George R. R. Martin: Kardok vihara (A tűz és jég dala 3.)

Három napnyi Trónok harca maraton után észre kellett vennem, hogy létezik való világ is a Hét királyságon túl, és jól el vagyok maradva a blogolással, úgyhogy ezt pótolnám is.

Kicsit elmerültem Martin világában, így rögtön az új év első hetében bele is vágtam A tűz és jég dala sorozat harmadik részébe, ha már november elején kölcsönkaptam őket. Nem is kezdhettem volna jobban az évet, ez a kötet tetszett eddig a legjobban.

A maga 1200 oldalával nem mondanám könnyű olvasmánynak, és ez szó szerint is értendő, mert amikor nem bírtam leülni a tömegközlekedésen, és úgy olvastam, képtelen voltam rendesen tartani. Egyre izgalmasabb a történet, és minden részét élveztem, ahhoz képest, hogy az első hétszáz oldalon alig történik valami. Persze ez mindig így van Martinnál, az utolsó 50-100 oldalnál dobja be a cselekményt, addig mindenki csak tervezget, megy ide-oda, pár lényegtelen ember meghal. Na nem mintha ez nem lenne érdekes, főleg ilyen karakterekkel. A Kardok vihara ebből a szempontból kicsit kilóg, mert a hétszázadik oldal után bedob egy nagy csavart, aztán csak háromszáz oldal múlva kezdődik az eseménydús vége.

Ez a sorozat harmadik része, úgyhogy nem is fecsérlem a szót arra, mennyire jó a stílus és a leírás, a világ, amit teremtett, meg úgy az egész, biztos elmondtam ezt az előző részeknél. Szóval nézzük a cselekményt. Spoilerek nélkül, hajrá én. Ahogy mondtam, hétszáz oldalon nem sok esemény történik. Mindenki csinálja a dolgát, megy a célja felé, tervezget. Persze mindenkivel történik valami, vannak, akik meghalnak, de az igazi nagy esemény csak jóval a fele után következik. A Vörös Nász. Aki olvasta, az tudja, miről beszélek, aki nem, az meg nehogy rákeressen. Mindenki rettegésben tartott, hogy ez mennyire durva lesz, főleg a sorozatrajongók akadtak ki rajta (és jogosan, sorozatban ez sokkal durvábban van megcsinálva), de azért a könyvet olvasók is mondogatták, hogy ez mennyire, és úristen. Na ehhez képest, én elolvastam, és tudomásul vettem. Persze, nem örültem neki, de Martintól nem vártam kevesebbet. Érdekes viszont, hogy nem tudtam, pontosan, mi ez a Vörös Nász, a nevéből persze következtettem, de nem tudtam, kik lesznek ott, csak azt, hogy körülbelül hol lehet a könyvben. Amikor elértem oda, már kitaláltam, kiért kell aggódni, és igazam is lett. Talán ezért nem rázott meg, de az tény, hogy a sorozatban azért durvábbra vették a dolgot.

Sokkal jobban meglepett az, ami egy másik karakterrel történt úgy körülbelül 130 oldallal később. Engem erre senki nem készített fel, és hirtelenjében nem is tudtam, hogyan reagáljak. Erre nem számítottam Martintól, mert nem szokott ilyeneket csinálni. Meg persze a könyv végén is vannak izgalmak, ahogy azt már megszokhattuk.

Ami fontos ebben a sorozatban, arról még egy szót sem ejtettem, pedig a karaktereket nem lehet csak úgy félvállról venni, ők a lényeg. Kezdjük a kedvenceimmel.

Jon, tudom, sablonos vagyok, minden lány őt szereti, de úgy örültem, hogy ebben a részben több szerepet kapott, és már alig várom a Sárkányok táncát, ahol még több lesz belőle. Egészen megkomolyodott, felnőtt, de azért még mindig ott van benne a kisfiú, főleg akkor, amikor Ygritte-tel van. Szerettem a párosukat, Ygritte-et önmagában is, de aranyosak voltak együtt. Kíváncsi vagyok, a mostani események, hogyan hatnak rá, mennyiben fog megváltozni.

Tyrion, a másik szereplő, akit mindenki szeret. Nem csak azért, mert jó a humora, hanem okos, talán a legokosabb az egész könyvben, de ilyen egyértelműen azért mégsem merném kijelenteni. Mindenesetre ismeri a játékot, amit a nagyok játszanak, és remekül űzi is.

Jaime. Nem, nem csak pasikat szeretek, de most még ők vannak soron. Persze először a humora fogott meg, de aztán az is, ahogy változott a könyv során. Ahogy feldolgozta a vele történt eseményeket, és ahogy reagált a körülötte lévőkre, azt imádtam olvasni. Elég sokat változott a kötet elejétől a végéig, ebben nyilván szerepet játszik a vele történt dolog, de már előtte is látszott rajta, hogy nem egyszerűen csak egy kardforgató Lannister.

Sokan nem szeretik Catlynt, és valamilyen szinten értem is, én viszont azért tartom egy jó karakternek, mert okos és erős. Ő egy anya, aki azt hiszi, elvesztette a gyermekeit, csak Robb van ott neki, és ő is folyton hülyeségeket csinál. Ha ebből a szögből nézzük, abszolút érthetőek a reakciói, én pedig csak csodálni tudom az erejét.

Arya sem kislány már, sok szempontból felnőtt már, és biztosan felnőttebb már, mint a nővére. Persze ilyen körülmények között nem is maradhat gyerek, de őt pont ezért szeretem. Képes volt túlélni és nem összeomlani még egy ilyen helyzetben is. Amit Martin vele tett, az még kegyetlenebb, mint ami a Vörös Nászon történt.

Brant azért sorolom ide, mert bár nem tartozik a kedvenceim közé, mégis szeretem, annak ellenére, hogy gyerek még, és kifejezetten nem szoktam szeretni a gyerekeket. Sem életben, sem könyvben. Nyafog, ahogy a gyerekek, de tanul és akar, ez pedig pozitív. Várom már, mi lesz vele a következő kötetekben.

A nem szeretem karakterek közé tartozik Sansa. Meglepő, tudom. Senki nem szereti, mert egy hisztis kislány. Példát vehetne a húgáról.

Daenerys kifejezetten idegesít. *elhajol a felé repülő kövek elől* Látom én, miért szereti őt mindenki, de engem az őrületbe kerget a folyamatos vinnyogásával. Rengeteget fejlődött a Trónok harca óta, de a gondolataitól meg a problémáitól a falra tudnék mászni. Okos és erős, kifejezetten jó királynő lenne belőle, de ettől még nem fogom megszeretni.

Joffrey. Ezzel nem mondtam újdonságot, Joffrey egy idegesítő kis tini, nem csoda, hogy mindenki utálja.

Cerseiben szintén látom, hogy okos, és remekül játssza ő is a játékot, de amilyen akaratos és gonosz, nem fogom megszeretni. Ami érdekes, legtöbbször a gonosz karaktereket szeretem, ebben a könyvben nem így van. Furcsa.

Aztán ott van a többi karakter, akit úgy a középmezőnyre helyeznék azzal, hogy majd még eldől, mi lesz velük, vagy sehogy nem állok velük.

Összegezve, ezt a részt is imádtam, ez volt eddig a legjobb, és most visszasüppedek a világba, és folytatom a negyedik részt.

Kedvenc karakter: Havas Jon, Tyrion Lannister, Arya Stark

Ami legjobban tetszett: Ygritte/Jon részek

Ami nem tetszett: hogy Robb egy idióta

Értékelés: 5/5

Kiadó: Alexandra

Oldalszám: 1214 oldal

Molyos adatlap

Pár gondolat a City of Heavenly Fire borítójáról

Hajnalban végre megláthattuk a Végzet ereklyéi sorozat utolsó kötetének borítóját, és több helyen olvastam, hogy nem mindenkinek tetszik. Ezt a posztot most nem azért írom, hogy meggyőzzem őket, hogy márpedig igenis szép, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, nekem meg ahhoz, hogy a sajátomat kifejtsem. Márpedig most ezt fogom tenni.

Amikor felmerült a kérdés, vajon kik is lehetnek a CoHF borítján, egyből Claryt és Sebastiant tippeltem, már csak azért is, mert ha logikusan végiggondoltam, ez az egyetlen opció jöhetett számításba nálam. Lám, igazam lett. Személy szerint én szeretem Sebastiant, úgyhogy örülök neki.

