Bibliotheca Fummie

Ann Aguirre: Helyőrség (Razorland 2.)

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 334 oldal

Fordító: Gálla Nóra

Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja.

Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az.

A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…

Mivel annyira egymás után olvastam a két részt, hogy kicsit egybefolyik, ezért nehéz lesz máshogy írnom erről a részről, mint az elsőről. Azért tudom, hol szakad meg a történet, és cselekmény meg hangulat szerint szét tudom szedni. Viszont figyelmeztetnék mindenkit, hogy el fogom mondani, mi az első rész végkifejlettje, úgyhogy ha még nem olvastátok, akkor ezt se olvassátok. De komolyan, tudom én, hogy nem akarjátok lelőni a poént, az internet olyan nagy hely, biztos találtok valamit, ami lefoglal titeket.

forrás: deviantart

Szóval, most, hogy az illetéktelenek leléptek, bele is kezdek. A második rész pár hónappal később kezdődik, mint ahol az elsőnek vége szakad. Hőseink immár a kolónia falain belül élik a mindennapjaikat, ki több, ki kevesebb szerencsével. Pikk iskolába kényszerül, és rendesen utálja is, mivel ő más körülmények között nevelkedett, más dolgokat tart fontosnak, ezért a gyerekek kinevetik és csúfolják, ő pedig nem találja a helyét. A Korcsok nem megszokottan kezdenek viselkedni, ezért tanév végén Pikk jelentkezik a falun kívüli őrszolgálatra.

Nos, ezt a falut falak veszik körül, amin a Korcsok csak akkor tudnának átjutni, ha gondolkodnának is, de eddig erre nem sok hajlandóságot mutattak, szóval itt az élet nagyjából békés. Pikknek ez pedig természetesen új. A faluban visszatértek a régi gyökerekhez, a férfiak végzik a dolgukat, a nők pedig a konyhában tevékenykednek meg gyerekeket szülnek. Érthető mód Pikk nem igazán tud beilleszkedni ebbe a közegbe, zavarja, hogy fodros ruhákat kell hordania, nem edzhet, és úgy általában, nem csinálhatja, amit szeret és amit tanult eddig. Nem csak iskolatársai, de a falu többi lakója is kiközösíti, mert nadrágot hord és vadászni akar, mivel ez a férfiak kiváltsága. Ez az elvakult hit például nem tetszett a faluban, az viszont igen, hogy voltak, akik hajlandóak voltak szemet hunyni az Úr akarata felett, mert a város védelme sokkal fontosabb.

forrás: deviantart

Pikket viszont még mindig nagyon szeretem, látszik rajta a változás, de azért még megmaradt önmaga, és még mindig nagyon tetszik, ahogy rácsodálkozik olyan dolgokra, amelyeket még nem tapasztalt. Ezzel szemben viszont Fakó annyira ellenszenves lett. Komolyan, ez a srác többet nyávog, mint a lányok többsége. A romantikus, de nem nyálas gesztusai tetszettek, de amikor épp féltékeny vagy hisztis volt, legszívesebben leütöttem volna. Jó, a könyv egy pontján még azt mondtam, hogy oké, meg lehet érteni, de aztán már túl sok volt belőle. Én elég sok mindent elviselek, ha van rá indok, de ezt már nem tudtam. Érdekes, hogy míg az első kötetben magasnak és erősnek képzeltem, ebben a kötetben nagyon kisfiús lett a fejemben.

És Kósza sem lett a kedvencem. Ha a szerelmi háromszög jól működik, semmi bajom vele, de számomra egyik fiú sem volt szerethető, és ez tönkretette az egészet. Főleg, hogy erre is épült ez a rész. Egy szintig még Kószának is igaza van, de ő már bőven túllépte azt a pontot. Inkább kiküldtem volna az erdőbe gombát szedni. Törött lábbal. Tegan volt a másik lány, aki még az előző kötetből jött velük, és őt is kedveltem. Noha ő inkább az a típus, akit bármelyik apa kívánhatna magának, főleg abban a faluban, de ennek ellenére egy aranyos, talpraesett lány.

Mivel a könyv egy jó részében csend és béke honol, a romantika előtérbe kerül. Ó, bár ne került volna. Ann Aguirre zseniális író, amikor a világfelépítés, a helyszínbemutatás, az akció van terítéken, de akkor nem, amikor a romantika. Egy-két jelenetre még azt mondtam, hogy jó, hát ez aranyos, de az érzelmek… Jézusom. Az még egy dolog, hogy a szerelmi háromszög nem működik, de hogy miért. Mindkét fiú egyszerűen elviselhetetlen lesz, amikor Pikkről van szó, mintha két kutyáról lenne szó, akik azon acsarkodnak, melyikük pisilje körbe a lányt. És ha még csak péniszösszeméregetős-harcokról lenne szó, de nem. Ezek Pikknek nyávognak, hogy ugyan miért nem őt választja. Ebben az esetben kösz, de inkább megyek feleségül egy Korcshoz. Ann, légy szíves a harmadik részben ne erőltesd a szerelmi szálakat.

Ami viszont működött az első részben, az nagyon jól működik itt is. A világfelépítés tanítanivaló, a Korcsok egyre jobbak, a cselekmény izgalmas, a stílus meg olyan, hogy le se akartam tenni a könyvet. Sőt, volt egy rész, ahol konkrétan elkezdtem félni. Meg el is gondolkodtatott bizonyos dolgokról.

Fordítócsere történt, de ez nem annyira érződött meg, talán csak annyiban, hogy most még több olyan hasonlatot használt a főhősnőnk, aminek elvileg a jelentésével sem lehet tisztában, de annyi baj legyen.

Az első rész nagyon magasra tette nálam a lécet, és ennek sajnos nem sikerült megugornia, de azért már kaparom a falat a harmadik részért. Nekem most kell!

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Pikk

Ami legjobban tetszett: a világfelépítés, a Korcsok

Ami nem tetszett: a romantikus részek
Értékelés: 4,5/5

Széria szemle: Tavaszi sorozatok

Vannak azok a sorozatok, amelyek csak tavasszal mennek, és általában egyhuzamban leadnak 10-13 részt, és utána egy év múlva jön a következő évad. Nézek ezek közül néhányat, és úgy gondoltam, pár mondatban leírnám, miért is olyan jók ezek.

Vikings

Nagyon szeretem az északi mitológiát, és ebben aztán van bőven. Mint a címe is mutatja, vikingekről szól, és valamikor a középkorban játszódik (elnézést, ha történelmi pontatlanságot követek el, de sose voltam jó töriből). Nagyon jól bemutatja a vikingek akkori életét, és mivel ők nagyon tisztelték az isteneiket, úgy vélték, rengeteg dolgot köszönhetnek nekik, ezért rendszeresen áldoztak, imádkoztak hozzájuk. Részletekbe menően mesélnek az északi mitológiából, és nagyon szeretem, hogy nem csak az ilyen közismert nevekkel dobálóznak, mint Odin, Thor vagy Loki, hanem tényleg mindenre kitérnek. Nem ismerem az összes történetet, de itt többször is elhangzik olyan, ami számomra új, és ez nagyon tetszik.

Meg persze nem egy békés, tárgyalni szerető népség, úgyhogy amellett, hogy azért megy az egymás hátbadöfése, inkább harcolnak. „Nem tetszik valami? Jó, küzdjünk meg.” Ez a hozzáállás pedig alapvetően sokkal jobban tetszik. Külön öröm, hogy a feminizmus már elért ide, és ha a nők kardot akarnak forgatni vagy nadrágot felvenni, akkor senki nem kiabál boszorkányt, hanem akkor a nő fogja a kardot és elmegy harcolni. Ezért szeretem különösen Lagerthát, másik két kedvencem meg Ragnar és Floki.

Akik szeretik az északi mitológiát meg a vikingeket, azoknak mindenképpen ajánlom, mert sok érdekes dolgot tanulhatnak.

Da Vinci’s Demons

Már csak azért is érdemes nézni ezt a sorozatot, mert David S. Goyer készíti, aki a Christopher Nolan által rendezett Batman-trilógiához írta a történetet. Nekem ennyi elég volt tavaly, hogy belekezdjek. Jó, megnéztem az előzetest, és alapvetően tetszett az egész koncepciója, meg ott van Tom Riley, aki fantasztikusan alakítja Leonardót, bár ezt akkor még nem tudtam.

Elsősorban Leonardo Da Vinci ifjúkoráról szól, amikor még mindenki őrültnek nézte. Da Vincihez sokan csak a Mona Lisát társítják, viszont meg kell említeni, hogy ő elsősorban tudós volt, méghozzá zseniális. Persze vannak itt még rajta kívül mások is, például a Medicik, Firenze vezetői, a pápa, szóval, aki egy kis történelemre vágyik, az megtalálhatja ezt a sorozatban. Nem vagyok túl jó történelemből (igen, ezt már említettem), de a sorozat egyértelműen elrugaszkodik a puszta tényektől, annyira, hogy az IMDb fantasynak sorolja be, és ezzel nem is vitatkoznék. Ez persze nem azt jelenti, hogy túlzásba estek volna Leo tudását illetően, mert kétlem, hogy erről lenne szó.

Alapvetően unni szoktam a politikával foglalkozó részeket vagy amikor nagyon lassan halad a cselekmény, itt viszont még ezt is élveztem, és tudtam követni is. Jó, ehhez el kellett jutnom a második évadig, de ott már abszolút lebilincselt. A képi megoldás, amikor Leo mérnökileg lát valamit, nem úgy, mint mi, az nagyon tetszik, még akkor is, ha ezek miatt a vizuális effektek miatt nagyon látszik, hogy a 15. századi Itáliát számítógéppel alkották meg. Imádom, hogy Leo ennyire különc és furcsa, szeretem a humorát meg amikor valamiben nagyon elmerül.

Amivel nem vagyok kibékülve, az az évadzáró részek „lezárása”. Mert hogy nincs lezárva sehogy, a cselekmény kellős közepén van vége, és szerintem így nem lehet egy évig kétségek között tartani a sorozat nézőit. Jó, legyen cliffhanger, de ne úgy, hogy „jaj, most leszúrtalak egy rohadt nagy karddal, egy év múlva megtudjuk, hogy meghaltál-e”.

Ezt leszámítva viszont imádom a sorozatot, nagyon ajánlom azoknak, akiket érdekelnek Da Vinci elképzelt és valóságtól elrugaszkodott 20-as évei, vagy csak szeretik a meg nem értett zseni főszereplőket. Aki pedig szereti a Nolan-féle Batman-trilógia történetét, annak legalább az első rész kötelező (bár szerintem a második évad közepe a legjobb eddig).

Hannibal

Sokan szidják a sorozatot, de mivel én nem olvastam a könyveket és nem láttam a filmeket, nekem kifejezetten tetszik. Vagyis inkább az első évad, az nagyon erősen kezdett, és ott bele is szerettem a sorozatba. Gyönyörűen van fényképezve, és akit érdekelnek az ilyen beteg dolgok, mint a hullák különböző felhasználási módjai, azok szerintem ugyanúgy élvezhetik, ahogy én. A történet is izgalmas, bár maga a cselekmény lassan halad, de általában ezt nem bánom, ha van, ami lefoglalja a figyelmemet. Nos, volt itt minden.

A második évad ebből a szempontból elég laposra sikeredett. Inkább az évad első fele, szabályosan untam a részeket, és a cselekményre kíváncsi voltam, de továbbra is megmaradt ez a lassú történetvezetés, valahogy nem tudta semmi eléggé lefoglalni a figyelmem, és így unatkoztam. Az évad második felében már haladtunk valamerre, és ott már voltak részek, amikor szabályosan kapkodtam a fejem, és csak néztem, hogy mivan. Rágtam a körmöm meg szurkoltam a szereplőknek. Az utolsó rész eléggé sokkoló volt, és annyira zseniálisra sikerült, hogy azt el sem tudom mondani.

Akit érdekel a téma meg bírja a durva csonkításokat és hasonlókat, azok tehetnek egy próbát vele, szerintem még úgy is, hogy látták a filmeket.

Lois Lowry: Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)

Sokatok számára ismerős lehet Lois Lowry Az emlékek őre című könyve. Magyarországon először 2001-ben jelent meg Tóth Tamás Boldizsár fordításában az Animus kiadónál. Az évek során számos fiatal és felnőtt szívébe lopta be magát a mű és idén szeptember 11-én a hazai mozikban is bemutatják a könyvből készült filmet. Ennek örömére a hazai forgalmazóval, a Big Bang Mediával közösen játékra invitálunk titeket és lehetőségetek nyílik megnyerni a 10 db páros jegy egyikét. A játék mellett minden állomáson különböző értékeléseket, érdekességeket, extrákat olvashatsz a könyvről és a filmről.

Kiadó: Animus

Oldalszám: 238

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Molyos adatlap

A tizenkét éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…

Emlékszem, hogy kisebb koromban (valahol 9 és 13 év között lehettem) elkezdtem falni az ilyen korosztálynak szóló könyveket, és ez is terítékre került. Furcsa, hogy nem emlékeztem magára a történetre, csak egy-egy képre vagy benyomásra. Viszont most újraolvasva rájöttem, hogy ez szerintem nem igazán gyerekeknek íródott. Vagy nem feltétlenül csak nekik.

Úgy álltam ehhez a könyvhöz, hogy ugyan a kamaszodó énemnek tetszett, de én már kinőttem belőle, szóval nem baj, ha gyermetegnek érzem, ameddig élvezem vagy jól szórakozom rajta. Meglepett, mert nem szimplán élveztem, hanem elgondolkodtatott, és ezt nem reméltem egy ifjúsági regénytől. Voltak dolgok, amiket csak most sikerült megértenem.

Nagyon érdekesnek találtam a világot akkor és most is, csak más-más szempontból. Akkor nem értettem, miért rossz, ha mindenki egyforma és nincsenek érzések. Nem értettem, mi a különbség egyes kifejezések között, amire ott nagyon ügyelnek, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet egy színek nélküli világ (ami talán a legérdekesebb volt számomra). Hát most már értem, és magam előtt látnom az egészet. Már fel tudom ismeri az egyes kifejezések közti különbségeket, tudom, miért rossz ez a világ, amiben élnek, és ez szomorúsággal tölt el. Érdekes belegondolni, mennyire sivár és szürke minden, szó szerint. Csak azt nem látom, így mi értelme az egésznek. Azt értem, hogy gazdasági és társadalmi szempontból ez miért előnyös, csak azt nem, hogyan lehet így élni. Az embereknek felmerül a gondolataikban, mégis mi lehet az élet értelme, kell, hogy legyen valami, amiért itt vagyunk, de a könyvben lévők csak léteznek, és nem gondolnak ilyenekre, mert kimosták az agyukat, és ez nagyon szomorú.

Bár mindezt nem tudtam megérteni tizenpár évesen, a könyv felépítését tekintve szerintem ez mégiscsak egy ifjúsági regény. Egyrészt elég rövid és a főszereplője egy tizenkét éves fiú. Ez alapjában véve nem feltétlenül jelentené azt, hogy kicsiknek szól, viszont a fogalmazáson érződik. Rövidek, nem bonyolultak a mondatok, nincsenek benne idegen szavak, és alapjában véve olyan érzésekről mesélnek, amit egy kisebb is megért. Megismerjük a szánkózás és a karácsony örömeit. Emellett viszont a háború is szóba kerül, ami már egy komolyabb téma.

A cselekmény nagyon tetszett, főleg azért, mert nem tudtam előre kitalálni, mi lesz majd a következő lépés (hát na, legalább tíz éve olvastam, én sem emlékezhetek mindenre), és fenntartotta az érdeklődésemet. Igazából annyira sok dolog nem történik benne, elég lassú az elején, részletesen megismerjük a város lakóit, hogyan élnek ők, és erre szükség is van, mert elég egyedi a helyzetük a való élethez képest. Ezt a lassúságot bőven pótolja a végén, mert szerintem az túl gyors volt, mintha csak az író végezni akart volna, hogy végre befejezze. Nem bántam volna, ha ezt a részét is kicsit jobban kifejti, elhúzza.

Viszont az pozitív, hogy mivel jóval a nagy disztópia-láz előtt jelent meg, nem volt az egésznek ilyen „megmentem a világot” jellege. Jonas egy kedves, tizenkét éves fiú, aki pont úgy viselkedik, ahogy egy tizenkét éves fiúnak kellene, mármint a világhoz képest. Ahogy rádöbbent, nem csak az létezik, amit lát, rájött, mi nem működik a saját világában, de nem kezdett el terveket szövögetni és lázadozni, csak megértette velünk, olvasókkal is, mi rossz és mi jó. Ebből is érezni lehetett, hogy fiatalabbakat célzott meg az írónő.

Ennek ellenére én bátran ajánlom jóval tizenéves kor felett is, mert vannak benne olyan elgondolkodtató dolgok, amit egy fiatal nem biztos, hogy megért.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Jonas

Ami legjobban tetszett: a színek leírása

Ami nem tetszett: túl gyors volt a vége

Értékelés: 4/5

Jelenetek a filmből

Elsőre talán semmi érdekes nincs a képen, de ha elég figyelmesen nézzük, akkor sok apró érdekességre bukkanhatunk. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: ez a kép fekete-fehér. Mint már említettem az értékelésemben, ebben a világban nincsenek színek, mert az az embereket gondolkodásra serkenti, és az sosem jó. Legyen minden csak egyforma, még a színek is. Ez tehát a film elejéről van. A bicikli elég egyedi tervezésű, a készítők próbáltak ráerősíteni a futurisztikus hatásra, és nagyon leegyszerűsített az egész. A sövények egyformák, a virágok rendezettek, minden olyan túl tökéletesnek tűnik, és ez zavaró.

Az Örökítő Jonasnak magyaráz valamit. Ilyen jelenetből elég sok van a könyvben, és a legtöbb nagyon jelentős. Mindegyik rávilágít valamire, amit alapvetően nem gondolnánk fontosnak, de a világ működése szempontjából az. Érdemes a hátteret is megfigyelni, az Örökítő szobája tele van érdekes dolgokkal, úgyhogy alig várom, hogy a filmben alaposabban is szemügyre vegyük majd. Könyvmolyként persze az a rengeteg könyv szúrt szemet először, de vannak azért még itt érdekes dolgok, amiknek szerintem lesz további funkciójuk.

Ez a kép azért különös, mert Az emlékek őre világban nem nagyon szoktak érintkezni az emberek egymással. Jonas kezében ott az alma, amivel a történetben elkezdődtek a furcsaságok. Kép alapján azt hiszem, itt valamiféle románc fog kialakulni, holott a könyvben ilyen szóba sem kerül.

A trailerek és a képek alapján eléggé egyértelmű számomra, hogy nagyon sok dolgot átírnak és megváltoztatnak az eredetihez képest, hogy a YA korosztály számára befogadható legyen. Mivel ez kisebbeknek szóló könyv kevés izgalommal és nulla romantikával, fel kell turbózni, hogy siker legyen. Alapvetően nem értek egyet ezzel a mentalitással, de ha elvonatkoztatunk a regénytől, akár még egy jó film is lehet. Nem szeretnék ítélkezni azelőtt, hogy láttam.

Nyereményjáték

A Big Bang Media felajánlásával lehetőségetek van a 10 db páros jegy egyikét megnyerni a premier előtti vetítésre. Ehhez mit kell tennetek? A Rafflecopterben lájkolni a Facebook profilokat és helyesen válaszolni a kérdésekre. Minél több kérdésre válaszolsz, annál nagyobb esélyed lesz a nyereményre. Ehhez persze segítségetekre lesznek a különböző állomások is.

A premier előtti vetítés szeptember 10-én a budapesti Lurdy moziban lesz 19 órakkor. (Nyerteseket szeptember 8-án, délelőtt értesítjük ki. Ha a nyertes 30 órán belül nem jelentkezik, új nyertest sorsolnunk. Kérlek figyeljetek oda, hogy a helyes email mail címetek legyen feltüntetve a Rafflecopterben!)

Kérdések (a Rafflecopterben is megtaláljátok őket):

1. Milyen színt lát meg először Jonas?

2. Ki játssza a filmben Jonas szerepét?

3. Mi a trailer alapján a szabad akarat következménye?

4. A filmben mi szabadítja meg az embereket érzelmeiktől?

5. Sorolj föl legalább három magyarul is megjelent művet az írónőtől.

6. A trailerben milyen emlékképeket lát Jonas? (Sorolj fel legalább kettőt.)

7. A könyvben mennyi idős Jonas?

8. Mi fogott meg a trailerben, esetleg mi tetszett a könyvben?

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

08.23. - Cbooks

08.26. - Deszy könyvajánlója

08.28. - Könyvgalaxis

08.30. - Bibliotheca Fummie

09.01. - Kelly, Lupi olvas

09.03. - Zakkant olvas

09.05. - Roni olvas

09.07. - Insane Life

Ann Aguirre: Menedék (Razorland 1.)

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 274 oldal

Fordító: Benes Attila

Molyos adatlap

Beleolvasó

A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Az a jó a zombikban – a vámpírokkal ellentétben –, hogy nincs igazából olyan kialakult kép róluk, ahogy mondjuk Drakuláról. Mert a vámpíroknak vért kell színi, és kegyetlennek meg félelmetesnek kell lenniük, de ha már csillognak, akkor azok már nem is igazi vámpírok. Ezzel szemben a zombikra csak annyi a kikötés, hogy nem túl értelmes emberevő lények, és ezen belül bármilyenek lehetnek, ők a zombik. A Menedék lényei, a Korcsok is elsőre zombinak tűnnek, de szerintem ez mégsem egy zombis történet. Nem csak azért, mert egyszer sem hívják így őket, egyszerűen szerintem nem zombik.

Mondták nekem, hogy ez nagyon jó, és mindenképpen olvassam el, mert nagyon jó, és zombis, és disztópia, és nagy jó, és olvassam el. Elolvastam. Igazuk volt, nagyon jó, annyira, hogy amint befejeztem már fogtam is a következő részt.

Nem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyire nem akartam kilépni az olvasott világból, és még akkor is benne voltam, amikor nem olvastam (az Outlander nem számít, mert az elég idegesítő volt), talán a Stromdancernél fordult elő még tavasszal. No nem azért, mert minden szép és jó, egyszerűen csak megkedveltem a karaktereket.

De ez nem jelenti azt, hogy a világ rossz lenne. Nem akarnék ott élni, de ahogy fel van építve, az zseniális. Először csak az enklávét ismerjük meg és a benne élőket. Mivel nem túl változatos az étrendjük, a napot sose látták, és elég szűkösen vannak ott a föld alatt, ha valaki húsz év felett van, az már öregnek számít. A munka nagyon jól fel van osztva, az öregek vezetik az enklávét, vannak vadászok, akik kimennek élelemért és közben leölnek pár korcsot, vannak az építők, akik a helyet teszik jobbá, és a nemzők, akik az új generációt biztosítják. Elég szigorú a rendszer, de logikusnak tűnik, legalábbis Pikk szemén keresztül nézve az.

Pikk épp megkapja a nevét és ezzel felnőtt lesz, beáll a vadászokoz. Párjául Fakót kapja, aki elég szótlan és sokan ki is nézik, mert ő az egyetlen, aki kintről jött. Hát mivel én annyi disztópiát olvastam már, azt hittem, kiismertem magam, és már előre el is könyveltem magamban, hogy is lesz ez az egész. Ki mit mikor fog csinálni, Pikk rájön, hogy ez a rendszer hazugság, lázadások lesznek, stb. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, és akkor döntöttem el, hogy imádom ezt az írónőt, amikor sikerült meglepnie a cselekménnyel. Mert hogy vannak benne csavarok, és ez nem egy sablon sztori.

Persze Pikk elkezd Fakóval dogozni, és ahogy beszél a fiúval, ő rádöbbenti, hogy mégsem minden olyan szép és jó, ahogy azt a lány gondolja, és csalódik a vezetőkben meg a rendszerben, de nem az lett, amire számítottam. Nem is igazán tudtam rájönni, hogy most mi is lesz a következő lépés, és ez annyira jó volt. Attól is féltem, hogy nagyon nyálasra van megírva, de nem volt, a romantika csak nagyon kevés helyen kapott szerepet, nem erre fókuszált a könyv, és el sem tudom mondani, ez mennyire pozitív.

Pikk az a fajta főszereplő, akit szeretek. Elég naiv, de okos és erős. Harcol, megvédi a szeretteit, de nem dugja homokba a fejét, ha olyat hall, amit nem akar. Egész életében arra készült, hogy vadásznő lesz, megvédi az enklávét, úgyhogy nem is csoda, hogy úgy tud bánni a tőrrel, ahogy nem sokan. Szerettem a fejében lenni, a gondolatait olvasni. Különösen akkor, amikor a felszínre kerülnek, és minden új neki. Érdekes volt az ő szemén keresztül látni a lepusztult világunkat, imádtam a leírásokat, a hasonlatokat. Ez nagyon tetszett.

Fakót is szerettem, még akkor is, ha elég szófukar volt. Jó, bevallom, az ő karaktere kicsit sablonos, de kedvelhető karakter. Valahogy felnéztem rá, de lehet ez csak azért volt, mert Pikk tisztelte. Ami fura volt benne, hogy mintha kicsit a semmiből jöttek volna az érzelmei. Alig beszélgettek Pikkel, ő meg főleg nem beszélt, és aztán hirtelen megcsókolja a lányt meg úgy viselkedik, mintha most mindentől meg akarná védeni.

A világfelépítésben nagyon szerettem, hogy nem annál a résznél tartottunk, amikor a gonosz, emberevő lények most tűntek volna fel, hanem több generáció ebben nőtt fel és halt meg, így éltek már hosszú ideje, hogy a világban elszaporodtak a Korcsok. Eltűntek a régi dolgok, a történelem a múlt homályába vész, senki sem tudja igazán, mi valós a mesékből, és mi nem. Bele tudtam magam képzelni ebbe a világba, mert nagyon hitelesen volt bemutatva.

Ami zavaró volt, hogy mivel Pikk az elbeszélő, ezért az ő tudására és szókincsére támaszkodtunk elvileg. Mégis néha olyan hasonlatokat használt, amit elvileg nem is érthetett volna, mert sosem látott még olyan dolgot. Nem tudom, hogy ez a fordító vagy az író sara, de néha kiestem a ritmusból tőle.

Ez viszont nem rontott az összképen, imádtam, és mindenkinek ajánlom, aki szereti a disztópiát, mert ez egy remekül felépített könyv.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Pikk

Ami legjobban tetszett: a világfelépítés és amikor a felszínre kerülnek

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Széria szemle: Firefly

Kapja be a Fox. Ez volt az első, ami eszembe jutott a pilot rész után. Merthogy elkezdtem nézni, és amikor megnéztem az első (dupla) részt, akkor már tudtam, hogy függő leszek, és nekem ez a tizenöt rész kevés lesz. De még milyen kevés, két nap alatt át is rágtam magam rajta (nem számítva a filmet), és most még többet akarok, de nincs. Hogy lehet így élni?

A másik, ami eszembe jutott, hogy Sheldon Coopernek (The Big Bang Theory) igaza volt, noha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha ki fogom jelenteni. Na jó, korábban is volt már igaza, de azért én meg Sheldon nem vagyunk ugyanazon a véleményen legtöbbször, pedig imádom őt.

Nagyon sokáig ódzkodtam ettől a sorozattól, mert sci-fi. Könyvben szeretem (bár mire kezembe mertem venni egy sci-fi könyvet, az is jó hosszú idő volt), de a sorozat műfajában csak a Star Trek volt, amit fel tudtam mutatni, mint közelebbi ismeretség. Ezt most szépítettem, mert abból is csak annyit tudtam, hogy unalmas, mert kis koromban egy tévé volt, és mivel nővérem volt a rangidős, ő választott műsort, a három csatorna közül pedig a TV2-t kellett nézni, ahol minden szombat és vasárnap délelőtt a Star Trek ment. Nem voltam túl értelmes, hogy felfogjam, miről van szó a műsorban, úgyhogy csak azt láttam, hogy fura fejű emberek beszélgetnek egymással, és érthető módon ezt nem találtam túl izgalmasnak. Jó, meg ott volt a Sliders is, azt imádtam, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az is sci-fi.

Szóval botor módon ódzkodtam ettől a sorozattól, és amikor többen is mondták, hogy nagyon jó meg űrwestern, akkor sem lettem meggyőzve, mert valahogy a westernnel sem állok túl jó kapcsolatban. Aztán Röfipingvin hasonlította a Calderont ehhez a sorozathoz, Night meg már akkor is nyúzott, hogy nézzem meg, mert imádja, és ott véglegessé vált, hogy én ezt még idén megnézem. A végső lökés azt hiszem, Röfipingvin megjegyzése volt, holott nem feltétlenül értek egyet vele. A Calderon sok szempontból más, de ezeket most nem részletezném, mert nem erről akarok írni.

Hanem arról, hogy miért ilyen zseniális ez a sorozat meg Joss Whedon. Merthogy az, és nem azt mondom, hogy egy tökéletes sorozattal van dolgunk (mert semmi sem tökéletes), de a hibáit el lehet nézni, mert annyira jó. Kezdve az intrótól az utolsó képkockáig. Komolyan, nézzétek meg ezt az intrót, már két napja folyton csak ez a dal jár a fejemben.

Nem igazán tudtam, mire számítsak, de örültem, hogy ebben a történetben csak emberek vannak. Nincsenek fura fejű emberek meg mindenféle űrlények, ráadásul a politika sem volt agyonnyomatva, csak emberek tették a dolgukat, viszont a helyszín nem a Föld volt, hanem a végtelen világűr. Mondhatnátok, hogy akkor meg mi értelme volt az egésznek, ennyi erővel lehetett volna egy sima western a Földön. Hát pont ez volt benne a lényeg, hogy az emberek ugyanazt csinálták, mintha a Földön lettek volna, csak itt a különleges helyszínek és eszközök adták meg az egész varázsát. Joss Whedon úgy alakíthatta a bolygókat, ahogy kedve szottyant, és sokkal izgalmasabb volt az egész, hogy nem csak a hagyományos pisztolyok álltak rendelkezésre. Nem vagyok egy technikai zseni, de imádtam minden ilyen kis dolgot, ami elrugaszkodott a valóságtól.

Na meg azt, hogy gyakorlatilag a rosszfiúk voltak a főszereplők. Jó, nem feltétlenül, mert mégsem igazán rosszak ők, csak nem épp legális úton szerzik meg a mindennapi betevőre a pénzt. De nem tudjuk rájuk azt mondani, hogy ejnye, hát ilyet nem szabad, mert az erkölcsükkel semmi baj nincs, és hát azért szeretjük őket. Na jó, talán Jayne-t nem annyira.

Mal Reynolds a Serenity kapitánya, bár nagyon nehéz egy valakit kiemelni, azt hiszem, mégis ő a kedvencem. A háború keserűvé tette, de a humorát nem vette el, és ez az egyik, amit szeretek benne. Nekem is a cinizmus a kedvenc fegyverem. Úgy tűnik, mintha egy érzéketlen, kemény tuskó lenne, de azért helyén van a szíve, csak nem akarja, hogy erről mások is tudjanak.

Inara elsőre kevésbé fontos szereplőnek tűnik, mivel ő csak bérli az egyik siklót, de elég ha megvárjuk, míg elkezd beszélgetni Mallel, és egyből tudjuk, hogy itt bizony nem csak üzlettársi kapcsolat van. Nagyon jól működik a két szereplő közt a kémia, és azok a párbeszédek… fetrengtem a röhögéstől, több kedvenc sorom is tőlük származik.

Wash és Zoe a Serenity házaspárja. Cseppet sem hasonlítanak, de talán pont ezért olyan jó a kapcsolatuk. Nem szoktam szereti az ilyen nyálas dolgokat, csak ha direktbe nyálas az egész sztori. Na hát, ők nem voltak azok, nagyon aranyosak voltak, főként Wash, akinek nem volt háborús múltja, viszont a felesége helyett is volt elég humora. Zoe annak idején Mal mellett szolgált a háborúban, úgyhogy elég gyakorlatias, de azért a női oldalát is megmutatja.

Kaylee szintén nagy kedvencem, mert ő az a tipikus kockalány, aki mindig mosolyog, és hihetetlen mód ért a gépekhez, viszont az emberi kapcsolatokban nincs sok szerencséje. Aztán itt van még Jayne, aki a kevésbé elmés, de legalább olyan jó poénokat szolgáltatja, viszont nem bántam volna, ha párszor kidobják a hajóról, és meg is érdemelte volna. Book lelkipásztornak sincs hiánya humorból, de őt a bölcs meglátásaiért kedveltem. A végére hagytam Simont és Rivert. River egy nagyon érdekes karakter, és szerintem őt sokkal jobban megismerjük a Serenity című filmben, amiről még írni fogok lentebb. Örültem volna, ha több is kiderül róla, és arról, mit tettek vele, de hát ennyibe csak ez fért bele. Simonban becsülöm, hogy mindent feladott és megtett a húgáért, viszont rajta kívül semmi másra nem figyel oda.

A sorozat fontos helyszíne a Serenity, és miután a Calderon második részében egy kardba szerettem bele, már egyáltalán nem volt fura, hogy itt pedig a hajóba. Tériszonyom van és gyűlölök repülni, valószínűleg a Serenityn is félnék, de ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék beköltözni az egyik szobába. Lenyűgöző, ahogy mindezt felépítették.

Nem tudom, Sheldon mit szeretett annyira ebben a sorozatban, de biztos nem azt, amit én, az emberi kapcsolatokat. Nekem ez volt a legjobb az egészben, hogy a karakterek hogyan kerülnek egymással interakcióba. Na meg persze az akció része sem volt utolsó, mégis a reakciókat szerettem látni. Lányból vagyok, úgyhogy természetesen voltak párok, akiknek szurkoltam. Emellett pedig imádtam a humorát. Régen röhögtem ennyit két nap alatt, és azért érezhető volt, hogy a sorozat néha nem veszi komolyan magát. Persze, az adott téma, vagy a részben felmerülő bonyodalom nagyon is komoly volt, de sokszor olyan könnyen mentették ki magukat a helyzetből, hogy azért lehetett tudni, hogyan is lesz vége mindennek. Nem hibának rovom ezt fel, csak amolyan megjegyzés volt, és ezt fogom leginkább szembeállítani a filmmel.

Sajnálom, hogy elkaszálták a sorozatot, mert ha a Fox nem összevissza adja a részeket, szerintem túlélhette volna, és biztos vagyok benne, hogy nagy sikereket ért volna el még sok éven keresztül, de sajnos ennek csak ennyi jutott.

Lezárásul pedig kapott egy filmet, a Serenity-t, és jelenleg nem is tudom, hogy állok ezzel.

