George R. R. Martin: Varjak lakomája (A tűz és jég dala 4.)


Messze nem volt olyan jó, mint az előző rész, de ezen meg sem lepődöm. Nem azért, mert azt lehetetlen felülmúlni, dehogy. Martin mindig képes meglepni, szóval alig várom, mikor merülhetek el az ötödik részben (előbb mást kell olvasnom). A negyedik rész olyan hosszú lett, hogy a kedves szerzőbácsi kénytelen volt ketté szabdalni, és ő ezt nem úgy oldotta meg, hogy akkor most itt van 900 oldal, ez legyen az első kötetben, a maradék meg a másodikban, hanem kivett bizonyos szereplőket, akiket átpakolt a Sárkányok táncába, az összes unalmas karaktert meg meghagyta a Varjak lakomájában. Na jó, nem az összeset, de a legtöbb karaktert, akit szeretek és akinek a szemszögére kíváncsi vagyok, azt mind odapakolta.
Szóval ebben a részben volt nagyon sok Cersei, a Vas-szigetekről néhány ember, Dorne-ba is bepillantást nyertünk, és értem én, hogy ezek fontosak a történet szempontjából, de egyik se érdekel, úgyhogy sokszor untam ezeket a részeket. Oké, Cerseit nem mindig, amikor nem a politikával, hanem a saját idegbajával volt elfoglalva, az érdekes volt. Ezek között ráadásul olyan is volt, amikor volt egy szemszög, és utána soha többé nem került elő, csak egy fejezeten keresztül végigkövettük, és annyi. Na, ennek nem látom sok értelmét.

Azért voltak benne érdekes szemszögek is. Jaime, akit még mindig szeretek, és ebben a részben elérte, hogy tiszteljem is, sokat komolyodott az előző kötet óta. Lassan kezdek ott tartani, hogy ha a Starkok és a Lannisterek között kéne döntenem, nem tudnék. (De, még mindig a Starkok a nyerők.)
Aryára nagyon kíváncsi voltam, ő is rengeteget változott, nem az a naiv kislány már, viszont nem is nőtt még fel.
Brienne, őt szintén kedvelem, bár azért sajnálom is szegényt. Lenézik, mert nő létére páncélt húz. Őt a becsülete miatt szerettem meg, ha valamit megígér, azt be is tartja.
Sansa, akit még mindig nem szeretek, de mindig érdekel, mi van a Starkokkal. Habár az, hogy kitépték a kis álomvilágából, határozottan jól hatott rá, már nem nyávog, de hacsak valami csoda nem történik, ő lesz az egyetlen Stark, akit sose fogok szeretni.
Sammel nagyon együtt tudok érezni, annak ellenére, hogy néha azért felpofoznám. Édes, hogy bizonyos dolgokban még mennyire gyerekesen látja a világot, más dolgokban meg milyen felnőtt.

Hogy mi történt ebben a kötetben? Semmi. Oké, nyilván történt valami, legyen akármilyen ügyes az illető, a semmiről 900 oldalt írni azért nagyon nehéz, de úgy konkrétan nem sok cselekmény volt. Nagy vonalakban fel tudnám vázolni, melyik szereplő hova ment, mit látott, mi történt vele, mégis a nagy egész tekintetében, és az előző kötetekhez hasonlítva alig volt valami. Minden szereplővel történt valami jelentőségteljes az út során, amit bejárt, igen, mindenkivel főleg a könyv végén, de ennyi. Spoiler lenne, ha elmondanám, hogy nem haltak meg fontos emberek? Lehetséges, viszont, ha végigolvassátok a könyvet, rájöttök, hogy nem is volt egyik szereplő sem olyan helyzetben. Oké, lehet, hogy most ez is spoiler volt. Azt hiszem, a következő Tűz és jég dala értékelésemnél inkább visszakívánnám ezt a helyzetet, de majd meglátjuk akkor.
Aki nagyon érdekelt volna, az természetesen Jon volt, Tyrion, Bran, Daenerys és Arya. Aryát kaptunk, a többiekről pedig majd a Sárkányok táncában olvashatok jó sokat. Jon mondjuk megjelent a Varjak lakomája legelején, és ott egy seggfej volt, de talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, megértem, miért ilyen, és akkor már nem is fog seggfejnek tűnni. Remélem, lesz utálatos csak amiatt, ami a Kardok vihara végén történt vele, az nem lenne igazságos. Danyre meg tudom, hogy azt mondtam, hogy nem szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érdekel, mi történik vele. Lehet, hogy egy vinnyogós kislány, de a történetszála attól még érdekes.
Tehát nem ez a könyv lesz a kedvencem a sorozatból, inkább várom, mikor vethetem rá magam az ötödik részre (valószínűleg mire ez a poszt kikerül, már rég azt olvasom). Ez a könyv volt az első az idei várólista csökkentésemen.

Kedvenc karakter: Samwell Tarly, Arya Stark
Ami legjobban tetszett:
Ami nem tetszett: a felesleges szemszögek                             
Értékelés: 4/5
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 896 oldal

George R. R. Martin: Kardok vihara (A tűz és jég dala 3.)

Három napnyi Trónok harca maraton után észre kellett vennem, hogy létezik való világ is a Hét királyságon túl, és jól el vagyok maradva a blogolással, úgyhogy ezt pótolnám is.
Kicsit elmerültem Martin világában, így rögtön az új év első hetében bele is vágtam A tűz és jég dala sorozat harmadik részébe, ha már november elején kölcsönkaptam őket. Nem is kezdhettem volna jobban az évet, ez a kötet tetszett eddig a legjobban.
A maga 1200 oldalával nem mondanám könnyű olvasmánynak, és ez szó szerint is értendő, mert amikor nem bírtam leülni a tömegközlekedésen, és úgy olvastam, képtelen voltam rendesen tartani. Egyre izgalmasabb a történet, és minden részét élveztem, ahhoz képest, hogy az első hétszáz oldalon alig történik valami. Persze ez mindig így van Martinnál, az utolsó 50-100 oldalnál dobja be a cselekményt, addig mindenki csak tervezget, megy ide-oda, pár lényegtelen ember meghal. Na nem mintha ez nem lenne érdekes, főleg ilyen karakterekkel. A Kardok vihara ebből a szempontból kicsit kilóg, mert a hétszázadik oldal után bedob egy nagy csavart, aztán csak háromszáz oldal múlva kezdődik az eseménydús vége.

Ez a sorozat harmadik része, úgyhogy nem is fecsérlem a szót arra, mennyire jó a stílus és a leírás, a világ, amit teremtett, meg úgy az egész, biztos elmondtam ezt az előző részeknél. Szóval nézzük a cselekményt. Spoilerek nélkül, hajrá én. Ahogy mondtam, hétszáz oldalon nem sok esemény történik. Mindenki csinálja a dolgát, megy a célja felé, tervezget. Persze mindenkivel történik valami, vannak, akik meghalnak, de az igazi nagy esemény csak jóval a fele után következik. A Vörös Nász. Aki olvasta, az tudja, miről beszélek, aki nem, az meg nehogy rákeressen. Mindenki rettegésben tartott, hogy ez mennyire durva lesz, főleg a sorozatrajongók akadtak ki rajta (és jogosan, sorozatban ez sokkal durvábban van megcsinálva), de azért a könyvet olvasók is mondogatták, hogy ez mennyire, és úristen. Na ehhez képest, én elolvastam, és tudomásul vettem. Persze, nem örültem neki, de Martintól nem vártam kevesebbet. Érdekes viszont, hogy nem tudtam, pontosan, mi ez a Vörös Nász, a nevéből persze következtettem, de nem tudtam, kik lesznek ott, csak azt, hogy körülbelül hol lehet a könyvben. Amikor elértem oda, már kitaláltam, kiért kell aggódni, és igazam is lett. Talán ezért nem rázott meg, de az tény, hogy a sorozatban azért durvábbra vették a dolgot.
Sokkal jobban meglepett az, ami egy másik karakterrel történt úgy körülbelül 130 oldallal később. Engem erre senki nem készített fel, és hirtelenjében nem is tudtam, hogyan reagáljak. Erre nem számítottam Martintól, mert nem szokott ilyeneket csinálni. Meg persze a könyv végén is vannak izgalmak, ahogy azt már megszokhattuk.
Ami fontos ebben a sorozatban, arról még egy szót sem ejtettem, pedig a karaktereket nem lehet csak úgy félvállról venni, ők a lényeg. Kezdjük a kedvenceimmel.