Talán túl soknak tűnhet ez a rengeteg szín, de vegyük külön a dolgokat. Leginkább a kép felső része az, amit imádok. Elsőre, ami megfogott, az a kontraszt. Szeretem a nagyon kontrasztos dolgokat, úgyhogy ez a sötét-világos felállás első pillantásra lenyűgözött. Persze mivel borítóról van szó, meg kell néznünk a mögöttes tartalmat. Elsősorban ugye a jó-gonosz harca fog kiteljesedni ebben a kötetben, ezt is mutatja ez a fekete-fehér színezés. Másrészt Cassie azt nyilatkozta, hogy Clary mindig fekete szárnyakkal álmodik Sebastianról, és mivel a fiúban démonvér folyik, de mégis nephilim, ez valami utalás lehet a bukott angyalokra. Mellesleg, ha megnézitek, az Üvegváros borítóján is vannak szárnyai.

A másik, amin sokan kiakadtak, az Clary ruhája. Ugye, mint tudjuk, az Árnyvadászoknál a fehér a gyász színe. Ez az utolsó kötet, biztosan lesz harc a végén, és tudjuk, hogy lesznek áldozatok, így egyértelmű, miért is visel Clary fehéret. Ami nagyon tetszik még Claryvel kapcsolatban, az a haja. Imádom a haja színét. Mindkettejüknél kard van, illetve Clarynél azt hiszem, az inkább egy tőr, de ez is csak arra utal, hogy háború lesz. Cassandra maga tudatta velünk, hogy az egész Árnyvadász-világ új alapokra helyeződik a következő kötetben. Bevallom, ettől azért kicsit félek. Azt sem tartom kizártnak, hogy Clary és Sebastian összecsapnak, sőt, számítok is egy ilyen jelenetre.

A kép alján ott van a tűz, amelynek már címből adódóan jelen kell lennie, másrészt megint előjön a harc, ahol biztosan lesz tűz is. Valamint ha emlékszünk még a City of Lost Souls trailerére, Sebastian azt mondja benne: „and I’m going to burn down the world”. Illetve Jace is megkapta a mennyei tüzet, úgyhogy lesz itt forróság rendesen.

A háttér is elég beszédes. Cassie írta, hogy ebben a részben más világba is ellátogatunk, úgyhogy ezt is láthatjuk, vagy egy akciófilm-szerű rombolást csinálnak New Yorkban, amit nem tartok valószínűnek, de azért vicces belegondolni.

Szóval nekem tetszik a borító, sok mindent lehet belőle következtetni, és nagyon várom már a könyvet. Akinek meg nem tetszik, az ne feledkezzen el róla, hogy a borító minősége nem határozza meg a tartalmat, ettől még a könyv nem lesz rossz.

Cassie-től származó infókat innen tudok: Árnyvadászok rajongói oldal

Tolkien nap 2014

Azt hiszem, a Hobbit 2 kritikámból már kiderült, hogy oda vagyok Tolkienért (a Peter Jacksonhoz fűződő viszonyom meg inkább ne firtassuk), úgyhogy nem is volt kérdés, hogy elmegyek-e a Tolkien napra. A tavalyihoz hasonlóan a Magyar Tolkien Társaság idén is megrendezte a Tolkien napot J. R. R. Tolkien születésnapja alkalmából. Ezúttal az Urániában, ahol szerintem még többen voltak, mint tavaly a Corvinban, de úgy tűnt, több is a hely. Időnként úgy érzem, mintha az emberek osztódással szaporodnának.

Először is Lovranits Júlia – nekem már csak Amrita – meséjére ültünk be. Ez volt az egyik dolog, ami miatt el akartam menni. Ahogy már korábban is írtam, Amrita úgy tud mesélni, hogy visszamegyek gyerekbe, és csak élvezem. Még úgy is, hogy a mai előadás meséiből kettőt már tavaly is hallottam. Már ott megjelentek a gyerekek, de végül is, elsősorban ez a része még leginkább nekik szólt, úgyhogy nem voltak nagyon idegesítőek, és én sem vizualizáltam semmi agresszívat. Nyugodtan kibírtam azt a 30-35 percet, valószínűleg jó hatással volt rám a mese. Később sem a gyerekek jelentették a problémát számomra.

Az volt az érdekes ebben, hogy nem is nagyon találkoztam a kicsikkel. Jó, valószínűleg ez azért volt, mert beültem a nagyoknak szóló előadásokra, és egy széket foglaltam el négy órán keresztül. De alapvetően ez mégiscsak egy családi program, és jó volt, hogy nem visítoztak mindenfelé a kölkök, hanem volt egy külön terem mindenféle játékokkal kicsiknek, nagyoknak is, és akkor ők ott elvoltak. Ezen a helyen rendezkedett be a Magyar Madártani Egyesület is, akiktől még Amrita meséi előtt tanultunk sok okos dolgot a madarakról. Tényleg érdekeseket mondtak.

Szóval a mesereggel után felcaplattunk az első emeletre, és még elkaptuk a tündeszex Szerelem és vágy - a tündék magánélete című előadást, aminek az utolsó negyed órája nagyon érdekes volt, kár, hogy lemaradtunk az elejéről. A tömeg azon része, amelyik mozogni volt hajlandó, kifele igyekezett, mi meg befele, úgyhogy már ott elegem volt az emberekből, pedig akkor még nem is voltunk annyira sokan.

Déltől háromig ott ültünk a második sorban, és hallgattunk előadásokat a mesterséges nyelvekről, elsősorban persze a quenyáról és a sindarinról, meg a tengwar írásról; különbségekről a filmek és a könyvek között, persze kihagyva az egyértelműeket; Ilúvatar ajándékáról, a halálról. Azt hiszem, talán ez utóbbi tetszett legjobban, de azért a mesterséges nyelvek előadáson is kicsordult a nyálam (nem szó szerint). Füzessy Tamás mesélt a halálról Tolkien regényeiben, de tulajdonképpen bevezetett minket Középfölde mitológiájába, és akkora lelkesedéssel beszélt, olyan érdekes dolgokat mondott, hogy kedvem lett újraolvasni a Szilmarilokat. Pedig még emlékszem, milyen nehezen ment az elején, amikor elkezdtem, mert azért tényleg nem egy Hobbit, de még csak nem is Gyűrűk Ura. Mindenesetre biztosan újraolvasom majd egyszer.

Háromtól kezdődött a beszélgetés Szirmai Gergellyel. Azt hiszem, őt senkinek nem kell bemutatnom, ha meg igen, így jártatok, a google segít. Úgy voltam vele, hogy igen, szeretem, amit csinál, ha nem is mindig értek egyet vele, egy okos, értelmes ember, és még jó fej is, ahogy nekem lejött a részekből. Az a típus, akivel szívesen leülnék, és egy sör mellett tök jól elbeszélgetnénk mindenféléről, megvitatnánk az élet dolgait meg hasonlók. Na, nem mindenki gondolja így. Értem én, hogy vicces, meg jaj de jó, ahogy eljátszik mindenféle hülyeséget, de nem, nem ő a mindenség, és nem szent minden egyes levegővétele.

Sejtettem, hogy sokan leszünk, de szerintem még a csillárról is lógtak volna az emberek, ha engedik nekik. Nem vagyok túl emberbarát, most meg mindenhol emberek voltak. A beszélgetés érdekes volt, a vicces az volt, hogy szerintem Gergő élőben abszolút olyan, mint videón, csak most láthattuk deréktól lefelé is, és megbizonyosodhattunk róla, hogy ő egy élő személy. Igen, Gergőről ennyit, vicces volt, jó volt, de nem kell rá feleslegesen szót csépelni. Az emberek viszont… néha a hülyeség annyira fáj, legszívesebben pofáncsapnám az illetőt.

Gergő úgy tartja, hogy van a szerkesztőség. Én úgy tartom, hogy van a szerkesztőség és van a rajongótábor. A szerkesztőség értelmes emberekből áll össze, mert tudnak gondolkodni, önálló véleményt formálni. A rajongótábor meg azokból az emberekből, akik Gergő szavait mantrázzák, ahelyett, hogy gondolkodnának, mindenben egyetértenek vele, azt hiszik, egyedi a véleményük, legyen neked is, de ha te nem értesz egyet velük, akkor a Michael Bay által gyújtott tűzben fogsz elégni, mert eretnek vagy. Ráadásul némelyik ember olyan kérdést tett fel, hogy az arcom kapartam tőle. Vagy az övét kapartam volna inkább. Igen, kisszívem, tudjuk, hogy csak Gergő miatt vagy itt, tudjuk, hogy leszarod A Gyűrűk Urát és Tolkient, de ez nem jogosít fel arra, hogy idióta legyél. Egyébként, ha kicsit művelődtél volna, és mondjuk meghallgattad volna az előző előadást, akkor tudnád, hogy ott már elmondták a kérdésedre a választ.

Igen, keveset aludtam, és nem, nem szeretem az embereket, főleg nem az idiótákat, nem, nem kérek bocsánatot.

