Beszerzőkörút 1. rész – A hercegnő

Körülbelül azóta várok erre a könyvre, amióta elolvastam a második részt. Szóval egy éve. Persze, akkor ez még Amerikában sem jelent meg, amikor viszont kijött, mindenki ezt olvasta. Nekem, angoltudás híján meg kellett várnom a magyart, ami végre eljött, itt van, a kezemben tarthatom, megszagolhatom, és annyira gyönyörű élőben, hogy csak bámulom a borítót, mint egy hülye. Azért, hogy nehogy előre tudjak meg valamit, amit nem akarok (semmit nem akarok előre megtudni), volt rá egy külön emberem, Ramóna, aki mindent tudott, és mindig ellenőrizte nekem az oldalakat, hogy biztonságosak-e, szólt, ha valami olyan volt, hogy ne nézzem meg. Ezúton is köszönöm az eddigi munkáját, remélem, tudod, hogy ha megjelenik a CoHF vissza kell térned a spoilerszűrő állásodba.
Tehát hivatalosan október 30-ára volt kiírva, de eltolták egy hónappal, és november 30-án jelent volna meg. De már 27-én meg lehetett rendelni, a szerencsésebbek másnap már kezükbe is kaphatták. Én meg csak vártam… és vártam… és azt írták ugyan, hogy legkésőbb keddig meg kell érkeznie, azt hittem, keddnél előbb nem is lesz az enyém, de tévedtem. Mert ma délelőtt küldték az e-mailt, hogy mehetek érte. Visszafogtam a késztetést, hogy azonnal cipőt húzzak, és egy szál törülközőben (mert amikor megjött az e-mail, éppen törcsiben, vizes hajjal ültem a gép előtt) rohanjak el egészen a Kökiig, hogy habzó szájjal rohanjam le az első eladót, akit meglátok, a könyvet követelve. Szóval összekészültem, volt még egy hajszám egy tortadoboz után, merthogy molyszülinapra mentem ma, amire sütöttem tortát, és mivel a Köki úgyis útba esett, gondoltam, odafele menet meg tudom oldani a vásárlást is.
Na, már az egész ott kezdődött, hogy besétáltam a Libribe egy tortadobozzal, és mindenki megbámult. De komolyan, amikor zombinak voltam öltözve, kevesebben bámultak, mint most, amikor csak egy egyszerű tortát cipeltem. Mi baja van az embereknek? Tehát ott tartunk, hogy a Libriben szambázok egy tortadobozzal. Először elküldtek egy emelettel feljebb, ott kellett átvennem a könyvet, megvártam, míg a néni meg a bácsi elvonulnak, aztán én jöttem sorra. Elmeséltem, hogy én ugyan nem a Libriről rendeltem, de ide is lehetett kérni, úgyhogy én ide kértem. Aztán mondtam a nevem is, és amikor az eladónő hátrafordult keresgélni, akkor megláttam. Tudtam, hogy ő lesz az, ő az enyém. Visszafogtam magam, és nem kezdtem el őrült módjára üvölteni és mutogatni, hogy „én már látom, ott van, ott van”, úgyhogy szépen kivártam, míg megtalálja. Megtalálta, lerakta maga elé a könyvet, és valami papírt kezdett nézegetni. Én meg persze nagy szemeket meresztettem a könyvre, forgattam a fejem mindenfelé. Erre azt mondta: „Nyugodtan megnézheted, amíg nem bontod ki, ki tudjuk cserélni.” Magamhoz vettem, simogattam, nézegettem forgattam, és minden erőmet latba vetettem, hogy ne kezdjem el tépni a csomagolást. Csak bámultam, mert el se hittem, hogy végre az enyém lett, ott volt a kezemben, és foghattam. Mikor már gyanúsan sokáig meredtem a könyvre, megkérdezte: „Van vele valami baj?”, erre én: „Ja, nem, csak annyira vártam már ezt a könyvet.”. Aztán kifizettem, ő odaadta a blokkot, és amíg szépen eltettem a táskámba, megköszöntem vagy ötször, aztán mentem is a metró felé. Vigyorgó fejjel kerülgettem a sok embert a tortámmal, akik összegyűltek valami parasztvakításra, majd felszálltam a metróra. Szépen leültem, és elkezdtem vívódni. Mégsem kéne kibontani, csak este érek haza, addig a táskámban fog nyomorogni szegény, biztonságban van a műanyag csomagolásban. Meg egyébként is, ahhoz, hogy rendesen megnézzem, magam mellé kell tennem a tortát, amivel elfoglalok még egy helyet. Az ajtók még be sem csukódtak, amikor én már a csomagolást téptem.
Minden reflexemnek ellentmondva, nem nyitottam ki hátul. Mivel tudtam, mi van hátul, és tudtam, hogy azzal minden spoilert lelőnék magamnak, és az eddig kemény munkám kárba veszik, ezért inkább kinyitottam elől, és elkezdtem olvasni. És annyira jó érzés, hogy el sem hiszem. Szerintem ennyire nem vártam még könyvmegjelenést. Drágaszág.

Filmes sarok: Thor 2 – Sötét világ

Ebben a bejegyzésben a legtöbbször előforduló szó valószínűsíthetően a Loki lesz. Gondoltam, szólok.
Csak most jutottam el addig, hogy megnézzem, mert a) utáljuk az embereket (nem királyi többes), főleg olyan kis helyeken, mint a moziterem vagy a metró, ezért megvártuk, míg kevesebben lesznek, b) nehéz volt időpontot egyeztetni egymással, c) csak és kizárólag feliratosan vagyunk hajlandóak megnézni, amit nem túlzottan gyakran, nem túlzottan sok helyen adnak, szóval a b ponttal összekombinálva kész csoda, hogy sikerült ezt összehozni.

Tetszett. Nem voltam elámulva, nem zártam ki a külvilágot, nem sírtam, szóval semmi tőlem szokatlan vagy extra reakció, de határozottan nagyon tetszett. Olyan marvelesre sikeredett, ahogy a többi film is, sokat nevettem, nem csak azon, amit egymásnak dumáltunk, hanem maga a film elég humoros volt, ahogy azt megszokhattuk, de közben az egyik körmömet is majdnem lerágtam, mert volt benne izgalom is rendesen.
Amit különösen imádtam:
·  Lokit
·  a poénokat, mindet, egytől egyig, tele volt vele a film
·  hogy a harcjelenet közepén volt benne poén
·  hogy bedőltem a trükknek
·  Lokit
·  Londont
·  Asgardot
·  a hollót
·  Lokit
·  Thort
·  Iant, akinek brit akcentusa volt (na, ha szinkronosan nézzük, erről és a szexin ejtett szavakról lemaradunk)
·  a női karakterek 3/4-ét
·  Tom Hiddlestont
·  ja és természetesen Lokit

Asgard gyönyörűen volt megcsinálva, ahogy a többi világ is, a CGI is remek volt, nem idegesítően látható, inkább elbűvölt. Az is remek ötlet volt, hogy New York helyett most inkább Londont rombolják porrá. Imádtam a hollót, amely ugyan csak egy másodpercre jelent meg, de azért mégiscsak behozta az igazi skandináv mitológiát. Az pedig különösen vicces volt, amikor kicsit kifigurázták az átlagembereket.

Loki. Tudom, mindenki odavan érte, de hát lehet őt nem szeretni? Amellett, hogy Tom Hiddleston rendkívül jóképű és gyönyörűen beszél angolul, nagyon jól tudja eljátszani Lokit. Lokit, akit azért imádok, mert gonosz, és a gonosz karakterek mindig érdekesebbek. Akkor is remek a humora, amikor a gödör alján ül, és imádom az apró kis csínyjeit is. Meg ő olyan gonosz, aki nem fog megtérni, de ha mégis, akkor valakinek küldök egy nagyon csúnya levelet. Szeretem Lokit (tudom, mindenki meglepődött).
Thort is szeretem, mert bátor, erős, a film előrehaladtával egyre okosabb, és szexi a felsőteste is. Meg úgy egyben az egész pasi. (Oké, most mindenki egy felszínes idiótának tart.) Önfeláldozó, és szereti a testvérét, bármit csináljon is Loki. Volt köztük néhány romantikus pillanat, többször mondtuk is, hogy „now kiss”, ami természetesen elmaradt, de azért én megnéztem volna. Odin egy köcsög szemétláda, de ez nem újdonság, tulajdonképpen a skandináv mitológiában sem a legjobbfej mintaapa. Erik meg kicsit megbuggyant, de mi így szeretjük.

Négyből három női karaktert szeretek. Friggát és Sifet mert badassek, Darcyt meg a stílusáért. Aztán ott van Jane… akit nem szeretek. Mert pontosan olyan tipikus női karakter, mint az összes többi főszereplő női karakter bármiben, azokat meg mindig utálom. De azért örültem, mikor Thorral végre újra találkoztak, meg néha voltak jó megmozdulásai, és tulajdonképpen tök okos, de akkor is idegesít.
A film elején, amikor még hallgattuk a mesét meg utazgattunk a világokban, harcoltunk Asgardban, úgy éreztem, hogy egy Gyűrűk ura és Star Wars keverékbe csöppentünk, még a hangokat is sikerült ellopniuk a filmekből, szóval az nem volt a legtökéletesebb. Meg időnként becsillantak dolgok. Még a csillogó dolgokra azt mondom, oké, csillanjon, de néha ilyen teljesen random háttérből jött csillogás volt. Akkor megkérdeztem, hogy „Mi van, J. J. Abrams rendezte ezt a filmet?”. Volt néhány sablonos megmozdulás, de annyira nem durván, hogy kifejezetten zavart volna.

Jaj és volt egy jelenet… na jó, nem fogok ellőni semmit, úgyhogy ezt most megpróbálom körülírni. Szóval volt egy jelenet, ahol trükköztek, és az elsőnél még tökre el is hittem mindent, és már kezdtem kiborulni, hogy miezmár, de aztán kiderült, hogy trükk volt. Aztán jött a jelenet folytatása, és mondtam, ha ez fog történni, én kimegyek a teremből. Erre megtörtént, Dinc meg: „Na Fumi, kimész?”. A körmömet rágtam és a hiperventillálás szélén álltam, de nem mentem ki. Azt mondtam: „Kész, én ezt nem hiszem el, ez nem igaz, ez csak trükk volt.” Félig még el is hittem, amit mondok, de aztán logikusan végiggondolva, mégiscsak igazam kellett, hogy legyen. És tényleg, az is csak trükk volt, és nem vettem be. Jó, csak félig. De akkor is.

Összességében nagyon tetszett, biztos máskor is megnézem majd, és imádom Lokit. A vége meg egyszerűen zseniális. (Mármint nem a stáblista utáni vége, hanem még az az előtti vége. Aki látta, tudja, miről beszélek.)
Most meg végre rávetem magam a múlt heti Agents of S.H.I.E.L.D. részre, amit emiatt a film miatt nem néztem még meg. Jeeej.
Lokiii

Filmes sarok: Az éhezők viadala - Futótűz

Először csak annyit, hogy: úristen, nekem ezt még egyszer látnom kell.
Sejtettem, hogy nagyon jó lesz a film, sok ismerősömnek tetszett, de nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire megvisel majd. Ez nem is egy érzelmi hullámvasút, hanem inkább –mélyrepülés volt. Körülbelül a huszadik percben elkezdtem már sírni, és a film során többször is könnyeztem. De erről majd a végén, kezdjük az elején.

Oké, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy imádtam az egészet, lebontom, miért is. Annyira könyvhű volt. Imádom, ha egy film könyvhű, ez pedig nem lehetett volna ennél hűebb az alapanyagához. Amit kihagytak, okkal hagyták ki, és igazából nem hiányzott az oda, vagy máshogy oldották meg. Amit beletettek, annak volt értelme, bele is illett az egészbe logikailag is, és úgy az egészet nézve, nem volt benne értelmetlenség. Amit hiányoltam kicsit, az a két szökevény volt, akik megemlítik a 13. körzetet, amikor bevezetik az áramot a kerítésbe, és a felkészülés részleteit. Apróságok és igazából a filmből nem is hiányoznak, de ezek olyan részletek, amiktől szerintem a könyvben sokkal jobban kijön a társadalomkritikai éle az egésznek. A filmben is remekül látszik, de ez a könyvben mégiscsak jobban ki van fejtve. Tudom, fogjam be, nem hasonlítunk könyvet filmhez.

Amiben viszont a film messze túlszárnyalja a könyvet, az az érzelmi töltet. A Futótűz jobban üt filmen ebből a szempontból. A könyvnél is izgultam (első olvasásra, másodikra már nem igazán), aggódtam, de nem sírtam. A végén igencsak kiakadtam, de nem voltak könnyek. Hát a filmnek a felét tuti végigsírtam. Tudtam, mi fog történni, de úgy izgultam végig, mintha most látnám először (pedig tényleg). Az egyik jelenet előtt már öt perccel elkezdtem szorongatni Truska kezét, mert tudtam, mi fog jönni, legalábbis reméltem, hogy nem hagyják ki, és szerencsére nem. A másik jelentnél szintén tisztában voltam vele, mi lesz, ennek ellenére mantráztam magamban, hogy „semmi baj nem lesz”, mégis felszökött a pulzusom. Ez egyrészt a remek színészi játék miatt volt, másrészt a jelenetek és a párbeszédek miatt, és harmadrészt a zene miatt, aminek iszonyú nagy szerepe van ebben. Egy remek zenei aláfestés bármikor elő tud csalni belőlünk különböző érzelmeket, na ez meg is teszi.
James Newton Howard noha sokszor ugyanazokat a dallamokat használta fel, mint az előző filmben, nekem ez kifejezetten tetszett. Megmaradt az érzés az előző filmből, és amúgy is, magadtól lopni nem bűn, főleg ha ennyire jó, amit csinálsz. Szóval a zenét is imádtam.

Meg a színészeket is. Jennifer Lawrence méltán elismert színésznő, olyan hitelességgel játszott, hogy én mindent elhittem, amit mondott. És itt meg kell dicsérnem a forgatókönyvírót vagy a rendezőt, vagy tudom is én kit, de a könyvvel ellentétben itt Katniss egy cseppet sem volt idegesítő, és Peeta is csak egy icipicit. A film végére pedig magtanultak úgy csókolózni, hogy el is higgyem róluk, hogy nem csak a kameráknak csinálják. Josh Hutcherson nem volt rossz, de semmi érdekes, Liam Hemsworth még mindig helyes, Woody Harrelson még mindig zseniális Haymitch, akit egyébként imádok. Elizabeth Banks úgy tud röhejesen kinézni, hogy nem is nevetséges, viszont idegesítően szeretnivaló. Donald Sutherland Snow elnökétől a hideg kirázott, nem csak Katnisst sikerült megfélemlítenie, Lenny Kravitz Cinnáját most is imádtam. Akik még nagyon jók voltak: Philip Seymour Hoffman mint Plutarch Heavensbee, Sam Claflin mint Finnick Odair, Lynn Cohen mint Mags és Jena Malone mint Johanna Mason. Őket a könyvben is nagyon szerettem, és most a filmben is.
Sikerült a könyvben lévő poénokat beültetni, amelyek működnek is, de közel sem nevettem annyit, mint amennyit sírtam, de talán ezért nem hibáztathattok. A felirat megintcsak kritikán aluli, ahogy Az éhezők viadalánál is.

A vége pedig… Én így filmen még nem sírtam. Gyűlölök nyilvánosan sírni, ezért moziban nem is tudok, csak ha tényleg olyan a jelenet. Nem az, hogy a fél filmet végigbőgtem, az csak egy dolog, hanem a végén, amikor megszólalt a zene, úgy elkezdtem zokogni, hogy nem bírtam abbahagyni. Truska megölelt, és próbált vigasztani, mindenféle hülyeséget mondott, erre röhögni kezdtem, aztán már egyszerre röhögtem és sírtam. Tudtam, hogy nincs értelme sírni, hiszen tudom, mi fog történni a következő részben, és biztos mindenki idiótának nézett, de képtelen voltam abbahagyni. Csak miután kimentünk a mosdóba sikerült valamennyire lenyugodnom, de utána meg teljes csöndbe burkolóztam, kicsit azt se tudtam, hol vagyok, csak mentem előre. Még most is csak félig vagyok itt.
Tehát igen, imádtam, biztosan nem tökéletes a film, de egyelőre még el vagyok veszve a varázsban, úgyhogy ami nem tűnt fel, az talán csak később fog előjönni. Biztos kihagytam valamit, de ez csak a kábulatnak köszönhető. Kérlek, mondjátok, hogy ti is sírtatok, mert így most kicsit gáznak érzem magam. (Hogy fogok ezek után holnap után Thor 2-t nézni?)

Aurora White: A sötétség gyermeke

Most olvastam el életem valószínűleg legrosszabb könyvét, és nem tudom, hogy sírjak vagy inkább ugorjak ki az ablakon, esetleg bőgve vessem magam a mélybe. Előre leszögezném, hogy nem célom senkit megbántani ezzel a bejegyzéssel, csak elmondom a véleményem. Figyelem, spoileres lehet!

A fülszöveg. A jó és a gonosz küzdelme örök téma az irodalomban, mégis kimeríthetetlen. Aurora White könyvében megelevenednek a félelmek, keverednek a mese, a krimi, a sci-fi és a horror elemei, hogy még színesebbé tegye történetét a szerző. Azonosulhatunk a szereplőkkel, és végig kísérhetjük egy olyan világ eseményeit, amely akár saját életünk is lehet. A szereplők itt élnek köztünk, mert ahogyan a szerző írja könyvében:
„Minden századik évben megjelenik az ördög és az angyal a Földön. Születik egy tökéletesen jó, hibák nélküli ember és egy velejéig gonosz, aki semmiféle jó tulajdonsággal sem rendelkezik. Ezek ketten sokszor életük végéig nem tudnak egymásról, de előfordul, hogy a véletlen egymás mellé sodorja őket; olyankor feszültséggel telik meg a levegő…”

Az alaptörténet. Teljesen klisés volt. Noha rengetegszer előjön a jó és a gonosz harca, ezt jól is meg lehet írni egy érdekes történetben, ahol elfeledkezünk arról, hogy egy abszolút sablon az egész, most nem ez történt. Semmi új gondolat nem volt benne, még csak tanulsága sem volt.
A cselekmény. Ha el kellene mondanom, mi történt pontosan, bajban lennék. Mert az egy dolog, hogy én sem értettem teljesen, mi történik és miért, de szerintem maga a szerző sem. Csak úgy ugrál a helyek és a szereplők között, a logikát hírből sem ismeri, és legtöbbször fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. A végén meg a jó és a rossz „harca” még viccnek is rossz.

A stílus. Ugrál az E/1 és az E/3 között, ami még egészen világos volt (még ha nem is értettem az okát), mert az angyal/tündér/vagymi szemszögét egyes számban, a többit harmadikban írta, de néha még akkor is tudtuk, mi történik, amikor az angyal-tündér izé aludt, haldokolt, elájult. Néha az ő fején keresztül beleláttunk mások gondolataiba, habár nem írták, hogy valami különleges képessége lenne, de bizonyára mentalista volt a csaj. Ha volt is szerkesztő – bár szerintem csak a látszat miatt írták oda, hogy szerkesztették –, akkor nagyon nem figyelt oda a munkájára, tele van helyesírási hibákkal, értelmetlen, helytelen mondatokkal. Leírás alig van, vagy ha mégis, teljesen lényegtelen részleteket tudunk meg, mint mondjuk a szoba berendezése az utolsó szögig vagy a tulipánok fajtái a kertben. A műfaj elvileg horror, de az egyetlen horror ebben, ahogy az meg van írva (a gondolat az egyik ismerősömtől származik, de teljesen egyetértek vele).

A karakterek. A probléma már ott kezdődik, hogy ki sincsenek dolgozva, nemhogy rendesen, de semennyire sem. Richárd és Jenő, a szuper nyomozópáros egy jóshoz megy, hogy megtudja, mi történt az eltűnt lánnyal. Komolyan? Teljesen felesleges kérdéseket tesznek fel, miközben a lényeget figyelmen kívül hagyják. Minden további nélkül bármit elhisznek bárkiről, ezen pedig már csak röhögni tudtam:
„- Lehet, hogy UFO-k rabolták el? – mélázott félig komolyan, félig viccesen.
- Lehetséges.”
Legalább olyan valószínű, minthogy a „verdesések” vitték el szerencsétlen lányt.
A két főszereplő (?) lányról alig tudok valamit elmondani. Az egyiknek szárnyai vannak és folyton sír, a másikat meg elrabolták az árnyak, és amikor visszakerült, három évvel idősebb lett és fekete lett a haja (fontos részlet!).
A szülőket meg nem hívhatnám épp ideális példának. Nem az a furcsa, hogy elvileg szeretik a gyereküket, de ostorral meg szíjjal verik, puszta jóságból, hanem amikor megtudják, hogy eltűnt a lányuk, az anyuka ezt mondja:
„Remélem a nyomozók kiderítik, mi történik itt. Már nagy szükségem lenne a segítségre a konyhában, nem győzöm pucolni ezt a rengeteg zöldséget egyedül.”
Amikor pedig felvetődik a gondolat, hogy esetleg elrabolhatták őt:
„- Szerinted mennyi pénzt követelnének érte?
- Nem tudom, remélem nem túl sokat, valamennyit össze tudnánk szedni…”
Inkább már nem is kommentálom.
Mindenki szerelembe esik körülbelül öt másodperc alatt – Jenő az összes nőnemű lénybe –, a legtöbb karakter pedig elkövet olyan dolgot, ami egyáltalán nem logikus. Például Gazsi, a bűnbanda vezére azon aggódik, hogy a lány még nem nagykorú, ezért nem hálhat vele (de szépen fejeztem ki magam).
Senkinek nincs vezetékneve.

Tér és idő. A „regény” folyamán nem tudjuk, mikor mennyi idő telik el, két perc, fél óra, három hét, nincs leírva. Ahogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, egyszer az apuka éppen a lovakat trágyázza ki a kertben, aztán a rendőrök beautóznak a belvárosi ékszerüzlethez. Most akkor falu vagy város?

Az egyetlen jó dolog volt ebben a könyvben, hogy előtte már megfordult pár molynál, akik kommentárjaikkal színesítették az oldalakat, és ezeken néha annyit röhögtem. Nem, nem fogom ezeket megosztani, csak a kiváltságosak olvashatják el. Ezen kívül viszont folyamatosan éreztem, ahogy olvad le az agyam, örülök, hogy most tudok még értelmes mondatokat összerakni.
Ajánlani? A Sátánnak a pokolba, remek kínzóeszköz lehetne.

Kedvenc karakter: az egér
Ami legjobban tetszett: a molyok megjegyzései a könyvben
Ami nem tetszett: az egész
Értékelés: 0,5/5
Kiadó: Holnap Magazin
Oldalszám: 120 oldal

„sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.” J. R. R. Tolkien

Korábban már említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami illik ide, lássuk.

Mivel ez egy dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába, valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem beszélni kell, hanem átélni.

Ahogy sokan mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre, hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné őket. Vagy csak hallucinálok.
Az Egy falat kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek, azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.

Könyvbemutatón jártam #1

Úgy esett, hogy Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti hármasának ismét megjelent egy-egy könyve, úgyhogy november 9-én felkerekedtünk, és elutaztunk az A38 hajóra, ahol újra találkozhattunk az írónőkkel és a rég nem látott barátokkal.
Adrit (vagyis Spiritet) már évek óta ismerem, jó barátom, úgyhogy nagyon örültem, mikor kiderült, kiadják az első könyvét. Akkor ismertem meg Beninát, Kittit és a Könyvmolyképző Kiadó munkatársait is.  Azóta találkozunk minden könyvbemutatón, könyves eseményen, dedikáláson, és régi ismerősökként üdvözöljük egymást.
Háromkor kezdődött az esemény, kis csapatunk (a hardcore Spirit rajongók) már fél háromra megérkeztek, el is foglaltuk a helyünket, sokan voltunk, de azért betömörültünk egy kis helyre. Lassan szállingóztak az emberek, megjött Kitti is, megtelt a terem (és megtudtuk, hogy sok jó ember kis helyen is sok jó ember), csak Beninát nem láttuk sehol. Három után Benina még mindig nem érkezett meg, de nem várhattunk örökké, elkezdtük nélküle.
Józsi volt a moderátor, és mint mindig, most is jót derültünk szellemes mondatain. Sok érdekes dolgot tudtunk meg Kittiről és Spiritről, az írási módszereikről, a gondolataikról, érzéseikről, történeteket hallottunk, elmesélték egy-egy élményüket. A kérdéseket és válaszokat időnként megszakította egy-egy részlet a könyvekből, amelyeket az írók maguk olvastak fel. Spirité izgalmas volt, és örültem, hogy előre kitaláltam részlet csattanóját, ami igazából nem is derült ki, Kittié inkább vicces. A kérdések végeztével kisorsoltuk azt az öt embert, akik Benina gyönyörű rajzait nyerték meg, a közönség bevonásával én is húzhattam egy szerencsés nyertest, akinél remélem, hogy jó helyen lesz a rajz.
Benina sajnos nem érkezett meg az esemény végéig, ezért kicsit szomorú voltam, mert elcipeltem a Farkasok nemzettségét, hátha végre kapok bele egy aláírást, de ezt el kell halasztanom a következő alkalomra. Viszont On Sai egy egész kisregényt írt a Calderonom elejébe, és ennek nagyon örülök. Mesélt egy kicsit a hamarosan megjelenő regényeiről, úgyhogy azokat is árgus szemekkel várom majd. Később mindenkinek ötször elmeséltem, milyen igazságtalan, hogy Benina könyvét elvittem, és ő nem jött el, A napszemű Pippa Kennt, pedig itthon hagytam, de Fanni ott volt, úgyhogy alá tudta volna írni nekem. Fanni nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy ad nekem egy könyvjelzőt, de az már van, szóval ezzel is várnom kell a legközelebbi eseményig.
Igazából számomra nem is maga a könyvbemutató volt a lényeg, ilyenen már annyiszor részt vettem, az íróktól meg bármikor tudok bármit kérdezni, én annak örültem, hogy végre összejött újra az egész csapat, találkozhattam a régen és nem olyan régen látott barátaimmal és beszélgethettem velük. Az Árnyvadász barátaim is jelen voltak, velük tudtam egy kicsit fanoskodni, megnéztem Deszy Árnyvadász Kódexét, ami egyszerűen gyönyörű, és szimplán csak jól éreztem magam.
Az esemény után Albertirsára mentünk, hogy Zsuzsánál egy pizsiparti keretében folytassuk a mulatságot, ami szintén eseménydús volt rengeteg nevetéssel fűszerezve, de az már nem ide tartozik. :)

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

Tessa biztonságban éldegél a Londoni Intézetben az Árnyvadászokkal, azonban a Klávé Charlotte (az Intézet vezetője) leváltására készül. Ha ez bekövetkezik, Tessa könnyedén a Magiszter karmai közé kerülhet. Nincs más hátra, be kell bizonyítani, hogy Charlotte alkalmas az Intézet vezetésére, elő kell keríteni a Magisztert, miközben az idő vészesen fogy, a kémek pedig mindenhol ott vannak.
Egészen más volt úgy elolvasni, hogy már tudtam mi fog történni benne. Eléggé meglepett, mennyi fontos részlet esett ki a teóriáim gyártása miatt. Egyértelműen le van írva benne minden, mégis elfelejtettem. Azért még nem sikerült előre kitalálni, mi lesz a következő kötet végén, de megvan az elméletem, ami úgysem fog bejönni, mert lehetetlenség kitalálni, Cassie agyában mi játszódik le. Az is különösen idegesítő, hogy vannak, akik tudják, mi fog történni a következő részben, ez pedig mérhetetlenül irritál. Mármint nem az, hogy tudják, hanem hogy még az orrom alá is dörgölik. Én meg persze nem akarom tudni, úgyhogy csak kérkednek vele. De most egyelőre még maradjunk a második résznél.

Örültem, mert ez már nem hasonlított semelyik másik részre, egyedi volt, de nem túl rejtélyes. Jó, voltak benne csavarok, de majdnem mindent kitaláltam elsőre, második olvasásra meg ugye tudtam már mi fog történni. Amit különösen szerettem ebben a részben, az a hangulat. Így másodszorra kevésbé éreztem, mert lassabban haladtam vele egyéb teendőim miatt, de egyszerűen imádtam. Magát a stílust is, ahogy azt már elmondtam az első résznél, ez nem változott, viszont volt benne valami plusz, amitől az egész regényt átszőtte egyfajta szomorúság. Valahogy ott volt mindenhol a közelgő elmúlás ígérete, és ennek meg van az oka, amit nyilvánvalóan nem fogok elmondani. Olyan volt, mintha magukból a szavakból áradt volna, és végig ott volt bennem az érzés, hogy én mindjárt elsírom magam. Aztán a vége felé az egyik jelenetnél ez meg is történt. Ebből a szempontból különösen fontos, milyen zenét választok olvasáshoz, és már korábban felfedeztem, hogy a Charon számai hangulatilag mennyire jól mennek a könyvekhez. Szóval most is őket hallgattam miközben elmerültem a regényben, ez hatott is.
Valamint ehhez kapcsolódóan még mindig nagyon szeretem a kort és a helyet.

Szereplők. Willt és Jemet még jobban megszerettem ebben a részben, teljesen másmilyenek mégis annyira imádnivalók, mindketten azért, amilyenek. Charlotte-ot, Henryt és Sophie-t is a szívembe zártam továbbra is, Jessamine-t nem sikerült megkedvelnem ebben a részben sem, de ezt is remekül tudnám indokolni. Naná, hogy nem fogom, mert spoiler. Megjelent Gideon Lightwood, aki igencsak pozitív benyomást tett rám, és Woolsey Scott, aki két mondat alatt magába bolondított. Azonban a kedvencem még mindig Magnus Bane. Nem tehetek róla, ő már csak ilyen. Imádtam, hogy ebben a részben sokkal többet szerepelt, és időnként úgy megvigasztaltam volna. Többször is.
Na meg persze Tessa. Oké, ez hosszú lesz. A könyv elején még szerettem Tessát, okos, művelt, szép, normális lány, aki nem riad vissza a harctól. Aztán, mint minden lány egy ilyen helyzetben, meghülyül. Egyszerűen nem értem, hogy egy szerelmi háromszögben miért kell a lánynak mindig idegesítően és elviselhetetlenül viselkednie. Tényleg nem. Volt egy jelenet, amikor még az első olvasásnál az ágyamhoz csapkodtam a könyvet azt kiabálva, hogy "Nem lehetsz ilyen önző, ne csináld ezt!", de megtette. Tudtam, hogy meg fogja, de reménykedtem benne, hogy mégsem teszi. Igen, minden sokkal unalmasabb lenne, ha mindenki őszinte lenne, mert minden simán menne, de ebben a jelentben egyszerűen meg kellett volna mondania, mi a helyzet. Sokkal nemesebb lett volna, mint ahogy "feláldozta magát". Hú, mekkora áldozat volt… Így viszont nem csak az egyik szereplő szíve tört össze, hanem az enyém is. Oké, ha másképp dönt, valószínűleg akkor is összetöri valaki szívét és ezzel az enyémet is, de ez így egyszerűen megbocsáthatatlan. Nem viselkedhet így. Így az az érzésem, hogy csak játszott mindkét fiúval, és komolyan nem érdemli meg egyiket sem. Én kérem mindkettőt. Szóval igen, egy kicsit felidegesített.

Még mindig megvolt az izgalom, az akció a rejtélyek, amelyeket majdnem mind kitaláltam előre, így nem is voltak akkora rejtélyek. De azért nagyon tetszett.
Ismételten meg kell dicsérnem a fordítót, Kamper Gergelyt a remek munkájáért, és le kell szúrnom a szerkesztőt a nem elég alapos munkájáért.
Azt hiszem, ennyi lenne. Várom a következő részt. De nagyon. Már remeg a kezem, és habzik a szám. Adjátok ide! Most!

Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: amikor Will megtudja az igazat
Ami nem tetszett: Tessa döntése
Értékelés: 5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490 oldal

Cassandra Clare: Az angyal (Pokoli szerkezetek 1.)

Rendben, bevezetésként először is elmondanám, hogy én nagyon szeretem Cassandra Clare-t és a könyveit, szóval ez a kritika minden objektivitást mellőzni fog. Elnézést kérek, de én már csak így tudok nézni a regényeire. Másrészt ez alkalommal már másodszor olvastam el a történetet, mivel a hamarosan megjelentő harmadik kötet jó indok volt arra, hogy újra levegyem a részeket a polcról, és ezzel meg is tudom írni az egész sorozatról a véleményem. Valamint mivel a Végzet ereklyéi volt előbb, és azt is olvastam először, akaratlanul is fel fogom hozni többször is az írásban, mert ez elkerülhetetlen.
Másodszorra sokkal jobban élveztem az olvasást, ami azért érdekes, mert a másik sorozattal is így voltam. Elsőre nagyon haragudtam a végén, mert végig nagyon ugyanaz volt a séma, mint a Csontvárosnál, és a könyv utolsó fejezetében egy nagyon béna indok miatt én ezt már nem tudtam elfogadni. A második részt olvasva viszont megbocsátottam ezt a hibát, mert jól meg van magyarázva, és így már nem is volt erőltetett az első vége. Na de vissza Az angyalra.

A történet az 1870-es évek végén játszódik. Tessa nénikéje halála után New Yorkból Londonba költözik egyetlen élő rokonához, a bátyjához, azonban a hajóról leszállva nem a fiú várja őt, hanem két furcsa nő, a Sötét Nővérek. Egy szobába zárják, és különös dolgokra kényszerítik. Innen menti meg Will Herondale és az Árnyvadászok egy kis csapata. Tessa bekerül a Londoni Intézetbe, ahol rájön, hogy ő maga nem is egészen ember, a világról pedig olyan keveset tudott eddig.
Amit nagyon szeretek ezekben a könyvekben, az a világkidolgozás. Felhozhatnánk érvnek, hogy innen-onnan összelopkodott lényekből és alapdolgokból elég könnyű valamit felépíteni, de manapság nagyon nehéz valami igazán újat írni, és egyáltalán nem baj, ha kölcsönveszünk néhány olyan lényt, amely bárhol megtalálható, például a vámpírokat. Szóval szerintem a világ remekül kidolgozott, és amikor olvasom a könyveket, mindig azt kívánom, hogy bárcsak én is itt élhetnék, mert annyira tetszik. Szeretem az Árnyvadászok ötletét, ahogyan aprólékosan az egész teremtéstörténetet kidolgozta, a szokásaikat és a vallásaikat.

A karaktereket is imádom. Ott van Will, aki egy az egyben Jace, de ettől még nem lehet nem imádni. Lehengerlő humorával és stílusával bárkit levesz a lábáról. Jem, aki pont Will ellentéte, de talán ezért is legjobb barátok. Kedves, figyelmes és kora ellenére van benne valamiféle érettség, amitől bölcsebbnek tűnik, mint a többi tizenhét éves. Persze mindkét fiúnak megvan az indoka, miért olyan, amilyen. Itt van a főszereplőnk, Tessa, akit még ebben a kötetben szerettem (a következőben megutáltam, de ezt majd később). Elég erős, sok megrázkódtatáson ment át, mégsem zuhant magába, hanem mindig túllépett rajta, folytatta a munkát. Nagyon sokat olvas, ami szintén szimpatikus tulajdonság, és annak ellenére, hogy a romantikusokat kedveli, mégsem az a vártoronyban ülő fajta, aki várja, hogy majd megmentsék. Ha valamit meg kell tenni, azt megteszi, és elég tökös ahhoz, hogy felvegye a harcot – akár fizikailag is – az ellenséggel. Kezdeti naivitása sem zavaró, mert azt idővel kinövi… vagyis hát részben. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ebből bizony egy szerelmi háromszög alakul ki, és eddig sosem értettem, miért nem tud választani a főhős a két pasi közül, de ennél a könyvnél már én is bajban voltam. Annak ellenére, hogy Will és Jem teljesen más karakterek, egyszerűen nem tudnék dönteni közülük, mert mindkettejüket egyformán szeretem.
Charlotte szintén egy erős női karakter, emiatt volt szimpatikus. Kis termete ellenére határozott jellem, ezért is alkalmas az Intézet vezetésére. Henry pedig olyan, mint egy szeretnivaló kiskutya. Elvonul a laborjába, kísérletezik, feltalál, és nem figyel a világ dolgaira, mert egyszerűen számára az nem lényeges. Kicsit olyan, mint én, amikor egy nagyon jó könyvet olvasok. Jessamine-t nem sikerült megszeretnem. Ő az a tipikus hisztis liba, aki azt hiszi magáról, hogy ő a legszebb, ezért őt imádni kell, és egyszerűen utálom az ilyen embereket. Eleinte kicsit hasonlított Isabelle-re, de aztán rájöttem, hogy annyira azért mégsem olyan. A Végzet ereklyéiben Isabelle amellett, hogy szép, kemény harcos is és elég határozott jellem. Őt szerettem, Jessamine-t viszont nem sikerült megkedvelnem. Kedvenc karakterem, Magnus Bane ugyan nem szerepelt túl sokat, de amikor éppen a színen volt, csak rá tudtam koncentrálni, és azt hiszem, ez nem véletlen.

A karaktereken keresztül nagyon jól működik a humor is, ahogy Cassie-nél mindig. Sokszor hangosan felnevetek olvasás közben, és ezt szeretem.
A stílus remek. Imádom, hogy harmadik személy, és imádom, hogy van benne leírás, mindezt úgy tálalva, hogy élvezet olvasni. Persze nem egy szépirodalmi mű, de határozottan több mint egy egyszerű tinikönyv. Ebben a sorozatban különösen a kort és a helyszínt szerettem. Valahogy úgy fogta meg és adta át, hogy az teljesen hiteles volt számomra, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy ez valóban így történt.
Mindez persze nem lenne ilyen remek, ha a fordítás pocsék lenne. Azonban Kamper Gergely nem csak hogy ügyesen vette az akadályokat, de annyira jól megtalálta a megfelelő szavakat, miközben nem változtatott semmin. Ráadásul még verseket is fordított, a fejezetek elején lévő versrészletekkel is meg kellett küzdenie, úgyhogy le a kalappal előtte.

Amit viszont kénytelen vagyok a kiadó hibái közé felvenni, az a szerkesztés. Több helyen gépelési, szerkesztési hibát véltem felfedezni, egy helyen pedig a „haver” szó annyira kizökkentett azzal, ahogy kilógott a 19. századi környezetből, hogy újra kellett olvasnom a mondatot. Tudom, sietni kell a könyvekkel, de nem ez az egyetlen könyv, ami tele van hibákkal, hanem a legtöbb könyvük, amin mondjuk egy egyszeri átolvasás segítene. Bár Az angyal közel sem hemzseg annyira a hibáktól, mint mondjuk az Elveszett lelkek városa.
Szóval igen, a hibái ellenére én nagyon szeretem ezt a könyvet, amit talán lehet az én elfogultságom számlájára írni, de én már csak ilyen vagyok. Akiknek tetszett a Végzet ereklyéi sorozat, azok mindenképpen olvassák el ezt is. Nem garantálom, hogy teljes mértékben elégedettek lesznek vele, de feltétlenül szórakozni fognak.

Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: Magnus Bane (jó, de most komolyan, ő a legjobb az egészben)
Ami nem tetszett: a végén a Tessa-Will beszélgetés
Értékelés: 4,5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 472 oldal