Amit nagyon szerettem a sorozatban, az a könnyedebb hangulat, hogy tudtam, mindenki biztonságban van, még akkor is, ha épp négy liter vért elvesztett. Na, hát ez a filmben nem volt meg, és ezért némileg haragszom. Sokkal komolyabban veszi magát ebből a szempontból, és nem feltétlenül tett neki jót. Úgy gondoltam, Jossnak itt most egyszerre két órája volt megmutatni, mit is tud, és kicsit görcsösen jót akart csinálni. Persze van benne humor jócskán, de attól még ez már nem ugyanaz.

Történet szempontjából viszont jónak találtam. River van a középpontban, ami nem is baj, hiszen leginkább az ő történetére voltam kíváncsi, és jó ötletnek tartom, hogy köré építették a cselekményt. A legtöbb karakter lezárásával meg is tudok békélni, legjobban talán a Mal-Inara szál tetszett, mert nem úgy oldotta meg a dolgokat, ahogy gondoltam, és gyakorlatilag nem kaptunk semmit, de mégis, és ez így volt jó. Viszont voltak benne olyan dolgok, amikkel nem értek egyet, és ha nem veszi ilyen komolyra magát, akkor ezek nem is következtek volna be, és ezért haragszom.

Az akciófilmek szerelmesei sem panaszkodhatnak, bár azért a sorozatban is volt bőven, itt aztán kész harc-orgia van. Sok verekedés, fegyveres összeütközés, űrharc; míg a sorozatban azért észre lehetett venni, ha valami digitálisan volt megoldva, itt látszott, hogy erre jóval több pénzük volt.

Összességében nem mondanám, hogy rossz volt a film, mert örülök, hogy kapott az egész egy jó befejezést, még ha nem is minden részével értek egyet, csak számomra hiányzott az a varázs, amit annyira szerettem a sorozatban.

Ha idáig elértél, akkor gratulálok, túlélted a maratoni hosszúságú értékelésem, kapsz egy virtuális vállonveregetést. Amennyiben végigolvastad, akkor vagy már láttad a sorozatot, vagy el tudod dönteni, hogy akarod-e látni. Ha a válaszod nem, akkor tévedsz, akarod látni. Komolyan, nézd meg, mert zseniális. És ha ez sem győzött volna meg, elmondom, hogy szerepel benne Mark Sheppard (Crowley a Supernaturalból), és itt is imádni lehet. Szóval menj és nézd meg!

Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Kiadó: Európa

Oldalszám: 252 oldal

Molyos adatlap

„– Mit eszel, mi ez a szörnyűség?

– Saláta.

– Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt!

Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért.”

Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája.

2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra – a film azóta sem valósult meg –, majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz.

És közben még föl is fedeztek bennünket.

Nem is tudtam, hogy én ezt a könyvet el akarom olvasni, amíg hozzám nem került. Illetve láttam a címét és elolvastam a fülszöveget, és tudtam, hogy egyszer majd elolvasom, mert érdekelt, de mindig ott volt a lista legalján, amire szerintem sosem fog sor kerülni, mert képtelenség, hogy ebben az életben a várólistámra végére érjek. Aztán Könyvfesztiválon nyomták a kezembe, hogy legyek olyan kedves, és dedikáltassam az írónővel Papirzsepi részére, én meg kaptam az alkalmon, és megkérdeztem a könyv tulajdonosát, hogy maradhat-e még nálam egy kicsit, ha már úgyis hozzám került. Ő beleegyezett, nálam meg pihent a könyv jó sokáig. Aztán már kezdtem rosszul érezni magam, hogy ennyi ideig nálam van, noha Papirzsepi állította, hogy neki cseppet sem hiányzik, de végre most már nekiestem és elolvastam. Habár ez egy kicsit furcsa regény, nem bántam meg, és ezúton is köszönöm Zsepinek, hogy elolvashattam a példányát.

A történet főszereplője Jerne, egy fiatal lány, aki állatmeséket ír, és a nagymamája egy vámpír. Mielőtt még a klasszikus vagy a romantikus vámpírtörténetek jutnának eszünkbe, leszögezném, hogy ez nem az. De még csak paródia sem, ez valahogy más.

Jerne és nagymamája a történet elején költöznek Budapestre. Mivel a nagyi elég öreg, volt ideje jó sok pénzt összegyűjteni, de az ő mániája az, hogy meg kell ismerni az életet úgy igazán, ehhez pedig hozzátartozik a kemény munkával megszerzett pénz. Meg persze azt se akarja, hogy bárkinek feltűnjön, ők a semmittevéstől élnek ilyen jól, úgyhogy Jerne munkát keres. Egy kis kiadónál helyezkedik el korrektorként, és mellette írja az állatos meséit, amelyeket szeretne megjelentetni.

Szerettem Jernét az okos gondolatai miatt, és még annak ellenére is, hogy nekem kicsit furcsa volt. Igen, még nekem is, pedig általában pozitívan állok hozzá a furcsa dolgokhoz. Jó meglátásai voltak, és szinte csodáltam azért, ahogy a nagymamáját kezelni tudta. Én biztosan leütöttem volna az öt mondat után, mert szerintem rémesen idegesítő volt. Azzal a gondolattal még egyet tudtam érteni, hogy a pénzért keményen meg kell dolgozni, mert tanulja meg, hogy ez nem csak úgy az égből hullik, meg nyilván a munka egy csomó minden másra is jó azon túl, hogy pénzt kap érte az ember, de nem értettem, miért kell gyötörni szerencsétlen lányt. Először is, piszkálja, hogy igyon már vért, és haljon meg, legyen vámpír végre, mert így szégyent hoz a családra, másrészt olyan dolgai vannak, hogy inkább elköltöztem volna egy patkánylyukba, minthogy vele éljek. És ezzel még el is voltam a könyv első felében, mert érdekes volt, vicces, elgondolkodtató.

De a könyv két részre van osztva, és ahol félbe van vágva a történet, ott érezhetően megváltozik. A második részében valahogy átkapcsolt lejtmenetbe, a szolidan irritáló nagymama egy hárpiává változott és elviselhetetlenség határáig küzdötte magát a ranglétrán. Aztán valahogy úgy éreztem, mintha az írónő inkább csak gyorsan be akarta volna fejezni az egészet, összecsapott volt a vége, és néha már azt sem értettem, hogy ide most hogy kerültünk vagy miért. Nem mindig tudtam követni Jerne tetteit, néhol szerintem nem volt logikus a következő lépése. Viszont a lezárás az jó volt.

Alapvetően jó ez a könyv, mert érdekes, elgondolkodtató és humoros. Nem az a fajta humor van benne, amikor felröhögök rajta, hanem úgy stílusában az, amit jó olvasni. Viszont az nagyon jó, és végig uralja a történetet. Örültem, hogy elolvastam, de azért kicsit csalódtam benne.

Kedvenc karakter: Jerne

Ami legjobban tetszett: Jerne humora

Ami nem tetszett: a nagymama

Értékelés: 3,5/5

Filmes sarok: Stuck in Love

Hangulatzene olvasáshoz, ami egy lényeges momentumnál hangzik el a filmben, és amellett, hogy ez a kedvencem a zenék között, talán ez adja át legjobban a hangulatot.

