Korábban már
említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a
kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő
elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom,
mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így
biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami
illik ide, lássuk.
Mivel ez egy
dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy
amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis
az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába,
valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem
beszélni kell, hanem átélni.
Ahogy sokan
mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az
országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert
mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak
ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre,
hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit
ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné
őket. Vagy csak hallucinálok.
Az Egy falat
kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves
koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a
szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át
mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam
vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek,
azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk,
szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése