Másodszorra sokkal jobban élveztem az olvasást, ami azért érdekes, mert a másik sorozattal is így voltam. Elsőre nagyon haragudtam a végén, mert végig nagyon ugyanaz volt a séma, mint a Csontvárosnál, és a könyv utolsó fejezetében egy nagyon béna indok miatt én ezt már nem tudtam elfogadni. A második részt olvasva viszont megbocsátottam ezt a hibát, mert jól meg van magyarázva, és így már nem is volt erőltetett az első vége. Na de vissza Az angyalra.
A történet az
1870-es évek végén játszódik. Tessa nénikéje halála után New Yorkból Londonba
költözik egyetlen élő rokonához, a bátyjához, azonban a hajóról leszállva nem a
fiú várja őt, hanem két furcsa nő, a Sötét Nővérek. Egy szobába zárják, és különös
dolgokra kényszerítik. Innen menti meg Will Herondale és az Árnyvadászok egy
kis csapata. Tessa bekerül a Londoni Intézetbe, ahol rájön, hogy ő maga nem is
egészen ember, a világról pedig olyan keveset tudott eddig.
Amit nagyon
szeretek ezekben a könyvekben, az a világkidolgozás. Felhozhatnánk érvnek, hogy
innen-onnan összelopkodott lényekből és alapdolgokból elég könnyű valamit
felépíteni, de manapság nagyon nehéz valami igazán újat írni, és egyáltalán nem
baj, ha kölcsönveszünk néhány olyan lényt, amely bárhol megtalálható, például a
vámpírokat. Szóval szerintem a világ remekül kidolgozott, és amikor olvasom a
könyveket, mindig azt kívánom, hogy bárcsak én is itt élhetnék, mert annyira
tetszik. Szeretem az Árnyvadászok ötletét, ahogyan aprólékosan az egész
teremtéstörténetet kidolgozta, a szokásaikat és a vallásaikat.
A karaktereket
is imádom. Ott van Will, aki egy az egyben Jace, de ettől még nem lehet nem
imádni. Lehengerlő humorával és stílusával bárkit levesz a lábáról. Jem, aki
pont Will ellentéte, de talán ezért is legjobb barátok. Kedves, figyelmes és
kora ellenére van benne valamiféle érettség, amitől bölcsebbnek tűnik, mint a
többi tizenhét éves. Persze mindkét fiúnak megvan az indoka, miért olyan,
amilyen. Itt van a főszereplőnk, Tessa, akit még ebben a kötetben szerettem (a
következőben megutáltam, de ezt majd később). Elég erős, sok megrázkódtatáson
ment át, mégsem zuhant magába, hanem mindig túllépett rajta, folytatta a
munkát. Nagyon sokat olvas, ami szintén szimpatikus tulajdonság, és annak
ellenére, hogy a romantikusokat kedveli, mégsem az a vártoronyban ülő fajta,
aki várja, hogy majd megmentsék. Ha valamit meg kell tenni, azt megteszi, és
elég tökös ahhoz, hogy felvegye a harcot – akár fizikailag is – az ellenséggel.
Kezdeti naivitása sem zavaró, mert azt idővel kinövi… vagyis hát részben. Nem
árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ebből bizony egy szerelmi háromszög
alakul ki, és eddig sosem értettem, miért nem tud választani a főhős a két pasi
közül, de ennél a könyvnél már én is bajban voltam. Annak ellenére, hogy Will
és Jem teljesen más karakterek, egyszerűen nem tudnék dönteni közülük, mert
mindkettejüket egyformán szeretem.
Charlotte
szintén egy erős női karakter, emiatt volt szimpatikus. Kis termete ellenére
határozott jellem, ezért is alkalmas az Intézet vezetésére. Henry pedig olyan,
mint egy szeretnivaló kiskutya. Elvonul a laborjába, kísérletezik, feltalál, és
nem figyel a világ dolgaira, mert egyszerűen számára az nem lényeges. Kicsit
olyan, mint én, amikor egy nagyon jó könyvet olvasok. Jessamine-t nem sikerült
megszeretnem. Ő az a tipikus hisztis liba, aki azt hiszi magáról, hogy ő a
legszebb, ezért őt imádni kell, és egyszerűen utálom az ilyen embereket.
Eleinte kicsit hasonlított Isabelle-re, de aztán rájöttem, hogy annyira azért
mégsem olyan. A Végzet ereklyéiben Isabelle amellett, hogy szép, kemény harcos
is és elég határozott jellem. Őt szerettem, Jessamine-t viszont nem sikerült
megkedvelnem. Kedvenc karakterem, Magnus Bane ugyan nem szerepelt túl sokat, de
amikor éppen a színen volt, csak rá tudtam koncentrálni, és azt hiszem, ez nem
véletlen.
A karaktereken
keresztül nagyon jól működik a humor is, ahogy Cassie-nél mindig. Sokszor hangosan
felnevetek olvasás közben, és ezt szeretem.
A stílus remek.
Imádom, hogy harmadik személy, és imádom, hogy van benne leírás, mindezt úgy
tálalva, hogy élvezet olvasni. Persze nem egy szépirodalmi mű, de határozottan
több mint egy egyszerű tinikönyv. Ebben a sorozatban különösen a kort és a
helyszínt szerettem. Valahogy úgy fogta meg és adta át, hogy az teljesen
hiteles volt számomra, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy ez valóban így
történt.
Mindez persze
nem lenne ilyen remek, ha a fordítás pocsék lenne. Azonban Kamper Gergely nem
csak hogy ügyesen vette az akadályokat, de annyira jól megtalálta a megfelelő
szavakat, miközben nem változtatott semmin. Ráadásul még verseket is fordított,
a fejezetek elején lévő versrészletekkel is meg kellett küzdenie, úgyhogy le a
kalappal előtte.
Amit viszont
kénytelen vagyok a kiadó hibái közé felvenni, az a szerkesztés. Több helyen
gépelési, szerkesztési hibát véltem felfedezni, egy helyen pedig a „haver” szó
annyira kizökkentett azzal, ahogy kilógott a 19. századi környezetből, hogy
újra kellett olvasnom a mondatot. Tudom, sietni kell a könyvekkel, de nem ez az
egyetlen könyv, ami tele van hibákkal, hanem a legtöbb könyvük, amin mondjuk
egy egyszeri átolvasás segítene. Bár Az angyal közel sem hemzseg annyira a
hibáktól, mint mondjuk az Elveszett lelkek városa.
Szóval igen, a
hibái ellenére én nagyon szeretem ezt a könyvet, amit talán lehet az én
elfogultságom számlájára írni, de én már csak ilyen vagyok. Akiknek tetszett a
Végzet ereklyéi sorozat, azok mindenképpen olvassák el ezt is. Nem garantálom,
hogy teljes mértékben elégedettek lesznek vele, de feltétlenül szórakozni
fognak.
Kedvenc karakter: Magnus Bane
Ami legjobban tetszett: Magnus
Bane (jó, de most komolyan, ő a legjobb az egészben)
Ami nem tetszett: a végén a
Tessa-Will beszélgetés
Értékelés: 4,5/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 472 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése