Aurora White: A sötétség gyermeke

Most olvastam el életem valószínűleg legrosszabb könyvét, és nem tudom, hogy sírjak vagy inkább ugorjak ki az ablakon, esetleg bőgve vessem magam a mélybe. Előre leszögezném, hogy nem célom senkit megbántani ezzel a bejegyzéssel, csak elmondom a véleményem. Figyelem, spoileres lehet!

A fülszöveg. A jó és a gonosz küzdelme örök téma az irodalomban, mégis kimeríthetetlen. Aurora White könyvében megelevenednek a félelmek, keverednek a mese, a krimi, a sci-fi és a horror elemei, hogy még színesebbé tegye történetét a szerző. Azonosulhatunk a szereplőkkel, és végig kísérhetjük egy olyan világ eseményeit, amely akár saját életünk is lehet. A szereplők itt élnek köztünk, mert ahogyan a szerző írja könyvében:

„Minden századik évben megjelenik az ördög és az angyal a Földön. Születik egy tökéletesen jó, hibák nélküli ember és egy velejéig gonosz, aki semmiféle jó tulajdonsággal sem rendelkezik. Ezek ketten sokszor életük végéig nem tudnak egymásról, de előfordul, hogy a véletlen egymás mellé sodorja őket; olyankor feszültséggel telik meg a levegő…”

Az alaptörténet. Teljesen klisés volt. Noha rengetegszer előjön a jó és a gonosz harca, ezt jól is meg lehet írni egy érdekes történetben, ahol elfeledkezünk arról, hogy egy abszolút sablon az egész, most nem ez történt. Semmi új gondolat nem volt benne, még csak tanulsága sem volt.

A cselekmény. Ha el kellene mondanom, mi történt pontosan, bajban lennék. Mert az egy dolog, hogy én sem értettem teljesen, mi történik és miért, de szerintem maga a szerző sem. Csak úgy ugrál a helyek és a szereplők között, a logikát hírből sem ismeri, és legtöbbször fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. A végén meg a jó és a rossz „harca” még viccnek is rossz.

A stílus. Ugrál az E/1 és az E/3 között, ami még egészen világos volt (még ha nem is értettem az okát), mert az angyal/tündér/vagymi szemszögét egyes számban, a többit harmadikban írta, de néha még akkor is tudtuk, mi történik, amikor az angyal-tündér izé aludt, haldokolt, elájult. Néha az ő fején keresztül beleláttunk mások gondolataiba, habár nem írták, hogy valami különleges képessége lenne, de bizonyára mentalista volt a csaj. Ha volt is szerkesztő – bár szerintem csak a látszat miatt írták oda, hogy szerkesztették –, akkor nagyon nem figyelt oda a munkájára, tele van helyesírási hibákkal, értelmetlen, helytelen mondatokkal. Leírás alig van, vagy ha mégis, teljesen lényegtelen részleteket tudunk meg, mint mondjuk a szoba berendezése az utolsó szögig vagy a tulipánok fajtái a kertben. A műfaj elvileg horror, de az egyetlen horror ebben, ahogy az meg van írva (a gondolat az egyik ismerősömtől származik, de teljesen egyetértek vele).

A karakterek. A probléma már ott kezdődik, hogy ki sincsenek dolgozva, nemhogy rendesen, de semennyire sem. Richárd és Jenő, a szuper nyomozópáros egy jóshoz megy, hogy megtudja, mi történt az eltűnt lánnyal. Komolyan? Teljesen felesleges kérdéseket tesznek fel, miközben a lényeget figyelmen kívül hagyják. Minden további nélkül bármit elhisznek bárkiről, ezen pedig már csak röhögni tudtam:

„- Lehet, hogy UFO-k rabolták el? – mélázott félig komolyan, félig viccesen.

- Lehetséges.”

Legalább olyan valószínű, minthogy a „verdesések” vitték el szerencsétlen lányt.

A két főszereplő (?) lányról alig tudok valamit elmondani. Az egyiknek szárnyai vannak és folyton sír, a másikat meg elrabolták az árnyak, és amikor visszakerült, három évvel idősebb lett és fekete lett a haja (fontos részlet!).

A szülőket meg nem hívhatnám épp ideális példának. Nem az a furcsa, hogy elvileg szeretik a gyereküket, de ostorral meg szíjjal verik, puszta jóságból, hanem amikor megtudják, hogy eltűnt a lányuk, az anyuka ezt mondja:

„Remélem a nyomozók kiderítik, mi történik itt. Már nagy szükségem lenne a segítségre a konyhában, nem győzöm pucolni ezt a rengeteg zöldséget egyedül.”

Amikor pedig felvetődik a gondolat, hogy esetleg elrabolhatták őt:

„- Szerinted mennyi pénzt követelnének érte?

- Nem tudom, remélem nem túl sokat, valamennyit össze tudnánk szedni…”

Inkább már nem is kommentálom.

Mindenki szerelembe esik körülbelül öt másodperc alatt – Jenő az összes nőnemű lénybe –, a legtöbb karakter pedig elkövet olyan dolgot, ami egyáltalán nem logikus. Például Gazsi, a bűnbanda vezére azon aggódik, hogy a lány még nem nagykorú, ezért nem hálhat vele (de szépen fejeztem ki magam).

Senkinek nincs vezetékneve.

Tér és idő. A „regény” folyamán nem tudjuk, mikor mennyi idő telik el, két perc, fél óra, három hét, nincs leírva. Ahogy azt sem tudjuk, hol vagyunk, egyszer az apuka éppen a lovakat trágyázza ki a kertben, aztán a rendőrök beautóznak a belvárosi ékszerüzlethez. Most akkor falu vagy város?

Az egyetlen jó dolog volt ebben a könyvben, hogy előtte már megfordult pár molynál, akik kommentárjaikkal színesítették az oldalakat, és ezeken néha annyit röhögtem. Nem, nem fogom ezeket megosztani, csak a kiváltságosak olvashatják el. Ezen kívül viszont folyamatosan éreztem, ahogy olvad le az agyam, örülök, hogy most tudok még értelmes mondatokat összerakni.

Ajánlani? A Sátánnak a pokolba, remek kínzóeszköz lehetne.

Kedvenc karakter: az egér

Ami legjobban tetszett: a molyok megjegyzései a könyvben

Ami nem tetszett: az egész

Értékelés: 0,5/5

Kiadó: Holnap Magazin

Oldalszám: 120 oldal

Molyos adatlap

„sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz.” J. R. R. Tolkien

Korábban már említettem, milyen könyvekről nem tudok írni, most itt a másik válfaja ennek a kategóriának. Igazából lehetne róluk írni, oldalas esszéket, véget nem érő elemzéseket, de ezeket nem szeretem, és feleslegesnek tartom. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell levonnia ezekből a saját következtetéseit, így biztosan nem fogom elemezni az olvasmányt. Két könyvet is olvastam nemrég, ami illik ide, lássuk.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Mivel ez egy dráma, nem is igazán olvasni, hanem látni kell. Volt szerencsém megnézni egy amatőr színi társulat előadásában, ami ugyan nem volt a legtökéletesebb, mégis az egész annyira hangulatos volt. Ahogy a nővérek vágyakoznak Moszkvába, valahogy a saját vágyaimat látom tükröződni a mondataikban. Ez az, amiről nem beszélni kell, hanem átélni.

Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Ahogy sokan mások, én is a finn zenén keresztül szerettem meg a nyelvet, a kultúrát, az országot, és természetesen az irodalmat is. Szeretem a finn irodalmat, mert mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga sajátos hangulata, nem szólnak ugyanarról, és mégis mindben ott van a sajátos melankólia. Azt vettem észre, hogy mind zenében, mind irodalomban, ott van az a természetes szomorúság, amit ugyan kint jártamkor nem éreztem az embereken, de mégis mintha úgy körülvenné őket. Vagy csak hallucinálok.

Az Egy falat kenyér Pekkanen életrajzi regénye az első emlékeitől egészen tizenhat éves koráig. Ír a finn tájról, az iskoláról, a nyári szünetekről, de főleg a szegénységről és az éhezésről. Annyira részletesen és valósághűen adja át mindezt, hogy teljesen belemerültem a könyvbe. Meglehetősen gyorsan haladtam vele, és nem volt kedvem letenni. Akiket érdekel ez a téma vagy a finnek, azoknak meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert olyan, mint a finnek maguk, szomorú, de ez teszi gyönyörűvé.

Könyvbemutatón jártam #1

Úgy esett, hogy Benina, Spirit Bliss és Szurovecz Kitti hármasának ismét megjelent egy-egy könyve, úgyhogy november 9-én felkerekedtünk, és elutaztunk az A38 hajóra, ahol újra találkozhattunk az írónőkkel és a rég nem látott barátokkal.

Adrit (vagyis Spiritet) már évek óta ismerem, jó barátom, úgyhogy nagyon örültem, mikor kiderült, kiadják az első könyvét. Akkor ismertem meg Beninát, Kittit és a Könyvmolyképző Kiadó munkatársait is.  Azóta találkozunk minden könyvbemutatón, könyves eseményen, dedikáláson, és régi ismerősökként üdvözöljük egymást.

Háromkor kezdődött az esemény, kis csapatunk (a hardcore Spirit rajongók) már fél háromra megérkeztek, el is foglaltuk a helyünket, sokan voltunk, de azért betömörültünk egy kis helyre. Lassan szállingóztak az emberek, megjött Kitti is, megtelt a terem (és megtudtuk, hogy sok jó ember kis helyen is sok jó ember), csak Beninát nem láttuk sehol. Három után Benina még mindig nem érkezett meg, de nem várhattunk örökké, elkezdtük nélküle.

Józsi volt a moderátor, és mint mindig, most is jót derültünk szellemes mondatain. Sok érdekes dolgot tudtunk meg Kittiről és Spiritről, az írási módszereikről, a gondolataikról, érzéseikről, történeteket hallottunk, elmesélték egy-egy élményüket. A kérdéseket és válaszokat időnként megszakította egy-egy részlet a könyvekből, amelyeket az írók maguk olvastak fel. Spirité izgalmas volt, és örültem, hogy előre kitaláltam részlet csattanóját, ami igazából nem is derült ki, Kittié inkább vicces. A kérdések végeztével kisorsoltuk azt az öt embert, akik Benina gyönyörű rajzait nyerték meg, a közönség bevonásával én is húzhattam egy szerencsés nyertest, akinél remélem, hogy jó helyen lesz a rajz.

Benina sajnos nem érkezett meg az esemény végéig, ezért kicsit szomorú voltam, mert elcipeltem a Farkasok nemzettségét, hátha végre kapok bele egy aláírást, de ezt el kell halasztanom a következő alkalomra. Viszont On Sai egy egész kisregényt írt a Calderonom elejébe, és ennek nagyon örülök. Mesélt egy kicsit a hamarosan megjelenő regényeiről, úgyhogy azokat is árgus szemekkel várom majd. Később mindenkinek ötször elmeséltem, milyen igazságtalan, hogy Benina könyvét elvittem, és ő nem jött el, A napszemű Pippa Kennt, pedig itthon hagytam, de Fanni ott volt, úgyhogy alá tudta volna írni nekem. Fanni nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy ad nekem egy könyvjelzőt, de az már van, szóval ezzel is várnom kell a legközelebbi eseményig.

Igazából számomra nem is maga a könyvbemutató volt a lényeg, ilyenen már annyiszor részt vettem, az íróktól meg bármikor tudok bármit kérdezni, én annak örültem, hogy végre összejött újra az egész csapat, találkozhattam a régen és nem olyan régen látott barátaimmal és beszélgethettem velük. Az Árnyvadász barátaim is jelen voltak, velük tudtam egy kicsit fanoskodni, megnéztem Deszy Árnyvadász Kódexét, ami egyszerűen gyönyörű, és szimplán csak jól éreztem magam.

Az esemény után Albertirsára mentünk, hogy Zsuzsánál egy pizsiparti keretében folytassuk a mulatságot, ami szintén eseménydús volt rengeteg nevetéssel fűszerezve, de az már nem ide tartozik. :)

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

Tessa biztonságban éldegél a Londoni Intézetben az Árnyvadászokkal, azonban a Klávé Charlotte (az Intézet vezetője) leváltására készül. Ha ez bekövetkezik, Tessa könnyedén a Magiszter karmai közé kerülhet. Nincs más hátra, be kell bizonyítani, hogy Charlotte alkalmas az Intézet vezetésére, elő kell keríteni a Magisztert, miközben az idő vészesen fogy, a kémek pedig mindenhol ott vannak.

Egészen más volt úgy elolvasni, hogy már tudtam mi fog történni benne. Eléggé meglepett, mennyi fontos részlet esett ki a teóriáim gyártása miatt. Egyértelműen le van írva benne minden, mégis elfelejtettem. Azért még nem sikerült előre kitalálni, mi lesz a következő kötet végén, de megvan az elméletem, ami úgysem fog bejönni, mert lehetetlenség kitalálni, Cassie agyában mi játszódik le. Az is különösen idegesítő, hogy vannak, akik tudják, mi fog történni a következő részben, ez pedig mérhetetlenül irritál. Mármint nem az, hogy tudják, hanem hogy még az orrom alá is dörgölik. Én meg persze nem akarom tudni, úgyhogy csak kérkednek vele. De most egyelőre még maradjunk a második résznél.

Örültem, mert ez már nem hasonlított semelyik másik részre, egyedi volt, de nem túl rejtélyes. Jó, voltak benne csavarok, de majdnem mindent kitaláltam elsőre, második olvasásra meg ugye tudtam már mi fog történni. Amit különösen szerettem ebben a részben, az a hangulat. Így másodszorra kevésbé éreztem, mert lassabban haladtam vele egyéb teendőim miatt, de egyszerűen imádtam. Magát a stílust is, ahogy azt már elmondtam az első résznél, ez nem változott, viszont volt benne valami plusz, amitől az egész regényt átszőtte egyfajta szomorúság. Valahogy ott volt mindenhol a közelgő elmúlás ígérete, és ennek meg van az oka, amit nyilvánvalóan nem fogok elmondani. Olyan volt, mintha magukból a szavakból áradt volna, és végig ott volt bennem az érzés, hogy én mindjárt elsírom magam. Aztán a vége felé az egyik jelenetnél ez meg is történt. Ebből a szempontból különösen fontos, milyen zenét választok olvasáshoz, és már korábban felfedeztem, hogy a Charon számai hangulatilag mennyire jól mennek a könyvekhez. Szóval most is őket hallgattam miközben elmerültem a regényben, ez hatott is.

Valamint ehhez kapcsolódóan még mindig nagyon szeretem a kort és a helyet.

Szereplők. Willt és Jemet még jobban megszerettem ebben a részben, teljesen másmilyenek mégis annyira imádnivalók, mindketten azért, amilyenek. Charlotte-ot, Henryt és Sophie-t is a szívembe zártam továbbra is, Jessamine-t nem sikerült megkedvelnem ebben a részben sem, de ezt is remekül tudnám indokolni. Naná, hogy nem fogom, mert spoiler. Megjelent Gideon Lightwood, aki igencsak pozitív benyomást tett rám, és Woolsey Scott, aki két mondat alatt magába bolondított. Azonban a kedvencem még mindig Magnus Bane. Nem tehetek róla, ő már csak ilyen. Imádtam, hogy ebben a részben sokkal többet szerepelt, és időnként úgy megvigasztaltam volna. Többször is.

Na meg persze Tessa. Oké, ez hosszú lesz. A könyv elején még szerettem Tessát, okos, művelt, szép, normális lány, aki nem riad vissza a harctól. Aztán, mint minden lány egy ilyen helyzetben, meghülyül. Egyszerűen nem értem, hogy egy szerelmi háromszögben miért kell a lánynak mindig idegesítően és elviselhetetlenül viselkednie. Tényleg nem. Volt egy jelenet, amikor még az első olvasásnál az ágyamhoz csapkodtam a könyvet azt kiabálva, hogy "Nem lehetsz ilyen önző, ne csináld ezt!", de megtette. Tudtam, hogy meg fogja, de reménykedtem benne, hogy mégsem teszi. Igen, minden sokkal unalmasabb lenne, ha mindenki őszinte lenne, mert minden simán menne, de ebben a jelentben egyszerűen meg kellett volna mondania, mi a helyzet. Sokkal nemesebb lett volna, mint ahogy "feláldozta magát". Hú, mekkora áldozat volt… Így viszont nem csak az egyik szereplő szíve tört össze, hanem az enyém is. Oké, ha másképp dönt, valószínűleg akkor is összetöri valaki szívét és ezzel az enyémet is, de ez így egyszerűen megbocsáthatatlan. Nem viselkedhet így. Így az az érzésem, hogy csak játszott mindkét fiúval, és komolyan nem érdemli meg egyiket sem. Én kérem mindkettőt. Szóval igen, egy kicsit felidegesített.

Még mindig megvolt az izgalom, az akció a rejtélyek, amelyeket majdnem mind kitaláltam előre, így nem is voltak akkora rejtélyek. De azért nagyon tetszett.

Ismételten meg kell dicsérnem a fordítót, Kamper Gergelyt a remek munkájáért, és le kell szúrnom a szerkesztőt a nem elég alapos munkájáért.

Azt hiszem, ennyi lenne. Várom a következő részt. De nagyon. Már remeg a kezem, és habzik a szám. Adjátok ide! Most!

Kedvenc karakter: Magnus Bane

Ami legjobban tetszett: amikor Will megtudja az igazat

Ami nem tetszett: Tessa döntése

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 490 oldal

Molyos adatlap

Cassandra Clare: Az angyal (Pokoli szerkezetek 1.)

Rendben, bevezetésként először is elmondanám, hogy én nagyon szeretem Cassandra Clare-t és a könyveit, szóval ez a kritika minden objektivitást mellőzni fog. Elnézést kérek, de én már csak így tudok nézni a regényeire. Másrészt ez alkalommal már másodszor olvastam el a történetet, mivel a hamarosan megjelentő harmadik kötet jó indok volt arra, hogy újra levegyem a részeket a polcról, és ezzel meg is tudom írni az egész sorozatról a véleményem. Valamint mivel a Végzet ereklyéi volt előbb, és azt is olvastam először, akaratlanul is fel fogom hozni többször is az írásban, mert ez elkerülhetetlen.
Másodszorra sokkal jobban élveztem az olvasást, ami azért érdekes, mert a másik sorozattal is így voltam. Elsőre nagyon haragudtam a végén, mert végig nagyon ugyanaz volt a séma, mint a Csontvárosnál, és a könyv utolsó fejezetében egy nagyon béna indok miatt én ezt már nem tudtam elfogadni. A második részt olvasva viszont megbocsátottam ezt a hibát, mert jól meg van magyarázva, és így már nem is volt erőltetett az első vége. Na de vissza Az angyalra.

A történet az 1870-es évek végén játszódik. Tessa nénikéje halála után New Yorkból Londonba költözik egyetlen élő rokonához, a bátyjához, azonban a hajóról leszállva nem a fiú várja őt, hanem két furcsa nő, a Sötét Nővérek. Egy szobába zárják, és különös dolgokra kényszerítik. Innen menti meg Will Herondale és az Árnyvadászok egy kis csapata. Tessa bekerül a Londoni Intézetbe, ahol rájön, hogy ő maga nem is egészen ember, a világról pedig olyan keveset tudott eddig.

Amit nagyon szeretek ezekben a könyvekben, az a világkidolgozás. Felhozhatnánk érvnek, hogy innen-onnan összelopkodott lényekből és alapdolgokból elég könnyű valamit felépíteni, de manapság nagyon nehéz valami igazán újat írni, és egyáltalán nem baj, ha kölcsönveszünk néhány olyan lényt, amely bárhol megtalálható, például a vámpírokat. Szóval szerintem a világ remekül kidolgozott, és amikor olvasom a könyveket, mindig azt kívánom, hogy bárcsak én is itt élhetnék, mert annyira tetszik. Szeretem az Árnyvadászok ötletét, ahogyan aprólékosan az egész teremtéstörténetet kidolgozta, a szokásaikat és a vallásaikat.

A karaktereket is imádom. Ott van Will, aki egy az egyben Jace, de ettől még nem lehet nem imádni. Lehengerlő humorával és stílusával bárkit levesz a lábáról. Jem, aki pont Will ellentéte, de talán ezért is legjobb barátok. Kedves, figyelmes és kora ellenére van benne valamiféle érettség, amitől bölcsebbnek tűnik, mint a többi tizenhét éves. Persze mindkét fiúnak megvan az indoka, miért olyan, amilyen. Itt van a főszereplőnk, Tessa, akit még ebben a kötetben szerettem (a következőben megutáltam, de ezt majd később). Elég erős, sok megrázkódtatáson ment át, mégsem zuhant magába, hanem mindig túllépett rajta, folytatta a munkát. Nagyon sokat olvas, ami szintén szimpatikus tulajdonság, és annak ellenére, hogy a romantikusokat kedveli, mégsem az a vártoronyban ülő fajta, aki várja, hogy majd megmentsék. Ha valamit meg kell tenni, azt megteszi, és elég tökös ahhoz, hogy felvegye a harcot – akár fizikailag is – az ellenséggel. Kezdeti naivitása sem zavaró, mert azt idővel kinövi… vagyis hát részben. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy ebből bizony egy szerelmi háromszög alakul ki, és eddig sosem értettem, miért nem tud választani a főhős a két pasi közül, de ennél a könyvnél már én is bajban voltam. Annak ellenére, hogy Will és Jem teljesen más karakterek, egyszerűen nem tudnék dönteni közülük, mert mindkettejüket egyformán szeretem.

Charlotte szintén egy erős női karakter, emiatt volt szimpatikus. Kis termete ellenére határozott jellem, ezért is alkalmas az Intézet vezetésére. Henry pedig olyan, mint egy szeretnivaló kiskutya. Elvonul a laborjába, kísérletezik, feltalál, és nem figyel a világ dolgaira, mert egyszerűen számára az nem lényeges. Kicsit olyan, mint én, amikor egy nagyon jó könyvet olvasok. Jessamine-t nem sikerült megszeretnem. Ő az a tipikus hisztis liba, aki azt hiszi magáról, hogy ő a legszebb, ezért őt imádni kell, és egyszerűen utálom az ilyen embereket. Eleinte kicsit hasonlított Isabelle-re, de aztán rájöttem, hogy annyira azért mégsem olyan. A Végzet ereklyéiben Isabelle amellett, hogy szép, kemény harcos is és elég határozott jellem. Őt szerettem, Jessamine-t viszont nem sikerült megkedvelnem. Kedvenc karakterem, Magnus Bane ugyan nem szerepelt túl sokat, de amikor éppen a színen volt, csak rá tudtam koncentrálni, és azt hiszem, ez nem véletlen.

A karaktereken keresztül nagyon jól működik a humor is, ahogy Cassie-nél mindig. Sokszor hangosan felnevetek olvasás közben, és ezt szeretem.

A stílus remek. Imádom, hogy harmadik személy, és imádom, hogy van benne leírás, mindezt úgy tálalva, hogy élvezet olvasni. Persze nem egy szépirodalmi mű, de határozottan több mint egy egyszerű tinikönyv. Ebben a sorozatban különösen a kort és a helyszínt szerettem. Valahogy úgy fogta meg és adta át, hogy az teljesen hiteles volt számomra, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy ez valóban így történt.

Mindez persze nem lenne ilyen remek, ha a fordítás pocsék lenne. Azonban Kamper Gergely nem csak hogy ügyesen vette az akadályokat, de annyira jól megtalálta a megfelelő szavakat, miközben nem változtatott semmin. Ráadásul még verseket is fordított, a fejezetek elején lévő versrészletekkel is meg kellett küzdenie, úgyhogy le a kalappal előtte.

Amit viszont kénytelen vagyok a kiadó hibái közé felvenni, az a szerkesztés. Több helyen gépelési, szerkesztési hibát véltem felfedezni, egy helyen pedig a „haver” szó annyira kizökkentett azzal, ahogy kilógott a 19. századi környezetből, hogy újra kellett olvasnom a mondatot. Tudom, sietni kell a könyvekkel, de nem ez az egyetlen könyv, ami tele van hibákkal, hanem a legtöbb könyvük, amin mondjuk egy egyszeri átolvasás segítene. Bár Az angyal közel sem hemzseg annyira a hibáktól, mint mondjuk az Elveszett lelkek városa.

Szóval igen, a hibái ellenére én nagyon szeretem ezt a könyvet, amit talán lehet az én elfogultságom számlájára írni, de én már csak ilyen vagyok. Akiknek tetszett a Végzet ereklyéi sorozat, azok mindenképpen olvassák el ezt is. Nem garantálom, hogy teljes mértékben elégedettek lesznek vele, de feltétlenül szórakozni fognak.

Kedvenc karakter: Magnus Bane

Ami legjobban tetszett: Magnus Bane (jó, de most komolyan, ő a legjobb az egészben)

Ami nem tetszett: a végén a Tessa-Will beszélgetés

Értékelés: 4,5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 472 oldal

Molyos adatlap

Baráth Katalin: A fekete zongora (Dávid Veron 1.)

Az 1900-as évek elején a csöppnyi város, Ókanizsa lakosai felbolydulnak, amikor egy gyilkosságot követnek el a településen. Dávid Veronika nyugodtan ül a pult mögött vásárlókra várva, amikor Vili, a helyi bolond beesik az üzletbe egy késsel a hátában, kabátja zsebében pedig később megtalálják Ady egy versét: A fekete zongorát. Veron bekönyörgi magát az orvosból és a rendőrkapitányból álló nyomozócsoportba, hogy segítsen felgöngyölíteni az ügyet, miközben a gyilkos újra lecsap.

Sok korban és helyen élnék bizonyos okokból, de az 1900-as évek eleji Magyarország különleges helyet foglal el a szívemben, mert a Nyugat első nemzedékét nagyon szeretem (Adyt pedig egyenesen imádom). Szóval már a fülszöveg alapján szemet vetettem erre a könyvre. Egy század eleji kisváros mindennapjairól olvasni alapból érdekes lehet, hát ha még gyilkosság is történik…

A stílusa könnyed. Gyorsan lehet vele haladni, érhető, mégsem unalmasan egyszerű a leírás. Hatásos, mert ahogy olvastam, ott éreztem magam Ókanizsán, szinte az orromba kúszott az útról felszálló por illata. Nagyon bele tudtam élni magam. Emellett pedig vicces is volt. Remekül csempészte bele a párbeszédekbe a humort az írónő, többször nevettem fel hangosan.

A főszereplő, Veron karakterével szimpatizáltam. Az akkori hagyományokkal szembe menve nem ment férjhez, inkább munkát vállalt egy papírüzletben, ahol unalmas perceiben regényt ír. Mindenki furcsának tartja, habár viselkedésében manapság senki semmi különöset nem találna, abban az időben ez nem volt megszokott jelenség. Én is az a lázadó típus vagyok, úgyhogy megértettem a lány gondolkodásmódját majdnem a könyv legvégéig. A vége felé az egyik fejezetben nem sikerült egészen felfognom, mi történt és miért. Remete Pista is remek karakter, legalábbis az én szívemet elbűvölte, úgyhogy többször sajnáltam is szegény fiút, amikor pórul járt.

Valamint volt még egy karakter, akit nem csak a város, de én is megszerettem. Egy kicsit gyanakodtam, de a kedvessége és a szellemessége miatt elterelte a figyelmem.

A kedvenc részem persze, hogy Adyhoz kapcsolódik. Imádtam, ahogy megjelenítette a regényben, és azt a versét is, amit azon az estén felolvasott. Imádtam a stílusát, a szavait, minden egyes lélegzetvételét. (Oké, „enyhén” elfogult vagyok vele kapcsolatban, na.) Pont így képzeltem el őt korábban, és annyira jól adta át a költőt egy az egyben.

A krimi-szál nagyon csavaros volt. Olvasás közben együtt gondolkodtam a szereplőkkel, nekem is megvoltak a gyanúsítottaim, de az írónő engem is behúzott a csőbe, ahogy a többieket is, úgyhogy nem sikerült eltalálnom a tettest. Pedig így visszagondolva minden összeállt, logikus az egész. Sikerült azzal kizárnom egy tettest, hogy túl nyilvánvalónak gondoltam, pedig kicsit meg volt ez csavarva. Le a kalappal a szerző előtt.

A regény végén van két rövidebb novella. Veron életébe látunk bele az események után, ez kevésbé keltette fel az érdeklődésem, de azért jó volt olvasni, és legalább annyi humor volt benne, mint a regényben.

Szóval nagyon tetszett az egész, előfordult egy vagy két szó, ami furcsán, túl modernnek hatott a szövegkörnyezetben, de ezen felül semmi problémám nem volt a könyvvel. Imádtam.

Krimi-kedvelők, történelmi regény szerelmesei garantáltan imádni fogják. Van benne némi romantikus szál, de ez senkit ne ijesszen el, mert még az is nagyon érdekes.

Kedvenc karakter: Veron

Ami legjobban tetszett: az adys rész

Ami nem tetszett: az a rész, amit nem igazán sikerült megértenem

Értékelés: 5/5

Kiadó: Agave

Oldalszám: 304 oldal

Molyos adatlap

B. M. Grapes: Jóslatok hálójában

Valaki a Hot Hill-i középiskola faliújságjára kiírja az adott nap eseményeit, amelyek később be is következnek. Egyre több furcsa baleset történik, úgyhogy néhány diák nyomozni kezd a jövendölésekkel kapcsolatban, de kiderül, hogy ez több veszéllyel jár, mint gondolták.

Rendben, kezdjük azzal, hogy én ebből a korosztályból már régen kinőttem, szóval lehet, hogy azért nem tudtam értékelni a „rejtélyt”, az „izgalmat” és a „cselekményt”, mert nekem ennyi már nem elég, azonban a fiatalabbak ezzel is nagyon jól elvannak, de azért mégis… Annyi sebből vérzik ez a könyv, hogy a Tarantino-rajongóknak a nyála folyna a gyönyörűségtől, ha látnák. Kapásból már azzal volt némi problémám, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a Twilightba csöppentem volna, és ez nem véletlen. Történetünk egy kisvárosban játszódik, olyan kicsiben, hogy mindenki ismer mindenkit, és ez a főhősünknek, Adának azért olyan furcsa, mert két évvel ezelőtt még New Yorkban tengette mindennapjait. Ismerős? Na, ez még csak a kezdet, de a spoilereket igyekszem a végébe sűríteni, hogy akit mégis érdekel a történet, annak még legyenek meglepetések.

Cselekmény alig van, nagyjából ez a fejezetek felállása: Ada elmegy az iskolába, elolvassák a Mai híreket, történik valami, megbeszélik a napot, mindenki hazamegy. Ennyi. Jó, minden nap más történik, de semmi olyan, amitől elkezdenék izgulni.

Az első bekezdésnél még örültem, mert azt hittem, lesz leírás. Szépen bevezeti az őszi tájat, színeket, és időnként ez visszatér, de ennyiben ki is fújt. Az embereknél megtudjuk, milyen a hajuk és szemük színe, milyen az alkatuk és időnként még azt is elmondja, milyen ruha van rajtuk. Nincs több leírás. Semmi részletezés, csak a cselekmény, de abból is csak az, ami feltétlenül szükséges, ettől pedig szépen lassan idegbajt kaptam. Az egy dolog, hogy odavagyok a hosszú leírásokért, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor is sokkal-sokkal több kellett volna bele.

A karakterek akár kartonpapírból is készülhettek volna, semmi különbség nem lenne. Mindegyiküknek van egy vagy két tulajdonsága, és ezzel el is van intézve a dolog. Ada, a főszereplő lány, amellett, hogy nagyon buta, rendkívül jó matekos és sok fülbevalója van. Jess az iskola legjobb tanulója, de még ez sem segített neki, hogy rájöjjön arra, ami tök egyértelmű, indián származású és sok karkötője van, valamint szemüveges. Julie Ada legjobb barátnője, meglepő mód még a többieknél is hülyébb, aki őőő… szőke hajú. Igen, ennyit tudok elmondani róla. Mrs. Bennett a matektanárnő, Ada kedvence, aki egy napot sem hagy ki az iskolából. Edna az afroamerikai pletykás és rohadt idegesítő lány, akinek a hajából egy tincs mindig valamilyen érdekes színnel van befestve. Daniel pedig az új fiú, aki gyanúsan hasonlít Edwardra, Ada volt legjobb barátja.

Nem mondom, hogy megszerettem bármelyik karaktert is, mert ez lehetetlen, de egyet sem utáltam meg, és ez sem jó. Egyszerűen semmi jellemük nem volt, néha idegesítettek, de ennyi volt, amit el tudtak érni nálam.

Innen pedig jöjjön a SPOILERes rész, mert ahhoz, hogy leírjam, mi volt a különösen idegesítő ebben a könyvben, részleteznem kell a dolgokat.

Oké, a finálé előtt is már egy csomó apróság szemet szúrt, nem jelölgettem be őket, úgyhogy most csak azokat mondom, amik szemet szúrtak és megjegyeztem. Valaki kiírja minden reggel, mi fog történni aznap, de a tanári kar le se tojja, még csak ki sem vizsgálja az ügyet, mintha ott se lenne, pedig azért elég komoly dolgokról van szó. A lányoknak nyomozáskor még csak eszükbe sem jut, hogy talán önbeteljesítő jóslatról van szó, és mondjuk megnézhetnék, hogy valaki csak trollkodik, és azért jönnek be a jóslatok, mert ők félnek tőle, vagy tényleg jóslatokról van szó. Persze az is lehet, hogy csak nekem van ilyen hülye logikám, mert egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha csak nap végén néznénk meg a jóslatokat, és döntenénk el, mi az, ami tényleg megtörtént ebből. Daniel elhagyja Adát csak azért, hogy megvédje a lányt (persze, hogy ilyet még sehol sem olvastunk…). Senkinek nem tűnik fel, ha egy diák fűrésszel mászkál az iskolában. Oké, nagyon talán ez még elfogadható, de az sem tűnik fel senkinek, hogy az a valaki elfűrészeli a korlátot a harmadik emelet erkélyén? A tanárnő legurul a lépcsőn és eltöri a lábát, de másnap vígan bemegy tanítani. Szerintem is. A csaj az egyik nap még utálja Danielt azért, amit tett, de miután a srác ad egy viszonylag normális és hihető magyarázatot, Ada egyből beleszeret, és a következő nap már azon szenved, miért nem lehet az övé Daniel.

Ezen viszont nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, háromszor visszaolvastam, hogy jól értettem-e, úgyhogy muszáj vagyok úgy kiidézni, ahogy valójában van:

„Épp az első lépcsőfokra tettem a lábam, amikor a tartályok egyszerre kezdtek mozogni. Egyre erősebben remegtek, míg csak egyik-másik le nem zuhant a helyéről, és összevissza pörgött a padlón. Az egyik épp Julie-ra zuhant. Barátnőm fájdalmas nyögés kíséretében elterült a földön.

- Mozgás, Julie! – kiáltott hátra Edna.

- Nem tudok – nyöszörgött Julie. – Eltört a lábam.

További panaszkodásra azonban nem maradt idő. A tartályok gyorsan potyogtak, egyik a másik után dőlt, zuhant, pörgött lefelé. Chaze a karjaiba kapta Julie-t, és a lépcsőhöz rohant.

- Akár futhatnánk is – javasolta.”

Inkább nem is kommentálom.

Amin viszont kiakadtam, és csak azért nem vágtam a falhoz a könyvet, mert kölcsön kaptam, ahogyan legyőzték az ellenséget: szerelemmel. Nem volt utolsó vérig tartó harc, de még csak verekedés sem, a lányok megmentették a fiúkat azzal, hogy szerelmesek voltak. Erre csak egy szó jut eszembe: NEM.

Itt ér véget a SPOILERes rész.

Tehát ez nem volt egy életre szóló élmény. Az elején még elszórakoztam egy darabig, és pozitívum, hogy gyorsan lehetett vele haladni, de a vége az nagyon kiakasztó volt. Nincs leírás, kidolgozott karakterek, cselekmény, csavar, de még csak egyedi ötlet sem. Talán a Twilight-rajongó tiniknek tetszeni fog, de ez nagyon nem az én műfajom.

Kedvenc karakter: Sonny, a kutya

Ami legjobban tetszett: a borító

Ami nem tetszett: az egész könyv, de főleg az utolsó 80 oldal

Értékelés: 2/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 534 oldal

Molyos adatlap

George R. R. Martin: Királyok csatája (A tűz és jég dala 2.)

Amennyiben még nem olvastad az első részt sem, és semmit nem szeretnél tudni erről a sorozatról, mielőtt belekezdesz, ez esetben ne olvasd el a kritikát. Erről a részről igyekszem nem elmondani semmi lényegeset, de kénytelen vagyok a Trónok harcából ellőni a poénokat.

A történet ott folytatódik, ahol az első résznek vége szakadt. Robert király halálát követően Joffrey került a trónra, és ezt sokan nehezményezik. Robb Starkot, Deres urát a Tél királyává koronázták, miután délre indult, hogy felvegye a harcot a Lannisterekkel. Stannis és Renly, Robert fivérei úgy gondolják, jogosan őket illeti meg a trón, és egyikük sem hajlandó lemondani erről, így mindketten hadba vonulnak. Daenerys Targaryen is szeretné elfoglalni ősei helyét Királyvárban, de ehhez előbb el kell jutnia Westerosba.

A cselekmény ugyanúgy van felépítve, ahogy az első részben, lassan haladunk előre, hogy képet kapjunk az új karakterekről és a kialakuló helyzetről, a végén meg jön a nagy végkifejlett, és csak kapkodjuk a fejünket. Vagyis én megint kapkodtam a fejem. Tehát erre kár is sok szót fecsérelni, a cím tökéletesen leírja, mi történik a könyvben.

Nézzük inkább a karaktereket. Az egyik fő szál középpontjában Arya áll. Már az első részben is szerettem, pont azért, mert annyira ellentéte a testvérének, Sansának. Nem az a nyafka kislány, akit csak a szép ruhák meg a fiúk érdeklik, hanem olyan rendes gyerek, amilyen én is voltam régen. Kitettek az udvarra, és elvoltam. Arya meg fog egy botot, és megtanul kardozni, de mindezt már tudjuk az előző részből. Ebben a kötetben útnak indul Királyvárból, hogy biztonságban eljusson Deresbe. Persze nem olyan egyszerű ez, a Fal egyik Őrzője viszi ki a többi fiúval együtt, akiket a Falhoz visz. Útjuk kalandoktól nem mentes, ahogy ezt megszokhattuk, és itt mutatkozott meg igazán a lány jelleme. Erős, okos, bátor lány, aki tudja, mikor mit kell csinálni, vagy kihez kell fordulni. A körülményeket tekintve gyorsan fel kellett nőnie, és látom is rajta a fejlődést, de kíváncsian várom, mi fog történni vele a folytatásban.

Tyrion szemszöge is gyakran szerepelt, ennek szintén örültem. Nos, én is a nagytöbbséghez tartozom, akik szeretik a törpét, de nem véletlen van ez így. Tyrion talán az egyetlen értelmes ember a Lannisterek között, szegényt mégis lenézik a magassága miatt. Nem csak okos és nagyon jól taktikázik, még alapvetően jó ember is. Segíteni akar azoknak, akik megérdemlik, de persze vannak, akik nem értékelik ezt. Oké, valójában nem sokan értékelik, de például Sansát ebből a szempontból megértem. Az ő helyében én sem bíznék egy Lannisterben.

A Starkoknak nincs túl nagy szerencséjük. Nem elég, hogy Bran deréktól lefelé lebénult, de most a nyakába szakadt egész Deres. Minden spoiler nélkül, elég nagy szemétség volt Martintól nem is az, amit a fiúval művelt, hanem az, amit velünk művelt az ő karakterén keresztül. Bevallom, lány vagyok, szoktam hisztizni, ezen is hisztiztem bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Szerintem igazán nem vagyok hibáztatható, hogy ezért a csavarért nagyon haragszom az íróra. Ami különösen meglepett vele kapcsolatban, hogy nem szoktam szeretni a gyerek szereplőket, őt viszont kifejezetten bírom.

Na meg persze ott van Jon, aki sajnos igen keveset szerepelt, de annál többet fejlődött a kezdethez képest. Ő is elköveti a saját hibáit, hiába kiabáltam rá, hogy ne tegye, de hát nem hallott meg. Az lett volna a fura, ha meghallja, amit mondok. A folytatásban határozottan több Jont követelek.

Jaime-nek is volt némi szerepe végre, így kicsit megismerhettem. Nem sok jelenete volt (egészen konkrétan csak egy), de abban a nyúlfarknyi részben ígéretes szereplőnek tűnt. Nem sokan képesek úgy megnevettetni engem, hogy közben egy cellában raboskodnak már hónapok óta. Azt hiszem, ha a jövőben is ilyen lesz, meg fogom szeretni (ellentétben a nővérével).

Természetesen vannak itt nem szeretem karakterek is. Először is Joffrey, aki az előző kötethez képest maximum annyit fejlődött, hogy még elviselhetetlenebb lett, de alapvetően még mindig csak egy elkényeztetett seggfej. Az anyja meg csak adja alá a lovat. Igazból látom és tudom én, hogy Cersei egy nagyon okos nő, aki rendkívül jól mozgatja a szálakat, de ennek ellenére nem szeretem. Robbot pedig nem menti fel az, hogy még csak tizenhat éves, akkor sem kéne úgy viselkednie, mintha ő lenne a világ ura, hanem talán meg kéne fogadnia azokat a tanácsokat, amit a nála bölcsebbek mondanak, nem csak a saját feje után kellene mennie.

Daenerysszel egy kicsit hadilábon állok. Mindenki szereti, engem viszont annyira idegesített az első részben. Mostanra határozottan fejlődött, felnőttebb és erősebb lett, de a makacssága már kiakasztó. Még mindig nem békéltem meg igazán vele, de már nem is megy annyira az agyamra.

A leírás, a világkidolgozás még mindig zseniális, úgyhogy ezt nem is részletezném.

A csavarral együtt nagyon tetszett, remélem, hamarosan rávethetem magam a harmadik kötetre, amitől már előre félek egy kicsit.

Kedvenc karakter: Havas Jon, Arya Stark, Tyrion Lannister

Ami legjobban tetszett: ahogy Martin Bran szálát mozgatta

Ami nem tetszett: amit velem művelt Martin azzal, ahogy Bran szálát mozgatta

Értékelés: 5/5

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 976 oldal

Molyos adatlap

Junot Díaz: Így veszíted el

Két olyan helyzet van, amikor képtelen vagyok egy normális kritikát összehozni. Az egyik, amikor imádtam a könyvet, és ilyenkor vagy túlrajongom az egészet, vagy a hangulata fog meg, és azon kívül, hogy imádtam, nem tudok elmondani semmi mást. A másik, amikor az egész olyan semmilyen, hogy meg sem érint, és a cselekményen kívül alig tudok róla valamit kinyögni. Most az utóbbival állunk szemben.

Junot Díaz könyve egy novellafüzér a New Jerseyben élő dominikai emberekről. A történetek középpontjában a szerelem áll, és mégsem mondanám romantikus könyvnek, inkább amolyan anti-szerelmes könyv ez. Ahogy a címe is mutatja, nem a szerelem boldog részére koncentrál, hanem amikor az elmúlik, a reménytelen szerelemre, a plátóira. Ez nekem elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem, mivel már herótom van a „jaj meghalok érted”-típusú nyálból. Nagy sajnálatomra mégsem tetszett igazán.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit vártam ettől a könyvtől, azt hiszem, leginkább várakozások nélkül álltam neki, mert azon túl, hogy ez egy szakítós novelláskötet, nem sok mindent tudtam róla. Abban biztos voltam, hogy nem lesz rózsaszín köd és nyálcsorgatás, és szerencsére ilyet nem is olvastam benne. Mégis, miután elolvastam a könyvet, pont ugyanúgy éreztem, ahogy előtte. Semmit nem kaptam, és ez dühítő.

Nem mondanám rossznak, mert szókimondó, őszinte, realisztikus. Érdekesek a történetek, nem túl hosszúak, nem túl rövidek. Mindegyikben van valami, amitől kicsit egyedi lesz.

Azonban nem mondanám jónak sem. A történetek nagy része túlságosan hasonlított egymásra, a karakterek mintha ugyanazok lettek volna, a stílusban semmi változás nem volt.

Nem úgy álltam neki a könyvnek, mintha ez lenne a következő kedvenc könyvem, mégis, amikor elolvasok egy könyvet, akkor utána várok valamire. Arra, hogy szeressem, utáljam, elgondolkodjak rajta, bármilyen érzelmet kiváltson belőlem, de ha még ez sem megy, legalább el tudjam mondani, hogy tetszett vagy nem tetszett. Ennél a könyvnél még csak ezt sem tudom megtenni. Csak elolvastam, és oké, ennyi. Ezért vagyok dühös a könyvre.

Egyedüli határozottan pozitív dolog az első és hátsó borító. Nem maga a kép, hanem az anyaga, annyira jó volt simogatni. Nem ebből a szokásos borítópapírból készült, hanem olyan volt a tapintása, mintha pergament fogna az ember. Bár szerintem még sosem fogtam pergament, mégis ehhez tudnám hasonlítani. Ez speciel nagyon tetszett.

Önmagában a történetek egész jók voltak, de semmi egyéb. Pont ezért képtelen vagyok ennél többet írni róla, és ajánlani sem tudom senkinek.

Kedvenc karakter: nem volt

Ami legjobban tetszett: a borító anyaga

Ami nem tetszett: a semmilyensége

Értékelés: 3,5/5

Kiadó: Cor Leonis

Oldalszám: 208 oldal

Molyos adatlap

George R. R. Martin: Trónok harca (A tűz és jég dala 1.)

Időtlen idők óta léteznek mesék, bennük pedig tündérek, szörnyek, különböző lények. Tolkien óta a fantasy műfaj, mint olyan új alapokra helyeződött. Nem minden fajt ő talált ki, de vitathatatlan tény, hogy egy gyönyörű világot épített fel, és mégiscsak ő a fantasy atyja. Most azonban nem róla lesz szó, akármennyire is fanatikus rajongója vagyok. Szóval manapság igazán nehéz valami újjal, egyedivel előrukkolni, de George R. R. Martinnak ez sikerült.

A Hét Királyság uralkodója, Robert Baratheon király már tizenöt éve ül a trónon, ahonnan letaszította az utolsó Targaryen uralkodót, amikor Deresbe megy, hogy Eddard Starkot kérje fel segítőjéül.

Oké, ez elsőre talán kicsit zavaros, és mikor belevágtam, azt hittem, nem fogom érteni a felét sem, de nagyon hamar belerázódtam. Sokáig halogattam az olvasást, mert őszintén szólva, kicsit féltem tőle. Annak ellenére, hogy körülöttem mindenki ezt olvassa, nézi, beszél róla, még egy poént sem sikerült lelőniük (vagy csak nem emlékszem rájuk), úgyhogy ez a kisebb csoda volt a jel, hogy most már igazán ideje volna belevágni, mielőtt bármiről is tudomást szerzek.

Általában azért ódzkodok az ehhez hasonló könyvektől (ahogy a középkorban játszódó sorozatoktól is), mert egyszerűen képtelen vagyok megérteni a politikai dumát és a hatalmi játszmákat, ezért unom az egészet. A legjobban az lepett meg, hogy nem csak követni tudtam az eseményeket, de meg is értettem mindent. Mert nem volt bonyolult vagy érthetetlen. Egyszerűen le volt írva, mi volt akkor, mi van most, és ki kinek a kije. Persze van itt taktikázás, háttérben szervezkedés, ármánykodás, de mégis érthető volt minden számomra.

A másik, ahol nálam elbukhatott volna a könyv, az a karakterek. Annyi ember van benne, hogy szinte képtelenség mindenkit számon tartani, de úgy van leírva az egész, hogy meg lehet jegyezni, ki kicsoda, és kivel milyen kapcsolatban áll. Ha pedig mégis bajban lennénk, a függelék ilyenkor nagy segítségünkre lehet.

A világ felépítése aprólékos és részletes. A könyvben van térkép is, hogy könnyebben tudjuk követni a szereplőket. A műfaj fantasy, de ha valaki a manapság ismert vámpíros, vérfarkasos történetre vágyik, csalódni fog. Klasszikus történet ez, királyokkal, várakkal, és néhány ismeretlen lénnyel. Velük tulajdonképpen alig találkozunk, vannak rémfarkasok, hallunk történeteket rég eltűnt sárkányokról, erdő gyermekeiről, de ennyi. Nem kapunk bevezetésként hosszú leírásokat a világ lényeiről, az előzményekről vagy a Hét Királyság történelméről. Ahogy halad a cselekmény, úgy bontakozik ki lassan a világ előttünk, és úgy ismerjük meg a múltat is meséken, emlékeken keresztül. Én speciel ezt a fajta megoldást szeretem jobban.

A leírás részletes, épp elég sok van belőle az én ízlésemnek, a stílus pedig gördülékeny, ettől nem lesz vontatott, unalmas. Aki nem tudta végigolvasni a Gyűrűk urát a lassúsága miatt, annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, mert ebben nincs minden dombnak iszonytató története. A leírás E/3, azonban megmaradunk az adott karakter szemszögénél, így némileg homályban tud tartani minket, miközben a legtöbb főszereplőt és helyszínt megismerhetjük.

Elsősorban a Starkok állnak a történet középpontjában, számomra eddig ők a legszimpatikusabbak. Eddard jószívű és igazságos, így nevelte gyermekeit is, ami a regény folyamán megmutatkozik. A Lannisterek a másik fontos család, köztük is vannak érdekes karakterek. Van, akit kifejezetten szeretek, de van, akit ki nem állhatok. Érdekes, ha megfigyeljük, nem azt látjuk, hogy a jó és a rossz küzd egymással, hanem emberek, emberi tulajdonságokkal. Persze van, aki hataloméhes, van, aki kegyetlen, és van, aki csak igazságot akar és békét, de mindenkiben van akarat, kétség és félelem is. Ez teszi olyan élővé Martin karaktereit.

A cselekmény kicsi lassan indul be. Legalábbis az akció nem az elején van, de azért hamar olvashatunk mindenféle izgalmakról. Azzal riogattak, hogy ne szeressek meg senkit, mert úgyis majdnem mindenki meghal, de sokáig nem értettem, miről beszélnek. A könyv végefelé haladva viszont minden értelmet nyert, az emberek sorra elkezdtek hullani. Ha valaki azt gondolja, XY nem fog meghalni, csak azért, mert főszereplő, az téved.

Szóval ez a könyv izgalmas, egyszerűen elvarázsolt, alig akartam letenni a kezemből. Imádtam, és simán az év legjobb olvasmányai közé került. Mindenképpen olvasd el, ha már elmúltál tizennyolc (vannak benne véres részek részletezve).

Kedvenc karakter: Havas Jon, Tyrion Lannister

Ami legjobban tetszett: a rémfarkasok

Ami nem tetszett: az egyik stratégiai megbeszélésnél elvesztem

Értékelés: 5/5

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 890 oldal

Molyos adatlap