Ernest Cline: Armada

Kiadó: Agave
Oldalszám: 368 oldal
Fordító: Orosz Anna

Zack Lightman egész életében arról álmodozott, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland.
Ugyan mi rossz lehet egy kis ábrándozásban? Zack eddig elég jól elboldogult azzal, hogy tudja, mi a különbség a valóság és a képzelet között. Tisztában van vele, hogy a való világban nem a dühkezelési problémákkal küzdő, céltalan kamaszok szokták megmenteni az univerzumot.
Egészen addig, amíg egy nap meg nem pillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti…
Első, világsikerű regényéhez, a Ready Player One-hoz hasonlóan Ernest Cline ezúttal is a nyolcvanas évek popkultúrája előtt tiszteleg, és egy lebilincselő történetet kínál a sci-fi rajongóinak. Az Armada egyszerre lehengerlően izgalmas kalandregény, tisztelgés George Lucas és Steven Spielberg munkássága előtt, és a felnőtté válás klasszikus története.

Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 2. rész

A rajongás elmúlik. Ezt szomorúan vettem észre a filmről kifele jövet. Meg igazából a film alatt is, amikor Ramival minden szaron elröhögcséltünk még a legdrámaibb jeleneteknél is.
Rég volt már, amikor az első részt huszonnégy órán belül kétszer néztem meg, mert annyira fanatikus voltam. Vagy amikor egy éjszaka alatt letoltam egy részt a könyvből, mert képtelen voltam lerakni. És azért még mindig szeretem a történetet, mert ugyanúgy megvannak az értékei, de már nem akarok minden helyre poszátákat rakni, és nem hiszem, hogy ez attól lenne, mert felnőttem. Mert attól még ugyanúgy tudok rajongani kislány módjára; például ma vettem meg Ernest Cline Armadáját, és épp csak nem nyomtam bele minden szembejövő arcába, hogy „nézd, de jó, úgy örülök, hogy végre megvan”. Vagy ott van a Star Wars, amit egész életemben nagyon szerettem. Egyszerűen csak vannak olyan történetek, amik időtállóan jók, és vannak azok, amik jók, de nem tartósak. (Meg azok, amiket régen szerettél, aztán rájöttél, valójában mekkora fos.)

A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #3

Amikor egy koncert utáni késő estén felmerült az ötlete annak, hogy én a krumpli növekedéséről bejegyzéseket fogok írni a blogomba, egészen odáig elmerészkedtünk az ötletelésben, hogy streamelni kéne. Akkor még hülyeségnek tartottam (oké, a blogolást is erről, de mégis megcsináltam), de ahogy látom napról napra egyre nagyobbra nőni a kis drágát, már nem olyan elképzelhetetlen az ötlet. Olyan ütemben nő, hogy néha egy éjszaka alatt látványos változásokat találok rajta. Bemutatom az elmúlt másfél hét növekedési folyamatát nektek.
Tizedikén bújt ki, két nappal később már így nézett ki:


Tizenharmadikán, pénteken reggel ilyen volt:


Aztán aznap és másnap Nightnál voltam, Star Wars maratont tartottunk. Mire tizennegyedikén este hazaértem, hatalmasat nőtt, és még egy csíra kibújt mellette. Ezt múlthét vasárnap reggel fotóztam:


Hétfő délután:


Szerda reggel, már három szár van:


Aztán legközelebb csak ma kora délután volt alkalmam lekapni, mert csak világosban van hozzá jó fény:


Nos, most így állunk. Elég gyorsan nő, a huszadik napon járok, Mark körülbelül a 40. földi napnak megfelelő solon takarított be először, ha jól emlékszem, úgyhogy ha ilyen ütemben nő, decemberben már ehetem a saját termesztésű sültkrumplimat. Láthatólag jól érzi magát, én meg örülök ennek. Jelenleg azzal kísérletezem, hogyan reagál a discóra, ugyanis A marsi filmzenét hallgattatom vele, de még nem kezdett el táncolni, mint Groot, úgyhogy lehet, hogy akárcsak Mark, rosszul van tőle. De amíg nem látom rajta az öngyilkosság jeleit, nem aggódom érte.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 446 oldal
Fordító: Morcsányi Júlia

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

Filmbarátok ivójáték beszámoló

Gondoltam, álljon ez itt egyfajta dokumentációként, hogy mi kipróbáltuk, és túléltük.
Felkészülve
Az egész azzal kezdődik, hogy egyszer valaki összeállított egy Filmbarátok ivójátékot, ami nagyon viccesen hangzik bárkinek, aki legalább egy éve hallgatja a podcastet, és Nightingale-lel el is döntöttük, hogy egyszer megcsináljuk. Összeültünk egy Star Wars maratonra (flashback sorrendben), ám mielőtt még rávettük volna magunkat a Baljós árnyakra, kellett valami agypusztító, amivel elviseljük a borzalmat, így beiktattunk a Filmbarátok ivójátékot. Szerencsénkre pont kijött egy új rész, a 86., így sokkal izgalmasabbnak tűnt az egész, mintha egy már ismert résszel próbálkoztunk volna. Nem vagyunk annyira hardcore-ok, hogy felessel próbálkozzunk, úgyhogy vodkába áztatott gumicukrot ettünk (a gumicukor három napig ázott).
Nos, azt kell mondjam, hogy erre sajnos nem a legjobb részt sikerült kifognunk, ugyanis vagy egy órán keresztül beszélnek a fiúk az új James Bond filmről, ami engem igazából nem érdekel, mert egyet se láttam, és nem is ugrálok érte. Szóval nem elég, hogy az ott számomra elég unalmas volt, egyszer sem volt olyan, hogy bármire inni lehetett volna. Az első körülbelül negyven perc biztatónak tűnt, mert egymás után ettük a gumimacikat. De miután elhagytuk a Bond-témát, megint felpörögtek a dolgok, Blacksheep újra és újra átkötött, csak szóba kerültek a képregényfilmek, és azért mindig volt valaki, aki elsütött egy szóviccet.

Így sikerült összesen 18 gumimacit elfogyasztani, ami igazából nem volt sok (gyakorlatilag meg sem éreztük), de ha mondjuk ezt felessel játsszuk el, nem biztos, hogy ennyire lazára sikerül az este.
Mindezek után viszont folytattuk a játékot a Baljós Árnyakkal, ami így is elég szar volt, viszont legalább vicces. Ha valaki kíváncsi, ezeket a szabályokat vettük figyelembe:
Igyál mindig, amikor:
- megemlítik a midikloriánokat
- szerepel az „adók”, a „kereskedelmi szövetség” vagy a „blokád” szó
- Darth Maul feltűnik és nem csinál semmit
- ha meg tudod különböztetni Padmét a dublőrétől
- sztereotíp jellemzés hangzik el valakiről, vagy valaki sztereotípen viselkedik
- Anakin felkiált (yippie!)
- nem érted, Jar-Jar mit beszél
- Padmé ki akar állni a népéért, de beszólnak neki
- Jar-Jar valami hülyeséget csinál.
(A szabályokat innen vettük kölcsön és fejlesztettük tovább.)
Utána
Hát, így már egy órán belül eljutottunk arra a szintre, amikor csak azt hajtogattuk, „nem bírom tovább”, és nem tudtuk eldönteni, hogy ez most a macikra vagy a filmre vonatkozik. De igazából mindkettőre.
Mindenesetre jó élmény volt, csak legközelebb máshogy csináljuk majd, ha a Filmbarátokkal akarunk inni, mert ez így kicsit gyenge volt. És levontuk a tanulságot, hogy a régi szabályok kicsit elavultak, viszont egy pár újat be lehetne vezetni.
Az eredmény:
a bal oldali oszlop Nighté, a jobb oldali az enyém

Filmes sarok: Star Wars

…avagy hogyan tették tönkre Darth Vader bukástörténetét és egy abuzív kapcsolat története

Most, hogy lassan itt a hetedik rész, Nightingale-lel úgy döntöttünk, nekünk is kellene egy nagy újranézést tartani. Mert rég láttuk, és szeretjük. Legalábbis az eredeti trilógiát mindenképp. Viszont mivel mindketten annyiszor láttuk már, rábeszéltem, hogy flashback sorrendben nézzük, ami azt jelenti, hogy az Új remény és A birodalom visszavág után nem A Jedi visszatérrel folytatnánk, hanem az új trilógiával, és csak aztán zárnánk le az egészet a hatodik résszel. Hogy ez miért jó? Azt itt elolvashatjátok, mert ez sokkal jobban össze van foglalva, mint ahogy én le tudnám írni.
Elöljáróban annyit elmondanék, hogy nekem ez a sorrend borzasztó. Annyira jó érzés volt elkezdeni az Új reményt, majd két jó film után meg kellett nézni három nem túl jót, rengeteg hibával együtt. Nagyon szenvedtünk rajta, még úgy is, hogy én A Sith-ek bosszúját még szeretem is. Csak igazából évek óta nem láttam egyik részt sem, és ilyen nosztalgiával gondolok mindig rá, ami az eredetiek esetében még működik is, de amikor az új részekre került a sor, kiderült, hogy ezek sokkal rosszabbak, mint ahogy arra emlékeztem. Szóval számomra az ideális sorrend, ha mind a hatot végig akarom nézni, akkor az a kronológiai. Mert többé nem tud rávenni engem senki, hogy bármelyik zseniális rész után elindítsam a borzalmas újakat. (Amelyek már nem is sokáig lesznek újak.)
És mielőtt még belevágnék az egészbe, jelezném, hogy az egész poszt természetesen tele lesz spoilerekkel, de gondolom, ez várható volt.

A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #2

Hi there! – ahogy Mark mondaná.
És igen, életben van! Ültetés után tíz nappal ki is bújt a kicsike, és megmutatta magát. Igen, még nagyon pici, de úgy örülök neki, hogy sikerült életben tartanom, és még fejlődött is. Oké, tisztában vagyok vele, ez azért nem egy nagy dolog, főleg, hogy kis koromban mi is termesztettünk krumplit vidéken, de én mégis annyira büszke vagyok magamra. A kép alant a tegnapi állapot (bocsi a nem túl jó minőségért), azóta már egy icipicit nagyobb. Jövő héten újra jelentkezem.


Rainbow Rowell: Fangirl

 
Idén ősszel is egy újabb Rainbow Rowell regényt, mégpedig a Fangirlt hozza el magyarul az olvasóknak a Scolar Kiadó. 2015. november 3-tól mindennap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről,  de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Scolar
Oldalszám: 448 oldal
Fordító: Sóvágó Katalin

Cath imádja Simon Snow-t.
Oké, Simon Snow-t mindenki imádja…
Ám Cath-nek az egész élete abból áll, hogy rajong – amihez nagyon ért. Cath és Wren, az ikrek kisiskolás korukban menekültek a Simon Snow-sorozathoz, miután az anyjuk elment.
Elolvasták a könyveket. Újraolvasták őket. Beköltöztek a Simon Snow-fórumokra, továbbírták Simon Snow történeteit, az összes premieren valamelyik szereplőnek öltöztek.
Cath nővére nagyjából kinőtt a rajongásból, de Cath nem bír. Nem is akar.
Most, hogy felvették őket a főiskolára, Wren megmondja Cath-nek, hogy nem akar egy szobában lakni vele. Cath kikerül a védelmi zónájából, ettől fogva egyedül kell megállnia a lábán. Lesz egy mogorva szobatársa, akinek a kedves fiúja örökké náluk lebzsel; egy regényíró professzora, aki szerint a fanfickel bealkonyult a civilizációnak; egy jóképű évfolyamtársa, aki csak a szavakról akar dumálni… és közben folyamatosan izgulhat lágyszívű, érzékeny apjáért, aki még sose volt igazán egyedül.
Tehát az a nagy kérdés: kibírja-e Cath úgy, hogy Wren nem fogja a kezét? Elég nagy már ahhoz, hogy a saját életét élje? Egyáltalán fel akar-e nőni, ha a felnőtté válás ára az, hogy le kell válnia Simonról?


A Mark Watney tiszteletkrumpli-projekt #1

A bal oldali az enyém
Emlékeztek még, amikor írtam A marsi filmről, amiben beszámoltam, hogy egy krumplit is vittem a vetítésre? Nos, páran a vetítésről biztos emlékeznek, senki más nem volt olyan idióta, hogy krumplit szorongatott volna egy moziteremben. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi legyen vele, egy darabig biztos voltam benne, hogy megfőzöm, és megeszem, de végül megkönyörültem szerencsétlen életén, és úgy döntöttem, elültetem és nevelgetem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem nem ebből az egy darab krumpliból kell megélnem, úgyhogy sokáig csak halogattam ezt a dolgot, munka meg egyéb dolgok miatt nem volt időm vele foglalkozni. A nyomi krumpli meg addig ott aszalódott a polcomon (oda raktam le másnap, mert az volt a legközelebb, anyám rá is kérdezett, hogy miért van krumpli a polcomon). De egész jól bírta a gyűrődést, tök jó állapotban volt még egy hónappal később is, amikor végre elültettem. Múlthét vasárnap végre földbe került a drága. Próbáltam annyira könyvhű lenni, amennyire csak tudok, de marsi talaj nem állt rendelkezésemre, beleszarni meg nem akartam, mert mint mondtam, nem függ tőle az életem, és ez még az én undorítósági-szintemen is túl van. Szóval négybe vágtam a krumplit (erről sajnos nincs képes bizonyítékom), és beledugtam a virágföldbe, majd jól meglocsoltam. Így nézett ki ezek után:

Négy nappal később még mindig így néz ki, de hát ennyi idő alatt nem várok csodát. Ezentúl rendszeresen igyekezlek titeket tájékoztatni a krumpli állapotáról, mert nincs is semmi érdekesebb ennél. (De hé, inkább ezt kövessétek, mint a Való világot.)
Ez a poszt közkívánatra (a köz jelen esetben körülbelül három embert jelent) készült. Értsd: kényszerítettek.