Kiadó: Kozmosz
könyvek
Oldalszám: 214
oldal
Fordító: Szentmihályi
Szabó Péter
2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés
immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság
elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a
Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az
önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem
szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet,
jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az
nem akar mást, mind a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök
jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi
hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival
sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő
szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott
rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk
egy Szép új világ című könyvvel.
"Tizennyolc tökéletesen egyforma,
Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az
összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes,
Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és
szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra
rakott.
– Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta
magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete
akarna gonosz tréfát űzni vele.
– Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak."
Elismerem, hogy
Huxley regénye nagyon érdekes. Olyan világot fest le, ami egyszerre ijesztő és
szomorú, mert rádöbbent, hogy mi sem állunk ettől messze. A média a legtöbb
ember agyát megfertőzi, és mindenki olyan akar lenni, amilyennek a divat
diktálja, és isten ments, hogy bárki másmilyen legyen, mert akkor őt már
kinézik és megbélyegzik. Ezt meg senki sem akarja, kivéve azon értelmes
emberek, akik tesznek erre, és azt csinálják, amit jónak látnak. Nálunk
legalább nem távolítják el ezeket az embereket.
Tudom mennyire
nagy ez a könyv, és mindenki imádja, és annyira jó társadalomkritika, és hű meg
ha, én mégsem voltam elájulva tőle. Biztos én vagyok a műveletlen paraszt, de
konkrétan szenvedtem, amikor olvastam. Az értékeit elismerem, és értem, miért
szeretik annyian, én magam viszont nem tudtam élvezni.
A világ, amit
megalkotott annyira borzalmas, hogy szabadidőmben nem nagyon akaródzott elővenni a
regényt. Leginkább csak munkába menet meg jövet olvastam, meg néha az
ebédszünetemben. Aztán meg az is közrejátszott, hogy most kezdtem el dolgozni
(kis háttérinfó), és egyelőre még annyira kimerít a dolog, hogy nem nagyon van
energiám már bármit is csinálni, ha hazaérek.
Azért voltak jó
pillanatok is. Tetszett az elején, hogy Bernard olyan másmilyen volt, de aztán
persze a könyv harmadik felében már nagyon haragudtam rá. Az eleje még érdekes
volt, noha utáltam a világot, de a dél-amerikai résznél teljesen elvesztettem
az érdeklődést. Amikor visszaértek Londonba, akkor újra kezdett izgalmas lenni,
sőt a végén volt egy beszélgetés John és Mustapha Mond között, ami kifejezetten
érdekes volt és nagyon tetszett. Talán azt mondanám a könyv fénypontjának.
Ezzel együtt
viszont szerintem ez a könyv borzalmas. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert
a világa miatt nem tudtam élvezni. Van egy barátnőm, aki azért nem olvas
disztópiát, mert szerinte az élet így is elég szar, nem akar még arról olvasni,
hogy mindenhol máshol is szar, és most értettem meg őt. Nekem ez egyszerűen túl
sok volt.
És mégis, azért
olvasás közben elgondolkoztam, hogy nem lenne-e egyszerűbb minden, ha ebben a
világban élhetnénk…
Kedvenc
karakter: -
Ami legjobban
tetszett: a végén a beszélgetés
Ami nem
tetszett: a világ
Értékelés: 3/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése