George R. R. Martin: Sárkányok tánca (A tűz és jég dala 5.)

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 1152

Fordító: Novák Gábor

Hát ez nehéz volt. Egész januárban Westeroson éltem, a harmadik és negyedik könyvet egymás után végeztem ki, köztük pedig ledaráltam a sorozatot is. Nagyon jó volt elveszni Martin világában, és mikor elkezdtem az ötödik részt, attól féltem, egy hét alatt elolvasom ezt is, mint a többi részt, és kész, vége, nincs több, én pedig a szenvedéstől vinnyogva kaparni fogom a falat, mert kizárt, hogy egy-két éven belül jöjjön a következő rész. Hát nem így lett. Kiderült, hogy a könyvtúladagolásnak is vannak káros mellékhatásai, mert van olyan könyv, amit túl lehet adagolni. Ez például pont ilyen.

Elkezdtem lelkesen olvasni, örülve, hogy végre lesz sok Jon meg Tyrion, de még Danynek is örültem, de aztán egyre kevesebb időm maradt olvasásra, és igazából annyira nem is rohantam a könyvért, hogy csak még egy fejezetet elolvassak.

Martin az az író, akit nem lehet nagy dózisban olvasni, mert túl sok és túl tömör. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgaink, mert tudom, hogy oda lettem volna ezért a részért, ha hagyok szünetet két kötet között. A könyv végére egészen belelendültem, és aztán már jól haladtam is, csak az elején volt kicsit küszködős.

Ha a hangulatomat leszámítjuk, még mindig egy remek könyv, sorozat, nagyon jó a világ és a stílus is. Szóval csak a szokásos.

Na de nézzük a lényeget, a karaktereket. A legtöbb karakter rengeteget változott, és nem tudom eldönteni, ennek örüljek-e. Persze azért nehezményezném, ha nem így lenne, hiszen mindannyian olyan sokat éltek meg az első kötet óta, a fejlődésük indokolt és kényszerű dolog.

Jon volt eddig az egyik kedvenc szereplőm, és még mindig ő az, csak alkalmazkodnom kell hozzá. Régen azért szerettem, mert olyan aranyosan tudatlan volt még, egy kivetett kisfiú, akit fattyú mivolta miatt kinéztek, de megtanult erősnek lenni. Hát ebben a kötetben fel kellett nőnie, amit meg is tesz. Noha még benne van a fiú, akivel találkoztunk az elején, elnyomja, mert nem tehet mást. Ahogy ő sem, úgy én sem vagyok biztos, hogy a döntései jók, de ez majd ki fog derülni, ha itt lesz az ideje. Örülök, hogy felnőtt a feladatához, de azért hiányzik belőle a kisfiú.

Tyrionnal is elég sok dolog történt, és ő alapjában véve ugyanolyan, mégis kicsit megtört. Még mindig nagyon okos, és imádom minden egyes mondatát, mert egyszerűen zseniális, de az események folyama után ő sem lehet már az, aki egykor volt.

Danyt a könyv végére kezdtem megszeretni, ami kicsit fura, de hát ő is tanul, kezdi abbahagyni a kislányos nyafogást, és úgy viselkedni, mint egy felnőtt nő. De csak a könyv végére jutott el odáig.

Azt hiszem, Arya tapasztalta eddig a legtöbbet, de neki van „mestere” is, aki sok mindent megtaníthat neki.

Igazából, ahogy végigmegyek a szereplőkön, egy olyat sem tudok mondani, aki ne változott volna. A legtöbbjüknél pedig azt sem tudom megállapítani, ettől most jobban kedvelem-e vagy sem. Martin fura egy ember.

A végét külön ki kell emelnem. Nem lövök le semmit, de azt elárulom, hogy nem csak egy függővég van, hanem körülbelül az összes karakternél függővéget hagyott természetesen, és szerintem Jonnál a legszemetebbet, úgyhogy most évekig gyötrődhetek rajta, mi történt vele. Most már hivatalosan is kijelenthetem, hogy Martin a világ legszadistább írója, akit imádok gyűlölni és utálok imádni. Mert ő már csak ilyen.

Ezt a részt mindenképpen újra fogom olvasni, hogy rendesen elmerüljek benne, de az tuti, hogy csak a hatodik rész megjelenése előtt, mert különben beleőrülnék a várakozásba. Addig meg próbálok amnéziát kapni, mert akárhányszor eszembe jut, hogy zárta le, valakit megütnék. Leginkább őt.

Kedvenc karakter: Jon, Tyrion

Ami legjobban tetszett: a vége (akármennyire szemét is, akkor is zseniális)

Ami nem tetszett: hogy nem tudtam rendesen beleélni magam, és sokáig tartott (ez az én hibám)   

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap

Filmes sarok: Vámpírakadémia

Nem tudom eldönteni, hogy ez a film jó volt vagy rossz, ahogy azt sem, hogy tetszett-e vagy sem. Nagyon jól szórakoztam, ez vitathatatlan tény, de sajnos ez nem azért volt, mert annyira fantasztikus volt a film. Megmagyarázom. Azt hiszem, jó hosszú magyarázat lesz, viszont képtelen vagyok úgy szólni, hogy ne mondjak el semmi lényegeset, szóval aki nem szereti a spoilereket, és nem olvasta a könyvet, nem látta a filmet, az ne olvasson tovább.

A trailerek alapján arra számítottam, hogy valami romantikus tininyálfilmet kapunk, de azért reménykedtem, hogy csak a trailerek ilyen rosszak, azért a film még nagyon jó lesz. Ó, én naiv lélek. Tényleg egy romantikus tininyálfilmet kaptunk. A kezdés nem volt rossz, természetesen benyomtak pár viccet, mert mégiscsak Rose a főszereplő, az ő szemén keresztül látunk mindent, ő pedig egy humoros ember, röhögtünk is, ekkor még azon, hogy a viccek viccesek voltak. Elég információt kaptunk a világról, és szerintem minden érthető volt. Az elején. Jó, azért nem tudom reálisan megállapítani, mivel amúgy is ismerem már, miről van szó. A cselekmény egészen hű volt a könyvbélihez, persze voltak dolgok, amiket beleraktak meg kivettek, de alapvetően, ha a könyvhűséget kéne pontozni, adnék rá mondjuk 4,5 pontot. Szigorúan a cselekményt nézve. A hangulat, az már egészen más. Erre majd rátérek később, nézzük a karaktereket.

Rose ott van a kedvenc női karaktereim között, és az idő nagy részében most is hozza a könyvbéli énjét, vicces, vigyáz Lissára, harcos, pont olyan, amiért szeretem. Az idő másik részében, meg próbál vicces lenni, iszonyú szóviccekkel, és nem is azok a legrosszabbak, hanem hogy megmagyarázza utána. „Karó… vér… értitek?” Nem, kedves Rose, mi mind értelmi fogyatékosok vagyunk, kérlek, magyarázz el nekünk még több viccet, különben nem lenne min röhögni. Ráadásul idiótább is. Tudom, fogjam be, olvastam a könyvet, tisztában vagyok vele, mi történik, de már a könyvben is sokkal hamarabb rájöttem a rejtélyre, mint ő. Itt meg körülbelül az első óra után hangosan felszólaltam, hogy „Találd már ki!”, mert idegesítő volt, hogy épp csak azt nem tudja összerakni, ami az orra előtt van.

Hát Lissa karakterével nem tudtam mit kezdeni a könyvben, itt viszont nem volt ilyen problémám vele. Idegesített, mint egy fülbe zümmögő légy, amit nem tudsz lecsapni. Az egy dolog, hogy a szépsége csak gyenge közepesnek mondható, és irritálóan beszélt (ez mondjuk a szinkron hibája), de még a csábosnak szánt hajdobálás is inkább kínos volt, mint szexi. Meg amikor előjöttek a vámpírfogai, tök fura lett tőle az arca.

Dmitrij a szexi, antiszociális orosz isten. Kivéve, hogy nem antiszociális, nem orosz és nem isten. A szexit megadom neki, mert hát az (igen, Ramóna, nekem még az összefogott haja is tetszik). Rendben, az, hogy nem volt orosz, azt megint a szinkron számlájára kell írni, egy szót mondott „oroszul”: Róza, de ezt is olyan röhejesen, hogy már kínomban sírtam a röhögéstől (szó szerint). A kamu, nem is létező akcentusát is körülbelül két mondat alatt elhagyta (bezzeg eredetiben van neki). Antiszociális létére iszonyú sokat beszélt, épp csak shakespeare-i nagymonológokat nem nyomott le, isten létére meg elég sebezhető. Persze a strigákat fél kézzel elintézi, de egy őr ellen majdnem veszít. Egyébként én meg „Ateista vagyok nagy pisztollyal.”, ami igazából elég kicsi, de nem számít, szerintem ez volt az egyik legjobb beszólás az egész filmben. A romantikusnak szánt mondatain a film végén egyfolytában röhögtünk, de ott már kész volt az egész moziterem. Meghallgatnám angolul is, lefogadom, feleennyire sem viccesek, de legalább akkor tudnék csillámport hányni. Ez most csak azért maradt ki, mert már a könnyeim folytak a nevetéstől. Én szeretem Dmirtijt, tényleg, de itt hangosan felszólaltam: ”Jaj istenem, halj már meg!”. Túl. Sok. Nyál.

Mason teljesen rendben volt. Én nagyon szeretem Masont, és úgy sajnáltam szegényt, hogy hiába epekedik Rose után. Meg a következő rész miatt is sajnáltam már előre, pedig ezek után csodálkoznék, ha lenne következő rész. Inkább elolvasom könyvben.

Nem tudom, ki lopta el Kirovát és rakta a helyére ezt a szociopata szupermodellt, de hogy ez nem az igazgató volt, az is biztos. Karp totál nem volt hihető, még csak őrültnek se nagyon nézett ki; Jesse a helyes fogalmát meg sem közelíti; Tatjánát utálom, mint a pestist; Natalja és Mia baromi idegesítőek voltak, ez mondjuk legalább pozitív, mert nekik annak kellett lenniük; Viktor meg szimplán egy vén bácsi, akit leütnék egy vasszékkel, szóval rendben volt nagyjából.

Akivel teljes mértékben, minden szempontból meg vagyok elégedve, az Christian. Őt is nagyon szeretem, és abszolút olyan volt, ahogy én őt megálmodtam. Helyes, vicces, antiszociális, sötét, mások véleményét leszaró badass mora. Még a szinkronja is jó volt.

Ki kell térnem külön a pszi-kopókra, mert azok rémesek voltak. Alapvetően a morákkal, strigákkal nem volt bajom, egész hihetőek voltak (kivéve, amikor a végén Natalja striga lett, és a fejét ugyan szétsminkelték, de a teste többi része ugyanolyan barna maradt). Tehát a pszi-kopók egyáltalán nem voltak farkas-szerűek, de még egy ványadt kutyához is nehezen hasonlítanám. Ahogy Papírzsepi jellemezte a fülembe súgva: olyanok, mint egy krinolin. És tényleg. Leszámítva, hogy a krinolinoknak nincs lábuk meg szőrük, de nagyjából megfelelt. Az összes CGI-ra költött pénz elment a… nem tudom, mire mert egyedül erre kellett volna rendesen befektetni, de még ez sem jött össze. A szemük meg, hát az a legjobb. Amikor csak békésen morognak az emberre, foszforeszkálós kék szemük van, de amikor megkapják az „Ölj!” parancsot, átváltanak vörösbe. Azt a jelenetet már Christian menősége se tudta megmenteni, pedig majdnem sikerült neki.

A szinkron és a fordítás rémes volt. Na jó, nem volt késztetésem, hogy kikaparjam a dobhártyám a helyéről, de azért az elviselhetőség határán táncolt, főleg Dmitrijnél. A fordítás meg kritikán aluli. Nem hallottam az angol verziót, így nyilván azt sem tudom, mit fordítottak félre, a végén bemondták, hogy Farkas Veronika fordítása alapján készült a filmé is (viszont az már nem ő csinálta), de ahogy próbáltak fiatalos szavakat beletenni, az fájt. A „Csapassuk a bulit!” felszólalás után már csak a „paraarc” megnevezés volt rosszabb.

A zene szimplán fos volt, de ezt még elfogadom, mert illett a film hangulatához. Amiről még okkal nem esett szó, de most, hogy már minden témát körbejártunk, muszáj arra is rátérni.

Deszyvel kitaláltunk egy remek szót a film jellemzésére: paromkom. Ez a paródia és a romantikus komédia összevonása. Mert ez a film tényleg olyan volt, mintha valami romantikus nyálas vámpírfilm paródiáját néztem volna. Túl sok volt a viccesnek szánt megjegyzés, meg a kikacsintás a nézők felé. Mert értjük mi a viccet, ismerjük Drakulát, és tényleg nagyon jó poén mellékesen megjegyezni az Alkonyatot is, de nem akkor, ha az egész film egy vicc. A majdnem két órából kettőt végigröhögtem, és az elején még a viccek miatt, aztán már csak kínomban, meg a saját megjegyzéseink miatt. Amikor az utolsó percekben megláttam a thai chi álcanév alatt balettozó Dmitrijt, úgy röhögtem, hogy az utána következő normálisnak szánt gusztustalanul nyálas beszélgetést is végigvihogtam. Ami a szomorú ebben, hogy a sorok nagyjából szó szerint át voltak emelve a könyvből, de képtelenség volt komolyan venni.

Tehát ha a készítők ezt akarták elérni, akkor sikerült nekik, gratulálok. Amennyiben ez a film egy paródia akar lenni, úgy teljesen rendben van, adaptálás szempontjából viszont megbukott. Talán az zavar a legjobban, hogy könyvhű, de mégsem. A szövegek, a cselekmények mind ott vannak, de a stílust nagyon nem találták el, és ettől rémes lesz. Sajnálom, mert remek alapanyag volt, és annyira jól meg lehetett volna csinálni, de ez így kritikán aluli.

A legjobb az egész filmben az a közönség volt. Elég sok ismerős (és rajongó) volt a teremben, mi molyosok egy egész sort elfoglaltunk, talán még többet is, de mindenkit én sem ismerek. A reakcióinkat szerintem fel kellett volna venni. Egyszerre röhögtünk még azokon a jeleneteken is, amik nem voltak viccesek (lásd fentebb), a végén már a könnyem folyt a nevetéstől. De a kedvencem az volt, amikor Rose megszólalt: „Tapsot nem kapok?”, és akkor elkezdtünk tapsolni. Ezért az élményért megérte elmenni, úgyhogy ha a film nem is volt jó, a társaság mindenképpen, és én nagyon jól szórakoztam.

Ha eljutottál idáig, és még nem haláloztál el végelgyengülésben, esetleg még mindig azon vacillálsz, hogy megnézzed-e a filmet, azt mondom, hogy inkább olvasd el a könyvet. Ha már olvastad, csak olyanokkal menj el a filmre, akik szintén olvasták, garantált szórakozás.

Köszönöm ezt az élményt azoknak, akik ott voltak.

Richelle Mead: Vámpírakadémia (Vámpírakadémia 1.)

A Blogturné Klub ezúttal egy rendhagyó turnéval jelentkezik. Az idén nem csak a legfrissebb megjelenésekre, de a régebbi, elfeledett/kevésbé ismert könyvekre is szeretnénk koncentrálni.

Legtöbbünk nevetséges fanatizmussal várja a Március 6-át, amikor is egy újabb könyvadaptáció kerül a hazai mozikba. Így nem is kezdhettük volna “retro“ turnénkat jobb könyvvel, mint Richelle Mead világhírű Vámpírakadémia könyvével.

A BTK 7 napon át (02.16-02.22) próbál majd titeket meggyőzni arról, hogy miért érdemes ellátogatni erre a különleges akadémiára, illetve a közelgő filmről is megtudhattok pár érdekességet.

Jó hír? Ezúttal sem jöttünk üres kézzel, hiszen ismét készültünk egy nyereményjátékkal.

Még jobb hír? 5 szerencsés nyertes egy páros belépőt nyer a Vámpírakadémia film premier előtti vetítésére a Big Bang Media Kft és a HivatalosMagyar VA rajongói Klub felajánlásából!

Kiadó: Agave

Oldalszám: 236 oldal

Fordító: Farkas Veronika

A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Másodszor olvastam a Vámpírakadémiát, természetesen a közeledő film miatt, és nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott nekem eddig. Egy éjszaka alatt ki is végeztem. Olyan volt, mintha egy régen látott baráti társaságba csöppentem volna vissza, akikre azért sokszor visszagondoltam, de nem beszéltünk már jó ideje. Kicsit féltem tőle, régen olvastam már a sorozatot, azóta változtam, más könyvek kezdtek érdekelni, és előfordult velem, hogy egy kedvencemet újraolvasva csalódás ért. Semmi okom nem lett volna aggodalmaskodni, ugyanannyira élveztem most olvasni, mint évekkel korábban, vagy talán még egy kicsit jobban is. Nagyon jól esett kikapcsolódni a kedvenc karaktereimmel, újra felfedezni a jeleket, és immár úgy szemlélni a dolgokat, hogy tudtam, mi fog történni.

Amit nagyon szerettem elsőre, azt másodikra is. Elsősorban a karaktereket, mert nélkülük ez a történet nem lenne sehol. Rose a főszereplő, ő meséli el a történteket, én pedig imádom őt. A legtöbb történettel az a bajom, hogy utálom a főszereplőt. Nagyon el tud rontani egy jó könyvet, ha rémes a főszereplő. Hát ebben nem. Rose erős, okos, és képes a gyors reakcióra. Pont az ellentéte annak a típusnak, amit ki nem állhatok. Bármit megtenne Lissáért, és ezt nem csak testőrségéből adódóan, hiszen ő a legjobb barátja. Na meg elég jó a humora. Nem gyakran nevetek hangosan könyvön, de ezen még most is hangosan kacagtam. Engem bármikor le lehet venni a lábamról egy kis jó humorral, ebben pedig nem is kevés van.

Azért is jó újraolvasni ezt a részt, mert felidéződött bennem, milyen volt, amikor még Dmitrij volt A pasi ebben a könyvben. A sorozat elején még annyira szerettem Dmitrijt (hogy később miért változott meg a véleményem róla, azt ne firtassuk), és olyan jó volt újra ebbe a világba belecsöppenni. Amikor ő még csak az rejtélyes, antiszociális, mogorva orosz volt. Aztán ott van Christian, akiről nem igazán lehetett eldönteni, milyen szándékai vannak, de én az első perctől kezdve szerettem. Masont kicsit sajnálom, de ő is a kedvenceim listáján van. Az itt felsorolt szereplők közül pedig mindnek jó a humora, igen, még az orosznak is.

Aztán ott van Lissa. Vele körülbelül úgy vagyok, mint egy közepes könyvvel, amire azt szoktam mondani, hogy „Nem rossz… de nem is jó… szóval így oké.”. Nem utálom őt, és még csak azt se mondhatnám, hogy nem szeretem. Kedves, aranyos, meg tudom érteni minden gondját-baját, még az is elképzelhető, hogy a való életben barátok lennénk, ha nem is közeliek, de ennyi. Kicsit furcsa ez így nekem, mert nem igazán tudom, ezzel mit kezdhetnék.

Amit nagyon szeretek Mead regényeiben (nem csak a Vámpírakadémiában), az a felépítés. Remekül építi a történetet, csavarja a szálakat, és dug el olyan helyeken kis információkat, ahol nem is számítanánk rá. Így utólag sem lep meg, hogy nem jöttem rá, ki és milyen okból csinálja azt, amit csinál, mert annyira el vannak rejtve a jelek, hogy nagyítóval is alig lehetett észrevenni. Pedig ott vannak. A másik fordulatra sem jöttem rá túl hamar, de azért előbb raktam össze a fejemben a dolgokat, mint Rose. Úgy körülbelül két oldallal. Ez azért már teljesítmény. Másodikra persze nem agyaltam már ilyeneken, hiszen nem felejtettem el, mi történt.

Aki olvasott már Meadtől legalább egy könyvet, azt rájöhet, hogy ez a nő bele van esve a különböző mitológiákba. Bizony, aki azt hiszi, ő találta ki a morákat, strigákat és dampyrokat, az téved, ezen lények meséivel évszázadokkal ezelőtt rémisztgették a szülők a gyerekeket. Mivel én is odavagyok a mitológiákért, ezért kifejezetten szeretem, ahogy beleszövi ezeket a történeteibe.

Plusz pont, hogy a fordító, Farkas Veronika nagyon ért a munkájához, és nem elég, hogy Mead hitelesen ábrázolta a tizenéveseket, a fordító sem használt karakteridegen szavakat, és még a stílust is megtartotta.

Nagyon örülök neki, hogy másodszorra is lenyűgözött a könyv, még ha nem is pont ugyanúgy. Ezek után azt hiszem, a többi kötetet is újra fogom olvasni, jó lesz kicsit nosztalgiázni.

Kedvenc karakter: Rose

Ami legjobban tetszett: Rose-Dmitrij jelenetek

Ami nem tetszett: -                                                                 

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap

Fajok a Vámpírakadémia sorozatban

Dampyr: A dampyr (más néven dhampir, dhamphir, danpeal vagy danpilia) a kelet-európai legendák szerint egy ember és egy vámpír gyermeke. Ereje hasonló a vámpírokéhoz, azonban nem rendelkezik azok gyengeségével.

Richelle hű volt a legendákhoz, ugyanis nála a dampyrok félig emberek, félig morák. Ők egyesítik a két faj legjobb tulajdonságait. Erősek és robosztusak, mint az emberek, a napfény nincs rájuk káros hatással, de a morákhoz hasonlóan nekik is jók az érzékszerveik és a reflexeik, ezért lesznek ők a legjobb testőrök.

Mora: A legendák szerint egyfajta vámpír vagy szellem, egyes verziókban azonban a halottak lenyomata, amely a sírt elhagyva energiát szív el az élőktől. Gyakran egy másik fajta vámpírral, a strigával hozzák kapcsolatba, ám míg a morát halandóként, addig a strigát halhatatlanként ábrázolják.

A könyvben Rose így jellemzi őket: „A világban jó vámpírok is járnak. Őket moráknak hívják. A morák élnek és birtokolják azt az elképzelhetetlenül menő képességet, hogy mágiával uralják a négy elem valamelyikét - a földet, a levegőt, a vizet vagy a tüzet. A morák egyébként általában magasak és karcsúak, továbbá nem nagyon bírják a napfényt. De kárpótlásul akad pár nagyon éles érzékszervük: sokkal jobb a látásuk, a szaglásuk és a hallásuk, mint az embereké.”

Szükségük van vérre, de nem ölnek ezért, hanem úgynevezett etetőket használnak, akik önként adnak a sajátjukból.

Striga: Régen egyes népek hite szerint néhány asszony éjszakánként állatok alakját öltötte magára, hogy alvók vérét szívják, élve felfalják őket vagy lidércnyomásokat okozzanak nekik. Más mitológiák szerint elhunytak nyughatatlan lelkei keltek ki a sírból. A strigák lehettek élő emberek, akik bizonyos mágikus képességekkel rendelkeztek: képesek voltak állati alakot ölteni, láthatatlanná válni és vérszívással lecsapolni áldozatuk életerejét.

