Filmes sarok: Stuck in Love

Hangulatzene olvasáshoz, ami egy lényeges momentumnál hangzik el a filmben, és amellett, hogy ez a kedvencem a zenék között, talán ez adja át legjobban a hangulatot.

Miért jó film a Stuck in Love (aminek nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét)?

Hát nem azért, mert egy újabb romantikus dráma-komédia, amiből biztos nincs elég a piacon. Jól kezdtem, és mielőtt még azt hinnétek, hogy le fogom húzni a filmet, elmondom, hogy nem. A sablonok ellenére jó film, mert ami nem sablon benne, az viszont remekül működik.

Bill Borgens (Greg Kinnear) elvált ember, két majdnem felnőtt gyerekkel, és szánalmasan azt gondolja, hogy a volt felesége, Erica (Jennifer Connelly) egyszer majd visszamegy hozzá. Foglalkozását tekintve író, noha régen sikeres volt, mára már ebben sem remekel. Lánya, Sam (Lily Collins) egyetemre jár, és nem hisz a szerelemben; fia, Rusty (Nat Wolff) pedig a betépős középiskolások csapatát erősíti.

Kétszer néztem meg a filmet, egyszer azért, mert érdekelt a sztori meg Lily Collins, másodjára pedig azért, mert abszolút nem emlékeztem Nat Wolff játékára, és Josh Boone miatt, aki a Csillagainkban a hiba előtt ezt az egy filmet rendezte. Nem mintha értenék hozzá, mert én csak egy mezei néző vagyok, de mindkét filmben megvan az a keserédes hangulat, amit imádok, még akkor is, ha mindkettőben kicsit máshogy.

Ahelyett, hogy most itt felsorolnék minden klisés elemet, amit csak használtak (és higgyétek el, van belőle jó sok, mégiscsak egy romkomról beszélünk), elmondom, miért működik olyan jól ez a film. Akit én imádok benne, az Sam. Sam nem az a fajta lány, aki ül a kis tornyában, és várja a herceget fehér lovon. Sam szülei válása miatt régen kiábrándult a szerelemnek nevezett dologból, egyszerűen csak nem hisz benne. Ki is fejti az elméletét erről, én pedig annyira egyet tudok vele érteni, mert pont így érzek én is. (Leszámítva, hogy hozzám nem jön oda egy pasi sem, hogy bebizonyítsa, nincs igazam, de nem is kell, mert tudom, hogy igazam van.) Persze itt is előkerül a sablon, hogy azt mondja neki egy srác, hogy „márpedig ez nem így van”, és innentől kezdve nagyjából ki is tudjuk találni, mi lesz. Nagyjából, csavar is van benne. Egy aprócska.

Nat Wolffon látszik, hogy egyszer nagyon jó színész lesz, ha olyan szerepeket kap, és olyan emberekkel hozza össze a sors. Haladjon csak ezen az úton, és minden rendben lesz. Szerettem Rustyt, pedig aztán az ő karakterében sincs sok egyedi. Egész jól ír, füvezik, félénk a lánnyal szemben, akibe egyértelműen bele van esve, de pont ezek miatt lesz szerethető. Imádom, amikor elmeséli, hogy sírt az Azon, mikor olvasta. Nagyrészt ő szolgáltatja a humort, gondolom, ez inkább a színész miatt van, mert a Csillagainkban a hibában is ő a humorforrás. A többiek azt mondják, elég vicces srác.

Bill karaktere az a tipikus szánni való alak, akit szívesen beraknál a szótárba a szánalmas címszó alá illusztrációnak. Viszont az jó volt benne, hogy csak a naplóírásra kötelezte a gyerekeit, mégis valahogy úgy tudta őket terelgetni, hogy mindketten tehetséges művészek legyenek. Ami kicsit furán hangzik, író szülők gyermekei nem biztos, hogy szeretnék továbbvinni a családi vállalkozást, de itt ez jól működött. Ericát utáltam a filmben végig. Sajnálatra méltó, de lehet, hogy mivel Sammel tudtam legjobban azonosulni, ezért nem tudtam megszeretni az anyját. Egyszerűen csak képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki úgy viselkedjen, mint ő. Volt ugyan egy jelenete a lányával, amikor anyaként cselekedett, de nem tudtam megérteni őt.

Amiért még szerettem ezt a filmet – Samen kívül –, az az, ahogyan az írásról beszélnek a karakterek. Magam is szoktam írogatni (az asztalfióknak), és ezt a részét nagyon jól meg tudta ragadni. A Stephen King cameoért meg külön pluszpont jár.

Nem azt mondom, hogy ez egy teljesen egyedi romantikus dráma, azt mondom, hogy a sablonossága ellenére megéri megnézni.