Jon, tudom, sablonos vagyok, minden lány őt szereti, de úgy örültem, hogy ebben a részben több szerepet kapott, és már alig várom a Sárkányok táncát, ahol még több lesz belőle. Egészen megkomolyodott, felnőtt, de azért még mindig ott van benne a kisfiú, főleg akkor, amikor Ygritte-tel van. Szerettem a párosukat, Ygritte-et önmagában is, de aranyosak voltak együtt. Kíváncsi vagyok, a mostani események, hogyan hatnak rá, mennyiben fog megváltozni.
Tyrion, a másik szereplő, akit mindenki szeret. Nem csak azért, mert jó a humora, hanem okos, talán a legokosabb az egész könyvben, de ilyen egyértelműen azért mégsem merném kijelenteni. Mindenesetre ismeri a játékot, amit a nagyok játszanak, és remekül űzi is.
Jaime. Nem, nem csak pasikat szeretek, de most még ők vannak soron. Persze először a humora fogott meg, de aztán az is, ahogy változott a könyv során. Ahogy feldolgozta a vele történt eseményeket, és ahogy reagált a körülötte lévőkre, azt imádtam olvasni. Elég sokat változott a kötet elejétől a végéig, ebben nyilván szerepet játszik a vele történt dolog, de már előtte is látszott rajta, hogy nem egyszerűen csak egy kardforgató Lannister.

Sokan nem szeretik Catlynt, és valamilyen szinten értem is, én viszont azért tartom egy jó karakternek, mert okos és erős. Ő egy anya, aki azt hiszi, elvesztette a gyermekeit, csak Robb van ott neki, és ő is folyton hülyeségeket csinál. Ha ebből a szögből nézzük, abszolút érthetőek a reakciói, én pedig csak csodálni tudom az erejét.
Arya sem kislány már, sok szempontból felnőtt már, és biztosan felnőttebb már, mint a nővére. Persze ilyen körülmények között nem is maradhat gyerek, de őt pont ezért szeretem. Képes volt túlélni és nem összeomlani még egy ilyen helyzetben is. Amit Martin vele tett, az még kegyetlenebb, mint ami a Vörös Nászon történt.
Brant azért sorolom ide, mert bár nem tartozik a kedvenceim közé, mégis szeretem, annak ellenére, hogy gyerek még, és kifejezetten nem szoktam szeretni a gyerekeket. Sem életben, sem könyvben. Nyafog, ahogy a gyerekek, de tanul és akar, ez pedig pozitív. Várom már, mi lesz vele a következő kötetekben.

A nem szeretem karakterek közé tartozik Sansa. Meglepő, tudom. Senki nem szereti, mert egy hisztis kislány. Példát vehetne a húgáról.
Daenerys kifejezetten idegesít. *elhajol a felé repülő kövek elől* Látom én, miért szereti őt mindenki, de engem az őrületbe kerget a folyamatos vinnyogásával. Rengeteget fejlődött a Trónok harca óta, de a gondolataitól meg a problémáitól a falra tudnék mászni. Okos és erős, kifejezetten jó királynő lenne belőle, de ettől még nem fogom megszeretni.
Joffrey. Ezzel nem mondtam újdonságot, Joffrey egy idegesítő kis tini, nem csoda, hogy mindenki utálja.
Cerseiben szintén látom, hogy okos, és remekül játssza ő is a játékot, de amilyen akaratos és gonosz, nem fogom megszeretni. Ami érdekes, legtöbbször a gonosz karaktereket szeretem, ebben a könyvben nem így van. Furcsa.

Aztán ott van a többi karakter, akit úgy a középmezőnyre helyeznék azzal, hogy majd még eldől, mi lesz velük, vagy sehogy nem állok velük.
Összegezve, ezt a részt is imádtam, ez volt eddig a legjobb, és most visszasüppedek a világba, és folytatom a negyedik részt.

Kedvenc karakter: Havas Jon, Tyrion Lannister, Arya Stark
Ami legjobban tetszett: Ygritte/Jon részek
Ami nem tetszett: hogy Robb egy idióta
Értékelés: 5/5
Kiadó: Alexandra
Oldalszám: 1214 oldal

Pár gondolat a City of Heavenly Fire borítójáról


Hajnalban végre megláthattuk a Végzet ereklyéi sorozat utolsó kötetének borítóját, és több helyen olvastam, hogy nem mindenkinek tetszik. Ezt a posztot most nem azért írom, hogy meggyőzzem őket, hogy márpedig igenis szép, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, nekem meg ahhoz, hogy a sajátomat kifejtsem. Márpedig most ezt fogom tenni.
Amikor felmerült a kérdés, vajon kik is lehetnek a CoHF borítján, egyből Claryt és Sebastiant tippeltem, már csak azért is, mert ha logikusan végiggondoltam, ez az egyetlen opció jöhetett számításba nálam. Lám, igazam lett. Személy szerint én szeretem Sebastiant, úgyhogy örülök neki.
Talán túl soknak tűnhet ez a rengeteg szín, de vegyük külön a dolgokat. Leginkább a kép felső része az, amit imádok. Elsőre, ami megfogott, az a kontraszt. Szeretem a nagyon kontrasztos dolgokat, úgyhogy ez a sötét-világos felállás első pillantásra lenyűgözött. Persze mivel borítóról van szó, meg kell néznünk a mögöttes tartalmat. Elsősorban ugye a jó-gonosz harca fog kiteljesedni ebben a kötetben, ezt is mutatja ez a fekete-fehér színezés. Másrészt Cassie azt nyilatkozta, hogy Clary mindig fekete szárnyakkal álmodik Sebastianról, és mivel a fiúban démonvér folyik, de mégis nephilim, ez valami utalás lehet a bukott angyalokra. Mellesleg, ha megnézitek, az Üvegváros borítóján is vannak szárnyai.
A másik, amin sokan kiakadtak, az Clary ruhája. Ugye, mint tudjuk, az Árnyvadászoknál a fehér a gyász színe. Ez az utolsó kötet, biztosan lesz harc a végén, és tudjuk, hogy lesznek áldozatok, így egyértelmű, miért is visel Clary fehéret. Ami nagyon tetszik még Claryvel kapcsolatban, az a haja. Imádom a haja színét. Mindkettejüknél kard van, illetve Clarynél azt hiszem, az inkább egy tőr, de ez is csak arra utal, hogy háború lesz. Cassandra maga tudatta velünk, hogy az egész Árnyvadász-világ új alapokra helyeződik a következő kötetben. Bevallom, ettől azért kicsit félek. Azt sem tartom kizártnak, hogy Clary és Sebastian összecsapnak, sőt, számítok is egy ilyen jelenetre.
A kép alján ott van a tűz, amelynek már címből adódóan jelen kell lennie, másrészt megint előjön a harc, ahol biztosan lesz tűz is. Valamint ha emlékszünk még a City of Lost Souls trailerére, Sebastian azt mondja benne: „and I’m going to burn down the world”. Illetve Jace is megkapta a mennyei tüzet, úgyhogy lesz itt forróság rendesen.
A háttér is elég beszédes. Cassie írta, hogy ebben a részben más világba is ellátogatunk, úgyhogy ezt is láthatjuk, vagy egy akciófilm-szerű rombolást csinálnak New Yorkban, amit nem tartok valószínűnek, de azért vicces belegondolni.
Szóval nekem tetszik a borító, sok mindent lehet belőle következtetni, és nagyon várom már a könyvet. Akinek meg nem tetszik, az ne feledkezzen el róla, hogy a borító minősége nem határozza meg a tartalmat, ettől még a könyv nem lesz rossz.

Cassie-től származó infókat innen tudok: Árnyvadászok rajongói oldal

Tolkien nap 2014

Azt hiszem, a Hobbit 2 kritikámból már kiderült, hogy oda vagyok Tolkienért (a Peter Jacksonhoz fűződő viszonyom meg inkább ne firtassuk), úgyhogy nem is volt kérdés, hogy elmegyek-e a Tolkien napra. A tavalyihoz hasonlóan a Magyar Tolkien Társaság idén is megrendezte a Tolkien napot J. R. R. Tolkien születésnapja alkalmából. Ezúttal az Urániában, ahol szerintem még többen voltak, mint tavaly a Corvinban, de úgy tűnt, több is a hely. Időnként úgy érzem, mintha az emberek osztódással szaporodnának.
Először is Lovranits Júlia – nekem már csak Amrita – meséjére ültünk be. Ez volt az egyik dolog, ami miatt el akartam menni. Ahogy már korábban is írtam, Amrita úgy tud mesélni, hogy visszamegyek gyerekbe, és csak élvezem. Még úgy is, hogy a mai előadás meséiből kettőt már tavaly is hallottam. Már ott megjelentek a gyerekek, de végül is, elsősorban ez a része még leginkább nekik szólt, úgyhogy nem voltak nagyon idegesítőek, és én sem vizualizáltam semmi agresszívat. Nyugodtan kibírtam azt a 30-35 percet, valószínűleg jó hatással volt rám a mese. Később sem a gyerekek jelentették a problémát számomra.
Az volt az érdekes ebben, hogy nem is nagyon találkoztam a kicsikkel. Jó, valószínűleg ez azért volt, mert beültem a nagyoknak szóló előadásokra, és egy széket foglaltam el négy órán keresztül. De alapvetően ez mégiscsak egy családi program, és jó volt, hogy nem visítoztak mindenfelé a kölkök, hanem volt egy külön terem mindenféle játékokkal kicsiknek, nagyoknak is, és akkor ők ott elvoltak. Ezen a helyen rendezkedett be a Magyar Madártani Egyesület is, akiktől még Amrita meséi előtt tanultunk sok okos dolgot a madarakról. Tényleg érdekeseket mondtak.
Szóval a mesereggel után felcaplattunk az első emeletre, és még elkaptuk a tündeszex Szerelem és vágy - a tündék magánélete című előadást, aminek az utolsó negyed órája nagyon érdekes volt, kár, hogy lemaradtunk az elejéről. A tömeg azon része, amelyik mozogni volt hajlandó, kifele igyekezett, mi meg befele, úgyhogy már ott elegem volt az emberekből, pedig akkor még nem is voltunk annyira sokan.
Déltől háromig ott ültünk a második sorban, és hallgattunk előadásokat a mesterséges nyelvekről, elsősorban persze a quenyáról és a sindarinról, meg a tengwar írásról; különbségekről a filmek és a könyvek között, persze kihagyva az egyértelműeket; Ilúvatar ajándékáról, a halálról. Azt hiszem, talán ez utóbbi tetszett legjobban, de azért a mesterséges nyelvek előadáson is kicsordult a nyálam (nem szó szerint). Füzessy Tamás mesélt a halálról Tolkien regényeiben, de tulajdonképpen bevezetett minket Középfölde mitológiájába, és akkora lelkesedéssel beszélt, olyan érdekes dolgokat mondott, hogy kedvem lett újraolvasni a Szilmarilokat. Pedig még emlékszem, milyen nehezen ment az elején, amikor elkezdtem, mert azért tényleg nem egy Hobbit, de még csak nem is Gyűrűk Ura. Mindenesetre biztosan újraolvasom majd egyszer.
Háromtól kezdődött a beszélgetés Szirmai Gergellyel. Azt hiszem, őt senkinek nem kell bemutatnom, ha meg igen, így jártatok, a google segít. Úgy voltam vele, hogy igen, szeretem, amit csinál, ha nem is mindig értek egyet vele, egy okos, értelmes ember, és még jó fej is, ahogy nekem lejött a részekből. Az a típus, akivel szívesen leülnék, és egy sör mellett tök jól elbeszélgetnénk mindenféléről, megvitatnánk az élet dolgait meg hasonlók. Na, nem mindenki gondolja így. Értem én, hogy vicces, meg jaj de jó, ahogy eljátszik mindenféle hülyeséget, de nem, nem ő a mindenség, és nem szent minden egyes levegővétele.
Sejtettem, hogy sokan leszünk, de szerintem még a csillárról is lógtak volna az emberek, ha engedik nekik. Nem vagyok túl emberbarát, most meg mindenhol emberek voltak. A beszélgetés érdekes volt, a vicces az volt, hogy szerintem Gergő élőben abszolút olyan, mint videón, csak most láthattuk deréktól lefelé is, és megbizonyosodhattunk róla, hogy ő egy élő személy. Igen, Gergőről ennyit, vicces volt, jó volt, de nem kell rá feleslegesen szót csépelni. Az emberek viszont… néha a hülyeség annyira fáj, legszívesebben pofáncsapnám az illetőt.
Gergő úgy tartja, hogy van a szerkesztőség. Én úgy tartom, hogy van a szerkesztőség és van a rajongótábor. A szerkesztőség értelmes emberekből áll össze, mert tudnak gondolkodni, önálló véleményt formálni. A rajongótábor meg azokból az emberekből, akik Gergő szavait mantrázzák, ahelyett, hogy gondolkodnának, mindenben egyetértenek vele, azt hiszik, egyedi a véleményük, legyen neked is, de ha te nem értesz egyet velük, akkor a Michael Bay által gyújtott tűzben fogsz elégni, mert eretnek vagy. Ráadásul némelyik ember olyan kérdést tett fel, hogy az arcom kapartam tőle. Vagy az övét kapartam volna inkább. Igen, kisszívem, tudjuk, hogy csak Gergő miatt vagy itt, tudjuk, hogy leszarod A Gyűrűk Urát és Tolkient, de ez nem jogosít fel arra, hogy idióta legyél. Egyébként, ha kicsit művelődtél volna, és mondjuk meghallgattad volna az előző előadást, akkor tudnád, hogy ott már elmondták a kérdésedre a választ.
Igen, keveset aludtam, és nem, nem szeretem az embereket, főleg nem az idiótákat, nem, nem kérek bocsánatot.
Ezután elegem volt az emberekből meg a melegből, meg mindenből, úgyhogy hazamentem, és mint utólag megtudtam, nem hagytam ki sokat azzal, hogy nem mentem el a szinkronszínészes találkozóra. Amúgy jó volt ám a nap, sok érdekes dolgot tudtam meg, és úgy alapvetően nagyon állatul néztek ki a beöltözött MTT-s tagok (de ez tök mellékes, mert ebből a bejegyzésből, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy szapultam az embereket).

2014-es várólista csökkentés

Már harmadik éve jelentkeztem várólista csökkentésre, mert amellett, hogy jó poén, egy csomó mindent elolvasok, amit amúgy folyton halogatnék. Itt az a 12 (+12) könyv, amit idén mindenképp el akarok olvasni:

Veronica Roth: A beavatott: Mert idén jön a film, és mert Ramóna már hónapok óta rágja a fülem, hogy olvassam már el.
Isaac Marion: Eleven testek: Ezt körülbelül azóta el akarom olvasni, hogy megtudtam, hogy létezik. Ez még akkor volt, mikor elkezdték a film forgatását. Azóta megjelent magyarul, de még mindig nem jutottam el addig, hogy el is olvassam, de a filmet már többször is láttam.
Benina: A boszorka városa: Mindenképpen be akarom már fejezni a sorozatot, csak annyi más elvonja a figyelmem közben.
Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna: Ezt is megjelenés után hamar kinéztem magamnak, és jónak tűnik.
Naomi Novik: Őfelsége sárkánya: A sorozat második részét turkáltam 500 Ft-ért még valamelyik évben a Könyvhéten az Agavénál. Előtte meg az Agave 100 novelláskötetben olvastam az írónőtől, és tetszett. Érdekel, mert sárkányos, és szeretem a sárkányokat, tavaly pedig sikerült végre hozzájutnom, az első részhez, a következő Könyvhéten meg kiturkálom a többi részt is, ha lesz még.
George R. R. Martin: Varjak lakomája: Amióta létezik a tv-sorozat, és ilyen nagy hype-ot kapott az egész világ, azóta kíváncsi vagyok. Meg szeretem az ilyen klasszikus fantasykat. Elolvastam már az első két részt, és a 3-4-et is kölcsönkaptam már, szóval tuti elolvasom, ez könyv olyan könnyítés nekem, így tudom, hogy lesz amit biztosan elolvasok majd.
David Mitchell: Felhőatlasz: Erre is azóta vagyok kíváncsi, mióta tudom, hogy létezik a film (még nem láttam). Tudom, shame on me.
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc: Mert ugyanarról a tragikus eseményről szól, mint ez a szám, és nagyon szeretem ezt a számot.
Matti Rönkä: A határjáró: Szeretem a finneket meg az irodalmukat is, ezt meg sikerült megszereznem egy félezresért a Könyvhéten.
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!: Ez is jó ideje ott csücsült a várólistámon, de akkor jöttem rá, hogy nekem ezt mindenképpen el kell olvasnom, amikor megnéztem az Egy különc srác feljegyzései című filmet (a könyvet még nem olvastam, de ami késik…).
Aldous Huxley: Szép új világ: Több klasszikust kéne olvasnom, plusz mostanában disztópia-mániám van.
Juhani Peltonen: Salomo és Ursula / Vadászat karácsonykor: Egy ideje már a polcomról néz, és minden évben olvasok finn irodalmat.

Csere lista:
Veijo Meri: Manilakötél / Tükörbe rajzolt nő: Lásd előbbi pont.
Frans Eemil Sillanpää: Silja / Egy férfi útja / Emberek a nyári éjszakában: Talán ez a második legrégebbi könyv, ami úgy van a polcomon, hogy még nem olvastam el. Évek óta tologatom, tavaly és tavaly előtt is felraktam a várólista csökkentésre, de még mindig nem kezdtem bele.
Aleksis Kivi: A hét testvér: Egy klasszikus finn.
William Golding: A Legyek Ura: Ha már megvolt az Éhezők viadala meg a Battle Royale, akkor szégyen lenne, ha pont ez maradna ki.
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak: Mint mondtam, több klasszikust kell olvasnom.
Charlotte Brontë: Caroline Vernon: Ez a legrégebbi könyvem, ami úgy van meg, hogy még nem olvastam el. Többször is belekezdtem, de körülbelül két oldalig jutottam. Nem tudom, miért hanyagoltam eddig, mert azóta már elolvastam a Jane Eyre-t, és azt imádtam. Ezt is évek óta kerülgetem, most már tényleg illene elolvasnom.
Bonnie Poitras Tucker: A csend hangjai: Először a címe fogott meg, aztán elolvastam a fülszöveget, és kíváncsi lettem. A tavalyi várólista csökkentésről jött át idénre.
J. D. Salinger: Zabhegyező: Szégyen, hogy ilyen alapdolgokat még nem olvastam.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…: Évekkel ezelőtt láttam a filmet, azóta várat magára, csak féltem belekezdeni, mert már a film is olyan nyomasztó volt.
Stieg Larsson: A tetovált lány: Tavalyi várólista csökkentésről került ide ez is.
Nicholas Sparks: A leghosszabb út: Könnyítés. A film tetszett, és mivel úgyis vannak olyan időszakjaim, amikor nyálasakat akarok olvasni, ezt is előbb-utóbb elolvastam volna. Na majd idén.
Laurell K. Hamilton: Fogat fogért: Szintén kis könnyítés. Bár amennyire szenvedni szoktam mostanában az Anita Blake-ekkel, lehet, annyira nem is.