Ann Aguirre: Menedék (Razorland 1.)

Kiadó: Fumax
Oldalszám: 274 oldal
Fordító: Benes Attila

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.
Köszöntünk az apokalipszisben!

Az a jó a zombikban – a vámpírokkal ellentétben –, hogy nincs igazából olyan kialakult kép róluk, ahogy mondjuk Drakuláról. Mert a vámpíroknak vért kell színi, és kegyetlennek meg félelmetesnek kell lenniük, de ha már csillognak, akkor azok már nem is igazi vámpírok. Ezzel szemben a zombikra csak annyi a kikötés, hogy nem túl értelmes emberevő lények, és ezen belül bármilyenek lehetnek, ők a zombik. A Menedék lényei, a Korcsok is elsőre zombinak tűnnek, de szerintem ez mégsem egy zombis történet. Nem csak azért, mert egyszer sem hívják így őket, egyszerűen szerintem nem zombik.
Mondták nekem, hogy ez nagyon jó, és mindenképpen olvassam el, mert nagyon jó, és zombis, és disztópia, és nagy jó, és olvassam el. Elolvastam. Igazuk volt, nagyon jó, annyira, hogy amint befejeztem már fogtam is a következő részt.
Nem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire nem akartam kilépni az olvasott világból, és még akkor is benne voltam, amikor nem olvastam (az Outlander nem számít, mert az elég idegesítő volt), talán a Stromdancernél fordult elő még tavasszal. No nem azért, mert minden szép és jó, egyszerűen csak megkedveltem a karaktereket.
De ez nem jelenti azt, hogy a világ rossz lenne. Nem akarnék ott élni, de ahogy fel van építve, az zseniális. Először csak az enklávét ismerjük meg és a benne élőket. Mivel nem túl változatos az étrendjük, a napot sose látták, és elég szűkösen vannak ott a föld alatt, ha valaki húsz év felett van, az már öregnek számít. A munka nagyon jól fel van osztva, az öregek vezetik az enklávét, vannak vadászok, akik kimennek élelemért és közben leölnek pár korcsot, vannak az építők, akik a helyet teszik jobbá, és a nemzők, akik az új generációt biztosítják. Elég szigorú a rendszer, de logikusnak tűnik, legalábbis Pikk szemén keresztül nézve az.

Pikk épp megkapja a nevét és ezzel felnőtt lesz, beáll a vadászokoz. Párjául Fakót kapja, aki elég szótlan és sokan ki is nézik, mert ő az egyetlen, aki kintről jött. Hát mivel én annyi disztópiát olvastam már, azt hittem, kiismertem magam, és már előre el is könyveltem magamban, hogy is lesz ez az egész. Ki mit mikor fog csinálni, Pikk rájön, hogy ez a rendszer hazugság, lázadások lesznek, stb. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az írónőt, amikor sikerült meglepnie a cselekménnyel. Mert hogy vannak benne csavarok, és ez nem egy sablon sztori.
Persze Pikk elkezd Fakóval dogozni, és ahogy beszél a fiúval, ő rádöbbenti, hogy mégsem minden olyan szép és jó, ahogy azt a lány gondolja, és csalódik a vezetőkben meg a rendszerben, de nem az lett, amire számítottam. Nem is igazán tudtam rájönni, hogy most mi is lesz a következő lépés, és ez annyira jó volt. Attól is féltem, hogy nagyon nyálasra van megírva, de nem volt, a romantika csak nagyon kevés helyen kapott szerepet, nem erre fókuszált a könyv, és el sem tudom mondani, ez mennyire pozitív.
Pikk az a fajta főszereplő, akit szeretek. Elég naiv, de okos és erős. Harcol, megvédi a szeretteit, de nem dugja homokba a fejét, ha olyat hall, amit nem akar. Egész életében arra készült, hogy vadásznő lesz, megvédi az enklávét, úgyhogy nem is csoda, hogy úgy tud bánni a tőrrel, ahogy nem sokan. Szerettem a fejében lenni, a gondolatait olvasni. Különösen akkor, amikor a felszínre kerülnek, és minden új neki. Érdekes volt az ő szemén keresztül látni a lepusztult világunkat, imádtam a leírásokat, a hasonlatokat. Ez nagyon tetszett.
Fakót is szerettem, még akkor is, ha elég szófukar volt. Jó, bevallom, az ő karaktere kicsit sablonos, de kedvelhető karakter. Valahogy felnéztem rá, de lehet ez csak azért volt, mert Pikk tisztelte. Ami fura volt benne, hogy mintha kicsit a semmiből jöttek volna az érzelmei. Alig beszélgettek Pikkel, ő meg főleg nem beszélt, és aztán hirtelen megcsókolja a lányt meg úgy viselkedik, mintha most mindentől meg akarná védeni.

A világfelépítésben nagyon szerettem, hogy nem annál a résznél tartottunk, amikor a gonosz, emberevő lények most tűntek volna fel, hanem több generáció ebben nőtt fel és halt meg, így éltek már hosszú ideje, hogy a világban elszaporodtak a Korcsok. Eltűntek a régi dolgok, a történelem a múlt homályába vész, senki sem tudja igazán, mi valós a mesékből, és mi nem. Bele tudtam magam képzelni ebbe a világba, mert nagyon hitelesen volt bemutatva.
Ami zavaró volt, hogy mivel Pikk az elbeszélő, ezért az ő tudására és szókincsére támaszkodtunk elvileg. Mégis néha olyan hasonlatokat használt, amit elvileg nem is érthetett volna, mert sosem látott még olyan dolgot. Nem tudom, hogy ez a fordító vagy az író sara, de néha kiestem a ritmusból tőle.
Ez viszont nem rontott az összképen, imádtam, és mindenkinek ajánlom, aki szereti a disztópiát, mert ez egy remekül felépített könyv.


Kedvenc karakter: Pikk
Ami legjobban tetszett: a világfelépítés és amikor a felszínre kerülnek
Ami nem tetszett: -
Értékelés: 5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése