Lois Lowry: Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)


Sokatok számára ismerős lehet Lois Lowry Az emlékek őre című könyve. Magyarországon először 2001-ben jelent meg Tóth Tamás Boldizsár fordításában az Animus kiadónál. Az évek során számos fiatal és felnőtt szívébe lopta be magát a mű és idén szeptember 11-én a hazai mozikban is bemutatják a könyvből készült filmet. Ennek örömére a hazai forgalmazóval, a Big Bang Mediával közösen játékra invitálunk titeket és lehetőségetek nyílik megnyerni a 10 db páros jegy egyikét. A játék mellett minden állomáson különböző értékeléseket, érdekességeket, extrákat olvashatsz a könyvről és a filmről.

Kiadó: Animus
Oldalszám: 238
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…

Emlékszem, hogy kisebb koromban (valahol 9 és 13 év között lehettem) elkezdtem falni az ilyen korosztálynak szóló könyveket, és ez is terítékre került. Furcsa, hogy nem emlékeztem magára a történetre, csak egy-egy képre vagy benyomásra. Viszont most újraolvasva rájöttem, hogy ez szerintem nem igazán gyerekeknek íródott. Vagy nem feltétlenül csak nekik.
Úgy álltam ehhez a könyvhöz, hogy ugyan a kamaszodó énemnek tetszett, de én már kinőttem belőle, szóval nem baj, ha gyermetegnek érzem, ameddig élvezem vagy jól szórakozom rajta. Meglepett, mert nem szimplán élveztem, hanem elgondolkodtatott, és ezt nem reméltem egy ifjúsági regénytől. Voltak dolgok, amiket csak most sikerült megértenem.
Nagyon érdekesnek találtam a világot akkor és most is, csak más-más szempontból. Akkor nem értettem, miért rossz, ha mindenki egyforma és nincsenek érzések. Nem értettem, mi a különbség egyes kifejezések között, amire ott nagyon ügyelnek, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet egy színek nélküli világ (ami talán a legérdekesebb volt számomra). Hát most már értem, és magam előtt látnom az egészet. Már fel tudom ismeri az egyes kifejezések közti különbségeket, tudom, miért rossz ez a világ, amiben élnek, és ez szomorúsággal tölt el. Érdekes belegondolni, mennyire sivár és szürke minden, szó szerint. Csak azt nem látom, így mi értelme az egésznek. Azt értem, hogy gazdasági és társadalmi szempontból ez miért előnyös, csak azt nem, hogyan lehet így élni. Az embereknek felmerül a gondolataikban, mégis mi lehet az élet értelme, kell, hogy legyen valami, amiért itt vagyunk, de a könyvben lévők csak léteznek, és nem gondolnak ilyenekre, mert kimosták az agyukat, és ez nagyon szomorú.

Bár mindezt nem tudtam megérteni tizenpár évesen, a könyv felépítését tekintve szerintem ez mégiscsak egy ifjúsági regény. Egyrészt elég rövid és a főszereplője egy tizenkét éves fiú. Ez alapjában véve nem feltétlenül jelentené azt, hogy kicsiknek szól, viszont a fogalmazáson érződik. Rövidek, nem bonyolultak a mondatok, nincsenek benne idegen szavak, és alapjában véve olyan érzésekről mesélnek, amit egy kisebb is megért. Megismerjük a szánkózás és a karácsony örömeit. Emellett viszont a háború is szóba kerül, ami már egy komolyabb téma.
A cselekmény nagyon tetszett, főleg azért, mert nem tudtam előre kitalálni, mi lesz majd a következő lépés (hát na, legalább tíz éve olvastam, én sem emlékezhetek mindenre), és fenntartotta az érdeklődésemet. Igazából annyira sok dolog nem történik benne, elég lassú az elején, részletesen megismerjük a város lakóit, hogyan élnek ők, és erre szükség is van, mert elég egyedi a helyzetük a való élethez képest. Ezt a lassúságot bőven pótolja a végén, mert szerintem az túl gyors volt, mintha csak az író végezni akart volna, hogy végre befejezze. Nem bántam volna, ha ezt a részét is kicsit jobban kifejti, elhúzza.
Viszont az pozitív, hogy mivel jóval a nagy disztópia-láz előtt jelent meg, nem volt az egésznek ilyen „megmentem a világot” jellege. Jonas egy kedves, tizenkét éves fiú, aki pont úgy viselkedik, ahogy egy tizenkét éves fiúnak kellene, mármint a világhoz képest. Ahogy rádöbbent, nem csak az létezik, amit lát, rájött, mi nem működik a saját világában, de nem kezdett el terveket szövögetni és lázadozni, csak megértette velünk, olvasókkal is, mi rossz és mi jó. Ebből is érezni lehetett, hogy fiatalabbakat célzott meg az írónő.
Ennek ellenére én bátran ajánlom jóval tizenéves kor felett is, mert vannak benne olyan elgondolkodtató dolgok, amit egy fiatal nem biztos, hogy megért.


Kedvenc karakter: Jonas
Ami legjobban tetszett: a színek leírása
Ami nem tetszett: túl gyors volt a vége
Értékelés: 4/5

Jelenetek a filmből

Elsőre talán semmi érdekes nincs a képen, de ha elég figyelmesen nézzük, akkor sok apró érdekességre bukkanhatunk. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: ez a kép fekete-fehér. Mint már említettem az értékelésemben, ebben a világban nincsenek színek, mert az az embereket gondolkodásra serkenti, és az sosem jó. Legyen minden csak egyforma, még a színek is. Ez tehát a film elejéről van. A bicikli elég egyedi tervezésű, a készítők próbáltak ráerősíteni a futurisztikus hatásra, és nagyon leegyszerűsített az egész. A sövények egyformák, a virágok rendezettek, minden olyan túl tökéletesnek tűnik, és ez zavaró.


Az Örökítő Jonasnak magyaráz valamit. Ilyen jelenetből elég sok van a könyvben, és a legtöbb nagyon jelentős. Mindegyik rávilágít valamire, amit alapvetően nem gondolnánk fontosnak, de a világ működése szempontjából az. Érdemes a hátteret is megfigyelni, az Örökítő szobája tele van érdekes dolgokkal, úgyhogy alig várom, hogy a filmben alaposabban is szemügyre vegyük majd. Könyvmolyként persze az a rengeteg könyv szúrt szemet először, de vannak azért még itt érdekes dolgok, amiknek szerintem lesz további funkciójuk.


Ez a kép azért különös, mert Az emlékek őre világban nem nagyon szoktak érintkezni az emberek egymással. Jonas kezében ott az alma, amivel a történetben elkezdődtek a furcsaságok. Kép alapján azt hiszem, itt valamiféle románc fog kialakulni, holott a könyvben ilyen szóba sem kerül.

A trailerek és a képek alapján eléggé egyértelmű számomra, hogy nagyon sok dolgot átírnak és megváltoztatnak az eredetihez képest, hogy a YA korosztály számára befogadható legyen. Mivel ez kisebbeknek szóló könyv kevés izgalommal és nulla romantikával, fel kell turbózni, hogy siker legyen. Alapvetően nem értek egyet ezzel a mentalitással, de ha elvonatkoztatunk a regénytől, akár még egy jó film is lehet. Nem szeretnék ítélkezni azelőtt, hogy láttam.


Nyereményjáték

A Big Bang Media felajánlásával lehetőségetek van a 10 db páros jegy egyikét megnyerni a premier előtti vetítésre. Ehhez mit kell tennetek? A Rafflecopterben lájkolni a Facebook profilokat és helyesen válaszolni a kérdésekre. Minél több kérdésre válaszolsz, annál nagyobb esélyed lesz a nyereményre. Ehhez persze segítségetekre lesznek a különböző állomások is. 
A premier előtti vetítés szeptember 10-én a budapesti Lurdy moziban lesz 19 órakkor. (Nyerteseket szeptember 8-án, délelőtt értesítjük ki. Ha a nyertes 30 órán belül nem jelentkezik, új nyertest sorsolnunk. Kérlek figyeljetek oda, hogy a helyes email mail címetek legyen feltüntetve a Rafflecopterben!) 

Kérdések (a Rafflecopterben is megtaláljátok őket): 
1. Milyen színt lát meg először Jonas? 
2. Ki játssza a filmben Jonas szerepét? 
3. Mi a trailer alapján a szabad akarat következménye? 
4. A filmben mi szabadítja meg az embereket érzelmeiktől? 
5. Sorolj föl legalább három magyarul is megjelent művet az írónőtől. 
6. A trailerben milyen emlékképeket lát Jonas? (Sorolj fel legalább kettőt.) 
7. A könyvben mennyi idős Jonas? 
8. Mi fogott meg a trailerben, esetleg mi tetszett a könyvben?

a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
08.23. - Cbooks
08.28. - Könyvgalaxis
08.30. - Bibliotheca Fummie
09.03. - Zakkant olvas
09.05. - Roni olvas
09.07. - Insane Life

Ann Aguirre: Menedék (Razorland 1.)

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 274 oldal
Fordító: Benes Attila

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.
Köszöntünk az apokalipszisben!

Az a jó a zombikban – a vámpírokkal ellentétben –, hogy nincs igazából olyan kialakult kép róluk, ahogy mondjuk Drakuláról. Mert a vámpíroknak vért kell színi, és kegyetlennek meg félelmetesnek kell lenniük, de ha már csillognak, akkor azok már nem is igazi vámpírok. Ezzel szemben a zombikra csak annyi a kikötés, hogy nem túl értelmes emberevő lények, és ezen belül bármilyenek lehetnek, ők a zombik. A Menedék lényei, a Korcsok is elsőre zombinak tűnnek, de szerintem ez mégsem egy zombis történet. Nem csak azért, mert egyszer sem hívják így őket, egyszerűen szerintem nem zombik.
Mondták nekem, hogy ez nagyon jó, és mindenképpen olvassam el, mert nagyon jó, és zombis, és disztópia, és nagy jó, és olvassam el. Elolvastam. Igazuk volt, nagyon jó, annyira, hogy amint befejeztem már fogtam is a következő részt.
Nem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire nem akartam kilépni az olvasott világból, és még akkor is benne voltam, amikor nem olvastam (az Outlander nem számít, mert az elég idegesítő volt), talán a Stromdancernél fordult elő még tavasszal. No nem azért, mert minden szép és jó, egyszerűen csak megkedveltem a karaktereket.
De ez nem jelenti azt, hogy a világ rossz lenne. Nem akarnék ott élni, de ahogy fel van építve, az zseniális. Először csak az enklávét ismerjük meg és a benne élőket. Mivel nem túl változatos az étrendjük, a napot sose látták, és elég szűkösen vannak ott a föld alatt, ha valaki húsz év felett van, az már öregnek számít. A munka nagyon jól fel van osztva, az öregek vezetik az enklávét, vannak vadászok, akik kimennek élelemért és közben leölnek pár korcsot, vannak az építők, akik a helyet teszik jobbá, és a nemzők, akik az új generációt biztosítják. Elég szigorú a rendszer, de logikusnak tűnik, legalábbis Pikk szemén keresztül nézve az.

Pikk épp megkapja a nevét és ezzel felnőtt lesz, beáll a vadászokoz. Párjául Fakót kapja, aki elég szótlan és sokan ki is nézik, mert ő az egyetlen, aki kintről jött. Hát mivel én annyi disztópiát olvastam már, azt hittem, kiismertem magam, és már előre el is könyveltem magamban, hogy is lesz ez az egész. Ki mit mikor fog csinálni, Pikk rájön, hogy ez a rendszer hazugság, lázadások lesznek, stb. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az írónőt, amikor sikerült meglepnie a cselekménnyel. Mert hogy vannak benne csavarok, és ez nem egy sablon sztori.
Persze Pikk elkezd Fakóval dogozni, és ahogy beszél a fiúval, ő rádöbbenti, hogy mégsem minden olyan szép és jó, ahogy azt a lány gondolja, és csalódik a vezetőkben meg a rendszerben, de nem az lett, amire számítottam. Nem is igazán tudtam rájönni, hogy most mi is lesz a következő lépés, és ez annyira jó volt. Attól is féltem, hogy nagyon nyálasra van megírva, de nem volt, a romantika csak nagyon kevés helyen kapott szerepet, nem erre fókuszált a könyv, és el sem tudom mondani, ez mennyire pozitív.
Pikk az a fajta főszereplő, akit szeretek. Elég naiv, de okos és erős. Harcol, megvédi a szeretteit, de nem dugja homokba a fejét, ha olyat hall, amit nem akar. Egész életében arra készült, hogy vadásznő lesz, megvédi az enklávét, úgyhogy nem is csoda, hogy úgy tud bánni a tőrrel, ahogy nem sokan. Szerettem a fejében lenni, a gondolatait olvasni. Különösen akkor, amikor a felszínre kerülnek, és minden új neki. Érdekes volt az ő szemén keresztül látni a lepusztult világunkat, imádtam a leírásokat, a hasonlatokat. Ez nagyon tetszett.
Fakót is szerettem, még akkor is, ha elég szófukar volt. Jó, bevallom, az ő karaktere kicsit sablonos, de kedvelhető karakter. Valahogy felnéztem rá, de lehet ez csak azért volt, mert Pikk tisztelte. Ami fura volt benne, hogy mintha kicsit a semmiből jöttek volna az érzelmei. Alig beszélgettek Pikkel, ő meg főleg nem beszélt, és aztán hirtelen megcsókolja a lányt meg úgy viselkedik, mintha most mindentől meg akarná védeni.

A világfelépítésben nagyon szerettem, hogy nem annál a résznél tartottunk, amikor a gonosz, emberevő lények most tűntek volna fel, hanem több generáció ebben nőtt fel és halt meg, így éltek már hosszú ideje, hogy a világban elszaporodtak a Korcsok. Eltűntek a régi dolgok, a történelem a múlt homályába vész, senki sem tudja igazán, mi valós a mesékből, és mi nem. Bele tudtam magam képzelni ebbe a világba, mert nagyon hitelesen volt bemutatva.
Ami zavaró volt, hogy mivel Pikk az elbeszélő, ezért az ő tudására és szókincsére támaszkodtunk elvileg. Mégis néha olyan hasonlatokat használt, amit elvileg nem is érthetett volna, mert sosem látott még olyan dolgot. Nem tudom, hogy ez a fordító vagy az író sara, de néha kiestem a ritmusból tőle.
Ez viszont nem rontott az összképen, imádtam, és mindenkinek ajánlom, aki szereti a disztópiát, mert ez egy remekül felépített könyv.


Kedvenc karakter: Pikk
Ami legjobban tetszett: a világfelépítés és amikor a felszínre kerülnek
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Széria szemle: Firefly

Kapja be a Fox. Ez volt az első, ami eszembe jutott a pilot rész után. Merthogy elkezdtem nézni, és amikor megnéztem az első (dupla) részt, akkor már tudtam, hogy függő leszek, és nekem ez a tizenöt rész kevés lesz. De még milyen kevés, két nap alatt át is rágtam magam rajta (nem számítva a filmet), és most még többet akarok, de nincs. Hogy lehet így élni?
A másik, ami eszembe jutott, hogy Sheldon Coopernek (The Big Bang Theory) igaza volt, noha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha ki fogom jelenteni. Na jó, korábban is volt már igaza, de azért én meg Sheldon nem vagyunk ugyanazon a véleményen legtöbbször, pedig imádom őt.
Nagyon sokáig ódzkodtam ettől a sorozattól, mert sci-fi. Könyvben szeretem (bár mire kezembe mertem venni egy sci-fi könyvet, az is jó hosszú idő volt), de a sorozat műfajában csak a Star Trek volt, amit fel tudtam mutatni, mint közelebbi ismeretség. Ezt most szépítettem, mert abból is csak annyit tudtam, hogy unalmas, mert kis koromban egy tévé volt, és mivel nővérem volt a rangidős, ő választott műsort, a három csatorna közül pedig a TV2-t kellett nézni, ahol minden szombat és vasárnap délelőtt a Star Trek ment. Nem voltam túl értelmes, hogy felfogjam, miről van szó a műsorban, úgyhogy csak azt láttam, hogy fura fejű emberek beszélgetnek egymással, és érthető módon ezt nem találtam túl izgalmasnak. Jó, meg ott volt a Sliders is, azt imádtam, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az is sci-fi.
Szóval botor módon ódzkodtam ettől a sorozattól, és amikor többen is mondták, hogy nagyon jó meg űrwestern, akkor sem lettem meggyőzve, mert valahogy a westernnel sem állok túl jó kapcsolatban. Aztán Röfipingvin hasonlította a Calderont ehhez a sorozathoz, Night meg már akkor is nyúzott, hogy nézzem meg, mert imádja, és ott véglegessé vált, hogy én ezt még idén megnézem. A végső lökés azt hiszem, Röfipingvin megjegyzése volt, holott nem feltétlenül értek egyet vele. A Calderon sok szempontból más, de ezeket most nem részletezném, mert nem erről akarok írni.

Hanem arról, hogy miért ilyen zseniális ez a sorozat meg Joss Whedon. Merthogy az, és nem azt mondom, hogy egy tökéletes sorozattal van dolgunk (mert semmi sem tökéletes), de a hibáit el lehet nézni, mert annyira jó. Kezdve az intrótól az utolsó képkockáig. Komolyan, nézzétek meg ezt az intrót, már két napja folyton csak ez a dal jár a fejemben.
Nem igazán tudtam, mire számítsak, de örültem, hogy ebben a történetben csak emberek vannak. Nincsenek fura fejű emberek meg mindenféle űrlények, ráadásul a politika sem volt agyonnyomatva, csak emberek tették a dolgukat, viszont a helyszín nem a Föld volt, hanem a végtelen világűr. Mondhatnátok, hogy akkor meg mi értelme volt az egésznek, ennyi erővel lehetett volna egy sima western a Földön. Hát pont ez volt benne a lényeg, hogy az emberek ugyanazt csinálták, mintha a Földön lettek volna, csak itt a különleges helyszínek és eszközök adták meg az egész varázsát. Joss Whedon úgy alakíthatta a bolygókat, ahogy kedve szottyant, és sokkal izgalmasabb volt az egész, hogy nem csak a hagyományos pisztolyok álltak rendelkezésre. Nem vagyok egy technikai zseni, de imádtam minden ilyen kis dolgot, ami elrugaszkodott a valóságtól.
Na meg azt, hogy gyakorlatilag a rosszfiúk voltak a főszereplők. Jó, nem feltétlenül, mert mégsem igazán rosszak ők, csak nem épp legális úton szerzik meg a mindennapi betevőre a pénzt. De nem tudjuk rájuk azt mondani, hogy ejnye, hát ilyet nem szabad, mert az erkölcsükkel semmi baj nincs, és hát azért szeretjük őket. Na jó, talán Jayne-t nem annyira.

Mal Reynolds a Serenity kapitánya, bár nagyon nehéz egy valakit kiemelni, azt hiszem, mégis ő a kedvencem. A háború keserűvé tette, de a humorát nem vette el, és ez az egyik, amit szeretek benne. Nekem is a cinizmus a kedvenc fegyverem. Úgy tűnik, mintha egy érzéketlen, kemény tuskó lenne, de azért helyén van a szíve, csak nem akarja, hogy erről mások is tudjanak.
Inara elsőre kevésbé fontos szereplőnek tűnik, mivel ő csak bérli az egyik siklót, de elég ha megvárjuk, míg elkezd beszélgetni Mallel, és egyből tudjuk, hogy itt bizony nem csak üzlettársi kapcsolat van. Nagyon jól működik a két szereplő közt a kémia, és azok a párbeszédek… fetrengtem a röhögéstől, több kedvenc sorom is tőlük származik.
Wash és Zoe a Serenity házaspárja. Cseppet sem hasonlítanak, de talán pont ezért olyan jó a kapcsolatuk. Nem szoktam szereti az ilyen nyálas dolgokat, csak ha direktbe nyálas az egész sztori. Na hát, ők nem voltak azok, nagyon aranyosak voltak, főként Wash, akinek nem volt háborús múltja, viszont a felesége helyett is volt elég humora. Zoe annak idején Mal mellett szolgált a háborúban, úgyhogy elég gyakorlatias, de azért a női oldalát is megmutatja.
Kaylee szintén nagy kedvencem, mert ő az a tipikus kockalány, aki mindig mosolyog, és hihetetlen mód ért a gépekhez, viszont az emberi kapcsolatokban nincs sok szerencséje. Aztán itt van még Jayne, aki a kevésbé elmés, de legalább olyan jó poénokat szolgáltatja, viszont nem bántam volna, ha párszor kidobják a hajóról, és meg is érdemelte volna. Book lelkipásztornak sincs hiánya humorból, de őt a bölcs meglátásaiért kedveltem. A végére hagytam Simont és Rivert. River egy nagyon érdekes karakter, és szerintem őt sokkal jobban megismerjük a Serenity című filmben, amiről még írni fogok lentebb. Örültem volna, ha több is kiderül róla, és arról, mit tettek vele, de hát ennyibe csak ez fért bele. Simonban becsülöm, hogy mindent feladott és megtett a húgáért, viszont rajta kívül semmi másra nem figyel oda.

A sorozat fontos helyszíne a Serenity, és miután a Calderon második részében egy kardba szerettem bele, már egyáltalán nem volt fura, hogy itt pedig a hajóba. Tériszonyom van és gyűlölök repülni, valószínűleg a Serenityn is félnék, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék beköltözni az egyik szobába. Lenyűgöző, ahogy mindezt felépítették.
Nem tudom, Sheldon mit szeretett annyira ebben a sorozatban, de biztos nem azt, amit én, az emberi kapcsolatokat. Nekem ez volt a legjobb az egészben, hogy a karakterek hogyan kerülnek egymással interakcióba. Na meg persze az akció része sem volt utolsó, mégis a reakciókat szerettem látni. Lányból vagyok, úgyhogy természetesen voltak párok, akiknek szurkoltam. Emellett pedig imádtam a humorát. Régen röhögtem ennyit két nap alatt, és azért érezhető volt, hogy a sorozat néha nem veszi komolyan magát. Persze, az adott téma, vagy a részben felmerülő bonyodalom nagyon is komoly volt, de sokszor olyan könnyen mentették ki magukat a helyzetből, hogy azért lehetett tudni, hogyan is lesz vége mindennek. Nem hibának rovom ezt fel, csak amolyan megjegyzés volt, és ezt fogom leginkább szembeállítani a filmmel.
Sajnálom, hogy elkaszálták a sorozatot, mert ha a Fox nem összevissza adja a részeket, szerintem túlélhette volna, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikereket ért volna el még sok éven keresztül, de sajnos ennek csak ennyi jutott.
Lezárásul pedig kapott egy filmet, a Serenity-t, és jelenleg nem is tudom, hogy állok ezzel.

Amit nagyon szerettem a sorozatban, az a könnyedebb hangulat, hogy tudtam, mindenki biztonságban van, még akkor is, ha épp négy liter vért elvesztett. Na, hát ez a filmben nem volt meg, és ezért némileg haragszom. Sokkal komolyabban veszi magát ebből a szempontból, és nem feltétlenül tett neki jót. Úgy gondoltam, Jossnak itt most egyszerre két órája volt megmutatni, mit is tud, és kicsit görcsösen jót akart csinálni. Persze van benne humor jócskán, de attól még ez már nem ugyanaz.
Történet szempontjából viszont jónak találtam. River van a középpontban, ami nem is baj, hiszen leginkább az ő történetére voltam kíváncsi, és jó ötletnek tartom, hogy köré építették a cselekményt. A legtöbb karakter lezárásával meg is tudok békélni, legjobban talán a Mal-Inara szál tetszett, mert nem úgy oldotta meg a dolgokat, ahogy gondoltam, és gyakorlatilag nem kaptunk semmit, de mégis, és ez így volt jó. Viszont voltak benne olyan dolgok, amikkel nem értek egyet, és ha nem veszi ilyen komolyra magát, akkor ezek nem is következtek volna be, és ezért haragszom.
Az akciófilmek szerelmesei sem panaszkodhatnak, bár azért a sorozatban is volt bőven, itt aztán kész harc-orgia van. Sok verekedés, fegyveres összeütközés, űrharc; míg a sorozatban azért észre lehetett venni, ha valami digitálisan volt megoldva, itt látszott, hogy erre jóval több pénzük volt.
Összességében nem mondanám, hogy rossz volt a film, mert örülök, hogy kapott az egész egy jó befejezést, még ha nem is minden részével értek egyet, csak számomra hiányzott az a varázs, amit annyira szerettem a sorozatban.

Ha idáig elértél, akkor gratulálok, túlélted a maratoni hosszúságú értékelésem, kapsz egy virtuális vállonveregetést. Amennyiben végigolvastad, akkor vagy már láttad a sorozatot, vagy el tudod dönteni, hogy akarod-e látni. Ha a válaszod nem, akkor tévedsz, akarod látni. Komolyan, nézd meg, mert zseniális. És ha ez sem győzött volna meg, elmondom, hogy szerepel benne Mark Sheppard (Crowley a Supernaturalból), és itt is imádni lehet. Szóval menj és nézd meg!

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Kiadó: Európa
Oldalszám: 252 oldal

„– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?
– Saláta.
– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!
Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”

Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.
2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.
És közben még föl is fedeztek bennünket.

Nem is tudtam, hogy én ezt a könyvet el akarom olvasni, amíg hozzám nem került. Illetve láttam a címét és elolvastam a fülszöveget, és tudtam, hogy egyszer majd elolvasom, mert érdekelt, de mindig ott volt a lista legalján, amire szerintem sosem fog sor kerülni, mert képtelenség, hogy ebben az életben a várólistámra végére érjek. Aztán Könyvfesztiválon nyomták a kezembe, hogy legyek olyan kedves, és dedikáltassam az írónővel Papirzsepi részére, én meg kaptam az alkalmon, és megkérdeztem a könyv tulajdonosát, hogy maradhat-e még nálam egy kicsit, ha már úgyis hozzám került. Ő beleegyezett, nálam meg pihent a könyv jó sokáig. Aztán már kezdtem rosszul érezni magam, hogy ennyi ideig nálam van, noha Papirzsepi állította, hogy neki cseppet sem hiányzik, de végre most már nekiestem és elolvastam. Habár ez egy kicsit furcsa regény, nem bántam meg, és ezúton is köszönöm Zsepinek, hogy elolvashattam a példányát.
A történet főszereplője Jerne, egy fiatal lány, aki állatmeséket ír, és a nagymamája egy vámpír. Mielőtt még a klasszikus vagy a romantikus vámpírtörténetek jutnának eszünkbe, leszögezném, hogy ez nem az. De még csak paródia sem, ez valahogy más.

Jerne és nagymamája a történet elején költöznek Budapestre. Mivel a nagyi elég öreg, volt ideje jó sok pénzt összegyűjteni, de az ő mániája az, hogy meg kell ismerni az életet úgy igazán, ehhez pedig hozzátartozik a kemény munkával megszerzett pénz. Meg persze azt se akarja, hogy bárkinek feltűnjön, ők a semmittevéstől élnek ilyen jól, úgyhogy Jerne munkát keres. Egy kis kiadónál helyezkedik el korrektorként, és mellette írja az állatos meséit, amelyeket szeretne megjelentetni.
Szerettem Jernét az okos gondolatai miatt, és még annak ellenére is, hogy nekem kicsit furcsa volt. Igen, még nekem is, pedig általában pozitívan állok hozzá a furcsa dolgokhoz. Jó meglátásai voltak, és szinte csodáltam azért, ahogy a nagymamáját kezelni tudta. Én biztosan leütöttem volna az öt mondat után, mert szerintem rémesen idegesítő volt. Azzal a gondolattal még egyet tudtam érteni, hogy a pénzért keményen meg kell dolgozni, mert tanulja meg, hogy ez nem csak úgy az égből hullik, meg nyilván a munka egy csomó minden másra is jó azon túl, hogy pénzt kap érte az ember, de nem értettem, miért kell gyötörni szerencsétlen lányt. Először is, piszkálja, hogy igyon már vért, és haljon meg, legyen vámpír végre, mert így szégyent hoz a családra, másrészt olyan dolgai vannak, hogy inkább elköltöztem volna egy patkánylyukba, minthogy vele éljek. És ezzel még el is voltam a könyv első felében, mert érdekes volt, vicces, elgondolkodtató.
De a könyv két részre van osztva, és ahol félbe van vágva a történet, ott érezhetően megváltozik. A második részében valahogy átkapcsolt lejtmenetbe, a szolidan irritáló nagymama egy hárpiává változott és elviselhetetlenség határáig küzdötte magát a ranglétrán. Aztán valahogy úgy éreztem, mintha az írónő inkább csak gyorsan be akarta volna fejezni az egészet, összecsapott volt a vége, és néha már azt sem értettem, hogy ide most hogy kerültünk vagy miért. Nem mindig tudtam követni Jerne tetteit, néhol szerintem nem volt logikus a következő lépése. Viszont a lezárás az jó volt.
Alapvetően jó ez a könyv, mert érdekes, elgondolkodtató és humoros. Nem az a fajta humor van benne, amikor felröhögök rajta, hanem úgy stílusában az, amit jó olvasni. Viszont az nagyon jó, és végig uralja a történetet. Örültem, hogy elolvastam, de azért kicsit csalódtam benne.

Kedvenc karakter: Jerne
Ami legjobban tetszett: Jerne humora
Ami nem tetszett: a nagymama
Értékelés: 3,5/5

Filmes sarok: Stuck in Love

Hangulatzene olvasáshoz, ami egy lényeges momentumnál hangzik el a filmben, és amellett, hogy ez a kedvencem a zenék között, talán ez adja át legjobban a hangulatot.



Miért jó film a Stuck in Love (aminek nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét)?
Hát nem azért, mert egy újabb romantikus dráma-komédia, amiből biztos nincs elég a piacon. Jól kezdtem, és mielőtt még azt hinnétek, hogy le fogom húzni a filmet, elmondom, hogy nem. A sablonok ellenére jó film, mert ami nem sablon benne, az viszont remekül működik.
Bill Borgens (Greg Kinnear) elvált ember, két majdnem felnőtt gyerekkel, és szánalmasan azt gondolja, hogy a volt felesége, Erica (Jennifer Connelly) egyszer majd visszamegy hozzá. Foglalkozását tekintve író, noha régen sikeres volt, mára már ebben sem remekel. Lánya, Sam (Lily Collins) egyetemre jár, és nem hisz a szerelemben; fia, Rusty (Nat Wolff) pedig a betépős középiskolások csapatát erősíti.
Kétszer néztem meg a filmet, egyszer azért, mert érdekelt a sztori meg Lily Collins, másodjára pedig azért, mert abszolút nem emlékeztem Nat Wolff játékára, és Josh Boone miatt, aki a Csillagainkban a hiba előtt ezt az egy filmet rendezte. Nem mintha értenék hozzá, mert én csak egy mezei néző vagyok, de mindkét filmben megvan az a keserédes hangulat, amit imádok, még akkor is, ha mindkettőben kicsit máshogy.

Ahelyett, hogy most itt felsorolnék minden klisés elemet, amit csak használtak (és higgyétek el, van belőle jó sok, mégiscsak egy romkomról beszélünk), elmondom, miért működik olyan jól ez a film. Akit én imádok benne, az Sam. Sam nem az a fajta lány, aki ül a kis tornyában, és várja a herceget fehér lovon. Sam szülei válása miatt régen kiábrándult a szerelemnek nevezett dologból, egyszerűen csak nem hisz benne. Ki is fejti az elméletét erről, én pedig annyira egyet tudok vele érteni, mert pont így érzek én is. (Leszámítva, hogy hozzám nem jön oda egy pasi sem, hogy bebizonyítsa, nincs igazam, de nem is kell, mert tudom, hogy igazam van.) Persze itt is előkerül a sablon, hogy azt mondja neki egy srác, hogy „márpedig ez nem így van”, és innentől kezdve nagyjából ki is tudjuk találni, mi lesz. Nagyjából, csavar is van benne. Egy aprócska.
Nat Wolffon látszik, hogy egyszer nagyon jó színész lesz, ha olyan szerepeket kap, és olyan emberekkel hozza össze a sors. Haladjon csak ezen az úton, és minden rendben lesz. Szerettem Rustyt, pedig aztán az ő karakterében sincs sok egyedi. Egész jól ír, füvezik, félénk a lánnyal szemben, akibe egyértelműen bele van esve, de pont ezek miatt lesz szerethető. Imádom, amikor elmeséli, hogy sírt az Azon, mikor olvasta. Nagyrészt ő szolgáltatja a humort, gondolom, ez inkább a színész miatt van, mert a Csillagainkban a hibában is ő a humorforrás. A többiek azt mondják, elég vicces srác.

Bill karaktere az a tipikus szánni való alak, akit szívesen beraknál a szótárba a szánalmas címszó alá illusztrációnak. Viszont az jó volt benne, hogy csak a naplóírásra kötelezte a gyerekeit, mégis valahogy úgy tudta őket terelgetni, hogy mindketten tehetséges művészek legyenek. Ami kicsit furán hangzik, író szülők gyermekei nem biztos, hogy szeretnék továbbvinni a családi vállalkozást, de itt ez jól működött. Ericát utáltam a filmben végig. Sajnálatra méltó, de lehet, hogy mivel Sammel tudtam legjobban azonosulni, ezért nem tudtam megszeretni az anyját. Egyszerűen csak képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki úgy viselkedjen, mint ő. Volt ugyan egy jelenete a lányával, amikor anyaként cselekedett, de nem tudtam megérteni őt.
Amiért még szerettem ezt a filmet – Samen kívül –, az az, ahogyan az írásról beszélnek a karakterek. Magam is szoktam írogatni (az asztalfióknak), és ezt a részét nagyon jól meg tudta ragadni. A Stephen King cameoért meg külön pluszpont jár.
Nem azt mondom, hogy ez egy teljesen egyedi romantikus dráma, azt mondom, hogy a sablonossága ellenére megéri megnézni.

Brigid Kemmerer: Vihar (Elementálok 1.)


A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Brigid Kemmerer Storm - Vihar című regénye, az Elementál sorozat első része. Ennek örömére a Blogturné Klub hét bloggere egy vendég bloggerrel kiegészülve bemutatja Becca és a négy testvér titkokkal és veszélyekkel teli kalandját!
2014. augusztus 15-től minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: ???
Fordító: Vallató Péter

Becca Chandler egyszer csak abban a helyzetben találja magát, hogy bármelyik fiút megszerezheti – bármelyiket, amelyiket nem akarja. Köszönhetően volt barátja hazug pletykáinak. Egy este kimenti Chris Merricket az iskola parkolójában zajló verekedésből. Chris más. Egészen más: uralja a vizet – a testvérei pedig a tüzet, a levegőt és a földet. Erősek. Veszélyesek. Halál fiai. És most, hogy ismeri az igazságot, Becca is. Nehéz titkot tartani, ha az életed van veszélyben. Amikor megjelenik az iskolában Hunter, a titokzatos új fiú, és kiderül, hogy kivételes tehetsége van a rossz helyen a rossz időben lenni, Becca eleinte azt hiszi, bízhat benne. Ám Hunter hamarosan összecsap Chrisszel, és Becca már nem is tudja, ki rejtegeti a legveszélyesebb titkot.

Az a jó abban, hogy ha az ember nem jegyzi meg, mi van a fülszövegben, hogy érhetik meglepetések. Én például sokáig olyan dolgokon gondolkoztam, amiket bárki tudhat, ha nem olyan hülye, hogy azt se tudja, miről szól a könyv. Rájöttem, hogy utólag mindig jobb fülszöveget olvasni, ráadásul sokkal érthetőbb is. Ilyenkor azért tudja már az ember, hogy mennyi részben igaz, és mennyi benne a hatásvadász rész, aminek semmi köze a történethez. Mondjuk ez nem segít az ártatlan, mit sem sejtő olvasón, aki csak a következő áldozatára les.
Fogalmam sincs, mi történt, de nem gondoltam volna, hogy ezt a könyvet ilyen nehéz letenni. Mármint amellett, hogy tudtam, hogy az egész egy nagy sablon, és persze tele volt klisés elemekkel, végig izgultam és élveztem a könyvet.

A leírás E/3-ban van, amiért már az elején köszönetet mondtam az írónőnek, meg mindenki másnak is, aki épp eszembe jutott. Két oldal után aztán megértettem, hogy miért van ez így, és nagyon jó ötletnek tartottam. Abból a szempontból nem klisés, hogy szerencsétlen lány nem tud semmit, és ezt így is tartják jól, mert nem nagyon vesződnek azzal a fiúk, hogy eltitkolják az erejüket. Becca (atyám, de béna neve van szegény lánynak) is hamar rájön a dolgokra, de igazából a harmadik találkozásnál fel lesz világosítva, hogy mi történik éppen és miért. Noha ez még nem jelenti azt, hogy ő most akkor annyira jól otthon mozogna a témában, mert vannak itt eltitkolt meg szépítgetett dolgok, mert hát ez is klisé. Mindenesetre úgy érzetem, az író viszonylag jól bánik az E/3-mal, több teret adott nekünk, és jobban megismertük a dolgokat. Mivel két főszereplőnk van, Chris és Becca, ezért még mindig eléggé be vagyunk határolva, de legalább nem volt zavaró a szemszögváltás. Viszont ha már nem első személyben vagyunk, azért lehetett volna kicsit több leírás, bemutatás meg ilyesmi. Igazából néha úgy éreztem, hogy az egész csak arra szolgált, hogy ne tűnjön fel, hogy nem tudná megírni ezt úgy, hogy érezhetően más legyen a hangvétele Chris szemszögös részeknek, mint a Beccásnak. Ettől függetlenül viszont tetszett, hogy harmadik személyben van.
Becca az egyik főszereplő, ahogy azt már említettem, és sokáig csak úgy meg voltam vele békélve, aztán elhangzott a következő mondat a szájából: „Érezd az erőt, Luke!”, és tudtam, hogy mi örök barátságot kötöttünk. Jó, azért volt pár olyan dolga, amiért megcsapkodtam volna (főleg amikor már az ötödik oldalon belül hatodszorra igazított egy tincsét a füle mögé, akkor már úgy éreztem, legszívesebben leborotválnám a fejét), de messze nem idegesített annyira, mint a legtöbb főszereplő lány egy ilyen könyvben. Meg bírtam, hogy vissza tud ütni, de még hogy. Ha találkoznék vele egy sötét sikátorban, lehet, hogy meg is ijednék tőle. Ó, és hogy az elején ő mentette meg a fiút, és nem fordítva volt, külön pirospont.

