Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

 

2015. július 3-án, pénteken veszi kezdetét az idei Budapest Pride Fesztivál, melynek mottója: „Budapest Pride: 20 esztendőnk hatalom!”. A fesztivál leglátványosabb eseményére a Budapest Pride Felvonulásra 2015. július 11-én, szombaton délután kerül sor.

A Blogturné Klub egy nyílt LMBTQ blogturnéval szeretné kifejezni támogatását az idén 20 éves Budapest Pride tiszteletére. Ezen a turnén olyan könyvek vesznek részt, amelyek fő- illetve mellékszereplője leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy queer.

A turnéban részvevő blogok részvételükkel támogatják, hogy olyan társadalomban éljünk, amely véget vet a kirekesztésnek és egyenlően elfogadó minden polgárával szemben. A turné időpontja: 2015. július 3-12.

Kiadó: Lazi
Oldalszám: 240 oldal
Fordító: Kosztolányi Dezső
Molyos adatlap

Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képé örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.

A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain.

Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…

Boris Vian: Venyigeszú és a plankton

A Helikon Kiadó Vian sorozatának második részét ajánljuk figyelmetekbe Venyigeszú és a Plankton címmel, melyet négy állomásos blogturné keretében mutatunk be. Az Alvilágjárókból megismert karakterek új kalandokba keverednek, meg kell küzdeniük a  buliszervezés, a szerelem és a bürokrácia okozta nehézségekkel. Természetesen szokás szerint játszhattok is 3 példányért ebből a veszettül humoros történetből!

Kiadó: Helikon

Oldalszám: 276 oldal

Fordító: Bognár Róbert

A kiadó Vian-sorozatának második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.

A regény szereplői – a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence – valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.

„Boris, aki kortársai többségéhez hasonlóan igyekezett nem tudomást venni a tragikus valóságról, e struccpolitika kiegészítéseként a passzív ellenállás egy igencsak kellemes formáját választotta: csatlakozott a Franciaország (és különösen a francia ifjúság) erkölcsi megújulásának szükségességét hirdető Vichy-kormány bornírt prédikációra fittyet hányó, feltűnő, hóbortos ruhadarabokat viselő, a jazzt és főleg a szvinget szinte vallásos áhítattal imádó zazou-khoz (jampecok). Nem túlzás kijelenteni, hogy a németek által megszállt Franciaországban, ahol a túlbuzgó kollaboránsok még a germán félisteneknél is szigorúbban ítélték meg és el a jazzt, ezt az „erkölcstelen és értéktelen”, ráadásul „zsidó-néger-amerikai” zenét, a New Orleans-i stílus vagy a szving iránti rajongás – és főleg e zenei műfaj művelése – az ellenállás egy formája volt.”

Takács M. József

Nem olvastam még Viantól semmit, de egy barátom ajánlotta nekem, így kíváncsi voltam. A Venyigeszú és a plankton hivatalosan egy sorozat második része, de annyira nem függnek össze, hogy zavaró legyen, különálló történetként is olvasható. Utalások előfordulnak, mivel a főszereplők ugyanazok, de semmi lényegesről nem maradunk le, ha ezzel kezdjük.

A könyv négy részre van osztva. A történet egy bulival kezdődik, ami elég durvára sikerül. Viszont tök jól hangzik, a parketten megy a szving, szól a zene, na de ami a félreeső szobákban és a sötét helyeken történik, az azért nem mindennapi. Kapunk tájékoztatást a csajozási szokásokról, ami nekem elég bizarrnak tűnik, de ki tudja, akkoriban hogy működtek a dolgok. Én a mai korok csajozási szokásaival sem vagyok tisztában, azt hiszem, le vagyok maradva úgy száz évvel. Mindenesetre nem biztos, hogy ezen a bulin részt akarnék venni.

A könyv második és harmadik részében egy cég mindennapjaiba látunk bele. Ez szintén eléggé abszurd volt, a főnök sosem volt bent, vagy ha mégis, akkor telefonált. De az igazán zavaró benne az volt, hogy sosem hagyta végigmondani, mit akar az illető, folyton kijavította. Adja az ég, hogy nekem ne ilyen főnök legyen. Úgy éreztem, a hangulat viszont egészen jó volt. A negyedik részben újabb bulin veszünk részt, ami talán még jobban elfajult, mint az első.

A könyv olvasása után egy játékos irodalmi beszélgetésen vettem részt, hol pont Vian volt terítéken, és azt hiszem, ez egy kicsit segített, hogy megértsem az írót. Számomra nagyon furcsa volt ez a könyv. Persze humoros, amit tudok értékelni, mert érzem benne az iróniát, de valahogy nekem mégis kicsit túl abszurd az egész. Mintha direkt nagyon eltúlozná a dolgokat, de ezzel együtt nagyon reális lenne. Olyan pontosan ábrázolja a karaktereket, ahogy azt csak lehet, mégsem érezzük egészen valósnak, és ez a kettősség zavart össze.

Jelenleg nem igazán tudom eldönteni, hogyan is állok Viannal, mert egy elolvasott mű alapján lehetetlen lenne az egész munkásságát véleményezni. Bepillantást nyertem más műveibe, olyanokból ismertem meg részletet, ami sokkal komorabb dolgokról szólnak, mégis ugyanennyire humorosak, és ez felkeltette a kíváncsiságom. Egy tragédiát mesél el, és rádöbbent minket, hogy van az a helyzet, amikor az életen már csak röhögni lehet, mert másképp nem lehet elviselni. Ez a Venyigeszú és a planktonra pont nem illik rá, hiszen az alapjában véve is humoros, vidám témáról szól. Viszont az biztos, hogy nem ez volt az utolsó művem Viantól, talán a későbbiekben majd el tudom dönteni róla, hogy tetszik-e nekem a munkássága, avagy sem.

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Nyereményjáték

Nincs más dolgotok, mint utána nézni, mi volt a Helikon Kiadó Vian sorozatának első kötete? A könyv címét kérjük beírni a rafflecopter doboz első sorába. 3 példány kerül kisorsolásra a könyvből, melyet kizárólag magyarországi címre tud postázni a kiadó.

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

Kelly Lupi olvas

Könyvszeretet

Könyvgalaxis

Bibliotheca Fummie

John Steinbeck: Lement a hold

A Blogturné Klub ezúttal egy híres-neves amerikai íróra szeretné felhívni a figyelmeteket, aki nálunk kevésbé emlegetett író, viszont Amerikában nagyon sokszor hivatkoznak a munkásságára. John Steinbeck 112 éve február 27-én született, hogy ezt „megünnepeljük”, bemutatjuk nektek a Könyvmolyképző Kiadónál hamarosan megjelenő Lement a hold című művét. A turné minden állomásán február 27. és április 4. között találkozhattok még egyéb érdekességekkel is a szokásos vélemények után. Tarts velünk!

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Vas István

Várható megjelenés: 2014. ??

„A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet.”

Steinbeck Lement a hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.

Nem olvastam még Steinbecktől (igen, igen, majd ha lesz időm, szégyellem is magam), úgyhogy fogalmam sem volt róla, tetszeni fog-e. Gondoltam egy merészet, és belevágtam.

Nem igazán érzem úgy, hogy a dráma az én műfajom lenne. Olvasva legalábbis, mert színházban szeretem nézni, de én a hosszú leírások és ábrázolások híve vagyok, ami a drámában nincs benne. Ez a könyv valahol a regény és dráma között áll félúton. Elég leírást kapok ahhoz, hogy a fejemben megteremtsem a helyszínt és a karaktereket, mégis a sok cselekmény nélküli párbeszéd, az egy helyszínes fejezetek azt az érzést keltik, mintha egy drámát olvasnék. Nem véletlen, hogy ezt a művét átírta színházi darabra is.

Steinbeck remekül ért a hangulatteremtéshez, a regény nem hosszú, mégsem tudtam vele gyorsan haladni. Olvasás közben én is egy voltam a falu lakói közül, átéreztem, amit ők átéltek, csodáltam őket a kitartásukért és bátorságukért. De a másik oldalt, a katonákat is meg tudtam érteni. Ők nem pusztán lélektelen robotok, hanem ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak a munkájukat végzik. A viszonylag részletes karakterábrázolás miatt még meg is szerettem néhányukat. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy leginkább mindkét oldalt sajnáltam.

Kedvenc részeim természetesen a leírások voltak a fejezetek elején, amelyek ábrázolták a jelenlegi helyzetet. Ilyenkor nem csak azt tudtuk meg, mi történt, hanem a tájról, a helyszínről is kaptunk egy képet.

„A napok, a hetek vánszorogtak, a hónapok is vánszorogtak. A hó lehullott és elolvadt, és lehullott és elolvadt, végül lehullott és megmaradt. A városka sötét épületei fehér főkötőt, sapkát és szemöldököt viseltek, a kapukhoz ösvények vezettek a havon át.”

Még ha a hó iránti elfogult imádatom számlájára is írjuk a dolgot, akkor is gyönyörű.

Ahogy végigkövettem a lakók reakcióit, az jutott eszembe, hogy bár élhetnék itt, még a szörnyű helyzet ellenére is, mivel ritka manapság az olyan egy helyen élő közösség, amely így összetartana, ilyen bátor és erős maradna mindvégig.

Elgondolkodtató dolgokat vet fel az emberek természetéről és a hatalomról. A végét pedig annyira hatásosan, odaillően írta meg, hogy amikor befejeztem a könyvet, leginkább csak összekuporodtam volna egy sarokban, hogy egy kicsit magamba roskadva gondolkodjak. Örültem, mikor vége lett, és nem azért, mert ez a könyv rossz lenne, hanem mert alig vártam, hogy az a nyomasztó hangulat, ami olvasás közben rám telepedett, végre tovaszálljon, de ahhoz még kellett egy kis idő. Szóval csak óvatosan merem ezt bárkinek is ajánlani, viszont akit érdekel a téma, az mindenképpen olvassa el, mert nem véletlenül kapott Steinbeck irodalmi Nobel-díjat és Pulitzert is.

Kedvenc karakter: a polgármester

Ami legjobban tetszett: a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap

Az irodalmi Nobel-díjról

A legértékesebb irodalmi díjat, az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémia ítéli oda a választott írónak minden évben. Alfred Nobel, kémikus és feltaláló a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonának kamataiból évről évre pénzjutalomban részesedjenek a kémia, fizika, fiziológia-orvostudomány és irodalom legjobbjai, valamint az az ember, aki a legtöbbet tette a föld népeinek békés együttéléséért. Az irodalmi Nobel-díjat az a személy nyerheti el, „aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá”.

1901-ben jelent meg a Nobel Alapítvány szabályzata a svéd uralkodó közreműködésével, és azóta minden évben kiosztják a díjat. Díjazható bármilyen irodalmi értékkel bíró mű, amely nem csak az elmúlt évben született, hanem amelynek jelentőségét nemrégiben fedezték fel. A díj megosztható két mű között, lehetőség van posztumusz kitüntetésre, vagy arra, hogy a díjat ne osszák ki.

A jelöltek listáját a Nobel Bizottság terjeszti elő az akadémiának, miután a kiválasztott személyek munkásságát hónapokig tanulmányozták. Az akadémia novemberben hozza nyilvánosságra a döntését miután megvitatta a jelöléseket.

John Steinbeck 1962-ben kapta meg a díjat, ezzel az indoklással: „realista és ugyanakkor képzeletgazdag elbeszélő művészetéért, amelyet megértő humor és társadalmi éleslátás jellemez”.

forrás

Nyereményjáték

Ahhoz, hogy megnyerd a hamarosan megjelenő Lement a hold című könyv egyikét a három közül, nincs más dolgod, mint lájkolni a kért oldalakat és megválaszolni a kérdést.

Ki volt Steinbeck Egerek és emberek című művében a "nehézfejű óriás"?

A válaszok egyes betűjét megtalálod az állomások bejegyzéseiben elrejtve.

A Kiadó csak Magyarország területére postáz!

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai

02/27 Könyvgalaxis

03/07 Könyvszeretet

03/14 Book Heaven

03/21 Roni olvas

03/28 Bibliotheca Fummie
04/04 Kelly & Lupi Olvas

Mark Helprin: Téli mese

A Blogturné Klub újra turnéra indul, ezúttal egy varázslatos történetet szeretne bemutatni nektek 8 bloggere segítségével. Az értékelések mellett a már megszokott játékot is elhoztuk nektek, illetve érdekességeket tudhattok meg a könyvről, az íróról és a könyvből készült filmről is.

Kiadó: Libri

Oldalszám: 632 oldal

Fordító: Falvay Mihály

Az 1900-as évek első évtizedének New Yorkjában egy téli reggel Athansor, a csodálatos képességű fehér ló megmenti a rokonszenves csirkefogó, Peter Lake életét. A jobb sorsra érdemes betörő, aki mindemellett a modern kor gépeinek mestere, szakadatlanul menekülni kényszerül a Kurtafrakkosok bandája elől.

A Téli mese szövevényes története átível az egész huszadik századon. A filozofikus szépségű regényben bármi megtörténhet – s meg is történik egy apokaliptikus hóvihar után.

Helprin végigkalauzol minket a zajos huszadik századon, háttérben a folyton változó, delejesen vonzó, nyüzsgő New Yorkkal. Szereplői szinte mindannyian egy jobb világ megteremtésének szentelik az életüket. Várva, hogy az ezredfordulón pusztító tűzvész után beköszönt az aranykor az Igazságosság Városában.

A Téli mese 1983-as megjelenése óta méltán vált kultuszkönyvvé szerte a világon.

A Téli mese kalandos története megihlette a filmkészítőket is. A csodálatos regényt Jennifer Conelly, Will Smith, Colin Farrell és Russell Crowe főszereplésével mutatják be a mozik világszerte.

Mark Helprin (1947) amerikai író, esszéista, újságíró. New Yorkban született művészcsalád gyermekeként. Szolgált a brit kereskedelmi flottánál és az izraeli hadseregben. A Wall Street Journal, a The New Yorker és a The New York Times újságírója. Novelláskötetek, regények és gyermekirodalmi művek szerzője.

Figyelmeztettek, hogy ez nem egy könnyű olvasmány, tele hosszú leírásokkal, barokk körmondatokkal, nekem meg erre az volt a válaszom, hogy jó, azt úgyis szeretem. Mert tényleg. Amire először eszembe jut erről a könyvről az, hogy gyönyörű. Nem maga a történet, hanem a stílus.

A borítóra az van írva: „Ez nem egy igaz történet. Ez egy szerelmes mese.” Ezzel egyetértek, de kiegészíteném azzal, hogy ez egy felnőtteknek szóló mese, és fiataloknak nem is nagyon ajánlom. Nem azért, mert olyan lenne a témája, hanem mert annyi leírás van benne, hogy aki még nem olvasott szépirodalmat, az igencsak küszködhet vele. Mese ide vagy oda, ez bizony szépirodalom.

Hát én személy szerint szeretem, ha jól meg van írva, ez pedig abból való. Csorgott a nyálam (képletesen) az oldalas leírásoktól, a táj részletes bemutatásától, a hasonlatoktól. Magam előtt láttam a havas New York-i utcákat, parkokat, és bár eddig nem nagyon vágytam oda, most már ezt a várost is felteszem a képzeletbeli „muszáj meglátogatni” listámra.

Az eleje nagyon tömör, minden szereplő életét a legapróbb részletekig megismerjük, és egy darabig nem is értettem, mire jó is ez, de végül összefutottak a szálak, és minden a helyére került. A könyv négy részre van osztva, és időnként újra lelassulnak a dolgok, amikor egy-egy új szereplő feltűnik, de a cselekményszál felvétele után csak úgy fogytak a lapok, mikor olvastam.

Egy bizonyos rémesen rossz film miatt (aminek a címét nem mondom meg) ellenérzéseim voltak a lovakkal szemben, és bár azt a filmet hónapokkal ezelőtt láttam, az élményt azóta sem hevertem ki. Most kénytelen voltam ezt félretenni, és meglepődve tapasztaltam meg, hogy a végére mégiscsak megszerettem Athansort. Szeretem én a lovakat, csak nehezen léptem túl ezen az életre szóló filmélményen.

Persze a leírás csak egy része (jó nagy része) a könyvnek, van benne humor, akció, és elgondolkodtató tanulságok is. Az egyik fejezet olvasásakor konkrétan végig vigyorogtam olvasás közben. Magam előtt láttam a szereplőket, ahogy ott vannak a házban, teszik a dolgukat, és nem bírtam megszabályozni az arcizmaimat.

Szerettem Peter Lake-et, mert elsőre talán nem tűnik túl pozitív karakternek, de ahogy olvasunk róla még többet és többet, megváltozik a véleményünk, a cselekmény előrehaladtával pedig ő maga is fejlődik. Kedvencem az ő története volt Beverlyvel, mert szerintem nagyon szép, ahogyan és amit ők átéltek egymással, még akkor is, ha ebből nem kapunk sokat.

Másik kedvenc párosom Virginia és Hardesty, akik olyanok, mint két fiatal az 1900-as évek elejéből, holott akkor már közeledünk a harmadik ezredfordulóhoz. Hardesty története gondolkodtatott el leginkább, karakterek szempontjából az övé tetszett a legjobban.

Amit a negatív oszlopba írnék, az a hosszúság. Nagyon hosszú ez a könyv, és ezzel alapvetően nem is lenne baj, hiszen ez nem egy két napos olvasmány, lassan kell vele haladni, viszont főleg a vége felé én igencsak siettem, így voltak dolgok, amelyek felett elsiklottam, és ezt sajnálom. Több időt kellett volna erre hagynom. Valamint nem érzem a végén azt, hogy akkor itt most minden meg lenne oldva. Ahogy haladtam, nem értettem, hova akar ez kifutni, vagy mi lesz belőle, és noha le van zárva, mégis úgy gondolom, valami még hiányzik, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Lehet, ez annak is a hibája, hogy siettem vele, de számomra mégis minden olyan hirtelen történt.

Mindenképpen újra fogom máskor is olvasni, mert még mindig beleborzongok egyes mondatok gyönyörűségébe. Aki szereti a terjengős leírásokat, azoknak mindenképpen ajánlom.

Kedvenc karakter: Peter Lake

Ami legjobban tetszett: az Istennő a kádban című fejezet egy az egyben

Ami nem tetszett: a vége                                                         

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Idézetek a könyvből

„Manhattan, ez a magas, keskeny és módfölött reményteljes birodalom teljes súlyával zuhant Peter Lake-re: hatalmas, tökéletlen, acélvázas palota százmillió szobájával, kertjeivel, medencéivel, ösvényeivel, folyók ölelte rakpartjaival. A szigeten épült ezertornyú palota, amelyet nyújtózó hidak kötnek össze a többi szigettel meg a szárazfölddel, valójában védtelen volt. Befogadott szinte mindenkit, aki beléje kívánkozott, s nagyobb lévén minden egyébnél, meghódítani nem lehetett, legföljebb erőszakkal beléhatolni. Az újonnan jöttek, a behatolók, de még maguk a régi manhattaniek is úgy összezavarodtak a szigetpalota sokrétűségétől, változatosságától, hiúságától, brutalitásától és kecsétől, hogy szem elől tévesztették, micsoda is valójában. Pedig hát egyszerű szerkezet, szépségesen tagolt, kellemes és szeretni való, a képzelet rendhagyó méhkasa, minden házak legnagyobbika.”

„Jobbfácán meg is mondta, az ügyvédnek az a mestersége, hogy nyakatekert szavakkal elkábítsa az embereket, és megfaroljon a vagyonukkal.”

„Valami azonban mégis megváltozott, vagy tán most volt változóban. Mindig változik minden, tekintet nélkül arra, hogy szeretjük-e jelenvaló dolgainkat vagy sem. Megváltás csak az volna, ha ez a kavargás és örökös újjáformálódás jelentene is valamit.”

„Nem szükséges, hogy higgy nekem. Nem baj, ha nem hiszel. Az igazság szépsége éppen abban áll, hogy nem kell kinyilatkoztatni, nem igényli, hogy higgyenek benne. Lélekből egyenest lélekbe hatol, örökké változtatja a köntösét, de mindig önmagával azonos. Én láttam, és egy nap talán te is meglátod.”

„Azt mondja, a könyv megállítja az időt. Szerintem bogara van neki. (Mert kipróbáltam ám, odatettem egy könyvet a vekkerem mellé, de annak esze ágába se volt megállni!)”

„Nincs igazság, mondotta. Pedig bizony van. Csak oly magasan és annyira szövevényes módra, hogy aki meg akarja érteni, annak magát a szépséget kell értenie, mert a szépség az elfogultság nélküli igazság.”

„A kritikus nem épít, nem fedez föl semmit. Amit tesz, az csak annyi, hogy igent vagy nemet mond… és jól megbonyolítja a dolgokat. (Persze nem a könyvkritikusokról beszélek. Őnáluk csak az angyalok jobbak.)”

„Tudják ők azt jól, hogy igazság és hazugság közel van egymáshoz, s hogy a kettő között nagy szépségek rejtőznek.”

Nyereményjáték

A Téli mese egy lenyűgöző fantáziával megírt, varázslatos és romantikus történet. Ebből kifolyólag olyan játékkal készültünk nektek, melyben szükség lesz a ti fantáziátokra és ügyességetekre is.

Minden állomáson találtok egy a könyvhöz vagy filmhez kapcsolódó kérdést. Ám hogy könnyítsünk a feladatotokon, a megfejtések betűjeleit kiemelve elrejtettük a bejegyzésekben. Vigyázzatok, lehet, hogy cselesek voltunk és összekevertük őket! :)

A nyeremény ezúttal sem marad el! A játék végén kisorsolunk egy-egy példányt a Libri Kiadó által felajánlott 3 darab Téli mese könyv egyikéből. (A postázás csak Magyarország területén érvényes!)

Feladat:

1. Balról jobbra (vízszintesen) haladjatok a keresztrejtvényben.

2. A 2., 3., 5., 6., 8. állomáson több szóból áll a megfejtés.

3. Minden nap elküldhetitek az aznapi megfejtést, így plusz esélyekkel gyarapodtok.

4. A pirossal kiemelt rész megfejtése éri a legtöbbet.

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

Március 3   - KellyLupi olvas (értékelés + film kontra könyv)

Március 5   - Roni olvas (értékelés + filmes szereplőgárda kontra könyves karakterek)

Március 7   - Bibliotheca Fummie (értékelés + idézetek)

Március 9   - MFKata gondolatai (értékelés + trailer)

Március 11 - Dreamworld (értékelés + zenelista)

Március 13 - Deszy könyvajánlója (értékelés + fehér ló jelentése)

Március 15 - Always Love a WildBook (értékelés + back story)

Március 17 - Könyvgalaxis (értékelés + az íróról)

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Magyar szerzők között kedvenceim közé tartozik Kosztolányi Dezső, habár eddig kevés klasszikussal találkoztam az irodalomórán kívül, úgy döntöttem, ennek változnia kell. Egyrészt ezért vettem a kezembe ezt a könyvet, másrészt meg volt egy úgynevezett Booktion, ahol erről a könyvről beszéltünk, és úgy gondoltam, jó alkalom ez arra, hogy kicsit művelődjek. Eleinte én is olyan égetni valóan rossz gyerek voltam, aki csak akkor figyelt az órán, ha muszáj volt, de aztán rájöttem, hogy nem minden rossz, ami kötelező, és élvezni kezdtem az irodalom órákat. Szomorú, hogy rajtam kívül még körülbelül két gyerek gondolta ugyanígy, úgyhogy amíg én nagyon jó beszélgetéseket folytattam le a tanárral, addig a többiek hátul hangoskodtak. A Nyugat első nemzedékébe tartozó költők és írók különösen közel állnak a szívemhez, tehát Kosztolányi már eddig sem volt ismeretlen előttem, hosszabb novelláit, regényeit viszont eddig még nem olvastam (a kötelező Pacsirtát valamiért feladtam félúton annak idején).

Szégyellem is magam, mert az Esti Kornél nagyon tetszett. Szeretem a novellákat, írni jobban, mint olvasni, mégis van bennük valami. Nem hosszúak mégis kellemes kikapcsolódást vagy épp gondolkodnivalót adnak. Ilyen volt ez a könyv is, valamelyik novellán egyszerűen csak elszórakoztam, valamelyiken pedig elgondolkodtam.

Szeretem Kosztolányi stílusát, gördülékenyen ír, nincs túlcifrázva a dolgok leírása, de elegendő ahhoz, hogy magunkban egy képet alkossunk. A regény maga Esti Kornélról szól, ahogy a cím is mutatja, novellákon keresztül ismerjük meg a fiút, különböző életszakaiból kiragadott történeteket olvashatunk róla. Kedvencem a bevezetés volt, ahol megismerkedhettünk az íróval, és Esti Kornéllal, valamint az a fejezet, amelyben a „Becsületes város”-ba tesznek látogatást. Az első azért is volt érdekes, mert megismerhettük az író kapcsolatát Esti Kornéllal, ami már önmagában elég sok gondolkodnivalót ad. Kíváncsi lennék, Kosztolányi fejében tényleg létezett-e Kornél, vagy az egész regényt csak úgy kitalálta. A „Becsületes város” –ról szóló fejezet pedig azért lett kedvencem, mert rájöttem, az a város nekem van kitalálva. Mondhatnánk, hogy ott mindenki igazat mond, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Inkább úgy kéne fogalmazni, hogy nem nagyon tudnak jót mondani az emberek, inkább a valóságosnál rosszabb képet állítanak valamiről. De a kötelező udvariassági köröket is elhagyják, és ez az, ami nekem különösen tetszett. Habár mindig az igazat mondom, azért bunkó sem szeretnék lenni, így legtöbbször (na azért nem mindig) én is kedves vagyok az emberekkel, holott a hátam közepére sem kívánom őket. Jó lenne kihagyni ezt a részét a dolognak, és tényleg azt mondani, amit gondolunk, a világ egészen másmilyen lenne.

Kornéllal különös kapcsolatot alakítottam ki a könyv folyamán. Élveztem a kalandjait, szívesen vele tartottam volna némelyik utazására, és alapvetően egy érdekes embernek ismertem meg. Mégis, ha összehozna vele a sors, ha barátok lennénk, tudnám, hogy hosszútávon képtelen lennék elviselni, és előbb-utóbb az őrületbe kergetnénk egymást. Időnként jó lenne vele leülni, és egy sör mellett mesélhetne mindenféléről. Hallgatnám a történeteit, elmesélhetné mindazt, amit az író barátja csak szeretett volna megtenni, de nem volt hozzá mersze, kötekednék vele, és ezt élvezném egy ideig. Aztán hajnalban mindenki a maga útjára menne, és folytatnánk a megszokott életünket.

Így vagyok én Esti Kornéllal, a regény maga egyébként nagyon tetszett. Akinek kimaradtak a Nyugatosok, azoknak ezt kötelező jelleggel ajánlom, én pedig körülnézek még néhány magyar író művei között.

Kedvenc karakter: az író

Ami legjobban tetszett: az első fejezet

Ami nem tetszett: -                                                                 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa

Oldalszám: 258 oldal

Molyos adatlap

„sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.” J. R. R. Tolkien

Korábban már említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami illik ide, lássuk.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Mivel ez egy dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába, valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem beszélni kell, hanem átélni.

Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Ahogy sokan mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre, hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné őket. Vagy csak hallucinálok.

Az Egy falat kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek, azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.