Gayle Forman: Hová tűntél?

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 270 oldal

Fordító: Rudolf Anna

Molyos adatlap

HÁROM ÉV MÚLVA

Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.

Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned.

Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele.

De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

Már akkor tudtam, hogy hiba lesz másnapra hagyni a maradék harminc oldalt, amikor úgy döntöttem, hogy elmúlt éjfél, és ideje aludni, mert nem fogok tudni felkelni reggel. Akkor lettem biztos a dologban, amikor munkakezdés előtt befejeztem a történetet, és biztos voltam benne, hogy egész nap csak Adam meg Mia fog a fejemben járni. Nem mondanám, hogy bonyolult dolgokat kell csinálnom, úgyhogy szabadon mélázhattam, ez pedig nem nagyon volt kihatással a teljesítményemre. A kedvemre annál inkább. Ami fura.

A második az első után három évvel veszi fel a fonalat, ám ezúttal Adam szemszögéből ismerjük meg a történteket. Nem tudom, tényleg létezik-e fiú, aki így gondolkodik, mint ő, de nagyon megfogott a stílusa. Egészen más volt, mint Mia, És annak ellenére, hogy én lány vagyok, Adammel sokkal jobban tudtam azonosulni. Azt hiszem, minden előadóművész egy kicsit (vagy nagyon) exhibicionista, különben nem tudnának felállni a színpadra, és élvezni, hogy annyi ember előtt alakíthatnak, Adam valahogy mégsem az. Vagy csak megkeseredett, de abszolút meg tudtam érteni. Én sem szeretem az embereket, és valószínűleg pánikrohamot kapnék, ha egyszerre akarna mindenki tőlem valamit. Valahogy az átlag rajongók nem értik meg, hogy a híres emberek is csak emberek. Egy normális napon ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint mindenki más, ők is szoktak bevásárolni meg tv-t nézni, meg hasonlók. Egy bizonyos szintig persze mindenki örül a kitüntetett figyelemnek, de a túlzásba vitt rajongás az egészet a visszájára fordíthatja.

Tehát Adamet szerettem, mert meg tudtam érteni. Olvasás közben éreztem a szorongását, a fájdalmát, a szomorúságát, és lassan én is abba a letargiába süllyedtem, ahol ő volt. És szerettem New Yorkot is. Amióta olvastam a Téli mesét, tudom, hogy nekem egyszer el kell jutnom abba a városba is, de itt most újra bejártuk a város egy szegletét, és újra fellángolt bennem, hogy én ki akarok menni. Persze itt nem voltak ódák, meg barokkos körmondatok a táj szépségéről, csak a fiatalok szemén keresztül néztünk körbe, de ez is elég volt nekem ahhoz, hogy oda vágyjak. Mia viszont valahogy idegen volt számomra. Értettem az okait és az érzelmeit, de valahogy olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnt, meg egy kicsit fölényeskedőnek. Jobban megértettem, amikor ő volt a mesélő.

A történet során nem sok meglepetéssel találkoztam, ahogy elkezdtem olvasni, már tudtam, mi lesz a vége, és hát az is lett. Szurkoltam, hogy ne az legyen, mert túl sablonos, és egyébként is, ilyen az életben nincs, de amikor végül mégis bekövetkezett, annyira örültem neki, mintha ezt akartam volna. Hiába vagyok kiábrándult, realista huszonéves, azért az én lelkemnek is kell néha a nyál.

Valamiért arra számítottam, hogy most napokat vagy heteket fog felölelni a sztori, de most is csak egy nap volt a középpontban, vagyis igazából Mia és Adam találkozása, a többi pedig Adam emlékei voltak. Külön öröm, hogy nem csak az eltelt három évet ismertük meg, de régebbi történeteket is, amikor még Miával voltak együtt, és végre találkozhattunk a fiú szüleivel, akiket meg sem említenek az első részben, és erre csak a második részt olvasva jöttem rá.

Egész nap ezen gondolkodtam, mégsem tudom eldönteni, jó volt-e, hogy elolvastam ezt a részt. Egyrészt végig olyan hangulatban voltam, hogy azt hittem, bármelyik percben elbőghetem magam, aztán meg nem tetszett a könyv lezárása, másrészt viszont sokkal jobban ütött, mint az első, és azt hiszem, kellett ez a lezárás, még ha nem is örülök neki. De nem akarok eltántorítani senkit, nyugodtan fogjatok bele, ha tetszett a Ha maradnék.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Adam

Ami legjobban tetszett: a hangulat

Ami nem tetszett: a vége

Értékelés: 4,5/5

Gayle Forman: Ha maradnék

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 258 oldal

Fordító: Rudolf Anna

Molyos adatlap

És te hogyan döntenél?

Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.

Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.

Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.

Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

Egy délután, ennyi kellett, hogy elolvassam ezt a könyvet. Azt hittem, kicsit hosszabb lesz, de igazából nagyon gyorsan lehet vele haladni, eléggé jól van megírva, hogy végig fenntartsa az érdeklődésem, és nem is hosszú.

Minden ismerősöm, aki olvasta, azt mondta, hogy ez annyira szép, és csomót bőgött rajta, és úristen, el kell olvasnom. Nyakamon volt a film, amit mindenképpen meg akartam nézni, viszont úgy semmiképp, hogy ne olvastam volna előtte a könyvet. Nos, most már elmehetek megnézni. Elsősorban azért érdekelt, mert sokan a Csillagainkban a hibával emlegették egy lapon, másrészt megtudtam, hogy van benne egy helyes rocksztár, és a főszereplőt pedig Chloë Grace Moretz alakítja, akit azóta szeretek, hogy láttam Hit Girlként a Kick-Assben, pedig akkor még azt sem tudtam, ki ő.

Tehát ha valaki bele akar kezdeni, de még gondolkodik rajta, akkor biztos egy jó érv mellette, hogy egy szabad délutánjába kerül az egész. Emellett egész szórakoztató, de azt nem értem, hogy lehet a Csillagainkban a hibával együtt emlegetni, mert még csak nem is hasonlítanak.

Forman egy nagyon érdekes témát vet fel: vajon ha lenne választásunk, hogyan döntenénk? Nagyon tetszett, hogy ez volt a fő kérdés végig, és ki is van mondva: annyival könnyebb feladni, de vajon mennyi mindenről maradhatunk még le, ha így döntünk? Már régebben is elég sokat foglalkoztatott a halál gondolata, és itt egészen közel kerülünk a témához, úgyhogy nem ódzkodtam tőle. Azt hiszem, mindenki másnak is vannak olyan napjai, amikor egyszerűen csak megszűnne létezni, mert akkor annyi minden sokkal egyszerűbb lenne. Nekem ez főleg most, a felnőtté-válás küszöbén jön elő többször is, bár mostanában ritkábban, mint évekkel ezelőtt, mégis minden annyira baromi nehéz. Utána meg jön valami, ami biztosít arról, hogy lehet, hogy nehéz, de mégiscsak megéri végigcsinálni, ha utána történik valami jó is. Nos, persze legtöbbször nem is gondolom véresen komolyan, de ez a regény rádöbbentett, hogy ha tényleg abban a helyzetben lennék, hogy dönthetnék, akkor lehet, hogy egyszerűen csak a könnyebbik utat választanám, és lehet, hogy rosszul döntenék.

Nagyon tetszett, hogy nem csak magát a balesetet és az utána következő eseményeket ismerjük meg, hanem visszaemlékezéssel a múltat is, és így kapjuk meg Mia és a családja teljes történetét. Szerettem a kapcsolatát Adammel, szerettem a kisöccsét, pedig a gyerekeket ki nem állhatom, a szüleit és a nagyszüleit egyenesen imádtam, de mégis a zene volt, ami megfogott benne. Imádom a zenét, és örülök, hogy ilyen nagy szerepet kapott benne, hogy minden szereplőnek az életében olyan fontos a jelenléte, hogy hatalmas változások és egész életszakaszok kötődnek hozzá. A visszaemlékezős megoldásokat pedig általában kedvelni szoktam, és igaz, hogy itt sokszor még csak össze sem függött néha a jelennel, nem volt zavaró, csak élveztem őket.

Nem mondom, hogy ez a regény tökéletes volt, még csak azt sem, hogy ez a legjobb a műfajában, vagy hogy mindenkinek olvasnia kellene, még csak nem is sírtam rajta (na jó, egy jelenetnél könnyes lett a szemem, de ez minden). Ez a történet Miáról és a családjáról szól, valamint a választásról, ami néha egyszerűnek tűnik, az nem mindig az. Egyszeri olvasásnak tökéletes, érdekes gondolatokat vet fel, amin még napokig lehet elmélkedni, de nálam nem hozott akkora katarzist, mint ahogy mindenki másnál. Mindenesetre a filmet megnéznem, a következő kötetbe pedig öt percen belül belevágok.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Adam, Mia szülei

Ami legjobban tetszett: a zenék

Ami nem tetszett: nem kapott el, ahogy azt vártam

Értékelés: 4,5/5