Christ bírtam a maga kisfiúsan aranyos módján. De időnként neki is járt volna egy észhez térítő pofon. Kedves, aranyos srác, és mindig megmenti a bajbajutott hölgyet. Ez pozitív, még akkor is, ha sablon. De alighogy megismertük őt, bejött Hunter (akinek sokáig nem is tudjuk a nevét), és természetesen kialakult egy szerelmi háromszög, én meg igyekeztem nem feldarabolni semmi olyat, ami nem igényli ezt. A klisék legnagyobbika, és olyan tesztoszteronharcok voltak, hogy már a fejemet fogtam. A vicc az, hogy nem tudtam volna a srácok között dönteni, még most sem igazán tudok. Pedig egyik fiú sem volt túl hihető, amikor a nyálas rész került előtérbe. Hunter először a kinézetével fogott meg, aztán mg nem is tudom. Olyan másmilyen volt ahhoz képest, amit vártam. De szerettem a humorát meg, hogy ilyen kreatív. És valószínűleg ilyen pasi nem is létezik, de azért bírtam, ahogy Beccával viselkedett.
A Merrick fivérek többi tagját is szerettem, de a kedvencem közülük Gabriel volt. Persze, hogy a rossz fiú, ez egy sablonos könyv, én is sablonos vagyok. De nem az fogott meg benne, hogy álladóan verekszik, hanem hogy konkrétan hangosan röhögtem a poénjain. A humor az, amivel engem meg lehet fogni, és Gabrielnek sikerült is.
Nos, a történet klisés, azt hiszem, ezt párszor már említettem, és ugyan van benne egy-két csavar, de aki legalább két hasonló témájú könyvet olvasott, az nem fog meglepődni. Ennek ellenére mégis izgultam, mert érdekes volt és lekötött. Mindig is szerettem az ilyen természetfeletti képességes dolgokat, és ez sem kivétel alóla.
Tehát annak ellenére, hogy ez a könyv nem sok egyediséggel tud büszkélkedni, nagyon jó, úgyhogy amennyiben végigrágtátok magatokat ezen a bejegyzésen, pontosan tudjátok, el akarjátok-e olvasni avagy sem.


Kedvenc karakter: Gabriel
Ami legjobban tetszett: a képességek
Ami nem tetszett: a nyálas részek
Értékelés: 4/5

Elemek

Öt elem van a világon: Tűz, Víz, Föld, Levegő és a Lélek. A Merrick testvérek pedig mindegyike egy-egy elemet tud irányítani. Chris így magyarázta el Beccának a dolgot (lerövidítve csak a lényeg):

„Letérdelt, és egy kört rajzolt a homokba.
– Képzeld el, hogy mindenki a világon ebben a körben él – kezdte.
Amikor a lány bólintott, ötágú csillagot rajzolt a körbe.
– Képzeld el, hogy ez az öt pont az öt elem. Tűz, Víz, Levegő, Föld… Az ötödik elem a Lélek.  Az ötödik egy olyan… mindenes. Mindennel összefüggésben áll… vagy legalábbis ezt mondják. Ha a földön mindenki ebbe a körben található, láthatod, hogy némelyek közel esnek a csillag csúcsaihoz, mások nagyon messze. Ha valaki a Levegő és a Víz közé esik, talán felnőtt korára érteni fog egy kicsit a vitorlás hajókhoz. Aki pedig a Tűz és a Föld közé, az… A pokolba is, nem tudom, vulkánokat fog tanulmányozni, vagy ilyesmi. Mindenki olyan, mint mi, Becca. Emberek vagyunk. Mindannyian a körön belül vagyunk. A bátyáim és én csak éppen… egy-egy csúcsra esünk.”


Nyereményjáték

A történetben fontos szerep jut a különféle ásványoknak, ezért mostani játékunk során egy kis ásványvadászatra invitálunk Benneteket. Nincs más dolgotok, mint az egyes állomásokon található rövid leírás, valamint a hozzátartozó kép segítségével kitalálni, melyik kőre gondoltunk. Így esélyetek nyílik megnyerni a három nyereménykönyv egyikét!
Figyelem! Csak azon játékosok megfejtéseit tudjuk elfogadni, akik az összes kötelező feladatot megcsinálták!

Feladat:
1) Lájkoljátok a Vörös Pöttyös? Szeretem. és a Blogturné Klub facebook oldalát. (Kötelező!)
2) Fejtsétek meg, melyik állomáson melyik kő található, és írjátok be a nevét a rafflecopter megfelelő mezőjébe. (Kötelező!)
3) A Blogturné Klub blogján (www.blogturneklub.hu) található keresztrejtvénybe írjátok be az ásványok nevét, hogy megkapjátok a pirossal kijelölt fősor megfejtését. (Kötelező!)
4) A kiadó csak Magyarország területén belül postáz!
5) Ha a nyertes 72 órán belül nem válaszol, automatikusan új nyertest sorsolunk!

Fokozza a gondolkodás tisztaságát, enyhíti a szorongást. Erős a kapcsolata a Vízzel.



a Rafflecopter giveaway


A turné további állomásai:
08.15. Bibliotheca Fummie
08.23. Dreamworld
08.25. Insane Life

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

Kiadó: Maxim
Oldalszám: 440 oldal
Fordító: Komáromy Zsófia

Két vadidegen, Graham Larkin és Ellie O’Neill akkor ismerkednek meg – legalábbis virtuálisan –, amikor Graham véletlenül e-mailt küld Ellie-nek kedvenc háziállatáról, Wilburről. A két tizenhét éves fiatal e-mailezni kezd egymással, bár az ország átellenes felén élnek, és még egymás keresztnevét sem tudják. Szellemes és feledhetetlen levelezésükben Graham és Ellie feltárják egymás előtt az életüket, reményeiket és félelmeiket. De mindent azért nem osztanak meg a másikkal: Graham nem tud Ellie családjának titkáról, Ellie-nek pedig fogalma sincs, hogy Graham a rivaldafényben él. Miután Graham kihasználja a lehetőséget, hogy elutazhasson Ellie otthonába, a maine-i Henley városkájába, netes kapcsolatuk végre valóban személyessé válik. De vajon lehet-e egy pár két ennyire különböző hátterű fiatalból úgy, hogy minden ellenük szól? Egy sorsdöntő nyár történetét elmesélve Jennifer E. Smith új regénye bizonyítja, hogy az élet – akárcsak a szerelem – tele van meglepő felfedezésekkel és szerencsés tévedésekkel.

Rendben, fogalmam sincs, mi történt velem. Valamiért nem csúszik az urban fantasy, amit egyébként nagyon szeretek, csak az ilyen nyálas limonádé. Nem azért mondom, a nyálas limonádénak is megvan a létjogosultsága, én is élvezem őket, különben nem olvasnám, de miután elolvastam egy egész tiniregény sorozatot, nem értem, miért vágyom még mindig az ilyenekre. Pedig amikor belekezdtem a fantasyba, azt hittem, de jó lesz, valamiért mégsem megy. Furcsa.
Ez volt a harmadik regényem Jennifer E. Smithtől, a sorozat második darabja (mivel a részek nem függnek össze, nem kitétel, hogy sorban olvassuk őket), és ez is pont ugyanolyan, mint a többi rész. Smith minden részében pontosan ugyan azt a sémát követi. Ami nem gond, ha egy olyan szintű regényről van szó, mint ez, de azért néha nem árt a változatosság.
Elle pont ugyanolyan jókislány, mint a másik két regényben a főszereplő lányok, csak épp egy cukrászdában dolgozik. Itt kell megjegyeznem, hogy a Tejszínhabzsoló zseniális név, imádtam. Bár annak jobban örültem volna, ha kicsit elmerülünk a sütikben (szakmai ártalom), de persze nem ezen volt a lényeg. Graham pont ugyanolyan jófiú, mint a másik két regényben a főszereplő fiúk, csak épp híres színész. Egyébként a jellemvonásaik annyira egyformák. Pont ezért nem érzem élőnek a történetet, csak úgy van.

Nem azt mondom, hogy rossz, mert aranyos, meg egy délutános olvasmánynak pont megfelel, de aki olvasott már ilyet, az pontosan tudja, mire számíthat. Nem akar ez több lenni annál, ami, és ez jó. Viszont a kikapcsolódáson túl semmit nem nyújt.
Azt hittem először, hogy ilyen jellemzően filmes sablonos lesz a cselekmény, de nem voltak benne nagy csavarok meg félreértések. Azt legalább elmondhatom, hogy a cselekmény semmiben nem hasonlított a másik kettő részre. A történet íve persze ugyanaz volt, de mint mondtam, ne várjunk sokat a könyvtől.
Tetszett a helyszín, szeretem az olyan helyeket, ahol tenger van. Talán pont azért, mert nálunk nincs, és odavágyom, annak ellenére, hogy nem vagyok az a típusú ember, aki kifekszik napozni. De azért jó lenne látni a tengert, úgy igazán (mert amikor hajón utaztam át Franciaországból Angliába több mint tíz éve, az nem számít). Meg az, hogy megismerkedtek, egy félrement e-mailen keresztül, az is jó ötlet volt.
Hát, szóval ennyi. Nem nagyon lehet erről többet írni. Pont azt adja, amire várunk, és egyszeri kikapcsolódásnak alkalmas, de ennél nem több. Azt hiszem, ezek után újra megpróbálkozom azzal az urban fantasyval.


Kedvenc karakter: Snoopy, a kutya
Ami legjobban tetszett: az e-mailek és a város
Ami nem tetszett: a sablonossága
Értékelés: 4/5

Denise Jaden: Soha nem elég


A Könyvmolyképző Kiadó most is egy különleges könyvet hozott el nekünk, mi pedig be szeretnénk mutatni nektek egy blogturné keretében augusztus 8-15-ig. Megindító és nyersen őszinte könyvet ismerhettek meg benne egy testvérpárról, amit egy titok szakít szét.
Tartsatok velünk, ezúttal a szórakoztató extrák mellett komoly témákról is lesz szó, érdemes követni a turnét.
Azért hogy ne maradjatok vidámság nélkül a szokásos módon nyereményjáték kíséri a turnét, ahol ismét a könyv három példányát nyerhetitek meg.

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: ???
Fordító: Szabó Krisztina

Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét. Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?

Ez a könyv a tipikus esete, miért nem szeretem a fülszövegeket. Egyszerűen azért, mert sokszor nem is azt tükrözi, amiről a könyv szól. Biztos, hogy ha csak a fülszöveget olvasom el, nem is érdekel ez a könyv, de nagy szerencsémre egy általam kedvelt blogger már írt róla, és az értékelését elolvasva kedvet kaptam. Kár, hogy nincs minden könyvvel ez így.
Alapvetően az anorexia miatt érdekelt, de mivel nem a főhős, hanem a nővére szenved ebben a betegségben, amit sokáig el is titkol, ezért az elején nem nagyon van erről szó. Leginkább csak egy sablonos YA-hoz hasonlított. Szerelmi háromszögre számítottam, de csak nehezen tudnánk ezt a címkét a könyvre erőszakolni, merthogy ami itt volt, az egyáltalán nem háromszög, de még a négyszöget se mondanám. Egyszerűen gyűlölöm, amikor olyanokat húznak rá a könyvre, ami cseppet sem fedi le a valóságot. Vannak benne szerelmi kapcsolatok, de nem ebből van a nagy dráma.

Hanem Claire betegségéből, ami ugyan csak a könyv második felében bontakozik ki igazán, de akkor nagyon. Jó volt egy olyan könyvet olvasni, ahol külső szemlélőként látjuk a beteget, és érdekes belegondolni, mi mit tennénk Loann helyében. Nem tudom, hogy másként cselekedtem-e volna, mint ő, de úgy érzem, ő megtette, amire képes volt. Lehet, hogy nem szép ilyet mondani egy betegre, de úgy megütöttem volna Claire-t. Nem az étkezési zavara miatt, hanem ahogy viselkedett már az elejétől kezdve. Engem nagyon idegesített, és nem tudom eldönteni, hogy ő alapból ilyen volt, vagy ez csak az anorexiával jött.
Loannt az elején meg tudtam érteni, ami érdekes, mert nagyon ritka, amikor a főszereplővel szimpatizálok. Neki is voltak idegesítő dolgai, és nem mondom, néha megcsapkodtam volna, de a könyv felétől konkrétan sajnáltam. Ott volt egy fordulópont, amikor rájöttem, mennyire naiv és tehetetlen ez a lány, és tisztában vagyok vele, hogy sokan talán nem értenek egyet velem, de szerintem ami ott történt, az legfőképp nem az ő hibája volt, ő csak az áldozat szerepét kapta. Egyszerűen csak kihasználták a gyengeségét. Szóval nem mondom, hogy a szívemhez nőtt, de azért sajnáltam szegényt. Viszont örömmel fedeztem fel, hogy karakterfejlődésen esett át a könyv végére. Ahogy Marcus is, aki a kedvencem volt a történetben. Át tudtam érezni a zárkózottságát és a félelmeit, noha nekem sosem kellett elviselnem azt, amit neki. Nagyon tetszett ahogy szépen, lassan kialakult a kapcsolat közte és Loann között.

Nem szerettem viszont Loann szüleit, az apja csak elmenekült, az anyja meg sosem a jó irányból közelítette meg a dolgokat. A könyv végéhez közeledve sikerült megértenem a karakterét és a reakcióit, de ettől még nem lett szimpatikus. Viszont egyikük sem tudja felülmúlni Josht, aki egyszerűen csak egy szemétláda. Már az elejétől kezdve nem kedveltem, és hát nem véletlenül.
Imádtam Loann hobbiját, a fotózást, mert én magam is szeretek fotózni, bár csak nagyon hobbi szinten űzöm. A könyvből viszont megtudjuk, Loann hogyan ismerkedik meg ezzel a művészeti ággal, és elég profi lesz benne. Tudom, hogy nem ez volt a központi téma, de azért szívesen olvastam még volna róla.
Poénok lelövése nélkül meg kell említenem a történet végét, mert szerintem az a csúcspont. Elég meglepő fordulatot kapunk. Jó, egy kicsit lehet sejteni, de azért egy ifjúsági regényhez képest tényleg meglepő. Örültem, hogy így zárta le.
Ha valakit érdekelnek az étkezési zavarok, akkor külső szemlélőként ez a könyv nagyon jó rálátást ad a betegségre, valamint a Jégviráglányokat is tudom ajánlani, ami viszont a főszereplőn keresztül mutatja be a betegséget.


Kedvenc karakter: Marcus
Ami legjobban tetszett: a fotózás és a betegség bemutatása
Ami nem tetszett: Josh
Értékelés: 4,5/5

A fotózásról

Loann a könyv elején kap egy nagyon jó fényképezőgépet, és a történet során megtanul vele bánni. Én is szeretek fotózni, habár nem mondom, hogy értek hozzá vagy jól csinálom, csak szeretem. Szívesen megismerkedtem volna közelebbről is azzal a fényképezővel. Annyi dologra lehet kitérni a fotózással kapcsolatban, hogy még felsorolás szinten is hosszú lenne, úgyhogy inkább csak az alapdolgokat mondom el.
Manapság elterjedtek a digitális fényképezőgépek, amivel sokkal egyszerűbb dolgozni, mert így egyből fel lehet tölteni a számítógépre, majd photoshoppal javítani vagy módosítani rajta, ahol szükséges. Loann azonban egy hagyományos, filmes gépet kap kézhez, így nem csak a fotózás művészetét tanulja meg, hanem azt is, hogyan kell elhívni egy képet. Először azonban kell egy kép, amit előhívunk. Egy jobbfajta gépen általában elég sok gombot és beállítást találunk, van záridő, ISO, élesség. Ezek mind arra szolgálnak, hogy a fénytől, a mozgástól és a távolságtól függően a legjobb képet tudjuk elkészíteni. Ha kész van a képünk, mehetünk is a camera obscurába, vagyis a sötétkamrába, hogy előívjuk a képet.
A sötétkamra lényege, hogy egy teljesen elsötétített szobában egy lyukon fényt átengedve a szemben lévő falra vetítődik a külvilág fordított képe. A filmet megfelelő hőmérsékletű oldatokba kell helyezni, és amíg kivesszük a gépből, és bele nem tesszük a folyadékba, sötétben kell dolgoznunk, különben tönkremegy a munkánk. Az áztatások és öblítések után következik a film szárítása, ez után lehet nagytani a képet, amit már csak géppel lehet elvégezni.
Noha a képek kézzel történő elhívása nagyon érdekes és hasznos, ugyanakkor elég bonyolult és tudást, tapasztalatot igényel, így érthető, miért választják a legtöbben a digitális gépeket.


Nyereményjáték

Loann, a főhősnőnk új szenvedélye a fotózás. Részleteket örökít meg a nagy képekből és albummá rendezi őket.
Most mi is fotós játékra hívunk titeket. Minden blogon találhattok egy kitűzött fotót, ami egy közeli valami ismert dologról. Nektek kell rájönnötök, hogy mit ábrázol a kép, és beírni a Rafflecopter megfelelő mezőjébe.
Nem kell félni, nem lesz nehéz, de annál szemet gyönyörködtetőbb a feladat.
A nyeremény mint mindig, most is a könyv egy-egy példánya, amit három szerencsés nyertes kap meg.


Játékszabályok:
1.) Kedveld a Blogturné Facebook oldalát! (KÖTELEZŐ)
2.) Kedveld a Vörös Pöttyös? Szeretem Facebook oldalát! (KÖTELEZŐ)
3.) Írd be a helyes megfejtéseket! (KÖTELEZŐ)
4.) Oszd meg a turnét! (NEM KÖTELEZŐ)

A kiadó csak Magyarország területére postáz.
A nyerteseket kérjük, hogy 72 órán belül vegyék fel a kapcsolatot velünk, utána új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway



A turné további állomásai:
08.08. Bibliotheca Fummie
08.09. Dreamworld
08.10. CBooks
08.12. Media Addict

Meg Cabot: Mediátor sorozat (1.-6.)

Kiadó: Ciceró
Fordító: Polgár Anita, Szabó Mária

Suze New Yorkból Észak-Kaliforniába költözik anyja új férjéhez és három mostohatestvéréhez, ám amikor az új szobájába lép, rájön, hogy oda már beköltözött egy kísértet. A ház ugyanis 150 éve még a város fogadója volt, ahol több embert is megöltek annak idején, Jesse kísértete azonban valamiért itt ragadt. Suze szellemekkel diskurál, segít nekik elintézni befejezetlen ügyeiket, hogy továbbmehessenek. A hat kötetben a lány kísértetekkel találkozik és bajba keveri magát, de mindezt csupa jó szándékból. Egy-egy részben újabb megoldatlan üggyel kerül szembe a sorozat végére pedig az is kiderül, hogyan sikerül kijönnie új szobatársával.

Valamiért az én fiatalkoromból (mondom ezt úgy, mintha most olyan öreg lennék) kimaradt Meg Cabot összes regénye, és Deszy még a Könyvfesztiválon annyit áradozott erről meg egy másik sorozatról, hogy gondoltam, ideje bepótolni a dolgokat. Még akkor is, ha már kicsit kinőttem belőle. Úgy álltam hozzá, hogy nem baj, ha kislányos lesz, meg úgy érzem majd, hogy vissza kell mennem ehhez legalább öt évet, hogy értékelni tudjam, de ha még így is legalább egyszer olvasós kategóriába be tudom tenni, az már jó. Nem számítottam volna rá, hogy ez ennyire tetszeni fog.
Mármint igen, persze, nem én vagyok a célkorosztály, de legalább annyira élveztem, mintha még mindig általános- vagy középiskolában szenvednék, és csak ilyen könyvek kerültek volna a kezembe. Mivel ezek igen rövid kis történetek és három nap alatt el is olvastam mind a hat (és fél, mert volt egy 3,5-edik rész is) részt, egyben értékelném a sorozatot.
Amennyiben a szellemek nem öldökölni meg ijesztgetni akarnak, semmi problémám velük, és itt az idő nagy részében nem is erről volt szó. Tetszett az alapötlet, még akkor is, ha erősen a Szellemekkel suttogóra emlékeztetett (fogalmam sincs, melyik volt előbb, és igazából nem is érdekel), és én lepődtem meg a legjobban, amikor az egyik rész közepénél elkezdtem félni. Jó, ilyen szempontból nagyon alacsony az ingerküszöböm, de azért elmondom, hogy az a rész tényleg félelmetes volt. Persze megvoltak a sablonelemek itt is, de ettől el tudtam tekinteni, mivel nem ez volt a lényeg benne, és Cabot nem is igyekezte nagyon kiemelni.

Szerettem Suze-t, mert nem az a tipikus „jaj letört a körmöm”-féle lány, hanem elég normális, mármint azon túl, hogy szellemekkel beszélget. Verekszik, bátor, hülyének sem mondanám, bár néha azért nem túl gyorsan vág az esze, van humora. Néha ugyan el tudtam volna viselni tőle kevesebb lányos dolgot, már ami az öltözködést illeti, de ezt betudom annak, hogy New Yorkban nőtt fel. Viszont a humorát imádom, volt olyan, hogy az éjszaka közepén hangosan vihogtam fel olvasás közben.
A másik fontos szereplő a történetben Jesse, aki Suze szobájában lakó 150 éves kísértet. Nem mondom, hogy ő lett álmaim férfija, már csak azért sem, mert az én szobámba ne kísértsen senki, még akkor se ha aranyos és helyes, de azért megkedveltem. A legtöbb dolog, amit szerettem benne, az abból fakadt, hogy az 1800-as évek közepén élt, amikor még teljesen mások voltak a szokások, de jókat kuncogtam azokon a részeken is, amikor nem értett valami modern kori dolgot.
Ezen kívül nagyon bírtam még Dokit, azaz Davidet, és nem azért mert olyan okos, hanem mert egy-egy tudálékos megjegyzésével olyan hangulatot tudott teremteni, amivel nem is volt tisztában, ez pedig legalább olyan nevettető volt, mint Suze egy-két megszólalása.

A két főszereplőn kívül másik nagy kedvencem a helyszín volt. Annyira jól magam elé tudtam képzelni mindent (arról nem is beszélve, hogy a szobámban legalább olyan meleg van, mint Kaliforniában), és azt kívántam, bárcsak én is az óceánnál süttethetném magam, viszont biztos, hogy nem költöznék oda, nekem télen legyen hó, és kész.
Negatív oldalra csak olyan dolgokat tudok felróni, ami abból következik, hogy ez a könyv tinilányoknak íródott. Karakterfejlődés nem nagyon van benne, vagy ha van is, az nem túl hihető (Paul), a történet sokszor kiszámítható, Suze túlságosan sokat foglalkozik a fiúkkal és a ruhákkal, na meg a suliban lévő drámák is olyanok, hogy leginkább a fejemet fogtam.
Viszont ennek ellenére nagyon tetszett az egész sorozat. Igaz, most úgy érzem, elegem volt a tinilányokból egy időre. De izgultam, örültem és szurkoltam, pedig pár év már eltelt a középiskola óta. A célcsoportnak viszont bátran tudom ajánlani.

Kedvenc karakter: Suze
Ami legjobban tetszett: az alaptörténet
Ami nem tetszett: a hiányosságok, amiket írtam
Értékelés: 4/5