itt kezdi. Betekintést nyerünk a múltba, Thorin és Gandalf találkoznak, és megtudjuk, miért is kell nekivágni ennek a rohadt hosszú útnak (valójában nem, csak ezt akarják elhitetni velünk).
Következő jelentben már ott folytatják az utat a törpök, Bilbó és Gandalf, ahol abbahagyták az előző részben. A beornos rész teljesen oké volt, habár másfél éve olvastam a könyvet, szóval nem kizárt, hogy részek kiestek vagy máshogy emlékszem rájuk. Beorn jól meg volt csinálva, hallgattam volna még a történeteit, ahogy a könyvben is mesél, de ilyenekre nincs idő, helyet kell hagyni a teljesen értelmetlen és felesleges kialakuló szerelmi szálnak.
Rohanunk is tova, egyenesen a Bakacsinerdőbe bele. Szépen meg volt csinálva. Nem tudom, hogy mennyi volt belőle a digitális utómunka, de elég félelmetes volt. Volt egy gusztustalanul giccses jelenet Bilbóval, ami a trailerben is látszik, ahogy kinéz fák fölött, és elrepülnek a pillangók. (Amúgy az a könyvben is benne volt, bár a pillangókban nem vagyok biztos.) Vártam, hogy megjelenjen egy szivárványon lovagló unikornis a nyilvánvalóan phtoshopháttér előtt. (Mert olyan nagyon kilógna ám onnan egy unikornis.) Aztán jöttek a pókok. Félek a pókoktól, meg is jegyeztem, hogy ezekkel fogok rémálmodni. Nagyon gusztustalan és undorító, és nagy, csápos pókok, a hideg kirázott tőlük, és teljesen életszerűek voltak. Legközelebb, ha meglátok egy pókot, biztosan visítok ezek után.
Némi izgalom után megjelentek a tündék, akik nagyon állatul nyilaztak meg harcoltak, és mindez tök jól nézett ki, még úgy is, hogy öt kiló smink volt mindenki arcán és annyi digitális utómunka (főleg Orlando Bloomnál, el kellett rejteni, hogy öregszik), hogy el sem hittem, hogy ez most egy színész. (Kár volt kifizetni a gázsiját, ennyi erővel lehetett volna tök CGI. Sokkal több munkája nem lett volna annak a több tucatnyi grafikusnak, akik tényleg dolgoztak a filmen.) Minden tisztelem Lee Pace és a rajongói iránt, tényleg jó színész meg helyes, de Thranduil egy köcsög. Amit tök jól eljátszik, szóval a színésszel nincs is gondom, de Thranduilt nem szeretem, már a könyvben sem voltam oda érte. Az erdőtündék lakhelye gyönyörű, imádom a tündéket (a völgyzugolyiakat inkább), kivéve ezt az egyet. Illetve most már kettőt, de ezt a csajt én nem számítom bele és kész.

Itt volt az első jelenet, amin kiakadtam. Eleve nem tudtom, minek kellett belerakni Taurielt (egyáltalán, ki a fene az a Tauriel?) a filmbe (tudom, hogy legyen benne női karakter), mert sem cselekményileg, sem máshogy semmit nem adott a történethez, csak nekem egy kis fejcsapkodást és sóhajtozást. De ez… Legolasba van beleesve, közben meg Kilibe is belezúg vagy tudomisén. Tökre nem értettem, hogy miért meg hogy. A törpök az ellenségeink, de nyilván jó barátságot kötök majd egy törppel, csak mert beszéltem vele három mondatot az anyjáról. Aha, tök valószínű, főleg azok, amiket ez után csináltak. (Kezdem úgy érezni, hogy Peter Jackson nem ugyanazt a regényt olvasta, amit én…)
A hordós jelenet jó volt, bár az orkokra a végén lesz még megjegyeznivalóm. Elég látványosra sikerült, és az elviselhetőség határán belüli hosszúságúra csinálták. Tóváros gyönyörű, Bard olyan ellentmondásos karakter volt kicsit, de azért megkedveltem, mert alapvetően jó ember. Mindezek után irány a hegy, ahol némi gyökérkedés után be is jutottak, de közben, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, páran hátramaradtak, mert szegény Kili megsérült. Oké, ezt sem értem, miért kellett, és itt volt a másik rész, amin konkrétan a fejemre csaptam, mert már nem volt elég, hogy hangosan sóhajtoztam és a szememet forgattam. Teljesen reális ám, hogy tünde létemre a törp után rohanok, aki megsérült, mert beszéltünk három mondatot, és ettől most úgy érzem, meg kell mentenem. Igazából az egész társadalmunk utálja a törpöket, de én nem, én csakazértis megmentem, mert egyébként nem jönne ki a 160 perc. Jól van, mindenki tudja, hogy KÖNYVES SPOILER Kili úgyis megmenekül, hogy aztán majd a következő részben meghaljon a csatában. SPOILER VÉGE Nem kell itt kelteni a feszültséget. Arról nem is beszélve, hogy a hiteltelenségén túl még gusztustalanul giccses is volt az a jelenet, akkor jutott eszembe, hogy Tolkien most biztos forog a sírjában.
Aztán megérkeznek a sárkányhoz. Amikor megláttam az első trailert, Smaug komolyan úgy nézett ki, mintha valami kilencvenes évekbeli játékból másolt példány lenne (nekem Sárkány jutott róla eszembe a Shrekből), de most a vásznon, egyszerűen gyönyörű volt. És nagyon valóságos, vagyis legalábbis annyira, mint a szétsminkelt-pselt Legolas. Először azt vártam, hogy Sinkovits hangján szólal meg (túl sokszor láttam a Sárkányszívet), aztán azt, hogy Benedict Cumberbatch hangján (pedig nem láttam túl sokszor a trailert), de egyik sem jött be, mivel magyar szinkronnal néztük. Ennek ellenére amikor Bilbó és Smaug beszélgettek, nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, mert folyton az jutott az eszembe, hogy ez itt most Sherlock és Watson. (Now Kiss) Főleg, hogy Bilbó többször is vágott olyan watsonos képet. De aztán ez elmúlt, ahogy haladt a cselekmény.