A történetben „a strigák erősek, gyorsak, továbbá könyörület és habozás nélkül gyilkolnak. Halhatatlanok is - és ez baromira megnehezíti az elpusztításukat. Csak három módon lehetséges végezni velük: ezüstkarót kell döfni a szívükbe, le kell fejezni vagy fel kell gyújtani őket.”

A morákkal ellentétben azonban ők ölnek a vérért.

Alkimisták: A közhiedelemben az alkimisták a Bölcsek Köve kutatásával foglalkoztak. Az alkímia alapgondolatai Arisztotelésztől származnak. Elmélete szerint a világmindenség a négy elemből áll: tűz, víz, föld, levegő. A követői úgy hitték, hogy mivel minden elem ezekből az anyagokból tevődik össze, csak el kell tolni az anyag komponenseinek arányát, hogy aranyat kapjanak. Az életelixírnek nemcsak az volt a szerepe, hogy meggyógyítsa az összes ismert betegségeket, hanem szimbóluma volt az ember jobbá válásának, újjászületésének, kísérlet arra, hogy az ember előkelőbbé, jobbá és bölcsebbé legyen.

Az Alkimisták csak később jelennek meg a sorozatban, de nem egészen olyanok, ahogy azt az ember elsőre elképzeli. Ők segítenek a moráknak és a dampyroknak, hogy titokban tartsák az emberek előtt a természetfeletti létezését. Emberek, akik az esküjük letételével tetoválást kapnak. Ettől lesznek erősebbek, ellenállóbbak a betegségekkel szemben, és élhetnek sokáig. Az Alkimistáknál ez a „szakma” a családban öröklődik. Könnyebben elvegyülnek az emberek között, ezért olyan helyen dolgoznak, ahol trükkjeikkel és technikáikkal segítenek falazni a dampyroknak.

Nyereményjáték

A BigBang Media Kft és a Hivatalos Magyar VA rajongói Klub felajánlásából, 5 darab páros jegyet sorsolunk ki a Vámpírakadémia film premier előtti vetítésére.

Játékszabályok:

1.) A rafflecopter MINDEN feladatának értelemszerűen való teljesítése (minden feladat KÖTELEZŐ!). A kvízkérdések válaszaihoz segítséget a turné bejegyzéseiben találtok.

2.) A premier előtti vetítés Budapesten lesz, 2014. február 25-én 19:00-kor a Lurdy Moziban. Megkérünk Benneteket, csak az játsszon, aki részt tud venni a budapesti vetítésen!

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

02.16. - Függővég (értékelés)

02.17. - Bibliotheca Fummie (értékelés + fajok bemutatása)

02.18. - Nemharap a... (értékelés + képregény ismertető)

02.19. - Deszykönyvajánlója (értékelés + elementális mágia)

02.20. - Dreamworld (értékelés + tetoválások)

02.21. - Kelly& Lupi olvas (értékelés +  film és könyv összehasonlítása + Vámpírakadémia Music Video)

02.22. - MediaAddict (értékelés)

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Magyar szerzők között kedvenceim közé tartozik Kosztolányi Dezső, habár eddig kevés klasszikussal találkoztam az irodalomórán kívül, úgy döntöttem, ennek változnia kell. Egyrészt ezért vettem a kezembe ezt a könyvet, másrészt meg volt egy úgynevezett Booktion, ahol erről a könyvről beszéltünk, és úgy gondoltam, jó alkalom ez arra, hogy kicsit művelődjek. Eleinte én is olyan égetni valóan rossz gyerek voltam, aki csak akkor figyelt az órán, ha muszáj volt, de aztán rájöttem, hogy nem minden rossz, ami kötelező, és élvezni kezdtem az irodalom órákat. Szomorú, hogy rajtam kívül még körülbelül két gyerek gondolta ugyanígy, úgyhogy amíg én nagyon jó beszélgetéseket folytattam le a tanárral, addig a többiek hátul hangoskodtak. A Nyugat első nemzedékébe tartozó költők és írók különösen közel állnak a szívemhez, tehát Kosztolányi már eddig sem volt ismeretlen előttem, hosszabb novelláit, regényeit viszont eddig még nem olvastam (a kötelező Pacsirtát valamiért feladtam félúton annak idején).

Szégyellem is magam, mert az Esti Kornél nagyon tetszett. Szeretem a novellákat, írni jobban, mint olvasni, mégis van bennük valami. Nem hosszúak mégis kellemes kikapcsolódást vagy épp gondolkodnivalót adnak. Ilyen volt ez a könyv is, valamelyik novellán egyszerűen csak elszórakoztam, valamelyiken pedig elgondolkodtam.

Szeretem Kosztolányi stílusát, gördülékenyen ír, nincs túlcifrázva a dolgok leírása, de elegendő ahhoz, hogy magunkban egy képet alkossunk. A regény maga Esti Kornélról szól, ahogy a cím is mutatja, novellákon keresztül ismerjük meg a fiút, különböző életszakaiból kiragadott történeteket olvashatunk róla. Kedvencem a bevezetés volt, ahol megismerkedhettünk az íróval, és Esti Kornéllal, valamint az a fejezet, amelyben a „Becsületes város”-ba tesznek látogatást. Az első azért is volt érdekes, mert megismerhettük az író kapcsolatát Esti Kornéllal, ami már önmagában elég sok gondolkodnivalót ad. Kíváncsi lennék, Kosztolányi fejében tényleg létezett-e Kornél, vagy az egész regényt csak úgy kitalálta. A „Becsületes város” –ról szóló fejezet pedig azért lett kedvencem, mert rájöttem, az a város nekem van kitalálva. Mondhatnánk, hogy ott mindenki igazat mond, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Inkább úgy kéne fogalmazni, hogy nem nagyon tudnak jót mondani az emberek, inkább a valóságosnál rosszabb képet állítanak valamiről. De a kötelező udvariassági köröket is elhagyják, és ez az, ami nekem különösen tetszett. Habár mindig az igazat mondom, azért bunkó sem szeretnék lenni, így legtöbbször (na azért nem mindig) én is kedves vagyok az emberekkel, holott a hátam közepére sem kívánom őket. Jó lenne kihagyni ezt a részét a dolognak, és tényleg azt mondani, amit gondolunk, a világ egészen másmilyen lenne.

Kornéllal különös kapcsolatot alakítottam ki a könyv folyamán. Élveztem a kalandjait, szívesen vele tartottam volna némelyik utazására, és alapvetően egy érdekes embernek ismertem meg. Mégis, ha összehozna vele a sors, ha barátok lennénk, tudnám, hogy hosszútávon képtelen lennék elviselni, és előbb-utóbb az őrületbe kergetnénk egymást. Időnként jó lenne vele leülni, és egy sör mellett mesélhetne mindenféléről. Hallgatnám a történeteit, elmesélhetné mindazt, amit az író barátja csak szeretett volna megtenni, de nem volt hozzá mersze, kötekednék vele, és ezt élvezném egy ideig. Aztán hajnalban mindenki a maga útjára menne, és folytatnánk a megszokott életünket.

Így vagyok én Esti Kornéllal, a regény maga egyébként nagyon tetszett. Akinek kimaradtak a Nyugatosok, azoknak ezt kötelező jelleggel ajánlom, én pedig körülnézek még néhány magyar író művei között.

