Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Kiadó: Európa

Oldalszám: 252 oldal

Molyos adatlap

„– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?

– Saláta.

– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!

Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”

Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.

2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.

És közben még föl is fedeztek bennünket.

Nem is tudtam, hogy én ezt a könyvet el akarom olvasni, amíg hozzám nem került. Illetve láttam a címét és elolvastam a fülszöveget, és tudtam, hogy egyszer majd elolvasom, mert érdekelt, de mindig ott volt a lista legalján, amire szerintem sosem fog sor kerülni, mert képtelenség, hogy ebben az életben a várólistámra végére érjek. Aztán Könyvfesztiválon nyomták a kezembe, hogy legyek olyan kedves, és dedikáltassam az írónővel Papirzsepi részére, én meg kaptam az alkalmon, és megkérdeztem a könyv tulajdonosát, hogy maradhat-e még nálam egy kicsit, ha már úgyis hozzám került. Ő beleegyezett, nálam meg pihent a könyv jó sokáig. Aztán már kezdtem rosszul érezni magam, hogy ennyi ideig nálam van, noha Papirzsepi állította, hogy neki cseppet sem hiányzik, de végre most már nekiestem és elolvastam. Habár ez egy kicsit furcsa regény, nem bántam meg, és ezúton is köszönöm Zsepinek, hogy elolvashattam a példányát.

A történet főszereplője Jerne, egy fiatal lány, aki állatmeséket ír, és a nagymamája egy vámpír. Mielőtt még a klasszikus vagy a romantikus vámpírtörténetek jutnának eszünkbe, leszögezném, hogy ez nem az. De még csak paródia sem, ez valahogy más.

Jerne és nagymamája a történet elején költöznek Budapestre. Mivel a nagyi elég öreg, volt ideje jó sok pénzt összegyűjteni, de az ő mániája az, hogy meg kell ismerni az életet úgy igazán, ehhez pedig hozzátartozik a kemény munkával megszerzett pénz. Meg persze azt se akarja, hogy bárkinek feltűnjön, ők a semmittevéstől élnek ilyen jól, úgyhogy Jerne munkát keres. Egy kis kiadónál helyezkedik el korrektorként, és mellette írja az állatos meséit, amelyeket szeretne megjelentetni.

Szerettem Jernét az okos gondolatai miatt, és még annak ellenére is, hogy nekem kicsit furcsa volt. Igen, még nekem is, pedig általában pozitívan állok hozzá a furcsa dolgokhoz. Jó meglátásai voltak, és szinte csodáltam azért, ahogy a nagymamáját kezelni tudta. Én biztosan leütöttem volna az öt mondat után, mert szerintem rémesen idegesítő volt. Azzal a gondolattal még egyet tudtam érteni, hogy a pénzért keményen meg kell dolgozni, mert tanulja meg, hogy ez nem csak úgy az égből hullik, meg nyilván a munka egy csomó minden másra is jó azon túl, hogy pénzt kap érte az ember, de nem értettem, miért kell gyötörni szerencsétlen lányt. Először is, piszkálja, hogy igyon már vért, és haljon meg, legyen vámpír végre, mert így szégyent hoz a családra, másrészt olyan dolgai vannak, hogy inkább elköltöztem volna egy patkánylyukba, minthogy vele éljek. És ezzel még el is voltam a könyv első felében, mert érdekes volt, vicces, elgondolkodtató.

De a könyv két részre van osztva, és ahol félbe van vágva a történet, ott érezhetően megváltozik. A második részében valahogy átkapcsolt lejtmenetbe, a szolidan irritáló nagymama egy hárpiává változott és elviselhetetlenség határáig küzdötte magát a ranglétrán. Aztán valahogy úgy éreztem, mintha az írónő inkább csak gyorsan be akarta volna fejezni az egészet, összecsapott volt a vége, és néha már azt sem értettem, hogy ide most hogy kerültünk vagy miért. Nem mindig tudtam követni Jerne tetteit, néhol szerintem nem volt logikus a következő lépése. Viszont a lezárás az jó volt.

Alapvetően jó ez a könyv, mert érdekes, elgondolkodtató és humoros. Nem az a fajta humor van benne, amikor felröhögök rajta, hanem úgy stílusában az, amit jó olvasni. Viszont az nagyon jó, és végig uralja a történetet. Örültem, hogy elolvastam, de azért kicsit csalódtam benne.

Kedvenc karakter: Jerne

Ami legjobban tetszett: Jerne humora

Ami nem tetszett: a nagymama

Értékelés: 3,5/5