A vége elég izgalmasra sikeredett. Persze köze nem volt a könyvhöz, de ez már tök mellékes, elég látványos volt, és jól nézett ki vásznon, szóval legalább azt nem mondhatom, hogy hülyeség lett volna. Aztán… oké, most le fogom lőni a legvégét, szóval, aki nem kíváncsi rá, azzal majd találkozunk a következő bekezdésben. Szóval felszáll a sárkány, Tóváros felé veszi az irányt, mindenki be van szarva, úristen, most mi lesz. Hát én azt vártam, hogy lelövik, meghal, kész, függöny, mehetünk, a csata úgyis a következő részre marad. Hát hülye vagyok én? Persze, hogy nem lőtték le, a sárkány elszállt, mindenki frászban, Bilbó tesz egy félmegjegyzést, függöny, zene. Na ott kiáltottam fel egy szépet. (Ez a könyvben is így van. Először elmegy, nem tudják hova, aztán beomlasztja a bejáratot. Várjunk, ez most lehet, hogy spoiler volt?)
Nem hiszem el, körülbelül húsz oldal van hátra (én A babót olvastam, abban biztos, hogy nincs ennél több), és még ebből a húsz oldalból csinálnak három órát? (Az én könyvemben még egy kicsit kevesebb, mint a harmada hátra van.) Kínozni akarnak, vagy mi? Mert mondjuk ha kivették volna belőle a csajt, az orkokat, meg az összes felesleges jelenetet, amit beleraktak, akkor az egész könyv belefért volna egy három órás filmbe. De persze Jackson még nincs fent a tíz leggazdagabb ember listáján, szóval ő mindenképp három filmet akart. Tudom, régi nóta, de képtelen vagyok erről leszakadni, mert alapvetően mindkét Hobbit filmmel az a probléma, hogy háromba szedték és mindegyik film három órás, holott ez teljesen felesleges volt.

De térjünk vissza, karakterek. Oké, Thranduilt meg Taurielt nem szerettem, Thorin most is szemét volt, bár nem három órán keresztül folyamatosan, csak kettő, Gandalf mintha kicsit megöregedett volna A Gyűrűk Ura óta (ő annyira menő, hogy az évek során fiatalodik), Kili és Fili a két kedvenc törpöm, és annak ellenére, hogy semmi értelme nem volt, azért örülök, hogy Kili egy kicsit nagyobb szerepet kapott. Ott volt még Balin, az eszes, meg a többi törp, akiket nem lehetet egymástól megkülönböztetni. Bilbót és Legolast szeretem (habár folyton ez a videó jutott eszembe róla, és ezért mindig vigyorogtam rajta), Smaug meg kicsit kettős. Annyira jól meg volt csinálva, hogy nem lehet nem szeretni, de azért mégis ellene szurkoltam, mert hát ő a gonosz. A párbeszédek jók, sok volt benne a vicces jelenet, ez azért pozitív. Az egész film képi világa gyönyörű, még akkor is, ha érződik rajta, hogy minden számítógéppel van megcsinálva. A zene pedig egyszerűen zseniális, Howard Shore ugyebár.
Ami szerintem hülyeség volt az egészben, azok egyrészt az orkok. Már az előző részben sem értettem, rendben, be akarták hozni a függeléket, az egy dolog, hogy az egész nem is így volt és nem is Thorinnal, de ettől csak még összezavaróbb lett az egész egy rakat felesleges jelenettel tele. Gandalf magánakciója. Ez a könyvben nem volt benne, és persze, akarnak valamit kezdeni Gandalffal, de úgyis mindenki tudja, hogy Gandalf túléli, benne van A Gyűrűk Urában, nem kell teljesen feleslegesen ilyen jeleneteket beletenni, mert senki nem dől be neki. Aki meg úgy nézi meg A hobbitot, hogy nem látta A Gyűrűk Urát, az szégyellje magát. (Pfujj, micsoda népség! Nyíljon meg alattuk a föööö…öööld) Szauronnak semmi értelme nem volt, hacsaknem annyi, hogy az átlag amerikai nézővel tudassuk, hogy igen, ez A Gyűrűk Ura előzménye, tehát ezek ketten összefüggnek.
Magyarul néztük meg, 3D-ben, és mivel nyertem a jegyet, az egész ingyen volt, ne panaszkodjak, de én akkor is. A magyar szinkronnal nagyrészt nem volt problémám, jól eltalálták a hangokat, csak zavaró volt, amikor a tündék magyar akcentussal beszélték a tündenyelvet, meg senki nem bírta normálisan kiejteni a neveket, és Thranduilnak sikerült egy olyan hangot találniuk, amitől… hogy mondjam szépen… szóval Thranduil enyhén homoszexuális hatást keltett ezzel a hanggal. A 3D-t sosem szerettem, nem is ad hozzá az élményhez, kivéve, ha szereted, ha egy hatalmas pók meg akar enni. Rémes volt az a jelenet 3D-ben. Körülbelül a tizenötödik percben elkezdett tőle sajogni a fejem, de két óra után már hozzászoktam, és az utolsó fél órában észre se vettem, hogy mennyire fáj.

Tehát összességében nem volt ez rossz film, annak ellenére, hogy igencsak sok negatívumot felsorakoztattam itt, de azt sem mondanám rá, hogy nagyon jó. Egyszer meg lehet nézni, kétszer, amennyiben ivósjátékozik (Igyál egy felest, ha olyan jelenetet látsz, ami nincs benne a könyvben --> garantált detox.) rá az ember. Persze azért a harmadik részt ki nem hagyom, de még mindig haragszom Peter Jacksonra. (Ülj le fiam, egyes!)

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Tessa az esküvőjére készül, boldognak kéne lennie, de Mortmain létének láthatatlan fenyegetése még mindig ott lóg a levegőben. A férfi Tessára vadászik, hogy végre beteljesítse tervét, és elpusztítsa az Árnyvadászokat, miközben az Intézet lakói szövetségesek híján egyedül veszik fel a harcot az idővel és a rájuk leselkedő veszélyekkel.
Ezt az értékelést egy idézettel nyitnám meg a könyvből:
„Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”

Nem csak ez a könyv volt ilyen, hanem az egész sorozat. Bár igazából leginkább A hercegnél éreztem ezt, ennél a könyvnél is azért, ahogy haladtam, egyre erősebb volt, hogy valami fog történni. És most úgy próbálok írni erről, hogy a szívem apró darabokban, a lelkem sajog, és úgy érzem, már nem vagyok ugyanaz az ember. Még nagyon friss az élmény, és fáj, igyekszem majd minél kevesebbet spoilerezni, viszont a végén kénytelen leszek, mert vannak olyan részek, amit nem lehet másképp megoldani. Onnantól majd kiírom, hogy ne olvassatok tovább.
Kezdjük a szokásosakkal. A leírást, a kort, a helyet, a fordítást még mindig imádom. Most egészen kevés hibát találtam az átlaghoz képest, azt hiszem, jót tett, hogy egy hónapot csúszott a könyv, úgyhogy piros pont a kiadónak. A fejezetek eleji versrészletek gyönyörűek, és újabb nagy dicséret Kamper Gergelynek, a fordítónak, mert ebből is ő jócskán kivette a részét. Imádom a világot, a hangulatot, a részletes kidolgozást, minden egyes utalást, kis apróságot, ami összefűzi ezt a sorozatot a másikkal, ahogy Cassie nagyon életigazságokat fogalmaz meg. De ennél jobban szerintem ezt nem szükséges részletezni, ugorjunk is tovább.

Szeretem Willt, mert annyi jóság van benne, annyi szeretet, ahogy Jemben is, és mégis a két fiú teljesen másmilyen. Will az érzeleminek a rabja, forrófejű, előbb cselekszik, aztán gondolkodik, és annyira jól bánik a szavakkal. Ezzel szemben Jem mindig nyugodt, hűvös, gondolkodik, a szavak helyett azonban a zene az ő kifejezőeszköze. Jemet is nagyon szeretem, és ezen a ponton meg is értem Tessát. Ahogy ő nem tud dönteni, úgy én sem, nem szerethetem Willt Jem nélkül, ahogy Jemet sem Will nélkül, mert ők összetartoznak. Amit legjobban szerettem ebben a részben, sőt az egész sorozatban, az Jem és Will kapcsolata. Az egymás iránti szeretetük, ami a legszebb a történetben.
Tessa az előző részben sikeresen megutáltatta magát, és bár ebben a könyvben azért mégsem gyűlöltem, de azok után, amit ott csinált, már sosem lesz a kedvenc szereplőim listáján. Főleg, hogy ebben a részben is csinált pár dolgot, amivel nagyon nem értek egyet, de erről majd később.

Henryt és Charlotte-ot is nagyon szeretem. Annyira aranyosak együtt. Charlotte-ot a határozottságáért és a keménységéért szeretem, Henryt pedig a tudomány iránti lelkesedéséért. A többiek sem hagyhatom ki, Sophie-t az emberekhez és a világhoz való hozzáállásáért; Gideont azért, mert olyan kis aranyosan nem tud udvarolni, legszívesebben megölelgetném; Gabrielt, mert végül ő is a helyes utat választotta. Még Cecilyt is megkedveltem, pedig az elején csak egy idegesítő kislánynak tűnt, de végül is, ő is Herondale.
Magnus még mindig a kedvenc szereplőm, és most jöttem rá igazán, miért. Nem tudom, csak miért most tűnt fel, de Magnus lelke annyira sérült. Igazából talán az Elveszett lelkek városában látni ezt a végén, de nekem valahogy most volt az, amikor megláttam Magnusban azt, amiért én szeretem. Ahogy ő is szereti a sérült dolgokat, úgy én is. Halhatatlan, és annyi fájdalommal kellett már szembenéznie, hogy ezt egy ember el sem viselné, ő pedig kénytelen továbbmenni, különben megőrülne. És nem elég, hogy nem esik depresszióba, hanem látja az élet pozitív oldalát, megtalálja a humort mindenben. Bárcsak igazából létezne, és bárcsak megérthetnék mindent, ami lejátszódik benne.

A történet. Szinte már büszke vagyok arra, ahogyan elkerültem mindent, és úgy ugrottam bele ebbe a kötetbe, hogy alig tudtam róla valamit. Nem azért, mert meg tudtam állni, hogy megnézzem, mi fog történni, a csábítás olyan jelentéktelen volt, hogy nem is számított. Azért, mert minden tele volt spoilerekkel, és én ennek ellenére ki tudtam kerülni őket. Amikor a kezemben volt a könyv, tudtam, hogy benne van a családfa, ami nagyon sok dolgot lelő, tulajdonképpen majdnem mindent, akkor már átsuhant a fejemben, hogy meg kellene nézni, de leütöttem az ördögöt a vállamról. Nem akartam csak így eldobni magamtól az olvasás élvezetének lehetőségét, miután 8 hónapig olyan megfeszítetten kerültem el mindent. Plusz gyanítottam, hogy bele is őrülnék, ha pont a cél előtt tudnám meg azokat a dolgokat, amiről eddig nem akartam tudni. Olvasás közben annyira féltem, hogy véletlenül kinyílik hátul vagy meglátok valamit, hogy nagyon óvatos voltam, és mikor elértem az utolsó oldalra, percekig csak bámultam, és nem mertem lapozni. Mert hibába tudtam mindent, annyira együtt éltem a tudatlansággal, hogy féltem, mi lesz, ha meglátom. Tulajdonképpen semmi nem történt, csak végre átláttam a dolgokat.
Így viszont mindent kiélveztem. Örültem, hogy Tessával kapcsolatban minden rejtélyre rájöttem, nekem sikerélményt okozott, hogy végre valamit ki tudtam találni. Nem mondanám el most a könyv előtt kreált elméleteimet, csak annyit, hogy tudtuk, hogy valamelyik szereplővel lesz valami. Nem tudtuk, melyikkel fog megtörténni, de csak két esélyes volt rá. Amikor belekezdtem a könyvbe, megvolt az elméletem, kivel mi fog történni. Egy ponton úgy tűnt, be is fog válni, aztán még mielőtt kiderült volna, rájöttem a turpisságra, és tulajdonképpen előbb jöttem rá, mi történt, minthogy ki volt mondva, de alapvetően mégsem az lett, amire eredetileg gondoltam. Cassie mindig meg tud lepni.

Szerettem ebben a könyvben, hogy annyira érzelmes. Nem zavart, hogy kevés az akció, mert a dráma mindenért kárpótolt. Valamivel a fele után kezdtem el sírni, és ugyan nem bőgtem végig, de újra és újra kicsordultak a könnyeim. Néha annyira, hogy már nem is láttam a sorokat. Az utolsó körülbelül hetven oldalt szinte végigsírtam. Az epilógus pedig egyszerre szívszaggató és mégis boldog. Valahogy örültem neki, amikor darabokra szaggatott.
Tessa nem minden döntésével értek egyet, voltak részek, amik kifejezetten nem tetszettek, és egy bizonyos dolog miatt haragszom is Cassie-re. Ezt pedig csak úgy tudom kifejteni, ha most kiteszem a SPOILER feliratot. Sajnálom, de ez van.

Ott vagyunk a barlangban, Will és Tessa úgy tudja, hogy Jem meghalt, Tessa szerelmes Jembe, ahogy Willbe is, de Jemnek tett ígéretet. Még azt is megértem, hogy a gyász és szerelem vezette őket, meg azt is, hogy tudják, hogy Jem nem bánná. Mégis, ha a helyükben lennék, egyszerűen Jem iránti tiszteletből képtelen lennék ezt megtenni. Tessa helyében én csak összekuporodtam volna, és addig bőgtem volna, amíg ki nem szárad a szemem. De nem ez volt, ami legjobban zavart. Én igazából Jemet megöltem volna, és Willt tettem volna Zakariássá, de én persze sosem voltam a boldog befejezések híve. Azzal még kiegyeztem, hogy Jemmel, Willel és Tessával mi történt, de amikor az epilógusban Jem visszajött. Az már kicsit sok volt. Főleg, hogy utána még ott össze is jöttek. Tessa helyében ezt egyszerűen nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna végigcsinálni újra ugyanazt, amit Willel. Ráadásul Will áldását adta volna rájuk, de egyszerűen nem ment volna, pont miatta. Tisztelem annyira azt az embert, akivel egy életet leéltem, hogy ne a legjobb barátjával kezdjek utána. És Jem szempontjából is hasonló lenne. Meg egyszerűen az élet nem ilyen. Nem kaphatunk meg mindent, néha igen is választani kell, le kell mondanunk dolgokról.
Haragszom Cassie-re, mert nem képes nem boldog véget írni, és nem képes fontos személyeket megölni, pedig szerintem úgy jobb lett volna az egész. Mert igen, van rosszabb, mint a halál, ha látjuk a szeretteinket meghalni, és Tessa ezt végig is nézte, de azért lehetett volna benne több halál.

SPOILER vége

Mindezekkel együtt nem tudom nem imádni a könyvet, mert gyönyörű. Bőgtem rajta, mert fájdalmas, mert szép, és mert vége van a sorozatnak, ami el sem akarok hinni. Rájöttem, hogy jobban szeretem ezt a sorozatot, mint a Végzet ereklyéit (egyelőre, meglátjuk még, mi lesz a Mennyei tűz városában), mert sokkal szebb és fájdalmasabb is. Szeretem a kort és a hangulatot. De a legjobban az egész sorozatban a kis utalásokat szerettem, amivel összefűzte a két sorozatot, valamint Jem és Will kapcsolatát szerettem.
És a szívem még mindig darabokban, sajog, mert véget ért egy sorozat, amit szerettem, és butaság ezért szomorúnak lenni, mert bármikor újraolvashatom, de most úgy érzem, egy mesekönyvet sem tudnék a kezembe venni, nemhogy ezt a könyvet. Mikor lefeküdtem aludni a könyv befejezése után zokogtam, és akkor még azt hittem, a kimerültségtől, de ahogy ezt a bejegyzést írom, megint elkezdtek folyni a könnyeim.
Na most meg azt gondoljátok rólam, hogy mindig bőgök, de nem, én tényleg nem vagyok az a sírós fajta, csak ez most így jött össze. Egyszerűen a könyvek tönkretesznek engem. Cassie meg főleg, ő az, aki miatt egyszer még gumiszobába fognak csukni.
És ennek itt vége…

Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: az összes Will-Jem jelenet
Ami nem tetszett: az epilógus egy része
Értékelés: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 552 oldal

Beszerzőkörút 1. rész – A hercegnő

Körülbelül azóta várok erre a könyvre, amióta elolvastam a második részt. Szóval egy éve. Persze, akkor ez még Amerikában sem jelent meg, amikor viszont kijött, mindenki ezt olvasta. Nekem, angoltudás híján meg kellett várnom a magyart, ami végre eljött, itt van, a kezemben tarthatom, megszagolhatom, és annyira gyönyörű élőben, hogy csak bámulom a borítót, mint egy hülye. Azért, hogy nehogy előre tudjak meg valamit, amit nem akarok (semmit nem akarok előre megtudni), volt rá egy külön emberem, Ramóna, aki mindent tudott, és mindig ellenőrizte nekem az oldalakat, hogy biztonságosak-e, szólt, ha valami olyan volt, hogy ne nézzem meg. Ezúton is köszönöm az eddigi munkáját, remélem, tudod, hogy ha megjelenik a CoHF vissza kell térned a spoilerszűrő állásodba.
Tehát hivatalosan október 30-ára volt kiírva, de eltolták egy hónappal, és november 30-án jelent volna meg. De már 27-én meg lehetett rendelni, a szerencsésebbek másnap már kezükbe is kaphatták. Én meg csak vártam… és vártam… és azt írták ugyan, hogy legkésőbb keddig meg kell érkeznie, azt hittem, keddnél előbb nem is lesz az enyém, de tévedtem. Mert ma délelőtt küldték az e-mailt, hogy mehetek érte. Visszafogtam a késztetést, hogy azonnal cipőt húzzak, és egy szál törülközőben (mert amikor megjött az e-mail, éppen törcsiben, vizes hajjal ültem a gép előtt) rohanjak el egészen a Kökiig, hogy habzó szájjal rohanjam le az első eladót, akit meglátok, a könyvet követelve. Szóval összekészültem, volt még egy hajszám egy tortadoboz után, merthogy molyszülinapra mentem ma, amire sütöttem tortát, és mivel a Köki úgyis útba esett, gondoltam, odafele menet meg tudom oldani a vásárlást is.
Na, már az egész ott kezdődött, hogy besétáltam a Libribe egy tortadobozzal, és mindenki megbámult. De komolyan, amikor zombinak voltam öltözve, kevesebben bámultak, mint most, amikor csak egy egyszerű tortát cipeltem. Mi baja van az embereknek? Tehát ott tartunk, hogy a Libriben szambázok egy tortadobozzal. Először elküldtek egy emelettel feljebb, ott kellett átvennem a könyvet, megvártam, míg a néni meg a bácsi elvonulnak, aztán én jöttem sorra. Elmeséltem, hogy én ugyan nem a Libriről rendeltem, de ide is lehetett kérni, úgyhogy én ide kértem. Aztán mondtam a nevem is, és amikor az eladónő hátrafordult keresgélni, akkor megláttam. Tudtam, hogy ő lesz az, ő az enyém. Visszafogtam magam, és nem kezdtem el őrült módjára üvölteni és mutogatni, hogy „én már látom, ott van, ott van”, úgyhogy szépen kivártam, míg megtalálja. Megtalálta, lerakta maga elé a könyvet, és valami papírt kezdett nézegetni. Én meg persze nagy szemeket meresztettem a könyvre, forgattam a fejem mindenfelé. Erre azt mondta: „Nyugodtan megnézheted, amíg nem bontod ki, ki tudjuk cserélni.” Magamhoz vettem, simogattam, nézegettem forgattam, és minden erőmet latba vetettem, hogy ne kezdjem el tépni a csomagolást. Csak bámultam, mert el se hittem, hogy végre az enyém lett, ott volt a kezemben, és foghattam. Mikor már gyanúsan sokáig meredtem a könyvre, megkérdezte: „Van vele valami baj?”, erre én: „Ja, nem, csak annyira vártam már ezt a könyvet.”. Aztán kifizettem, ő odaadta a blokkot, és amíg szépen eltettem a táskámba, megköszöntem vagy ötször, aztán mentem is a metró felé. Vigyorgó fejjel kerülgettem a sok embert a tortámmal, akik összegyűltek valami parasztvakításra, majd felszálltam a metróra. Szépen leültem, és elkezdtem vívódni. Mégsem kéne kibontani, csak este érek haza, addig a táskámban fog nyomorogni szegény, biztonságban van a műanyag csomagolásban. Meg egyébként is, ahhoz, hogy rendesen megnézzem, magam mellé kell tennem a tortát, amivel elfoglalok még egy helyet. Az ajtók még be sem csukódtak, amikor én már a csomagolást téptem.
Minden reflexemnek ellentmondva, nem nyitottam ki hátul. Mivel tudtam, mi van hátul, és tudtam, hogy azzal minden spoilert lelőnék magamnak, és az eddig kemény munkám kárba veszik, ezért inkább kinyitottam elől, és elkezdtem olvasni. És annyira jó érzés, hogy el sem hiszem. Szerintem ennyire nem vártam még könyvmegjelenést. Drágaszág.

Filmes sarok: Thor 2 – Sötét világ

Ebben a bejegyzésben a legtöbbször előforduló szó valószínűsíthetően a Loki lesz. Gondoltam, szólok.
Csak most jutottam el addig, hogy megnézzem, mert a) utáljuk az embereket (nem királyi többes), főleg olyan kis helyeken, mint a moziterem vagy a metró, ezért megvártuk, míg kevesebben lesznek, b) nehéz volt időpontot egyeztetni egymással, c) csak és kizárólag feliratosan vagyunk hajlandóak megnézni, amit nem túlzottan gyakran, nem túlzottan sok helyen adnak, szóval a b ponttal összekombinálva kész csoda, hogy sikerült ezt összehozni.

Tetszett. Nem voltam elámulva, nem zártam ki a külvilágot, nem sírtam, szóval semmi tőlem szokatlan vagy extra reakció, de határozottan nagyon tetszett. Olyan marvelesre sikeredett, ahogy a többi film is, sokat nevettem, nem csak azon, amit egymásnak dumáltunk, hanem maga a film elég humoros volt, ahogy azt megszokhattuk, de közben az egyik körmömet is majdnem lerágtam, mert volt benne izgalom is rendesen.
Amit különösen imádtam:
·  Lokit
·  a poénokat, mindet, egytől egyig, tele volt vele a film
·  hogy a harcjelenet közepén volt benne poén
·  hogy bedőltem a trükknek
·  Lokit
·  Londont
·  Asgardot
·  a hollót
·  Lokit
·  Thort
·  Iant, akinek brit akcentusa volt (na, ha szinkronosan nézzük, erről és a szexin ejtett szavakról lemaradunk)
·  a női karakterek 3/4-ét
·  Tom Hiddlestont
·  ja és természetesen Lokit

Asgard gyönyörűen volt megcsinálva, ahogy a többi világ is, a CGI is remek volt, nem idegesítően látható, inkább elbűvölt. Az is remek ötlet volt, hogy New York helyett most inkább Londont rombolják porrá. Imádtam a hollót, amely ugyan csak egy másodpercre jelent meg, de azért mégiscsak behozta az igazi skandináv mitológiát. Az pedig különösen vicces volt, amikor kicsit kifigurázták az átlagembereket.

Loki. Tudom, mindenki odavan érte, de hát lehet őt nem szeretni? Amellett, hogy Tom Hiddleston rendkívül jóképű és gyönyörűen beszél angolul, nagyon jól tudja eljátszani Lokit. Lokit, akit azért imádok, mert gonosz, és a gonosz karakterek mindig érdekesebbek. Akkor is remek a humora, amikor a gödör alján ül, és imádom az apró kis csínyjeit is. Meg ő olyan gonosz, aki nem fog megtérni, de ha mégis, akkor valakinek küldök egy nagyon csúnya levelet. Szeretem Lokit (tudom, mindenki meglepődött).
Thort is szeretem, mert bátor, erős, a film előrehaladtával egyre okosabb, és szexi a felsőteste is. Meg úgy egyben az egész pasi. (Oké, most mindenki egy felszínes idiótának tart.) Önfeláldozó, és szereti a testvérét, bármit csináljon is Loki. Volt köztük néhány romantikus pillanat, többször mondtuk is, hogy „now kiss”, ami természetesen elmaradt, de azért én megnéztem volna. Odin egy köcsög szemétláda, de ez nem újdonság, tulajdonképpen a skandináv mitológiában sem a legjobbfej mintaapa. Erik meg kicsit megbuggyant, de mi így szeretjük.

Négyből három női karaktert szeretek. Friggát és Sifet mert badassek, Darcyt meg a stílusáért. Aztán ott van Jane… akit nem szeretek. Mert pontosan olyan tipikus női karakter, mint az összes többi főszereplő női karakter bármiben, azokat meg mindig utálom. De azért örültem, mikor Thorral végre újra találkoztak, meg néha voltak jó megmozdulásai, és tulajdonképpen tök okos, de akkor is idegesít.
A film elején, amikor még hallgattuk a mesét meg utazgattunk a világokban, harcoltunk Asgardban, úgy éreztem, hogy egy Gyűrűk ura és Star Wars keverékbe csöppentünk, még a hangokat is sikerült ellopniuk a filmekből, szóval az nem volt a legtökéletesebb. Meg időnként becsillantak dolgok. Még a csillogó dolgokra azt mondom, oké, csillanjon, de néha ilyen teljesen random háttérből jött csillogás volt. Akkor megkérdeztem, hogy „Mi van, J. J. Abrams rendezte ezt a filmet?”. Volt néhány sablonos megmozdulás, de annyira nem durván, hogy kifejezetten zavart volna.

Jaj és volt egy jelenet… na jó, nem fogok ellőni semmit, úgyhogy ezt most megpróbálom körülírni. Szóval volt egy jelenet, ahol trükköztek, és az elsőnél még tökre el is hittem mindent, és már kezdtem kiborulni, hogy miezmár, de aztán kiderült, hogy trükk volt. Aztán jött a jelenet folytatása, és mondtam, ha ez fog történni, én kimegyek a teremből. Erre megtörtént, Dinc meg: „Na Fumi, kimész?”. A körmömet rágtam és a hiperventillálás szélén álltam, de nem mentem ki. Azt mondtam: „Kész, én ezt nem hiszem el, ez nem igaz, ez csak trükk volt.” Félig még el is hittem, amit mondok, de aztán logikusan végiggondolva, mégiscsak igazam kellett, hogy legyen. És tényleg, az is csak trükk volt, és nem vettem be. Jó, csak félig. De akkor is.

Összességében nagyon tetszett, biztos máskor is megnézem majd, és imádom Lokit. A vége meg egyszerűen zseniális. (Mármint nem a stáblista utáni vége, hanem még az az előtti vége. Aki látta, tudja, miről beszélek.)
Most meg végre rávetem magam a múlt heti Agents of S.H.I.E.L.D. részre, amit emiatt a film miatt nem néztem még meg. Jeeej.
Lokiii

Filmes sarok: Az éhezők viadala - Futótűz

Először csak annyit, hogy: úristen, nekem ezt még egyszer látnom kell.
Sejtettem, hogy nagyon jó lesz a film, sok ismerősömnek tetszett, de nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire megvisel majd. Ez nem is egy érzelmi hullámvasút, hanem inkább –mélyrepülés volt. Körülbelül a huszadik percben elkezdtem már sírni, és a film során többször is könnyeztem. De erről majd a végén, kezdjük az elején.

Oké, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy imádtam az egészet, lebontom, miért is. Annyira könyvhű volt. Imádom, ha egy film könyvhű, ez pedig nem lehetett volna ennél hűebb az alapanyagához. Amit kihagytak, okkal hagyták ki, és igazából nem hiányzott az oda, vagy máshogy oldották meg. Amit beletettek, annak volt értelme, bele is illett az egészbe logikailag is, és úgy az egészet nézve, nem volt benne értelmetlenség. Amit hiányoltam kicsit, az a két szökevény volt, akik megemlítik a 13. körzetet, amikor bevezetik az áramot a kerítésbe, és a felkészülés részleteit. Apróságok és igazából a filmből nem is hiányoznak, de ezek olyan részletek, amiktől szerintem a könyvben sokkal jobban kijön a társadalomkritikai éle az egésznek. A filmben is remekül látszik, de ez a könyvben mégiscsak jobban ki van fejtve. Tudom, fogjam be, nem hasonlítunk könyvet filmhez.

Amiben viszont a film messze túlszárnyalja a könyvet, az az érzelmi töltet. A Futótűz jobban üt filmen ebből a szempontból. A könyvnél is izgultam (első olvasásra, másodikra már nem igazán), aggódtam, de nem sírtam. A végén igencsak kiakadtam, de nem voltak könnyek. Hát a filmnek a felét tuti végigsírtam. Tudtam, mi fog történni, de úgy izgultam végig, mintha most látnám először (pedig tényleg). Az egyik jelenet előtt már öt perccel elkezdtem szorongatni Truska kezét, mert tudtam, mi fog jönni, legalábbis reméltem, hogy nem hagyják ki, és szerencsére nem. A másik jelentnél szintén tisztában voltam vele, mi lesz, ennek ellenére mantráztam magamban, hogy „semmi baj nem lesz”, mégis felszökött a pulzusom. Ez egyrészt a remek színészi játék miatt volt, másrészt a jelenetek és a párbeszédek miatt, és harmadrészt a zene miatt, aminek iszonyú nagy szerepe van ebben. Egy remek zenei aláfestés bármikor elő tud csalni belőlünk különböző érzelmeket, na ez meg is teszi.
James Newton Howard noha sokszor ugyanazokat a dallamokat használta fel, mint az előző filmben, nekem ez kifejezetten tetszett. Megmaradt az érzés az előző filmből, és amúgy is, magadtól lopni nem bűn, főleg ha ennyire jó, amit csinálsz. Szóval a zenét is imádtam.

Meg a színészeket is. Jennifer Lawrence méltán elismert színésznő, olyan hitelességgel játszott, hogy én mindent elhittem, amit mondott. És itt meg kell dicsérnem a forgatókönyvírót vagy a rendezőt, vagy tudom is én kit, de a könyvvel ellentétben itt Katniss egy cseppet sem volt idegesítő, és Peeta is csak egy icipicit. A film végére pedig magtanultak úgy csókolózni, hogy el is higgyem róluk, hogy nem csak a kameráknak csinálják. Josh Hutcherson nem volt rossz, de semmi érdekes, Liam Hemsworth még mindig helyes, Woody Harrelson még mindig zseniális Haymitch, akit egyébként imádok. Elizabeth Banks úgy tud röhejesen kinézni, hogy nem is nevetséges, viszont idegesítően szeretnivaló. Donald Sutherland Snow elnökétől a hideg kirázott, nem csak Katnisst sikerült megfélemlítenie, Lenny Kravitz Cinnáját most is imádtam. Akik még nagyon jók voltak: Philip Seymour Hoffman mint Plutarch Heavensbee, Sam Claflin mint Finnick Odair, Lynn Cohen mint Mags és Jena Malone mint Johanna Mason. Őket a könyvben is nagyon szerettem, és most a filmben is.
Sikerült a könyvben lévő poénokat beültetni, amelyek működnek is, de közel sem nevettem annyit, mint amennyit sírtam, de talán ezért nem hibáztathattok. A felirat megintcsak kritikán aluli, ahogy Az éhezők viadalánál is.

A vége pedig… Én így filmen még nem sírtam. Gyűlölök nyilvánosan sírni, ezért moziban nem is tudok, csak ha tényleg olyan a jelenet. Nem az, hogy a fél filmet végigbőgtem, az csak egy dolog, hanem a végén, amikor megszólalt a zene, úgy elkezdtem zokogni, hogy nem bírtam abbahagyni. Truska megölelt, és próbált vigasztani, mindenféle hülyeséget mondott, erre röhögni kezdtem, aztán már egyszerre röhögtem és sírtam. Tudtam, hogy nincs értelme sírni, hiszen tudom, mi fog történni a következő részben, és biztos mindenki idiótának nézett, de képtelen voltam abbahagyni. Csak miután kimentünk a mosdóba sikerült valamennyire lenyugodnom, de utána meg teljes csöndbe burkolóztam, kicsit azt se tudtam, hol vagyok, csak mentem előre. Még most is csak félig vagyok itt.
Tehát igen, imádtam, biztosan nem tökéletes a film, de egyelőre még el vagyok veszve a varázsban, úgyhogy ami nem tűnt fel, az talán csak később fog előjönni. Biztos kihagytam valamit, de ez csak a kábulatnak köszönhető. Kérlek, mondjátok, hogy ti is sírtatok, mert így most kicsit gáznak érzem magam. (Hogy fogok ezek után holnap után Thor 2-t nézni?)

Aurora White: A sötétség gyermeke

Most olvastam el életem valószínűleg legrosszabb könyvét, és nem tudom, hogy sírjak vagy inkább ugorjak ki az ablakon, esetleg bőgve vessem magam a mélybe. Előre leszögezném, hogy nem célom senkit megbántani ezzel a bejegyzéssel, csak elmondom a véleményem. Figyelem, spoileres lehet!

A fülszöveg. A jó és a gonosz küzdelme örök téma az irodalomban, mégis kimeríthetetlen. Aurora White könyvében megelevenednek a félelmek, keverednek a mese, a krimi, a sci-fi és a horror elemei, hogy még színesebbé tegye történetét a szerző. Azonosulhatunk a szereplőkkel, és végig kísérhetjük egy olyan világ eseményeit, amely akár saját életünk is lehet. A szereplők itt élnek köztünk, mert ahogyan a szerző írja könyvében:
„Minden századik évben megjelenik az ördög és az angyal a Földön. Születik egy tökéletesen jó, hibák nélküli ember és egy velejéig gonosz, aki semmiféle jó tulajdonsággal sem rendelkezik. Ezek ketten sokszor életük végéig nem tudnak egymásról, de előfordul, hogy a véletlen egymás mellé sodorja őket; olyankor feszültséggel telik meg a levegő…”

Az alaptörténet. Teljesen klisés volt. Noha rengetegszer előjön a jó és a gonosz harca, ezt jól is meg lehet írni egy érdekes történetben, ahol elfeledkezünk arról, hogy egy abszolút sablon az egész, most nem ez történt. Semmi új gondolat nem volt benne, még csak tanulsága sem volt.
A cselekmény. Ha el kellene mondanom, mi történt pontosan, bajban lennék. Mert az egy dolog, hogy én sem értettem teljesen, mi történik és miért, de szerintem maga a szerző sem. Csak úgy ugrál a helyek és a szereplők között, a logikát hírből sem ismeri, és legtöbbször fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. A végén meg a jó és a rossz „harca” még viccnek is rossz.

A stílus. Ugrál az E/1 és az E/3 között, ami még egészen világos volt (még ha nem is értettem az okát), mert az angyal/tündér/vagymi szemszögét egyes számban, a többit harmadikban írta, de néha még akkor is tudtuk, mi történik, amikor az angyal-tündér izé aludt, haldokolt, elájult. Néha az ő fején keresztül beleláttunk mások gondolataiba, habár nem írták, hogy valami különleges képessége lenne, de bizonyára mentalista volt a csaj. Ha volt is szerkesztő – bár szerintem csak a látszat miatt írták oda, hogy szerkesztették –, akkor nagyon nem figyelt oda a munkájára, tele van helyesírási hibákkal, értelmetlen, helytelen mondatokkal. Leírás alig van, vagy ha mégis, teljesen lényegtelen részleteket tudunk meg, mint mondjuk a szoba berendezése az utolsó szögig vagy a tulipánok fajtái a kertben. A műfaj elvileg horror, de az egyetlen horror ebben, ahogy az meg van írva (a gondolat az egyik ismerősömtől származik, de teljesen egyetértek vele).

A karakterek. A probléma már ott kezdődik, hogy ki sincsenek dolgozva, nemhogy rendesen, de semennyire sem. Richárd és Jenő, a szuper nyomozópáros egy jóshoz megy, hogy megtudja, mi történt az eltűnt lánnyal. Komolyan? Teljesen felesleges kérdéseket tesznek fel, miközben a lényeget figyelmen kívül hagyják. Minden további nélkül bármit elhisznek bárkiről, ezen pedig már csak röhögni tudtam:
„- Lehet, hogy UFO-k rabolták el? – mélázott félig komolyan, félig viccesen.
- Lehetséges.”
Legalább olyan valószínű, minthogy a „verdesések” vitték el szerencsétlen lányt.
A két főszereplő (?) lányról alig tudok valamit elmondani. Az egyiknek szárnyai vannak és folyton sír, a másikat meg elrabolták az árnyak, és amikor visszakerült, három évvel idősebb lett és fekete lett a haja (fontos részlet!).
A szülőket meg nem hívhatnám épp ideális példának. Nem az a furcsa, hogy elvileg szeretik a gyereküket, de ostorral meg szíjjal verik, puszta jóságból, hanem amikor megtudják, hogy eltűnt a lányuk, az anyuka ezt mondja:
„Remélem a nyomozók kiderítik, mi történik itt. Már nagy szükségem lenne a segítségre a konyhában, nem győzöm pucolni ezt a rengeteg zöldséget egyedül.”
Amikor pedig felvetődik a gondolat, hogy esetleg elrabolhatták őt:
„- Szerinted mennyi pénzt követelnének érte?
- Nem tudom, remélem nem túl sokat, valamennyit össze tudnánk szedni…”
Inkább már nem is kommentálom.
Mindenki szerelembe esik körülbelül öt másodperc alatt – Jenő az összes nőnemű lénybe –, a legtöbb karakter pedig elkövet olyan dolgot, ami egyáltalán nem logikus. Például Gazsi, a bűnbanda vezére azon aggódik, hogy a lány még nem nagykorú, ezért nem hálhat vele (de szépen fejeztem ki magam).
Senkinek nincs vezetékneve.

Tér és idő. A „regény” folyamán nem tudjuk, mikor mennyi idő telik el, két perc, fél óra, három hét, nincs leírva. Ahogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, egyszer az apuka éppen a lovakat trágyázza ki a kertben, aztán a rendőrök beautóznak a belvárosi ékszerüzlethez. Most akkor falu vagy város?

Az egyetlen jó dolog volt ebben a könyvben, hogy előtte már megfordult pár molynál, akik kommentárjaikkal színesítették az oldalakat, és ezeken néha annyit röhögtem. Nem, nem fogom ezeket megosztani, csak a kiváltságosak olvashatják el. Ezen kívül viszont folyamatosan éreztem, ahogy olvad le az agyam, örülök, hogy most tudok még értelmes mondatokat összerakni.
Ajánlani? A Sátánnak a pokolba, remek kínzóeszköz lehetne.

Kedvenc karakter: az egér
Ami legjobban tetszett: a molyok megjegyzései a könyvben
Ami nem tetszett: az egész
Értékelés: 0,5/5
Kiadó: Holnap Magazin
Oldalszám: 120 oldal

„sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.” J. R. R. Tolkien

Korábban már említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami illik ide, lássuk.

Mivel ez egy dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába, valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem beszélni kell, hanem átélni.

Ahogy sokan mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre, hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné őket. Vagy csak hallucinálok.
Az Egy falat kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek, azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.

Könyvbemutatón jártam #1

Úgy esett, hogy Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti hármasának ismét megjelent egy-egy könyve, úgyhogy november 9-én felkerekedtünk, és elutaztunk az A38 hajóra, ahol újra találkozhattunk az írónőkkel és a rég nem látott barátokkal.
Adrit (vagyis Spiritet) már évek óta ismerem, jó barátom, úgyhogy nagyon örültem, mikor kiderült, kiadják az első könyvét. Akkor ismertem meg Beninát, Kittit és a Könyvmolyképző Kiadó munkatársait is.  Azóta találkozunk minden könyvbemutatón, könyves eseményen, dedikáláson, és régi ismerősökként üdvözöljük egymást.
Háromkor kezdődött az esemény, kis csapatunk (a hardcore Spirit rajongók) már fél háromra megérkeztek, el is foglaltuk a helyünket, sokan voltunk, de azért betömörültünk egy kis helyre. Lassan szállingóztak az emberek, megjött Kitti is, megtelt a terem (és megtudtuk, hogy sok jó ember kis helyen is sok jó ember), csak Beninát nem láttuk sehol. Három után Benina még mindig nem érkezett meg, de nem várhattunk örökké, elkezdtük nélküle.
Józsi volt a moderátor, és mint mindig, most is jót derültünk szellemes mondatain. Sok érdekes dolgot tudtunk meg Kittiről és Spiritről, az írási módszereikről, a gondolataikról, érzéseikről, történeteket hallottunk, elmesélték egy-egy élményüket. A kérdéseket és válaszokat időnként megszakította egy-egy részlet a könyvekből, amelyeket az írók maguk olvastak fel. Spirité izgalmas volt, és örültem, hogy előre kitaláltam részlet csattanóját, ami igazából nem is derült ki, Kittié inkább vicces. A kérdések végeztével kisorsoltuk azt az öt embert, akik Benina gyönyörű rajzait nyerték meg, a közönség bevonásával én is húzhattam egy szerencsés nyertest, akinél remélem, hogy jó helyen lesz a rajz.
Benina sajnos nem érkezett meg az esemény végéig, ezért kicsit szomorú voltam, mert elcipeltem a Farkasok nemzettségét, hátha végre kapok bele egy aláírást, de ezt el kell halasztanom a következő alkalomra. Viszont On Sai egy egész kisregényt írt a Calderonom elejébe, és ennek nagyon örülök. Mesélt egy kicsit a hamarosan megjelenő regényeiről, úgyhogy azokat is árgus szemekkel várom majd. Később mindenkinek ötször elmeséltem, milyen igazságtalan, hogy Benina könyvét elvittem, és ő nem jött el, A napszemű Pippa Kennt, pedig itthon hagytam, de Fanni ott volt, úgyhogy alá tudta volna írni nekem. Fanni nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy ad nekem egy könyvjelzőt, de az már van, szóval ezzel is várnom kell a legközelebbi eseményig.
Igazából számomra nem is maga a könyvbemutató volt a lényeg, ilyenen már annyiszor részt vettem, az íróktól meg bármikor tudok bármit kérdezni, én annak örültem, hogy végre összejött újra az egész csapat, találkozhattam a régen és nem olyan régen látott barátaimmal és beszélgethettem velük. Az Árnyvadász barátaim is jelen voltak, velük tudtam egy kicsit fanoskodni, megnéztem Deszy Árnyvadász Kódexét, ami egyszerűen gyönyörű, és szimplán csak jól éreztem magam.
Az esemény után Albertirsára mentünk, hogy Zsuzsánál egy pizsiparti keretében folytassuk a mulatságot, ami szintén eseménydús volt rengeteg nevetéssel fűszerezve, de az már nem ide tartozik. :)

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

Tessa biztonságban éldegél a Londoni Intézetben az Árnyvadászokkal, azonban a Klávé Charlotte (az Intézet vezetője) leváltására készül. Ha ez bekövetkezik, Tessa könnyedén a Magiszter karmai közé kerülhet. Nincs más hátra, be kell bizonyítani, hogy Charlotte alkalmas az Intézet vezetésére, elő kell keríteni a Magisztert, miközben az idő vészesen fogy, a kémek pedig mindenhol ott vannak.
Egészen más volt úgy elolvasni, hogy már tudtam mi fog történni benne. Eléggé meglepett, mennyi fontos részlet esett ki a teóriáim gyártása miatt. Egyértelműen le van írva benne minden, mégis elfelejtettem. Azért még nem sikerült előre kitalálni, mi lesz a következő kötet végén, de megvan az elméletem, ami úgysem fog bejönni, mert lehetetlenség kitalálni, Cassie agyában mi játszódik le. Az is különösen idegesítő, hogy vannak, akik tudják, mi fog történni a következő részben, ez pedig mérhetetlenül irritál. Mármint nem az, hogy tudják, hanem hogy még az orrom alá is dörgölik. Én meg persze nem akarom tudni, úgyhogy csak kérkednek vele. De most egyelőre még maradjunk a második résznél.

Örültem, mert ez már nem hasonlított semelyik másik részre, egyedi volt, de nem túl rejtélyes. Jó, voltak benne csavarok, de majdnem mindent kitaláltam elsőre, második olvasásra meg ugye tudtam már mi fog történni. Amit különösen szerettem ebben a részben, az a hangulat. Így másodszorra kevésbé éreztem, mert lassabban haladtam vele egyéb teendőim miatt, de egyszerűen imádtam. Magát a stílust is, ahogy azt már elmondtam az első résznél, ez nem változott, viszont volt benne valami plusz, amitől az egész regényt átszőtte egyfajta szomorúság. Valahogy ott volt mindenhol a közelgő elmúlás ígérete, és ennek meg van az oka, amit nyilvánvalóan nem fogok elmondani. Olyan volt, mintha magukból a szavakból áradt volna, és végig ott volt bennem az érzés, hogy én mindjárt elsírom magam. Aztán a vége felé az egyik jelenetnél ez meg is történt. Ebből a szempontból különösen fontos, milyen zenét választok olvasáshoz, és már korábban felfedeztem, hogy a Charon számai hangulatilag mennyire jól mennek a könyvekhez. Szóval most is őket hallgattam miközben elmerültem a regényben, ez hatott is.
Valamint ehhez kapcsolódóan még mindig nagyon szeretem a kort és a helyet.

Szereplők. Willt és Jemet még jobban megszerettem ebben a részben, teljesen másmilyenek mégis annyira imádnivalók, mindketten azért, amilyenek. Charlotte-ot, Henryt és Sophie-t is a szívembe zártam továbbra is, Jessamine-t nem sikerült megkedvelnem ebben a részben sem, de ezt is remekül tudnám indokolni. Naná, hogy nem fogom, mert spoiler. Megjelent Gideon Lightwood, aki igencsak pozitív benyomást tett rám, és Woolsey Scott, aki két mondat alatt magába bolondított. Azonban a kedvencem még mindig Magnus Bane. Nem tehetek róla, ő már csak ilyen. Imádtam, hogy ebben a részben sokkal többet szerepelt, és időnként úgy megvigasztaltam volna. Többször is.
Na meg persze Tessa. Oké, ez hosszú lesz. A könyv elején még szerettem Tessát, okos, művelt, szép, normális lány, aki nem riad vissza a harctól. Aztán, mint minden lány egy ilyen helyzetben, meghülyül. Egyszerűen nem értem, hogy egy szerelmi háromszögben miért kell a lánynak mindig idegesítően és elviselhetetlenül viselkednie. Tényleg nem. Volt egy jelenet, amikor még az első olvasásnál az ágyamhoz csapkodtam a könyvet azt kiabálva, hogy "Nem lehetsz ilyen önző, ne csináld ezt!", de megtette. Tudtam, hogy meg fogja, de reménykedtem benne, hogy mégsem teszi. Igen, minden sokkal unalmasabb lenne, ha mindenki őszinte lenne, mert minden simán menne, de ebben a jelentben egyszerűen meg kellett volna mondania, mi a helyzet. Sokkal nemesebb lett volna, mint ahogy "feláldozta magát". Hú, mekkora áldozat volt… Így viszont nem csak az egyik szereplő szíve tört össze, hanem az enyém is. Oké, ha másképp dönt, valószínűleg akkor is összetöri valaki szívét és ezzel az enyémet is, de ez így egyszerűen megbocsáthatatlan. Nem viselkedhet így. Így az az érzésem, hogy csak játszott mindkét fiúval, és komolyan nem érdemli meg egyiket sem. Én kérem mindkettőt. Szóval igen, egy kicsit felidegesített.

Még mindig megvolt az izgalom, az akció a rejtélyek, amelyeket majdnem mind kitaláltam előre, így nem is voltak akkora rejtélyek. De azért nagyon tetszett.
Ismételten meg kell dicsérnem a fordítót, Kamper Gergelyt a remek munkájáért, és le kell szúrnom a szerkesztőt a nem elég alapos munkájáért.
Azt hiszem, ennyi lenne. Várom a következő részt. De nagyon. Már remeg a kezem, és habzik a szám. Adjátok ide! Most!

Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: amikor Will megtudja az igazat
Ami nem tetszett: Tessa döntése
Értékelés: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490 oldal