Miért jó film a Stuck in Love (aminek nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét)?

Hát nem azért, mert egy újabb romantikus dráma-komédia, amiből biztos nincs elég a piacon. Jól kezdtem, és mielőtt még azt hinnétek, hogy le fogom húzni a filmet, elmondom, hogy nem. A sablonok ellenére jó film, mert ami nem sablon benne, az viszont remekül működik.

Bill Borgens (Greg Kinnear) elvált ember, két majdnem felnőtt gyerekkel, és szánalmasan azt gondolja, hogy a volt felesége, Erica (Jennifer Connelly) egyszer majd visszamegy hozzá. Foglalkozását tekintve író, noha régen sikeres volt, mára már ebben sem remekel. Lánya, Sam (Lily Collins) egyetemre jár, és nem hisz a szerelemben; fia, Rusty (Nat Wolff) pedig a betépős középiskolások csapatát erősíti.

Kétszer néztem meg a filmet, egyszer azért, mert érdekelt a sztori meg Lily Collins, másodjára pedig azért, mert abszolút nem emlékeztem Nat Wolff játékára, és Josh Boone miatt, aki a Csillagainkban a hiba előtt ezt az egy filmet rendezte. Nem mintha értenék hozzá, mert én csak egy mezei néző vagyok, de mindkét filmben megvan az a keserédes hangulat, amit imádok, még akkor is, ha mindkettőben kicsit máshogy.

Ahelyett, hogy most itt felsorolnék minden klisés elemet, amit csak használtak (és higgyétek el, van belőle jó sok, mégiscsak egy romkomról beszélünk), elmondom, miért működik olyan jól ez a film. Akit én imádok benne, az Sam. Sam nem az a fajta lány, aki ül a kis tornyában, és várja a herceget fehér lovon. Sam szülei válása miatt régen kiábrándult a szerelemnek nevezett dologból, egyszerűen csak nem hisz benne. Ki is fejti az elméletét erről, én pedig annyira egyet tudok vele érteni, mert pont így érzek én is. (Leszámítva, hogy hozzám nem jön oda egy pasi sem, hogy bebizonyítsa, nincs igazam, de nem is kell, mert tudom, hogy igazam van.) Persze itt is előkerül a sablon, hogy azt mondja neki egy srác, hogy „márpedig ez nem így van”, és innentől kezdve nagyjából ki is tudjuk találni, mi lesz. Nagyjából, csavar is van benne. Egy aprócska.

Nat Wolffon látszik, hogy egyszer nagyon jó színész lesz, ha olyan szerepeket kap, és olyan emberekkel hozza össze a sors. Haladjon csak ezen az úton, és minden rendben lesz. Szerettem Rustyt, pedig aztán az ő karakterében sincs sok egyedi. Egész jól ír, füvezik, félénk a lánnyal szemben, akibe egyértelműen bele van esve, de pont ezek miatt lesz szerethető. Imádom, amikor elmeséli, hogy sírt az Azon, mikor olvasta. Nagyrészt ő szolgáltatja a humort, gondolom, ez inkább a színész miatt van, mert a Csillagainkban a hibában is ő a humorforrás. A többiek azt mondják, elég vicces srác.

Bill karaktere az a tipikus szánni való alak, akit szívesen beraknál a szótárba a szánalmas címszó alá illusztrációnak. Viszont az jó volt benne, hogy csak a naplóírásra kötelezte a gyerekeit, mégis valahogy úgy tudta őket terelgetni, hogy mindketten tehetséges művészek legyenek. Ami kicsit furán hangzik, író szülők gyermekei nem biztos, hogy szeretnék továbbvinni a családi vállalkozást, de itt ez jól működött. Ericát utáltam a filmben végig. Sajnálatra méltó, de lehet, hogy mivel Sammel tudtam legjobban azonosulni, ezért nem tudtam megszeretni az anyját. Egyszerűen csak képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki úgy viselkedjen, mint ő. Volt ugyan egy jelenete a lányával, amikor anyaként cselekedett, de nem tudtam megérteni őt.

Amiért még szerettem ezt a filmet – Samen kívül –, az az, ahogyan az írásról beszélnek a karakterek. Magam is szoktam írogatni (az asztalfióknak), és ezt a részét nagyon jól meg tudta ragadni. A Stephen King cameoért meg külön pluszpont jár.

Nem azt mondom, hogy ez egy teljesen egyedi romantikus dráma, azt mondom, hogy a sablonossága ellenére megéri megnézni.

Brigid Kemmerer: Vihar (Elementálok 1.)

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Brigid Kemmerer Storm - Vihar című regénye, az Elementál sorozat első része. Ennek örömére a Blogturné Klub hét bloggere egy vendég bloggerrel kiegészülve bemutatja Becca és a négy testvér titkokkal és veszélyekkel teli kalandját!
2014. augusztus 15-től minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: ???

Fordító: Vallató Péter

Molyos adatlap

Becca Chandler egyszer csak abban a helyzetben találja magát, hogy bármelyik fiút megszerezheti – bármelyiket, amelyiket nem akarja. Köszönhetően volt barátja hazug pletykáinak. Egy este kimenti Chris Merricket az iskola parkolójában zajló verekedésből. Chris más. Egészen más: uralja a vizet – a testvérei pedig a tüzet, a levegőt és a földet. Erősek. Veszélyesek. Halál fiai. És most, hogy ismeri az igazságot, Becca is. Nehéz titkot tartani, ha az életed van veszélyben. Amikor megjelenik az iskolában Hunter, a titokzatos új fiú, és kiderül, hogy kivételes tehetsége van a rossz helyen a rossz időben lenni, Becca eleinte azt hiszi, bízhat benne. Ám Hunter hamarosan összecsap Chrisszel, és Becca már nem is tudja, ki rejtegeti a legveszélyesebb titkot.

Az a jó abban, hogy ha az ember nem jegyzi meg, mi van a fülszövegben, hogy érhetik meglepetések. Én például sokáig olyan dolgokon gondolkoztam, amiket bárki tudhat, ha nem olyan hülye, hogy azt se tudja, miről szól a könyv. Rájöttem, hogy utólag mindig jobb fülszöveget olvasni, ráadásul sokkal érthetőbb is. Ilyenkor azért tudja már az ember, hogy mennyi részben igaz, és mennyi benne a hatásvadász rész, aminek semmi köze a történethez. Mondjuk ez nem segít az ártatlan, mit sem sejtő olvasón, aki csak a következő áldozatára les.

Fogalmam sincs, mi történt, de nem gondoltam volna, hogy ezt a könyvet ilyen nehéz letenni. Mármint amellett, hogy tudtam, hogy az egész egy nagy sablon, és persze tele volt klisés elemekkel, végig izgultam és élveztem a könyvet.

A leírás E/3-ban van, amiért már az elején köszönetet mondtam az írónőnek, meg mindenki másnak is, aki épp eszembe jutott. Két oldal után aztán megértettem, hogy miért van ez így, és nagyon jó ötletnek tartottam. Abból a szempontból nem klisés, hogy szerencsétlen lány nem tud semmit, és ezt így is tartják jól, mert nem nagyon vesződnek azzal a fiúk, hogy eltitkolják az erejüket. Becca (atyám, de béna neve van szegény lánynak) is hamar rájön a dolgokra, de igazából a harmadik találkozásnál fel lesz világosítva, hogy mi történik éppen és miért. Noha ez még nem jelenti azt, hogy ő most akkor annyira jól otthon mozogna a témában, mert vannak itt eltitkolt meg szépítgetett dolgok, mert hát ez is klisé. Mindenesetre úgy érzetem, az író viszonylag jól bánik az E/3-mal, több teret adott nekünk, és jobban megismertük a dolgokat. Mivel két főszereplőnk van, Chris és Becca, ezért még mindig eléggé be vagyunk határolva, de legalább nem volt zavaró a szemszögváltás. Viszont ha már nem első személyben vagyunk, azért lehetett volna kicsit több leírás, bemutatás meg ilyesmi. Igazából néha úgy éreztem, hogy az egész csak arra szolgált, hogy ne tűnjön fel, hogy nem tudná megírni ezt úgy, hogy érezhetően más legyen a hangvétele Chris szemszögös részeknek, mint a Beccásnak. Ettől függetlenül viszont tetszett, hogy harmadik személyben van.

Becca az egyik főszereplő, ahogy azt már említettem, és sokáig csak úgy meg voltam vele békélve, aztán elhangzott a következő mondat a szájából: „Érezd az erőt, Luke!”, és tudtam, hogy mi örök barátságot kötöttünk. Jó, azért volt pár olyan dolga, amiért megcsapkodtam volna (főleg amikor már az ötödik oldalon belül hatodszorra igazított egy tincsét a füle mögé, akkor már úgy éreztem, legszívesebben leborotválnám a fejét), de messze nem idegesített annyira, mint a legtöbb főszereplő lány egy ilyen könyvben. Meg bírtam, hogy vissza tud ütni, de még hogy. Ha találkoznék vele egy sötét sikátorban, lehet, hogy meg is ijednék tőle. Ó, és hogy az elején ő mentette meg a fiút, és nem fordítva volt, külön pirospont.

Christ bírtam a maga kisfiúsan aranyos módján. De időnként neki is járt volna egy észhez térítő pofon. Kedves, aranyos srác, és mindig megmenti a bajbajutott hölgyet. Ez pozitív, még akkor is, ha sablon. De alighogy megismertük őt, bejött Hunter (akinek sokáig nem is tudjuk a nevét), és természetesen kialakult egy szerelmi háromszög, én meg igyekeztem nem feldarabolni semmi olyat, ami nem igényli ezt. A klisék legnagyobbika, és olyan tesztoszteronharcok voltak, hogy már a fejemet fogtam. A vicc az, hogy nem tudtam volna a srácok között dönteni, még most sem igazán tudok. Pedig egyik fiú sem volt túl hihető, amikor a nyálas rész került előtérbe. Hunter először a kinézetével fogott meg, aztán mg nem is tudom. Olyan másmilyen volt ahhoz képest, amit vártam. De szerettem a humorát meg, hogy ilyen kreatív. És valószínűleg ilyen pasi nem is létezik, de azért bírtam, ahogy Beccával viselkedett.

A Merrick fivérek többi tagját is szerettem, de a kedvencem közülük Gabriel volt. Persze, hogy a rossz fiú, ez egy sablonos könyv, én is sablonos vagyok. De nem az fogott meg benne, hogy álladóan verekszik, hanem hogy konkrétan hangosan röhögtem a poénjain. A humor az, amivel engem meg lehet fogni, és Gabrielnek sikerült is.

Nos, a történet klisés, azt hiszem, ezt párszor már említettem, és ugyan van benne egy-két csavar, de aki legalább két hasonló témájú könyvet olvasott, az nem fog meglepődni. Ennek ellenére mégis izgultam, mert érdekes volt és lekötött. Mindig is szerettem az ilyen természetfeletti képességes dolgokat, és ez sem kivétel alóla.

Tehát annak ellenére, hogy ez a könyv nem sok egyediséggel tud büszkélkedni, nagyon jó, úgyhogy amennyiben végigrágtátok magatokat ezen a bejegyzésen, pontosan tudjátok, el akarjátok-e olvasni avagy sem.

Tetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Gabriel

Ami legjobban tetszett: a képességek

Ami nem tetszett: a nyálas részek

Értékelés: 4/5

Elemek

Öt elem van a világon: Tűz, Víz, Föld, Levegő és a Lélek. A Merrick testvérek pedig mindegyike egy-egy elemet tud irányítani. Chris így magyarázta el Beccának a dolgot (lerövidítve csak a lényeg):

„Letérdelt, és egy kört rajzolt a homokba.

– Képzeld el, hogy mindenki a világon ebben a körben él – kezdte.

Amikor a lány bólintott, ötágú csillagot rajzolt a körbe.

– Képzeld el, hogy ez az öt pont az öt elem. Tűz, Víz, Levegő, Föld… Az ötödik elem a Lélek. Az ötödik egy olyan… mindenes. Mindennel összefüggésben áll… vagy legalábbis ezt mondják. Ha a földön mindenki ebbe a körben található, láthatod, hogy némelyek közel esnek a csillag csúcsaihoz, mások nagyon messze. Ha valaki a Levegő és a Víz közé esik, talán felnőtt korára érteni fog egy kicsit a vitorlás hajókhoz. Aki pedig a Tűz és a Föld közé, az… A pokolba is, nem tudom, vulkánokat fog tanulmányozni, vagy ilyesmi. Mindenki olyan, mint mi, Becca. Emberek vagyunk. Mindannyian a körön belül vagyunk. A bátyáim és én csak éppen… egy-egy csúcsra esünk.”

Nyereményjáték

A történetben fontos szerep jut a különféle ásványoknak, ezért mostani játékunk során egy kis ásványvadászatra invitálunk Benneteket. Nincs más dolgotok, mint az egyes állomásokon található rövid leírás, valamint a hozzátartozó kép segítségével kitalálni, melyik kőre gondoltunk. Így esélyetek nyílik megnyerni a három nyereménykönyv egyikét!

Figyelem! Csak azon játékosok megfejtéseit tudjuk elfogadni, akik az összes kötelező feladatot megcsinálták!

Feladat:

1) Lájkoljátok a Vörös Pöttyös? Szeretem. és a Blogturné Klub facebook oldalát. (Kötelező!)

2) Fejtsétek meg, melyik állomáson melyik kő található, és írjátok be a nevét a rafflecopter megfelelő mezőjébe. (Kötelező!)

3) A Blogturné Klub blogján (www.blogturneklub.hu) található keresztrejtvénybe írjátok be az ásványok nevét, hogy megkapjátok a pirossal kijelölt fősor megfejtését. (Kötelező!)

4) A kiadó csak Magyarország területén belül postáz!

5) Ha a nyertes 72 órán belül nem válaszol, automatikusan új nyertest sorsolunk!

Fokozza a gondolkodás tisztaságát, enyhíti a szorongást. Erős a kapcsolata a Vízzel.