Kedvenc karakter: az író

Ami legjobban tetszett: az első fejezet

Ami nem tetszett: -                                                                 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa

Oldalszám: 258 oldal

Molyos adatlap

Filmes sarok: Imaginaerum

Ahhoz, hogy értsétek, ebben az értékelésben miért írom azt, amit, fel kell vezetnem az egészet. Tudom, senkit nem érdekel, de nem kötelező végigolvasni. Szóval ez Tuomas Holopainen a Nightwish együttes filmje, készítettek egy albumot, írtak rá egy filmet. Régen nagyon szerettem a bandát, bár nem sokkal Tarja kirúgása kiválása után ismertem meg őket, máig a Once albummal bezárólag tartom számon az igazi Nightwisht, ami utána jön, az már valami teljesen más. Nem mondom, hogy hallgathatatlan szemét, elvagyok vele, csak el kell vonatkoztatnom attól, hogy Nightwisht hallgatok. Meg időnként attól is, hogy Anette vinnyog. A mai napig haragszom Tuomasra, azért, amit művelt, és nem vagyok róla túl jó véleménnyel. Hát ez a film csak megerősített abban, amit eddig gondoltam róla.

Alapvetően semmi baj az egésszel, a történet jó, a képek is, és a zenével sincs gondom, bár néha nem igazán illett a jelenethez. Volt egy jelenet, amit annyira monumentálisra akartak, hogy a fél órás lassítástól inkább nevetséges lett. A film egy öregemberről szól, aki élete végén jár, kezdi elveszteni az emlékeit, és ezért kiskorától ilyen rémálomszerűen végigmegyünk az életén. Nagyjából. A főszereplő, Tom persze maga Tuomas, akit láthatunk is, amikor a középkoránál járunk. Tomot leginkább gyerekként vagy öregként látjuk, és szerintem nem egészen normális. Mármint persze, erről szól maga a film is, de maga Tuomas is elég őrült. Amit nagyon jól felhasznált, de szerintem ő tényleg ilyen az életben is.

Karakterekből van még Tom lánya, Gem aki egy idegesítő picsa, de megvan rá az oka, viszont a karakterfejlődése – ha nem is teljesen logikátlan – túl gyorsan játszódik le, és néztem is, hogy akkor most WTF?. Ann, aki a banda volt énekese, és tulajdonképpen ő Anette, ezért lepett meg, amikor szimpatizáltam vele. Őt leginkább idős korában látjuk, valami különleges viszony volt köztük Tommal, de nem derül ki igazából, mi is volt ez. Mindenki azt lát bele, amit akar. Tom apja ilyen vissza-visszatérő epizódszereplő, ha lehet ezt filmnél mondani. Én most mondom. Érthető módon nem szerettem, és érthető módon nem mondom el, miért, mert poéngyilkos lennék. Tom feleségéről, Gem anyjáról csak beszélnek, nincs benne a filmben. Nekem erős a gyanúm, hogy ez Tarja akar lenni, de lehet, csak hülye vagyok. Látunk róla egy képet, alig hasonlít rá, és nem is utaltak ilyesmire, szóval igazából ez csak amolyan személyes vélemény, de én ezt gondolom.

Nagyon tetszett, hogy több helyen is feltűnt a banda, és a húrok közé csaptak (nem csak átvitt értelemben). Maga a képi világ nagyon hatásvadász, ami még nálam megbocsátható, és időnként odaerőszakolták a zenéket, bizonyos helyekre, csak mert Nightwish, de nem is ez zavart igazán. Ez a film egy szerelmeslevél Tuomastól önmagának. Azért készült el, mert Tuomas szeretne Hans Zimmer lenni, de még nincs azon a szinten. Csinált egy albumot, amihez akart egy filmet, csak hogy azt mondhassa: „Igen, megcsináltam!”.

Ehhez képest viszont egész jó a film, őszintén, én sokkal rosszabbra számítottam. Egyszer megnézhető, nem kidobott rá az a másfél óra, de igazából semmi érdekes. Szóval ha valami filmet akartok nézni, ezt nem ajánlom, csak abban az esetben, ha szeretitek a Nightwisht, vagy régen szerettétek, esetleg egy őrült gondolataiba szeretnétek belelátni. Ez utóbbit persze nem komolyan, de az tuti, hogy Tuomas szerintem nem normális. Nem mintha én az lennék, de én nem tudok erről filmet is írni (csak novellákat és kisregényeket, az egészen más).

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Nincs egy éve, hogy én is csatlakoztam a BBC Sherlock rajongói táborába. Ha jól emlékszem, májusban volt egy ilyen bekattanásom (ilyen kattanások rendszerint sorozatdarálás előtt jönnek), hogy én most el akarok mindent dobni és Sherlockot nézni. Szóval eldobtam mindent és Sherlockot néztem. Emlékszem még, milyen jó volt első alkalommal nézni, amikor még nem tudtam semmit, és olyan megkönnyebbülés ért, amikor az első évad után rögtön benyomhattam a másodikat, nem kellett éveket várnom.

Azóta vagyok én Sherlock rajongó, és akkor döntöttem el, hogy ezt nekem olvasnom is kell majd, mert nyilván eredetiben minden jobb. Ez nem feltétlenül igaz mindenre, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rosszabb volt a könyv, egyszerűen össze sem lehet hasonlítani a kettőt, és hülyeség is lenne megpróbálni. Azon felül, hogy megvannak a karakterek, már a történet sem ugyan az. De én itt most a könyvről próbálok írni, nem összehasonlítani akarom az egyiket a másikkal.

Szóval a motiváció megvolt, hogy miért akarom én ezt elolvasni, és mikor megláttam barátnőm polcán, magamhoz is ragadtam, és elszaladtam vele hazahoztam. Egy fél éjszaka alatt el is olvastam, szünet nélkül, egyben az egészet. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy olyan izgalmasan volt leírva, és fogalmam sem volt, mi fog történni, mert csak nyomokban volt köze a sorozatban látottakhoz. Kisebbik részben azért nem mertem befejezni, mert tudtam, hogy akkor aludni sem fogok. Hiába voltam tisztában azzal, hogy az egész nem valós, ráadásul mégiscsak egy kitalált történetet olvasok, muszáj voltam befejezni, meg kellett tudnom, mi a rejtély, és megnyugtatnom magam, hogy senki nem fog megtámadni az éjszaka közepén.

Tehát a stílus egyszerűen lenyűgözött. Szerettem John szemszögéből látni a dolgokat, még akkor is, ha ez kicsit lekorlátozta a látásmódot, de ha többet látok, akkor sem tartom esélyesnek, hogy bármit is kitalálhattam volna előre. Jó, rendben, azért egy aprócska dologra rájöttem előbb, de az annyira egyértelmű volt, hogy furcsa volt, Johnnak miért nem esik le.

Természetesen a kedvencem Sherlock volt, ez nem is kérdés. Kicsit sajnáltam, hogy ebben a részben kevesebbet szerepel, de amikor a színen volt, az egyszerűen felülmúlhatatlan. A sorozatban egy az egyben átvitték a karakterét, pont olyan, ahogy a könyvben is. Nem véletlen, hogy folyton vigyorogtam, amikor beszélt. Hiába adott részletes leírás John arról, hogy néz ki Sherlock, az én fejemben ők már csak Benedict Cumberbatch és Martin Freeman lesznek. Igen, nyugodtan meg lehet vádolni rajongói elfogultsággal.

Talán a sorrend nem épp szerencsés, előbb kellett volna olvasnom a könyveket, de nekem jó ez így. Még akkor is, ha nem tudok elvonatkoztatni a sorozattól, teljesen más élményt ad a könyv, és egyik sem jobb a másiknál. Egyszerűen csak különböznek. Mindezek ellenére szó szerint átvett mondatok vannak a sorozatban, amiért teljesen odavoltam.

Külön pluszpont, hogy illusztrált kiadást olvastam. Ugyan csak egyszerű rajzok voltak benne, nem festmények vagy ilyesmi, de nekem tetszettek. Fokozta a hangulatot.

Ezek után nem is kérdés, fogok-e még Doyle-tól olvasni. Célom lett minden Sherlock művet elolvasni. Egyszerűen zseniális az egész, és imádtam. Sherlock rajongók már úgyis olvasták, mindenki másnak meg kötelező.

Kedvenc karakter: Sherlock Holmes

Ami legjobban tetszett: Sherlock Holmes

Ami nem tetszett: hogy féltem

Értékelés: 5/5

Kiadó: Móra

Oldalszám: 208 oldal

Molyos adatlap

George R. R. Martin: Varjak lakomája (A tűz és jég dala 4.)

Messze nem volt olyan jó, mint az előző rész, de ezen meg sem lepődöm. Nem azért, mert azt lehetetlen felülmúlni, dehogy. Martin mindig képes meglepni, szóval alig várom, mikor merülhetek el az ötödik részben (előbb mást kell olvasnom). A negyedik rész olyan hosszú lett, hogy a kedves szerzőbácsi kénytelen volt ketté szabdalni, és ő ezt nem úgy oldotta meg, hogy akkor most itt van 900 oldal, ez legyen az első kötetben, a maradék meg a másodikban, hanem kivett bizonyos szereplőket, akiket átpakolt a Sárkányok táncába, az összes unalmas karaktert meg meghagyta a Varjak lakomájában. Na jó, nem az összeset, de a legtöbb karaktert, akit szeretek és akinek a szemszögére kíváncsi vagyok, azt mind odapakolta.

Szóval ebben a részben volt nagyon sok Cersei, a Vas-szigetekről néhány ember, Dorne-ba is bepillantást nyertünk, és értem én, hogy ezek fontosak a történet szempontjából, de egyik se érdekel, úgyhogy sokszor untam ezeket a részeket. Oké, Cerseit nem mindig, amikor nem a politikával, hanem a saját idegbajával volt elfoglalva, az érdekes volt. Ezek között ráadásul olyan is volt, amikor volt egy szemszög, és utána soha többé nem került elő, csak egy fejezeten keresztül végigkövettük, és annyi. Na, ennek nem látom sok értelmét.

Azért voltak benne érdekes szemszögek is. Jaime, akit még mindig szeretek, és ebben a részben elérte, hogy tiszteljem is, sokat komolyodott az előző kötet óta. Lassan kezdek ott tartani, hogy ha a Starkok és a Lannisterek között kéne döntenem, nem tudnék. (De, még mindig a Starkok a nyerők.)

Aryára nagyon kíváncsi voltam, ő is rengeteget változott, nem az a naiv kislány már, viszont nem is nőtt még fel.

Brienne, őt szintén kedvelem, bár azért sajnálom is szegényt. Lenézik, mert nő létére páncélt húz. Őt a becsülete miatt szerettem meg, ha valamit megígér, azt be is tartja.

Sansa, akit még mindig nem szeretek, de mindig érdekel, mi van a Starkokkal. Habár az, hogy kitépték a kis álomvilágából, határozottan jól hatott rá, már nem nyávog, de hacsak valami csoda nem történik, ő lesz az egyetlen Stark, akit sose fogok szeretni.

Sammel nagyon együtt tudok érezni, annak ellenére, hogy néha azért felpofoznám. Édes, hogy bizonyos dolgokban még mennyire gyerekesen látja a világot, más dolgokban meg milyen felnőtt.

Hogy mi történt ebben a kötetben? Semmi. Oké, nyilván történt valami, legyen akármilyen ügyes az illető, a semmiről 900 oldalt írni azért nagyon nehéz, de úgy konkrétan nem sok cselekmény volt. Nagy vonalakban fel tudnám vázolni, melyik szereplő hova ment, mit látott, mi történt vele, mégis a nagy egész tekintetében, és az előző kötetekhez hasonlítva alig volt valami. Minden szereplővel történt valami jelentőségteljes az út során, amit bejárt, igen, mindenkivel főleg a könyv végén, de ennyi. Spoiler lenne, ha elmondanám, hogy nem haltak meg fontos emberek? Lehetséges, viszont, ha végigolvassátok a könyvet, rájöttök, hogy nem is volt egyik szereplő sem olyan helyzetben. Oké, lehet, hogy most ez is spoiler volt. Azt hiszem, a következő Tűz és jég dala értékelésemnél inkább visszakívánnám ezt a helyzetet, de majd meglátjuk akkor.

Aki nagyon érdekelt volna, az természetesen Jon volt, Tyrion, Bran, Daenerys és Arya. Aryát kaptunk, a többiekről pedig majd a Sárkányok táncában olvashatok jó sokat. Jon mondjuk megjelent a Varjak lakomája legelején, és ott egy seggfej volt, de talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, megértem, miért ilyen, és akkor már nem is fog seggfejnek tűnni. Remélem, lesz utálatos csak amiatt, ami a Kardok vihara végén történt vele, az nem lenne igazságos. Danyre meg tudom, hogy azt mondtam, hogy nem szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érdekel, mi történik vele. Lehet, hogy egy vinnyogós kislány, de a történetszála attól még érdekes.

Tehát nem ez a könyv lesz a kedvencem a sorozatból, inkább várom, mikor vethetem rá magam az ötödik részre (valószínűleg mire ez a poszt kikerül, már rég azt olvasom). Ez a könyv volt az első az idei várólista csökkentésemen.

Kedvenc karakter: Samwell Tarly, Arya Stark

Ami legjobban tetszett:

Ami nem tetszett: a felesleges szemszögek                             

Értékelés: 4/5

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 896 oldal

Molyos adatlap

George R. R. Martin: Kardok vihara (A tűz és jég dala 3.)

Három napnyi Trónok harca maraton után észre kellett vennem, hogy létezik való világ is a Hét királyságon túl, és jól el vagyok maradva a blogolással, úgyhogy ezt pótolnám is.

Kicsit elmerültem Martin világában, így rögtön az új év első hetében bele is vágtam A tűz és jég dala sorozat harmadik részébe, ha már november elején kölcsönkaptam őket. Nem is kezdhettem volna jobban az évet, ez a kötet tetszett eddig a legjobban.

A maga 1200 oldalával nem mondanám könnyű olvasmánynak, és ez szó szerint is értendő, mert amikor nem bírtam leülni a tömegközlekedésen, és úgy olvastam, képtelen voltam rendesen tartani. Egyre izgalmasabb a történet, és minden részét élveztem, ahhoz képest, hogy az első hétszáz oldalon alig történik valami. Persze ez mindig így van Martinnál, az utolsó 50-100 oldalnál dobja be a cselekményt, addig mindenki csak tervezget, megy ide-oda, pár lényegtelen ember meghal. Na nem mintha ez nem lenne érdekes, főleg ilyen karakterekkel. A Kardok vihara ebből a szempontból kicsit kilóg, mert a hétszázadik oldal után bedob egy nagy csavart, aztán csak háromszáz oldal múlva kezdődik az eseménydús vége.

Ez a sorozat harmadik része, úgyhogy nem is fecsérlem a szót arra, mennyire jó a stílus és a leírás, a világ, amit teremtett, meg úgy az egész, biztos elmondtam ezt az előző részeknél. Szóval nézzük a cselekményt. Spoilerek nélkül, hajrá én. Ahogy mondtam, hétszáz oldalon nem sok esemény történik. Mindenki csinálja a dolgát, megy a célja felé, tervezget. Persze mindenkivel történik valami, vannak, akik meghalnak, de az igazi nagy esemény csak jóval a fele után következik. A Vörös Nász. Aki olvasta, az tudja, miről beszélek, aki nem, az meg nehogy rákeressen. Mindenki rettegésben tartott, hogy ez mennyire durva lesz, főleg a sorozatrajongók akadtak ki rajta (és jogosan, sorozatban ez sokkal durvábban van megcsinálva), de azért a könyvet olvasók is mondogatták, hogy ez mennyire, és úristen. Na ehhez képest, én elolvastam, és tudomásul vettem. Persze, nem örültem neki, de Martintól nem vártam kevesebbet. Érdekes viszont, hogy nem tudtam, pontosan, mi ez a Vörös Nász, a nevéből persze következtettem, de nem tudtam, kik lesznek ott, csak azt, hogy körülbelül hol lehet a könyvben. Amikor elértem oda, már kitaláltam, kiért kell aggódni, és igazam is lett. Talán ezért nem rázott meg, de az tény, hogy a sorozatban azért durvábbra vették a dolgot.

Sokkal jobban meglepett az, ami egy másik karakterrel történt úgy körülbelül 130 oldallal később. Engem erre senki nem készített fel, és hirtelenjében nem is tudtam, hogyan reagáljak. Erre nem számítottam Martintól, mert nem szokott ilyeneket csinálni. Meg persze a könyv végén is vannak izgalmak, ahogy azt már megszokhattuk.

Ami fontos ebben a sorozatban, arról még egy szót sem ejtettem, pedig a karaktereket nem lehet csak úgy félvállról venni, ők a lényeg. Kezdjük a kedvenceimmel.

Jon, tudom, sablonos vagyok, minden lány őt szereti, de úgy örültem, hogy ebben a részben több szerepet kapott, és már alig várom a Sárkányok táncát, ahol még több lesz belőle. Egészen megkomolyodott, felnőtt, de azért még mindig ott van benne a kisfiú, főleg akkor, amikor Ygritte-tel van. Szerettem a párosukat, Ygritte-et önmagában is, de aranyosak voltak együtt. Kíváncsi vagyok, a mostani események, hogyan hatnak rá, mennyiben fog megváltozni.

Tyrion, a másik szereplő, akit mindenki szeret. Nem csak azért, mert jó a humora, hanem okos, talán a legokosabb az egész könyvben, de ilyen egyértelműen azért mégsem merném kijelenteni. Mindenesetre ismeri a játékot, amit a nagyok játszanak, és remekül űzi is.

Jaime. Nem, nem csak pasikat szeretek, de most még ők vannak soron. Persze először a humora fogott meg, de aztán az is, ahogy változott a könyv során. Ahogy feldolgozta a vele történt eseményeket, és ahogy reagált a körülötte lévőkre, azt imádtam olvasni. Elég sokat változott a kötet elejétől a végéig, ebben nyilván szerepet játszik a vele történt dolog, de már előtte is látszott rajta, hogy nem egyszerűen csak egy kardforgató Lannister.

Sokan nem szeretik Catlynt, és valamilyen szinten értem is, én viszont azért tartom egy jó karakternek, mert okos és erős. Ő egy anya, aki azt hiszi, elvesztette a gyermekeit, csak Robb van ott neki, és ő is folyton hülyeségeket csinál. Ha ebből a szögből nézzük, abszolút érthetőek a reakciói, én pedig csak csodálni tudom az erejét.

Arya sem kislány már, sok szempontból felnőtt már, és biztosan felnőttebb már, mint a nővére. Persze ilyen körülmények között nem is maradhat gyerek, de őt pont ezért szeretem. Képes volt túlélni és nem összeomlani még egy ilyen helyzetben is. Amit Martin vele tett, az még kegyetlenebb, mint ami a Vörös Nászon történt.

Brant azért sorolom ide, mert bár nem tartozik a kedvenceim közé, mégis szeretem, annak ellenére, hogy gyerek még, és kifejezetten nem szoktam szeretni a gyerekeket. Sem életben, sem könyvben. Nyafog, ahogy a gyerekek, de tanul és akar, ez pedig pozitív. Várom már, mi lesz vele a következő kötetekben.

A nem szeretem karakterek közé tartozik Sansa. Meglepő, tudom. Senki nem szereti, mert egy hisztis kislány. Példát vehetne a húgáról.

Daenerys kifejezetten idegesít. *elhajol a felé repülő kövek elől* Látom én, miért szereti őt mindenki, de engem az őrületbe kerget a folyamatos vinnyogásával. Rengeteget fejlődött a Trónok harca óta, de a gondolataitól meg a problémáitól a falra tudnék mászni. Okos és erős, kifejezetten jó királynő lenne belőle, de ettől még nem fogom megszeretni.

Joffrey. Ezzel nem mondtam újdonságot, Joffrey egy idegesítő kis tini, nem csoda, hogy mindenki utálja.

Cerseiben szintén látom, hogy okos, és remekül játssza ő is a játékot, de amilyen akaratos és gonosz, nem fogom megszeretni. Ami érdekes, legtöbbször a gonosz karaktereket szeretem, ebben a könyvben nem így van. Furcsa.

Aztán ott van a többi karakter, akit úgy a középmezőnyre helyeznék azzal, hogy majd még eldől, mi lesz velük, vagy sehogy nem állok velük.

Összegezve, ezt a részt is imádtam, ez volt eddig a legjobb, és most visszasüppedek a világba, és folytatom a negyedik részt.

Kedvenc karakter: Havas Jon, Tyrion Lannister, Arya Stark

Ami legjobban tetszett: Ygritte/Jon részek

Ami nem tetszett: hogy Robb egy idióta

Értékelés: 5/5

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 1214 oldal

Molyos adatlap

Pár gondolat a City of Heavenly Fire borítójáról

Hajnalban végre megláthattuk a Végzet ereklyéi sorozat utolsó kötetének borítóját, és több helyen olvastam, hogy nem mindenkinek tetszik. Ezt a posztot most nem azért írom, hogy meggyőzzem őket, hogy márpedig igenis szép, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, nekem meg ahhoz, hogy a sajátomat kifejtsem. Márpedig most ezt fogom tenni.

Amikor felmerült a kérdés, vajon kik is lehetnek a CoHF borítján, egyből Claryt és Sebastiant tippeltem, már csak azért is, mert ha logikusan végiggondoltam, ez az egyetlen opció jöhetett számításba nálam. Lám, igazam lett. Személy szerint én szeretem Sebastiant, úgyhogy örülök neki.

Talán túl soknak tűnhet ez a rengeteg szín, de vegyük külön a dolgokat. Leginkább a kép felső része az, amit imádok. Elsőre, ami megfogott, az a kontraszt. Szeretem a nagyon kontrasztos dolgokat, úgyhogy ez a sötét-világos felállás első pillantásra lenyűgözött. Persze mivel borítóról van szó, meg kell néznünk a mögöttes tartalmat. Elsősorban ugye a jó-gonosz harca fog kiteljesedni ebben a kötetben, ezt is mutatja ez a fekete-fehér színezés. Másrészt Cassie azt nyilatkozta, hogy Clary mindig fekete szárnyakkal álmodik Sebastianról, és mivel a fiúban démonvér folyik, de mégis nephilim, ez valami utalás lehet a bukott angyalokra. Mellesleg, ha megnézitek, az Üvegváros borítóján is vannak szárnyai.

A másik, amin sokan kiakadtak, az Clary ruhája. Ugye, mint tudjuk, az Árnyvadászoknál a fehér a gyász színe. Ez az utolsó kötet, biztosan lesz harc a végén, és tudjuk, hogy lesznek áldozatok, így egyértelmű, miért is visel Clary fehéret. Ami nagyon tetszik még Claryvel kapcsolatban, az a haja. Imádom a haja színét. Mindkettejüknél kard van, illetve Clarynél azt hiszem, az inkább egy tőr, de ez is csak arra utal, hogy háború lesz. Cassandra maga tudatta velünk, hogy az egész Árnyvadász-világ új alapokra helyeződik a következő kötetben. Bevallom, ettől azért kicsit félek. Azt sem tartom kizártnak, hogy Clary és Sebastian összecsapnak, sőt, számítok is egy ilyen jelenetre.

A kép alján ott van a tűz, amelynek már címből adódóan jelen kell lennie, másrészt megint előjön a harc, ahol biztosan lesz tűz is. Valamint ha emlékszünk még a City of Lost Souls trailerére, Sebastian azt mondja benne: „and I’m going to burn down the world”. Illetve Jace is megkapta a mennyei tüzet, úgyhogy lesz itt forróság rendesen.

A háttér is elég beszédes. Cassie írta, hogy ebben a részben más világba is ellátogatunk, úgyhogy ezt is láthatjuk, vagy egy akciófilm-szerű rombolást csinálnak New Yorkban, amit nem tartok valószínűnek, de azért vicces belegondolni.

Szóval nekem tetszik a borító, sok mindent lehet belőle következtetni, és nagyon várom már a könyvet. Akinek meg nem tetszik, az ne feledkezzen el róla, hogy a borító minősége nem határozza meg a tartalmat, ettől még a könyv nem lesz rossz.

Cassie-től származó infókat innen tudok: Árnyvadászok rajongói oldal

Tolkien nap 2014

Azt hiszem, a Hobbit 2 kritikámból már kiderült, hogy oda vagyok Tolkienért (a Peter Jacksonhoz fűződő viszonyom meg inkább ne firtassuk), úgyhogy nem is volt kérdés, hogy elmegyek-e a Tolkien napra. A tavalyihoz hasonlóan a Magyar Tolkien Társaság idén is megrendezte a Tolkien napot J. R. R. Tolkien születésnapja alkalmából. Ezúttal az Urániában, ahol szerintem még többen voltak, mint tavaly a Corvinban, de úgy tűnt, több is a hely. Időnként úgy érzem, mintha az emberek osztódással szaporodnának.

Először is Lovranits Júlia – nekem már csak Amrita – meséjére ültünk be. Ez volt az egyik dolog, ami miatt el akartam menni. Ahogy már korábban is írtam, Amrita úgy tud mesélni, hogy visszamegyek gyerekbe, és csak élvezem. Még úgy is, hogy a mai előadás meséiből kettőt már tavaly is hallottam. Már ott megjelentek a gyerekek, de végül is, elsősorban ez a része még leginkább nekik szólt, úgyhogy nem voltak nagyon idegesítőek, és én sem vizualizáltam semmi agresszívat. Nyugodtan kibírtam azt a 30-35 percet, valószínűleg jó hatással volt rám a mese. Később sem a gyerekek jelentették a problémát számomra.

Az volt az érdekes ebben, hogy nem is nagyon találkoztam a kicsikkel. Jó, valószínűleg ez azért volt, mert beültem a nagyoknak szóló előadásokra, és egy széket foglaltam el négy órán keresztül. De alapvetően ez mégiscsak egy családi program, és jó volt, hogy nem visítoztak mindenfelé a kölkök, hanem volt egy külön terem mindenféle játékokkal kicsiknek, nagyoknak is, és akkor ők ott elvoltak. Ezen a helyen rendezkedett be a Magyar Madártani Egyesület is, akiktől még Amrita meséi előtt tanultunk sok okos dolgot a madarakról. Tényleg érdekeseket mondtak.

Szóval a mesereggel után felcaplattunk az első emeletre, és még elkaptuk a tündeszex Szerelem és vágy - a tündék magánélete című előadást, aminek az utolsó negyed órája nagyon érdekes volt, kár, hogy lemaradtunk az elejéről. A tömeg azon része, amelyik mozogni volt hajlandó, kifele igyekezett, mi meg befele, úgyhogy már ott elegem volt az emberekből, pedig akkor még nem is voltunk annyira sokan.

Déltől háromig ott ültünk a második sorban, és hallgattunk előadásokat a mesterséges nyelvekről, elsősorban persze a quenyáról és a sindarinról, meg a tengwar írásról; különbségekről a filmek és a könyvek között, persze kihagyva az egyértelműeket; Ilúvatar ajándékáról, a halálról. Azt hiszem, talán ez utóbbi tetszett legjobban, de azért a mesterséges nyelvek előadáson is kicsordult a nyálam (nem szó szerint). Füzessy Tamás mesélt a halálról Tolkien regényeiben, de tulajdonképpen bevezetett minket Középfölde mitológiájába, és akkora lelkesedéssel beszélt, olyan érdekes dolgokat mondott, hogy kedvem lett újraolvasni a Szilmarilokat. Pedig még emlékszem, milyen nehezen ment az elején, amikor elkezdtem, mert azért tényleg nem egy Hobbit, de még csak nem is Gyűrűk Ura. Mindenesetre biztosan újraolvasom majd egyszer.

Háromtól kezdődött a beszélgetés Szirmai Gergellyel. Azt hiszem, őt senkinek nem kell bemutatnom, ha meg igen, így jártatok, a google segít. Úgy voltam vele, hogy igen, szeretem, amit csinál, ha nem is mindig értek egyet vele, egy okos, értelmes ember, és még jó fej is, ahogy nekem lejött a részekből. Az a típus, akivel szívesen leülnék, és egy sör mellett tök jól elbeszélgetnénk mindenféléről, megvitatnánk az élet dolgait meg hasonlók. Na, nem mindenki gondolja így. Értem én, hogy vicces, meg jaj de jó, ahogy eljátszik mindenféle hülyeséget, de nem, nem ő a mindenség, és nem szent minden egyes levegővétele.

Sejtettem, hogy sokan leszünk, de szerintem még a csillárról is lógtak volna az emberek, ha engedik nekik. Nem vagyok túl emberbarát, most meg mindenhol emberek voltak. A beszélgetés érdekes volt, a vicces az volt, hogy szerintem Gergő élőben abszolút olyan, mint videón, csak most láthattuk deréktól lefelé is, és megbizonyosodhattunk róla, hogy ő egy élő személy. Igen, Gergőről ennyit, vicces volt, jó volt, de nem kell rá feleslegesen szót csépelni. Az emberek viszont… néha a hülyeség annyira fáj, legszívesebben pofáncsapnám az illetőt.

Gergő úgy tartja, hogy van a szerkesztőség. Én úgy tartom, hogy van a szerkesztőség és van a rajongótábor. A szerkesztőség értelmes emberekből áll össze, mert tudnak gondolkodni, önálló véleményt formálni. A rajongótábor meg azokból az emberekből, akik Gergő szavait mantrázzák, ahelyett, hogy gondolkodnának, mindenben egyetértenek vele, azt hiszik, egyedi a véleményük, legyen neked is, de ha te nem értesz egyet velük, akkor a Michael Bay által gyújtott tűzben fogsz elégni, mert eretnek vagy. Ráadásul némelyik ember olyan kérdést tett fel, hogy az arcom kapartam tőle. Vagy az övét kapartam volna inkább. Igen, kisszívem, tudjuk, hogy csak Gergő miatt vagy itt, tudjuk, hogy leszarod A Gyűrűk Urát és Tolkient, de ez nem jogosít fel arra, hogy idióta legyél. Egyébként, ha kicsit művelődtél volna, és mondjuk meghallgattad volna az előző előadást, akkor tudnád, hogy ott már elmondták a kérdésedre a választ.

Igen, keveset aludtam, és nem, nem szeretem az embereket, főleg nem az idiótákat, nem, nem kérek bocsánatot.

Ezután elegem volt az emberekből meg a melegből, meg mindenből, úgyhogy hazamentem, és mint utólag megtudtam, nem hagytam ki sokat azzal, hogy nem mentem el a szinkronszínészes találkozóra. Amúgy jó volt ám a nap, sok érdekes dolgot tudtam meg, és úgy alapvetően nagyon állatul néztek ki a beöltözött MTT-s tagok (de ez tök mellékes, mert ebből a bejegyzésből, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy szapultam az embereket).