Filmes sarok: Az éhezők viadala - Futótűz

Először csak annyit, hogy: úristen, nekem ezt még egyszer látnom kell.

Sejtettem, hogy nagyon jó lesz a film, sok ismerősömnek tetszett, de nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire megvisel majd. Ez nem is egy érzelmi hullámvasút, hanem inkább –mélyrepülés volt. Körülbelül a huszadik percben elkezdtem már sírni, és a film során többször is könnyeztem. De erről majd a végén, kezdjük az elején.

Oké, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy imádtam az egészet, lebontom, miért is. Annyira könyvhű volt. Imádom, ha egy film könyvhű, ez pedig nem lehetett volna ennél hűebb az alapanyagához. Amit kihagytak, okkal hagyták ki, és igazából nem hiányzott az oda, vagy máshogy oldották meg. Amit beletettek, annak volt értelme, bele is illett az egészbe logikailag is, és úgy az egészet nézve, nem volt benne értelmetlenség. Amit hiányoltam kicsit, az a két szökevény volt, akik megemlítik a 13. körzetet, amikor bevezetik az áramot a kerítésbe, és a felkészülés részleteit. Apróságok és igazából a filmből nem is hiányoznak, de ezek olyan részletek, amiktől szerintem a könyvben sokkal jobban kijön a társadalomkritikai éle az egésznek. A filmben is remekül látszik, de ez a könyvben mégiscsak jobban ki van fejtve. Tudom, fogjam be, nem hasonlítunk könyvet filmhez.

Amiben viszont a film messze túlszárnyalja a könyvet, az az érzelmi töltet. A Futótűz jobban üt filmen ebből a szempontból. A könyvnél is izgultam (első olvasásra, másodikra már nem igazán), aggódtam, de nem sírtam. A végén igencsak kiakadtam, de nem voltak könnyek. Hát a filmnek a felét tuti végigsírtam. Tudtam, mi fog történni, de úgy izgultam végig, mintha most látnám először (pedig tényleg). Az egyik jelenet előtt már öt perccel elkezdtem szorongatni Truska kezét, mert tudtam, mi fog jönni, legalábbis reméltem, hogy nem hagyják ki, és szerencsére nem. A másik jelentnél szintén tisztában voltam vele, mi lesz, ennek ellenére mantráztam magamban, hogy „semmi baj nem lesz”, mégis felszökött a pulzusom. Ez egyrészt a remek színészi játék miatt volt, másrészt a jelenetek és a párbeszédek miatt, és harmadrészt a zene miatt, aminek iszonyú nagy szerepe van ebben. Egy remek zenei aláfestés bármikor elő tud csalni belőlünk különböző érzelmeket, na ez meg is teszi.

James Newton Howard noha sokszor ugyanazokat a dallamokat használta fel, mint az előző filmben, nekem ez kifejezetten tetszett. Megmaradt az érzés az előző filmből, és amúgy is, magadtól lopni nem bűn, főleg ha ennyire jó, amit csinálsz. Szóval a zenét is imádtam.

Meg a színészeket is. Jennifer Lawrence méltán elismert színésznő, olyan hitelességgel játszott, hogy én mindent elhittem, amit mondott. És itt meg kell dicsérnem a forgatókönyvírót vagy a rendezőt, vagy tudom is én kit, de a könyvvel ellentétben itt Katniss egy cseppet sem volt idegesítő, és Peeta is csak egy icipicit. A film végére pedig magtanultak úgy csókolózni, hogy el is higgyem róluk, hogy nem csak a kameráknak csinálják. Josh Hutcherson nem volt rossz, de semmi érdekes, Liam Hemsworth még mindig helyes, Woody Harrelson még mindig zseniális Haymitch, akit egyébként imádok. Elizabeth Banks úgy tud röhejesen kinézni, hogy nem is nevetséges, viszont idegesítően szeretnivaló. Donald Sutherland Snow elnökétől a hideg kirázott, nem csak Katnisst sikerült megfélemlítenie, Lenny Kravitz Cinnáját most is imádtam. Akik még nagyon jók voltak: Philip Seymour Hoffman mint Plutarch Heavensbee, Sam Claflin mint Finnick Odair, Lynn Cohen mint Mags és Jena Malone mint Johanna Mason. Őket a könyvben is nagyon szerettem, és most a filmben is.

Sikerült a könyvben lévő poénokat beültetni, amelyek működnek is, de közel sem nevettem annyit, mint amennyit sírtam, de talán ezért nem hibáztathattok. A felirat megintcsak kritikán aluli, ahogy Az éhezők viadalánál is.

A vége pedig… Én így filmen még nem sírtam. Gyűlölök nyilvánosan sírni, ezért moziban nem is tudok, csak ha tényleg olyan a jelenet. Nem az, hogy a fél filmet végigbőgtem, az csak egy dolog, hanem a végén, amikor megszólalt a zene, úgy elkezdtem zokogni, hogy nem bírtam abbahagyni. Truska megölelt, és próbált vigasztani, mindenféle hülyeséget mondott, erre röhögni kezdtem, aztán már egyszerre röhögtem és sírtam. Tudtam, hogy nincs értelme sírni, hiszen tudom, mi fog történni a következő részben, és biztos mindenki idiótának nézett, de képtelen voltam abbahagyni. Csak miután kimentünk a mosdóba sikerült valamennyire lenyugodnom, de utána meg teljes csöndbe burkolóztam, kicsit azt se tudtam, hol vagyok, csak mentem előre. Még most is csak félig vagyok itt.

Tehát igen, imádtam, biztosan nem tökéletes a film, de egyelőre még el vagyok veszve a varázsban, úgyhogy ami nem tűnt fel, az talán csak később fog előjönni. Biztos kihagytam valamit, de ez csak a kábulatnak köszönhető. Kérlek, mondjátok, hogy ti is sírtatok, mert így most kicsit gáznak érzem magam. (Hogy fogok ezek után holnap után Thor 2-t nézni?)