Filmes sarok: Az éhezők viadala – Kiválasztott 1. rész

A munka meg Élet közbeszólt, és ugyan pár héttel később, de végre én is eljutottam a Kiválasztottra. És milyen jó, hogy alig volt életem, keveset beszéltem ismerősökkel, nem lógtam a facebookon meg a molyon, így az összes spoiler elkerült. De annyira, hogy azt sem tudtam, mit gondolnak az emberek erről a filmről. Egyedül Katniss dalát láttam mindenkinél kiposztolva, de még azt sem hallgattam meg. A trailert többször láttam, de keveset tudtam kihámozni belőle, a könyvet meg régen olvastam. Terveztem, hogy újraolvasom a film előtt, mert szeretem ezt csinálni. Ugyan hasonlítgatni a könyvet a filmmel értelmetlennek tartom, és igyekszem is kerülni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, azért mégis ha tehetem, vagy érdekel, előbb olvasom el a könyvet. Úgy vagyok vele, hogy a könyv a legtöbb esetben jobb, több élményt nyúlt számomra, mint a film, és nem akarom elrontani azzal, hogy lelövöm magam a történet csavarjait. Újraolvasás esetében meg csak megszokás. Rontom a filmélményt, hogy bosszankodok, hogy nem szó szerint csináltak mindent. Pedig nem szeretem hasonlítgatni. Mi? Azt kérded, hol a logika? Hát azt elhagytam valahol útközben. Szóval igen, nem volt időm átfutni a harmadik részt a film előtt, úgyhogy úgy ültem be, hogy csak halvány fogalmaim voltak a filmről. Ó atyám, mennyire jó volt így. Komolyan, ha legközelebb újra akarok olvasni egy könyvet a film előtt, üssetek le.

Persze azért emlékeztem a cselekményre nagy vonalakban, de leginkább úgy jöttek elő az emlékek, ahogy a film haladt. Mert hogy egészen hű volt az alapanyagához. Ismét. És megint csak azt tudom mondani, hogy szerintem élvezetesebb a film, mint a könyv. Valahogy ahogy telik az idő, úgy látom egyre kevésbé jónak ezt a sorozatot. Főleg a harmadik részt. Ugyan a lezárás még mindig zseniális, viszont Katniss a harmadik könyvben már elviselhetetlen. Hihetetlen, mennyit tud azon drámázni, hogy melyik fiút válassza, amikor épp csak a szerencsén múlik az élte. Nos, ezt a filmben nagyjából kigyomlálták. Persze van benne pasizós dráma, de nem sok, mert nem ez a lényeg. És mert senkit nem érdekel. És mert rohadtul nem fog tudni pasizni, ha mindkettő meghal, mert gyökér volt.

Debra Driza: Mila 2.0 (Mila 2.0 1.)

Nem minden az, aminek látszik. Ezt senki sem tudja jobban Milánál, aki egy nap ráébred, hogy nem csak egy hétköznapi lány. Mila nem ember. Mila android, a kettes számú modell. Egy laboratóriumi körülmények között kigondolt gép. De mi van, ha emberi gondolatai, emberi érzései vannak? Mit jelent embernek egyáltalán embernek lenni?

Miközben Milával menekülünk a múlt elől, ezekkel a kérdésekkel is szembetaláljuk magunkat. Ember vagy robot?

Ha ti is körüljárjátok velünk a kérdést, egy példányt is nyerhettek a könyvből.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: ? oldal

Fordító: Fazekasné Hajdú Beáta

Molyos adatlap

Beleolvasó

Mila egy minnesotai kisvárosban él az édesanyjával. Egy nap rájön arra, hogy az élete addig hazugságban telt. Nem lett volna szabad megtudnia az igazságot arról, hogy ki is ő valójában. Nem lett volna szabad ráébrednie a múltjára, hogy egy számítástechnikai laborban építették, és olyan dolgokra programozták be, amikre egy hús-vér ember sohasem lenne képes.

Most nincs választása, menekülnie kell a veszélyes ügynökök elől, akik meg akarják semmisíteni, mert túl sokat tud, és egy titokzatos csoport elől, akik élve akarják elfogni, hogy megfejtsék fejlett technológiája titkát.

De még ha az ellenségeit elkerülhetné is, a kegyetlen valóság elől, hogy mi is ő valójában, akkor sem tudna elmenekülni, mint ahogy azt sem bírná feledni, hogy mi mindent hagyott maga mögött.

Amivé válik útja során, az mindenki képzeletét felülmúlja, még a sajátját is, de talán éppen ez mentheti meg az életét.

Holly Black – Cassandra Clare: Vaspróba (Magisztérium 1.)

Mi történik, ha két sikeres írónő, akik nem mellesleg legjobb barátnők, összefognak? Nos, például a Magisztérium sorozat, amelyet magyarul a két említett írónő, Holly Black és Cassandra Clare kiadója, a Könyvmolyképző Kiadó hoz el nekünk.

Call jó ideje tudja, hogy varázsereje van. De a mágia sötét dolog, az édesapja is figyelmeztette. Mindent meg kell tennie, hogy elbukjon a Magisztérium, a mágusképző felvételi vizsgáján.

De a Blogturné Klub nem retten meg olyan könnyen, úgyhogy december 1-je és 6-a között mi magunk is elmerülünk az iskola földalatti barlangrendszerében. Minden nap szolgálunk nektek érdekességekkel is, így mire a hét végére értek, ti magatok dönthettek, akartok-e az iskolába járni a szereplőkkel.

És ha sikerül kitalálni ezeknek a bizonyos szereplőknek a nevét is, a nyereményjátékban tiétek lehet a három A vaspróba könyv egyike is!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: ? oldal

Fordító: Komáromy Zsófia

Molyos adatlap

Callt az édesapja egész életében óva intette a mágiától. A fiú meg van győződve arról, hogy ha sikerrel jár a vaspróbán, és felvételt nyer a Magisztériumba, annak csak rossz vége lehet.

Úgyhogy a lehető legjobban igyekszik, hogy a lehető legrosszabb formáját hozza… és elbukik az elbukásban.

Így hát most várja a Magisztérium, ez az egyszerre szenzációs és vészjósló hely, ami sötét szálakkal kapcsolódik Call múltjához, és kanyargós utat mutat a jövője felé.

A vaspróba csak a kezdet, a legnagyobb próbatétel csak ezután következik…

Katarina Mazetti: Elváltak és válófélben lévők panaszai

A Park Kiadó jóvoltából megjelent A pasi a szomszéd sír mellől és a Pingvinélet szerzőjének vadonatúj könyve az Elváltak és válófélben lévők panaszai

A Blogturné Klub 3 bloggere november 24-től minden másnap közzé teszi véleményüket, illetve egy nyereményjáték során 1 szerencsés olvasó megnyerheti Katerina Mazetti könyvét.

Kiadó: Park

Oldalszám: 200 oldal

Fordító: Kertész Judit

Molyos adatlap

A pasi a szomszéd sír mellől és a Pingvinélet szerzőjének vadonatúj könyve! 

A svéd sikerszerző legújabb könyve merész vállalkozás. Arról beszél, amiről a romantikus filmek és regények többnyire szemérmesen hallgatnak: hogy a szerelem nem csak fellobban. El is múlik. 

A svéd sikerszerző legújabb könyvében megismerkedhetünk egy nővel, aki megmagyarázhatatlan módon újra és újra teherbe esik rég nem látott szerelmétől. Egy férjjel, aki szó szerint szétbarkácsol egy házasságot, egy luxusfeleséggel, aki önhibáján kívül lesz nélkülöző egyedülálló anya, és egy másik férjjel, aki hűtlenséggel vádolja elhunyt feleségét. 

Mazetti ezúttal is elemében van. Legújabb könyve tanulságos olvasmány. Nem csak nőknek! 

„Mazetti mindent tud a szerelemről, és két válás után van egy-két szava az elmúlásáról is. És micsoda szavak ezek!” Aftonbladet 

Katarina Mazetti író, szerkesztő, kritikus, producer, világszerte népszerű regények szerzője. Gyerekek és felnőttek egyaránt rajonganak érte. Társadalmunk hóbortos szereplőit vitriolos tollal és sok humorral ábrázolja. Népszerűsége töretlen, művei több tucat nyelven jelennek meg.

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

Gondolkodtál már azon, vajon léteznek-e párhuzamos univerzumok, és benne számtalan hasonmásod? Everett Singh sem tette, míg nem tudta meg, hogy szinte végtelen számú világ létezik…

Ha szereted az intelligens ifjúsági regényeket, a kalandokat és a steampunk világát, akkor mindenképp meg kell ismerkedj a Síkvándorral! Mi is ezt tesszük november 19-e és november 23-a között, amelyben a véleményünk mellett sok más extrával is igyekszünk meghozni a regényhez a kedveteket! 3 szerencsés olvasónk pedig könyvet is nyerhet a GABO Kiadó jóvoltából.

Kiadó: GABO

Oldalszám: 336 oldal

Fordító: Sziklai István

Molyos adatlap

NEM CSAK EGYETLEN VAN BELŐLED, HANEM SZÁMTALAN.

Mind részei vagyunk az univerzumok sokaságának a párhuzamos dimenziókban – és Everett Singh apja éppen most találta meg az odavezető utat. Csakhogy elrabolták, és most úgy tűnik, mintha Everett édesapja soha nem is létezett volna. Egyetlen nyom bukkan fel, amelyet fia követhet, egy titokzatos program: az Infundibulum – egy térkép, és nemcsak a Tíz Ismert Világ térképe, hanem az egész multiverzumé.

Persze léteznek olyanok is, akik nagyon szeretnék rátenni a kezüket. Ahhoz, hogy Everett épségben megőrizze, és megmentse édesapját, szüksége lesz barátokra: Anastasia Sixsmyth kapitányra, annak fogadott lányára, Senre és az Örökkévaló léghajó legénységére.

Tara Sivec: Csábítások és csemegék (Csokoládéimádók 1.)

A Könyvmolyképző jóvoltából jelenik meg a Tara Sivec - Csábítások és csemegék című könyve, ami nem csak szexi, de igen szórakoztató is.

Claire szókimondó, humoros és - gyűlöli a gyerekeket. Murphy ezt nem hagyhatja, ezért ismerősei között neki születik először gyereke. Claire szemszögén keresztül kalandozunk végig a könyvben és természetesen megtudhatjuk, egy nő életéből mik nem hiányozhatnak. A csokoládé! … és Nyúl Úrfi sem. A turné tagok többsége az egész könyvet idézte volna, ezért rendhagyó módon, minden turné állomáson egy-egy idézet vár titeket.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 376 oldal

Fordító: Farkas János

Molyos adatlap

Beleolvasó

Claire, a húszas éveiben járó, egyedülálló anyuka szeretne annyi pénzt összeszedni, hogy elindíthassa a saját vállalkozását, hogy a mocskos szájú, de (amikor alszik) imádnivaló kisfiának jobb életet biztosíthasson. Ezért kelletlenül beáll a legjobb barátnőjéhez, hogy segítsen szexuális játékszereket eladni.

Egyszer csak felbukkan a városban Carter, Claire hajdani egyéjszakás kalandja, aki örökre megváltoztatta az életét. És bár egyedülálló csokoládéillatán kívül semmire nem emlékszik Claire-ből, a lány gondoskodik róla, hogy ezúttal mély nyomot hagyjon a fiúban.

Carter leplezetlen döbbenettel veszi tudomásul, hogy van egy négyéves kisfia, Claire pedig attól pánikol, hogy álmai férfija rögtön menekülőre fogja majd, látva a terhességről árulkodó jeleket a bőrén és a nullához közelítő hálószobai tapasztalatát. Ám semmi ilyen nem történik. Ketten együtt mindent megtesznek, hogy eljöjjön számukra az „örökkön örökké”.

Az élet olyan, amilyenné teszed. Ha a tiéd vodkából, csokiból és vibrátorokból áll… hát legyen!

Amikor elolvastam a könyv első mondatát, már tudtam, hogy egy lelki társra találtam. Nem csak abból a szempontból, hogy én is utálom a gyerekeket, meg azt, ahogyan az emberek néznek rám, amikor ezt kijelentem, hanem már akkor éreztem, hogy pont olyan cinikus humorral fog végigmesélni mindent, amit én is gyakran alkalmazok, mert ez lett a fegyverem. Ráadásul még őszinte is. Na jó, bizonyos dolgokban az. De tényleg, sosem értettem a nőket, miért akarnak gyereket vállalni. Egy kis lyukon kell kipréselni egy három-négy kilós emberi lényt, aki előtte kilenc hónapig parazitaként élt benned, és ez egy cseppet sem szép vagy gyönyörű, vagy csodálatos. Nem, az rohadtul fáj, és vér meg mindenféle testnedv folyik mindenhonnan, és mindenki üvölt, és gusztustalan, és nem. Egy idegesítő kis vakarcs sem ér meg ennyi fáradtságot. Szóval nem, ha rajtam múlik, soha nem lesz gyerekem. SOHA. Claire-rel szemben én ehhez is tartom magam.

A gyerek-ellenesség volt az első szimpatikus vonás a könyvben, a másik az őszinteség. Claire nem állít olyanokat, hogy a szülés csodálatos dolog, vagy a szüzesség elvesztése micsoda élvezet. Mert mindkettő enyhén szólva is kellemetlen. Amikor azt ecsetelte, mennyire fájt az első alkalom, akkor már tudtam, hogy akármi is legyen ebben a könyvben, én akkor sem fogom majd utálni. Az őszinteség nálam hatalmas pluszpont, és a legjobb, hogy ez az arcomba vágja a valóságot. Legalábbis ebből a szempontból. Amiből szépít, arról majd később lesz szó.

Aztán még ott van a humor, amivel engem mindig meg lehet fogni, főleg, ha szarkasztikus. Hát nem panaszkodhatok. Az egy dolog, hogy itthon, az éjszaka közepén röhögtem fel hangosan, vagy a BKV-n, az ilyen már megszokott. De már a munkaszünetemben is, az öltözőben. Szerintem a munkatársak tök hülyének néztek. Szóval vicces volt, nagyon vicces. Amikor nem röhögtem hangosan, akkor is vigyorogva olvastam, de már hozzászoktam, hogy idiótának gondolnak. Ráadásul valahogy pont jókor talált be, két igencsak depresszív olvasmány után jól esett végre valamin csak úgy vihogni. Gyakran használtam az olvasóm könyvjelző funkcióját is, tele van idéznivaló mondatokkal.

Szerettem Claire-t és Cartert is, mindkettőjüknek van egy olyan stílusa, amiről tudom, hogy ha mi élőben találkoznánk, jóban lennénk. Még Claire gyerekét, Gavint is bírtam. Biztos megpróbálnám kinyírni, ha csak öt percet töltenék vele egy helyiségben, de így olvasva annyit nevettem rajta, az elszólásain, meg a dolgai miatt kialakult helyzeten. Legalább a poénok felét ő szolgáltatja.

Korábban mondtam, hogy ez a könyv őszinte, de sajnos nem mindenben. A „kicsi a világ” szituációt gond nélkül fel tudtam dolgozni, jómagam is annyi ilyen helyzetbe kerültem, hogy már számon se tudom tartani. Inkább Carter karaktere volt az, akiről úgy éreztem, nem elég valósághű. Persze, lány vagyok, nem látok bele a fiúk agyába, és mivel én sem úgy működöm, mint a legtöbb lány, nyilvánvalóan a fiúk sem egyformán gondolkodnak. Előfordulhat, hogy tényleg létezik olyan férfi, mint Carter, nem zárom ki a lehetőségét, de valahogy nehezen hiszem el. Alig emlékszik az egyéjszakás kalandjára, de öt éven keresztül csak azt az illatot keresi. Na persze, aztán meg jön a fehér lovon, és a kardjával leöli a gonosz boszorkányt. Én meg egy kerti törpe vagyok.

Ezt leszámítva viszont nem volt vele problémám. Meglepett, hogy ez egy erotikus regény, főleg mert azok nem esnek az érdeklődési körömbe, de úgy néz ki, vannak kivételek. Tulajdonképpen, amikor belevágtam, csak annyit tudtam róla, hogy Toffy azt mondta, nagyon vicces (igen, nekem már ennyi elég, hogy elolvassak egy könyvet), és meglepődve vettem észre, hogy hoppá, hát ez nem finomkodik. Korábbi tapasztalataim (Anita Blake, amit a szex ellenére olvasok még mindig) miatt azt hittem, nem fekszik nekem ez a műfaj, de azt hiszem, mindenből csak meg kell találni az alkalmas példányt.

Szóval nem egy világmegváltó könyv, a romantikus részek aranyosak benne, az erotikus részek jók, egy bizonyos szinten elég őszinte, és nagyon-nagyon vicces. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy egynél többször is el lehet olvasni.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Claire

Ami legjobban tetszett: a humor

Ami nem tetszett: a nem túl valósághű részek

Értékelés: 4/5

Extra idézet

„Oldalra biccentettem a fejem, mire ő is azt tette. Észrevettem, hogy mindenki elhallgatott, de én nem bírtam levenni a kisfiúról a szemem. A perifériám kezdett elsötétülni, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. A szemei olyanok voltak, mint az enyémek. A szemei kurvára olyanok voltak, mint az enyémek! Próbáltam utánaszámolni a dolgoknak, de amilyen iszonyatos káosz volt az agyamban, azt sem tudtam, hogy a krumpli után milyen szám következik!

Mi a lófasz történik itt? Ez nem lehet igaz! A spermáim elárultak engem. Hirtelen láttam magam előtt a hímivarsejtjeimet, ahogy nagyban úsznak előre, és megszólalnak Bruce Willis hangján, mint a Nicsak, ki beszél!-ben. „Gyerünk, szedjétek össze magatokat! Ez a kis majom még nem is vette észre, hogy kiszöktünk az óvszerből! Hippijájé, rohadék!”

A Bruce Willis-hímivarsejtem kőkeményen nyomja, és azt hiszi, hogy ő John McClane a Drágán add az életedből. Ez az egyetlen magyarázat erre az iszonyatra.”

Nyereményjáték

A könyvben nagy szerepe van a csokoládénak és természetesen Claire kedvenc csemegéje is ez. Ezért pedig mindegyik napon egy édességet majszoló könyves karaktertől olvashattok idézetet, nektek nincs más dolgotok, mint kitalálni a könyv címét. Minél több címet találtok ki, annál nagyobb esélyetek van megnyerni a kiadó által felajánlott három példány egyikét.

(Figyelem! A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseknek kiértesítést követően 72 órájuk van válaszolni az emailre, azután újabb nyertest sorsolunk.)

„Ahogy vattacukorhoz vatta, medvecukorhoz pedig medve kell.”

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

11/12 Deszy könyvajánlója

11/13 Kristina blogja

11/14 Kelly Lupi olvas

11/15 Insane Life

11/16 Angelika blogja

11/17 Dreamworld

11/18 Media Addict

11/19 Bibliotheca Fummie

Kemese Fanni: A viharszívű Mya Mavis (Pippa Kenn 2.)

Hosszú várakozás után 2014. november 22-én végre megjelenik a Pippa Kenn trilógia második része, melyben megtudhatjuk, hogy mi történik Pippával és Rubennel a Kólonia falain belül.

Tartsatok a Blogturné Klub hat bloggerével, hogy megismerhessétek véleményüket Mya Mavisről, valamint megtudhattok sok érdekességet és információt a könyvvel kapcsolatban.

Természetesen a nyereményjáték sem marad el, ahol három szerencsés játékos egy-egy könyvvel lehet gazdagabb!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 472 oldal

Molyos adatlap

Beleolvasó

Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez?

Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.

A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk.

Ami először eszembe jutott, miután leraktam a könyvet, az az volt, hogy Fanni zseniális. Jó, oké, sok emberre mondom ezt, meg írókra is, és nyilvánvalóan azért közel sem ugyanazon a szinten vannak mindannyian, de ha valakiről ezt gondolom, akkor elhihetitek nekem, hogy nem csak úgy dobálózom a jelzővel. Nagyon sokat fejlődött a Pippa óta, aminek azért voltak hiányosságai, és nem mondom, hogy a második rész tökéletes lett, de határozottan érezni rajta, hogy Fanni tanul és igyekszik.

Amikor belekezdtem, még kicsit a Horda hatása alatt voltam, és talán ezért is volt végig az az érzésem, hogy hasonlít rá. Mindkettőben vannak hasonló elemek, de azért a két könyv teljesen más. Pippa korábban egyedül élt, azt hitte, nincs más ember az egész világon, most pedig bekerül egy közösségbe, és olyan rokonaival ismerkedik össze, akikről eddig nem is tudott. Nagyon érdekes végigkövetni, Pippa és a fiúk, Ruben és Gage hogyan alkalmazkodnak ehhez az új környezethez. Különösen szerettem azokat a részeket, amikor Pippa kereste, hogyan lehetne egyedül, nosztalgiával gondolt vissza az erődházbeli napokra. Meg tudtam érteni az elvágyódását, és az tetszett ebben annyira, hogy megmutatta, nem minden olyan, ahogy elképzeltük. Van, hogy nagyon várunk valamire, amit aztán nem is szeretünk, ha megkapjuk.

Mert hát hiába tűnik biztonságosnak a kolónia, a falak nem védhetnek meg mindentől. Minél több ember él egy közösségben, annál nagyobb megtartani a rendet, és itt olyan rendszabályozások vannak, amelyek ugyan logikusak, de engem egyből elgondolkodtattak. Természetesen a nemzőpárok összeállításáról beszélek, aminek a fajfenntartás céljából van értelme, de innen már csak egy lépés a Szép új világ, és akkor ideje lenne egy kicsit elgondolkodnunk. Egyre jobban megismertük a várost, és egyre jobban örültem neki, hogy nekem nem kell ott élnem. És különösen hálát adok annak, hogy Jupiter Day nem egy létező személy, mert lehet, hogy megkeresném, és addig ütném, amíg lélegzik, és nem ő az egyetlen, akivel szemben így érzek.

Na, ez is mutatja, hogy Fanni fejlődött. A Pippában igazából csak két szereplő van, és egyik sem lett a kedvencem. Persze nem is utáltam őket, Pippát tiszteltem, és Ruben is aranyos volt a maga kisfiús szintjén, de különösebben erős érzelmeket nem tudott kiváltani belőlem egyikőjük se. Hát most aztán vannak itt mindenféle karakterek, és a korábbiak is fejlődnek. Pippával még mindig elvagyok úgy, ahogy az előző részben, de Rubent jól megvertem volna. Értem a reakcióját, és azért valahol sajnálom is, viszont az tuti, hogy lekevernék neki párat. Egy serpenyővel. Jupiter Day és Ian volt az a két karakter, aki olyan erős gyűlöletet tudott belőlem kiváltani, hogy ezért Fanni dicséretet érdemel. Peter sem lett a kedvencem, de az ő esetében legalább nem akartam fizikai erőszakot alkalmazni. Inkább csak messzire elkerülni. Értettem a motivációit, de ettől még nem lett szimpatikus.

Gage és a Kenn testvérek lettek a kedvenceim. Örülök, hogy végre megismerhettük Gage-et, már korábban is tudtam, hogy ő a jobbfej testvér. Annak ellenére, hogy az ő szemszögéből nem volt fejezet, mégis annyira jól beleláttunk a fejébe. Én ugyanis a legtöbb alkalommal ki tudtam találni, mikor mire gondol. Már fájt, hogy Pippa mennyire vak. Tommyt (tudom, ő nem is Kenn), Philt és Hazelt is hamar megkedveltem. Pont olyanok, akikkel szívesen barátkoznék, különösen a kocka Phil, aki lenyűgözött a tudásszomjával és az ügyességével. Jó, lehet, hogy néhányszor szívesen bezárnám Hazelt egy szobába, amíg le nem nyugszik, de aztán mindig kiengedném.

Wyatt, akiről azt gondoltam, utálni fogom, és egy ideig utáltam is. De aztán inkább csak szántam. Érdekes, de talán ő az, akivel legjobban együtt tudok érezni, és mégis sajnálom. Őt nem kedvelem, vagy nemkedvelem, csak szomorú vagyok miatta. A címszereplő Mya az egyetlen, aki felett nem tudok dűlőre jutni. Ő az a karakter számomra, aki egyszerűen csak van, de fogalmam sincs, hogy is érzek iránta. Nem idegesít vagy zavar a jelenléte, de igazából azt se mondanám, hogy örülök, ha ott van. Vannak jelenetek, amikor őt is sajnálom, nem is egy, de ezen túl semmi érzelmet nem tudott belőlem kiváltani.

Különösen ötletesnek találom a regényben, hogy mindenki más képességeket örökölt. Kicsit olyan, mint az X-men, de valójában semmi köze hozzá, mivel itt nincsenek szuperhősök vagy átlagos emberek. Csak emberek és sápadtak. És a csavar, ami miatt Fannit nagyon tisztelem, az igazán bátor lépés volt. Jó, aki egy kicsit ismer, az tudja, hogy általában mire szoktam ezt mondani, és kitalálhatja, mi ez a csavar (igazából több is van), de nem ajánlom, hogy spoilerezzetek magatoknak, mert ez úgy üt igazán. Nem sokan merik ezt meglépni, és aki mégis, és nem indokolatlanul, annak jár a főhajtás.

De ahogy már mondtam az elején, ez a regény sem tökéletes. Mya karakterével nem igazán tudtam mit kezdeni, és ez nagyon zavart, a kialakuló szerelmi háromszög és az érzelmi szenvedések miatt szívesen lekevertem volna mindenkinek egy-egy jól megérdemelt pofont, és habár most azért jóval kevesebb volt benne a nyál, azért nekem még így is kicsit sok volt. Legyen ez a legnagyobb problémám.

Nagyon izgalmas, körömlerágós, elgondolkodtatós rész lett ez, és már alig várom a folytatást. Az első rész kedvelőinek mindenképpen ajánlom.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Gage, Phil

Ami legjobban tetszett: a képességek

Ami nem tetszett: a szerelmi háromszög, és az érzelmek miatt szenvedések

Értékelés: 4,5/5

Nyereményjáték

Hosszú idő telt el mióta megismertük Pippát.

Vajon emlékeztek még minden apró részletre?

Gyertek, játsszatok velünk, és elevenítsünk fel pár fontos dolgot az előző részből.

Persze nem babra megy a játék, három könyv talál gazdára a helyes megfejtők közt.

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területén belül postáz, valamint ha a nyertes 72 órán belül nem válaszol az e-mailben küldött értesítőre, akkor automatikusan új nyertest sorsolunk.

Mi kerülhet a kipontozott helyre?

A régmúlt időkben fejükbe ültetett … tökéletessé tette, szükség esetén megújította, majd tartósította sejtjeiket. A családi naplók szerint a régmúlt időkbeli emberek a tökéletes bőr és a meghosszabbodott élet miatt nagy összegeket áldoztak a beültetésekre.

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

11/16 MFKata gondolatai

11/17 Bibliotheca Fummie

11/18 Deszy könyvajánlója

11/19 Kelly & Lupi olvas

11/20 Media addict

11/21 Dreamworld

Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (A Végzet Ereklyéi 6.)

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 662 oldal

Fordító: Kamper Gergely

Molyos adatlap

Beleolvasó

A Végzet Ereklyéi zárókötete 

Erchomai, mondta Sebastian. Jövök.

Árnyvadászok 

A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.

Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében.

A bejegyzésben előforduló enyhe spoilerekért nem vállalok felelősséget. Semmi konkrétum nincs leírva, de utalások vannak, amiből esetlegesen lehet következtetni.

Nem írtam még egyesével A Végzet Ereklyéi részeiről a blogba. Molyon meg lehet tekinteni, annak idején mit írtam róluk, és nem tartom lehetetlennek, ha egyszer újraolvasom a sorozatot (és biztos vagyok benne, hogy újra fogom), akkor majd írok minden könyvről egyesével. Most viszont úgy érzem, nem foghatok bele úgy a Mennyei tűz városának értékelésébe, hogy egy kicsit elő ne vezetném. Annak idején valahogy nagyon nem akarózott olvasnom a könyvet, taszított Meyer ajánlása, meg hiába mondták többen is, hogy ez jó, úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Aztán tessék, most itt vagyok, és Cassandra Clare rajongónak tartom magam. Végül mégis megkaptam a Csontvárost és a Hamuvárost karácsonyra, és elkezdtem olvasni, és úgy voltam vele, hogy jó-jó, vicces, vannak benne jó karakterek, de olyan sablonos és kitalálható az egész előre. És akkor jött a „ti testvérek vagytok”-csavar, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az írónőt. Ennek már lassan négy éve, és azóta is imádom töretlenül, és elvakultan mindent elolvasok, ami csak kikerül a kezei közül. Persze látom a hibáit, és nem vagyok minden könyvével teljes mértékben megelégedve, de annyira el tud varázsolni a történeteivel.

Nagyon vártam a Mennyei tűz városát, igaz annyira nem voltam bezsongva, mint A hercegnő előtt. Persze sok megoldatlan rejtély volt még, gyártottam az elméleteket, írtam a halottak listáját, kerültem a spoilereket, de valahogy mégsem ugyanazt az izgalmat éreztem, mint máskor. Pedig mégis ez volt az első sorozat, amivel találkoztam, nem a Pokoli szerkezetek, ezzel kezdődött az Árnyvadász pályafutásom négy évvel ezelőtt, és most ennek vége. Arra számítottam, hogy kegyetlenül fog fájni, napokig síni fogok, ha eszembe jut, mert így volt ez A hercegnővel, de a Mennyei tűz városa olvasása közben egy könnycseppet sem ejtettem. Mielőtt még ebbe bővebben belemennék, és elkezdeném a két zárókötetet alaposabban is hasonlítgatni, azért leírom, mi a véleményem a könyvről.

Szeretem a sorozatot, bár az első három kötetet jobban, azért annyira szívemhez nőttek a szereplők meg az egész árnyvilág, hogy a hibái ellenére is tudom szeretni minden egyes részét. Amikor elkezdtem olvasni a CoHF-et, tudtam, hogy fájdalmas lesz, de azért valami durvábbra számítottam.

Jó volt újra találkozni mindegyik szereplővel, hogy újra velük kalandozhattam, szurkolhattam értük. Úgy hiányoztak, ahogy rég nem látott ismerősök, amikor nem is tudjuk, mennyire rossz, hogy nincsenek velünk, csak amikor újra összefutunk. És ezért szeretek újra és újra belemerülni ebbe a világba. Mert minden egyes alkalommal mást ad, többet, és mégis annyira otthonosan mozgok benne, mintha már ide tartoznék. Na jó, lehet, hogy őrültnek fogok tűnni, de ha felkérnének, hogy legyek Árnyvadász, habozás nélkül igent mondanék. Akkor is, ha a következő pillanatban kinyírna egy démon.

Tehát a világot változatlanul imádom, a leírás nem változott, továbbra is remek, Gergő fordítása nem hibátlan, de még mindig nagyon jó, a szerkesztés megint olyan, mintha nem is lett volna, amikor tudom, hogy elvileg megtörtént, és ezért furcsa is, hogy akkor miért csúszott ennyit a könyv nálunk.

A karakterek nagy többségét imádom, vagy utálom, ahogy eddig is. Claryvel így a sorozat végére egészen megbarátkoztam, ebben a részben már nem volt idegesítő számomra, nem hisztizett annyit, hanem egészen jó harcossá vált. Jace valahol a régi önmaga és a Bukott angyalok városában lévő önmaga között volt, voltak jó megmozdulásai és beszólásai, az ő sorain röhögtem a legtöbbet, mégis előfordult, hogy elkezdett vinnyogni, hogy ő gonosz, és olyankor leginkább csak leütöttem volna egy péklapáttal. Meg néha rámjött a csillámporhányhatnék a szerelmes nagymonológjaitól, de azt még el tudom neki nézni, mert végül is Herondale. Nem sok jelenet volt vele és Zakariással, tulajdonképpen azt hiszem, konkrétan csak egy, de az a kedvenceim között van. Oké, minden zakariásos jelenet a kedvenceim között van, gyakorlatilag ő az élő összekötő kapocs a Pokoli szerkezetek és a Végzet ereklyéi között (mert Magnus nem igazán ezzel van elfoglalva, Tessa meg csak egy jelenetben van benne). Izzyt, Simont és Alecet változatlanul szeretem, Magnus meg örökké a kedvencem marad, és ez így lesz, amíg világ a világ. Bejöttek új karakterek is, konkrétan a TDA leendő főszereplői, és nem hittem volna, de sikerült megjegyeznem a Blackthorn gyerekeket. Sokan vannak, de azért nem egy hadseregnyien. Már most szeretem Emmát és Julest, meg Tyt is, úgyhogy nagyon várom, mikor olvashatom majd az ő történetüket. Érzem, hogy az is össze fogja törni a szívem.

Sebastiannal érdekesen állunk, mivel őt nagyon szerettem korábban, és itt is annyira vártam, hogy jöjjön majd a kegyetlenkedése meg a vicces kis gonoszságai és azok a mondatok, amiken visítva röhögök. Hát ez most nem volt, az idő nagy részében csak kérkedett a hatalmával, a másik részében meg Clary után sírt. Nagyon idegesítő volt, úgyhogy alig vártam, mikor nyírják már ki végre. Pedig én tényleg szerettem Sebastiant, mondd Cassie, miért tetted ezt vele?

A cselekmény izgalmas volt, és lehet, hogy hosszúnak tűnik a könyv, de csak azért, mert rohadt sok szálon fut a történet. Aminek azon kívül, hogy több szempontot is megismerünk, meg olyan dolgokat megtudunk, amit máshogy nem tudnánk, nem sok értelme volt. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg mindent untam. Jó, Emma szemszöge még oké, mert arra tudtam úgy tekinteni, hogy előrevetítés a TDA-ra, de Jocelyn (akit amúgy is utálok) szemszögeit egyenesen a kukába hajítottam volna. Maia részeit meg bele se kellett volna tenni, mert őt sem bírom. Legszívesebben átugrottam volna azokat, habár megismertük Los Angeles fő boszorkánymesterét, akit szintén imádni fogok, de ettől még halálra untam magam.

Deszy mondta, hogy feltétlenül olvassam el a Raphael Santiago megmentése című Bane-krónikát, mert fontos lesz, úgyhogy elolvastam még a CoHF előtt, és időnként vissza-vissza utalgattak rá, de szerintem nem ezért volt fontos. Ezúton is üzenem Deszynek és Cassie-nek is, hogy kapják be. Mindenesetre sikerült megszeretem Raphaelt.

És most beszéljünk a halottakról. Spoilerek nélkül. Cassie azt mondta, hat halott lesz, akiket név szerint ismerünk, na Cassie nem tud számolni, mert kapásból van vagy tíz, de nem baj. Kettőt kitaláltam előre, és azt hittem, az egyik fájni fog, de nem fájt. És amúgy is nagyon várható volt. Egy nagyon váratlanul ért, már csak azért is, mert nem számítottam rá, hogy ez ennyire fog fájni. A maradék meg körülbelül tök lényegtelen. A hercegnő után (amiben szintén nem volt sok halál, és az se volt megrázó), én azt vártam, hogy itt most megint kitépi a szívem és darabokra töri, de azért úgy, hogy közben élvezzem. Hát semmi ilyesmi nem történt, és az annyi zseniális elméletem közül egyik se jött be.

Cassie legnagyobb hibája, hogy fél. Fél fontos embereket ölni, fél olyannal rosszat tenni, akit szeret, és ez teszi gyengévé. Ha én írtam volna ezt a kötetet, akkor egyrészt feleennyire se lenne jó, másrészt mindenki egy hétig bőgött volna. Könyörgöm, ez egy háború, nem intézhetjük el azzal, hogy pár mellékszereplőt kinyírunk, aztán szevasz, legyen ez a fájdalom. Hát ez csak egy apró tűszúrás volt ahhoz képest, amit vártam. Ezért haragszom Cassie-re. Tud fájdalmat okozni, ezt már láttuk, tud úgy írni, hogy az keserédes legyen, de ez nem ilyen volt. Egyes karakterek miatt (akik nem a halottak voltak) kicsit szomorkás, de alapvetően nem az. Szóval miközben örülök a végének, azért csalódott is vagyok. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik A hercegnő, bár annak a végével sem vagyok túlzottan kibékülve.

Amit nagyon szerettem ebben a részben, ahogy az egész árnyvilágban, az az utalások. Nem elég, hogy mindenféle aprósággal visszautalgattak a Pokoli szerkezetek regényre, de keresztbe-kasul mindenfelé. Előrevetítették a TDA-t, sőt, szerintem már a TWP-t is, és nem csak a TID-s szereplőket emlegették folyton, hanem már a TLH-s karaktereket is. Meg a Bane-krónikákat is felhozták. És igazából lefogadom, hogy minden másra is utaltak, ami csak előkészületben van. És még mindig jobban várom a TLH megjelenését, mint a TDA-t. Persze most már a TDA-t is várom, tuti imádni fogom Emmát és Julest is. (És ha ki akarjátok bogozni ezt a bekezdést, magyarázatért keressétek fel a Végzet Ereklyéi rajongói oldalt.)

Amit hiányoltam, hogy mi történik az epilógus után, mert ezt mondjuk szívesen elolvastam volna még, de hát a nyilvánvaló okok miatt erről nem tudunk. És még csak olyan hamis infókat sem kapunk, mint mondjuk A hercegnő végén a családfa, aminek nem szabad hinni. Ezért most kaparhatom a falat a TDA után is.

Szóval haragszom Cassie-re, de még mindig szeretem őt. Habár a Pokoli szerkezetek marad a kedvenc sorozatom tőle, azért nem felejtem el, hogy a Végzet Ereklyéivel kezdődött minden annak idején, és nem vagyok tökéletesen megelégedve ezzel a véggel, de azért szeretem.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Magnus, Jace, Alec, Izzy, Simon, Jules, Emma, Zakariás

Ami legjobban tetszett: a sorozatok összefűzése, és a Malec jelenetek

Ami nem tetszett: hogy nem fájt annyira, mint vártam

Értékelés: 4,5/5

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Az életünk pillanatok sokasága. Pillanatoké, melyeket különböző emberekkel töltöttünk, történeteké, melyeket ezek az emberek hoztak magukkal. Körbevesznek, egybegyűlnek, egésszé tömörülnek, végül így alkotják meg a saját történetünket.

Mert mindenkinek van egy története…

Benyák Zoltánnak is volt egy, melyből egy nagyszerű és felkavaró könyv született: a Csavargók dala. Tarts velünk november 7-19-ig, hogy Te is részese lehess a könyv nyújtotta élménynek, olvass interjút az íróval, és nyerd meg a regény egy példányát!

Kiadó: Grafoman kiadó

Oldalszám: 280 oldal

Molyos adatlap

Minden úgy kezdődött, hogy három csavargó talál egy gyereket a szemétben. Három lehetetlen alak. A rovott múltú, aki többet volt már börtönben, mint szabadlábon. A bolond óriás, akitől minden sikátorban rettegtek, és éjszakánként magában beszélt. A fiú az összekuszálódott életével, és önpusztító hajlamaival.

És persze a kidobott kislány.

Azután minden a feje tetejére állt. Emberek haltak meg, utcákat emésztett fel a tűz. A városban elszabadult a pokol.

Mi pedig csak néztük a közönyösök világát, a nincstelenek harcát, ahol mindenki kitörni vágyik. Az őrület közepette azon gondolkodtunk, mi történik majd a magatehetetlen élettel, meddig marad meg ezen a helyen, ahol az élet egyszerre ilyen értékes, és értéktelen, és ahol olykor szemétre dobjuk mindenünket.

Bár korábban csak két könyvet olvastam Benyák Zoltántól, nagyon vártam, hogy végre belekezdhessek a Csavargók dalába, mert az a két könyv nagyon megragadt. Olvastam már jó könyveket, és olyanokat, amelyek a kedvenceim lettek, de az ő írásaiban mindig valahogy a történet lelke fog meg. Nem is igazán a cselekmény a fontos, hanem maga a világ az, ami annyira el tud bűvölni, hogy csak ámulok. Noha a Csavargók dala kicsit más, mint az eddigiek, ez erre is igaz.

Míg az Ars Fatalisban vagy a Veszett lelkek városában egyértelműen ott van valami természetfeletti, nem hétköznapi dolog, addig a Csavargók dala színtiszta valóság. Legalábbis az író saját bevallása szerint, azért szerintem itt is közrejátszott a képzelet színes ceruzája. Az alaptörténet először nem is érdekelt annyira, nem szeretem se a gyerekeket, se a hajléktalanokat, úgyhogy ez a kombináció sem tudott feldobni, de ahogy olvastam egyre érdekesebbé vált minden. Megint csak nem a cselekmény bűvölt el (oké a végére az is), hanem a kisebb történetek. A karakterek háttérsztorijai nagyon érdekesnek bizonyultak, hogyan kerültek az emberek az utcára. És amíg a való életben inkább elkerülöm az ilyen embereket, itt lebilincselt minden szavuk.

Priuszt nem kedveltem túlzottan, de az ő karaktere így is lett megalkotva. Azt hiszem, én is csak olyan vagyok, mint mindenki más, könnyen meg lehet vezetni, és ha az író azt akarja, hogy valakit ne kedveljünk, akkor azt nem fogom kedvelni. Flúg leginkább közömbös volt számomra. Egy bizonyos szinten sajnáltam, de nem tudtam igazán együtt érezni vele. Mindenkinek más élet adatik meg, neki ez jutott, és azt hozta ki belőle, amit tudott. Kócos volt hármuk közül a kedvencem (meg a kutya), akiről igazán csak a végén tudunk meg bármi lényegeset, de ott a szívembe zártam. Az ő történeténél éreztem, hogy kezdődik az a csoda, ami valahogy ott van minden Benyák-regényben (vagy legalábbis azokban, amelyeket olvastam). Egészen addig a pillanatig nem éreztem, hogy elkapott volna a könyv, legalábbis nem úgy, mint a másik kettő. Kócos volt maga a varázslat a regényben. Na meg a gyerek, akiről nem is gondoltam volna, milyen utat jár majd be a végére.

A három csavargón túl is voltak még apró mesék, kitekintések, és noha nem mind kapcsolódott szorosan a cselekményhez, végül mégis összeértek a szálak, és megértettem, miért volt fontos mindezt végigkövetni.

Nem mondom, hogy ez a könyv megváltoztatta a nézőpontomat vagy az emberekhez való hozzáállásom, mert nem így van. Ezek után sem fogok minden hajléktalan felé kedvességgel fordulni (szégyellem magam, tényleg, de én már csak ilyen bunkó vagyok), viszont ha látok egyet, elgondolkozom rajta, neki vajon mi mindenen kellett keresztülmennie ahhoz, hogy idáig jusson. Vajon megtett-e minden tőle telhetőt, vannak-e reményei, álmai, vagy csak túlél? Önhibáján kívül jutott-e ide, esetleg ő akarja így?

Szóval szívesen elbeszélgetnék néhány emberrel, ha nem lennék ilyen előítéletes köcsög, de hát sajnos az vagyok. Nem ez lesz a kedvenc Benyák-regényem, ezt a helyet még mindig az Ars Fatalis uralja (de hát nehéz felülmúlni azt, amikor úgy érzem, a saját képzeletemet látom papíron), viszont mindenképpen ajánlom olvasásra. Egy egészen realista világot láthatunk, egy csöppnyi képzelettel vegyítve, és egy igazán elgondolkodtató témával.

Kedvenc karakter: Kócos

Ami legjobban tetszett: a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 4,5/5

A borítóról

A Csavargók dala borítójához maga az író lánya pózolt, és több tucat kép készült, hogy aztán azt árnyképpé változtatva a helyére tegyék.

Nyereményjáték

Benyák Zoltán egészen egyedi stílusú író, keze alól mégsem kerülnek ki sohasem hasonló témájú, de még csak hasonló műfajúnak nevezhető könyvek sem.

Nyereményjátékunk során minden blogon elrejtettük egy-egy már megjelent regényének fülszövegét és borítóját. Feladatotok az lesz, hogy írjátok meg nekünk - a rafflecopter doboz megfelelő kérdéséhez -, hogy az egyes blogokon található könyvének ki volt a főszereplője.

(Némely könyv esetében több válasz is elfogadható!)

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! Amennyiben a nyertes 72 órán belül nem válaszol a sorsolás után kiküldött értesítő emailre, úgy új nyertest sorsolunk!

2. könyv – 2. főszereplő

Anton Pal sosem kutatta az élet nagy titkait, annak mozgatórugóját, a sorsot, a szerencsét, a végzetet. Most mégis olyan kalandba keveredik, ami fenekestől fordítja fel a világképét.

Egy üveggolyó Isztambul piacáról, egy pár dobókocka egy budapesti bolondokháza mélyéről, egy lány Párizs metrójából, egy férfi fekete kalapban, egy holló tolla.

Benyák Zoltán nemcsak érdekfeszítő történetet kínál az Ars Fatalis lapjain. Sorai észrevétlenül telepednek az olvasóra, és ott maradnak a könyv olvasása után is.

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

11/07. Roni Olvas

11/09. Deszy Könyvajánlója

11/11. Bibliotheca Fummie

11/13. Kelly&Lupi Olvas

11/15. Könyvszeretet

11/17. MFKata Gondolatai
11/19. Könyvgalaxis

Abbi Glines: Te vagy nekem a levegő

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 264 oldal

Fordító: Margitta Nóra

Molyos adatlap

A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?

Annyira érdekelt ez a könyv, még akkor is, ha sablonosnak tűnt, mert sablonokból is lehet valami jót kihozni. Meg hát egy rocksztár van benne, persze, hogy ráugrottam. A probléma ott kezdődik, hogy nem olvastam még Abbitől semmit, és nem is tudtam, hogy mire számítsak, de ennél azért többet vártam.

Ami először feltűnt, az a fogalmazás. Én is pont így írtam általános iskolás koromban. De azóta felnőttem, megtanultam, mi az a leírás, karakterbemutatás, összetett mondat, ilyenek. Úgy tűnik, Abbi leragadt az általános iskolás szinten. A tőmondatok még egy dolog, mert nem kell mindenkinek barokk körmondatokban fogalmaznia, de a leírás fogalmát szerintem még sosem hallotta. Az annyira van jelen, míg leírja valakinek a hajszínét. Szomorú, hogy a karakterek körülbelül ennyiből is állnak, nem csak a mellékszereplők, de a főszereplők is. Na jó, Sadie-ről (aki a főszereplő lány, és bár tegnap éjjel olvastam a könyvet, ki kellett keresnem a nevét, mert erre sem emlékeztem) még azt is tudjuk, hogy kék a szeme, fontos tulajdonság. Nem baj, ha az író valamit az olvasó képzeletére hagy, de azért ne magamtól találjam már ki, mi hol van, és hogy néz ki.

A történet maga elég közepes. Persze sablonos, és ezzel nem is lenne semmi baj, mert ebben a témában nehéz újat alkotni, de emellett nagyon gyors is. A főszereplők alighogy találkoznak, máris egyből szerelembe esnek, bár nem tudom, miért, mert pontosan annyit tudnak egymásról, mint amennyit én tudok róluk, ami enyhén szólva is nem sok. A folytatásban sem derül ki róluk sokkal több információ, de őket ez nem zavarja, jól elvannak egymással.

Sadie-ről tudjuk, hogy szőke haja van és kék szeme, valamint ha lenne valami tankönyv az írásról, a Mary Sue szócikk alá őt tenném be mintapéldának. Az a fajta lány, akinek rosszak a családi körülményei, és azt hiszi magáról, hogy csúnya, de közben az összes fiú odavan érte. Ettől a típustól a falnak tudnék menni. Természetesen tipikusan azokat a dolgokat csinálja, amit minden papírmasé szereplő ebben a helyzetben, úgyhogy kár fecsérelni a szót a részletezésre.

Jax egy meg nem értett rocksztár, akinek a fény és csillogás mögött olyan szomorú a sorsa, mert a rajongók üldözik az újságok meg mindenfélét írnak róla, ami nem igaz. Menten sírva fakadok. Nagyon romantikus, mert olyanokat mond Sadie-nek, amit előtte soha senki más, de lefogadom, hogy ha Jax élő ember lenne, előbb vágná pofon magát, minthogy ilyeneket mondjon, mert egy normális fiú ilyenekre még csak nem is gondol.

Marcus lehetne az egyetlen normális szereplő, ha nem lenne ilyen szánalmas. Nem hiszem, hogy sok olyan srác létezik, aki jó barátja lenne egy olyan lánynak, akibe bele van esve, ráadásul a lány még vissza is utasítja. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy hónapokkal később is úgy kövesse, mint egy kiskutya, mert ilyen nincs. Sadie anyukáját tűzre vetném (igen, terhesen, jobb annak a szerencsétlen gyereknek, ha meg sem születik), a többi szereplőről meg annyit tudok elmondani, hogy némelyik jelenetben ott voltak.

A párbeszédek hiteltelenek, mert nem létezik élő ember, aki ezt így lefolytatná. Ráadásul, ha egy híres zenész azt mondaná, hogy belém van zúgva, pedig ismeretségünk csak az elmúlt fél órára korlátozódik, és akkor is a vacsoráját szolgáltam fel neki, rohannék a rendőrségre egy távoltartási végzésért, mert az az ember nem normális.

Alapvetően semmi bajom az ilyen sablonos, egyszer olvasós, romantikus történetekkel, ha jól ki vannak dolgozva, de én még csak a motivációt sem látom egyikükben sem, hogy mit miért csinálnak. Nemhogy mélység nincs a könyvben, de laposabb egy darab papírnál. Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani, hogy tetszik a magyar cím és a borító, de ez sem az írónő érdeme.

Sajnálom, hogy nem tetszett, mert lehetett volna ebből egy aranyos történet, de annyira haragszom, hogy ez ilyen. Az most már biztos, hogy Abbi Glines nem az én íróm.

Kedvenc karakter: -

Ami legjobban tetszett: a cím

Ami nem tetszett: ezt leírtam a bejegyzésben, nem tudom kiemelni, mi volt a legrosszabb

Értékelés: 1/5