Ezután elegem volt az emberekből meg a melegből, meg mindenből, úgyhogy hazamentem, és mint utólag megtudtam, nem hagytam ki sokat azzal, hogy nem mentem el a szinkronszínészes találkozóra. Amúgy jó volt ám a nap, sok érdekes dolgot tudtam meg, és úgy alapvetően nagyon állatul néztek ki a beöltözött MTT-s tagok (de ez tök mellékes, mert ebből a bejegyzésből, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy szapultam az embereket).

2014-es várólista csökkentés

Már harmadik éve jelentkeztem várólista csökkentésre, mert amellett, hogy jó poén, egy csomó mindent elolvasok, amit amúgy folyton halogatnék. Itt az a 12 (+12) könyv, amit idén mindenképp el akarok olvasni:

Veronica Roth: A beavatott: Mert idén jön a film, és mert Ramóna már hónapok óta rágja a fülem, hogy olvassam már el.

Isaac Marion: Eleven testek: Ezt körülbelül azóta el akarom olvasni, hogy megtudtam, hogy létezik. Ez még akkor volt, mikor elkezdték a film forgatását. Azóta megjelent magyarul, de még mindig nem jutottam el addig, hogy el is olvassam, de a filmet már többször is láttam.

Benina: A boszorka városa: Mindenképpen be akarom már fejezni a sorozatot, csak annyi más elvonja a figyelmem közben.

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna: Ezt is megjelenés után hamar kinéztem magamnak, és jónak tűnik.

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya: A sorozat második részét turkáltam 500 Ft-ért még valamelyik évben a Könyvhéten az Agavénál. Előtte meg az Agave 100 novelláskötetben olvastam az írónőtől, és tetszett. Érdekel, mert sárkányos, és szeretem a sárkányokat, tavaly pedig sikerült végre hozzájutnom, az első részhez, a következő Könyvhéten meg kiturkálom a többi részt is, ha lesz még.

George R. R. Martin: Varjak lakomája: Amióta létezik a tv-sorozat, és ilyen nagy hype-ot kapott az egész világ, azóta kíváncsi vagyok. Meg szeretem az ilyen klasszikus fantasykat. Elolvastam már az első két részt, és a 3-4-et is kölcsönkaptam már, szóval tuti elolvasom, ez könyv olyan könnyítés nekem, így tudom, hogy lesz amit biztosan elolvasok majd.

David Mitchell: Felhőatlasz: Erre is azóta vagyok kíváncsi, mióta tudom, hogy létezik a film (még nem láttam). Tudom, shame on me.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc: Mert ugyanarról a tragikus eseményről szól, mint ez a szám, és nagyon szeretem ezt a számot.

Matti Rönkä: A határjáró: Szeretem a finneket meg az irodalmukat is, ezt meg sikerült megszereznem egy félezresért a Könyvhéten.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!: Ez is jó ideje ott csücsült a várólistámon, de akkor jöttem rá, hogy nekem ezt mindenképpen el kell olvasnom, amikor megnéztem az Egy különc srác feljegyzései című filmet (a könyvet még nem olvastam, de ami késik…).

Aldous Huxley: Szép új világ: Több klasszikust kéne olvasnom, plusz mostanában disztópia-mániám van.

Juhani Peltonen: Salomo és Ursula / Vadászat karácsonykor: Egy ideje már a polcomról néz, és minden évben olvasok finn irodalmat.

Csere lista:

Veijo Meri: Manilakötél / Tükörbe rajzolt nő: Lásd előbbi pont.

Frans Eemil Sillanpää: Silja / Egy férfi útja / Emberek a nyári éjszakában: Talán ez a második legrégebbi könyv, ami úgy van a polcomon, hogy még nem olvastam el. Évek óta tologatom, tavaly és tavaly előtt is felraktam a várólista csökkentésre, de még mindig nem kezdtem bele.

Aleksis Kivi: A hét testvér: Egy klasszikus finn.

William Golding: A Legyek Ura: Ha már megvolt az Éhezők viadala meg a Battle Royale, akkor szégyen lenne, ha pont ez maradna ki.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak: Mint mondtam, több klasszikust kell olvasnom.

Charlotte Brontë: Caroline Vernon: Ez a legrégebbi könyvem, ami úgy van meg, hogy még nem olvastam el. Többször is belekezdtem, de körülbelül két oldalig jutottam. Nem tudom, miért hanyagoltam eddig, mert azóta már elolvastam a Jane Eyre-t, és azt imádtam. Ezt is évek óta kerülgetem, most már tényleg illene elolvasnom.

Bonnie Poitras Tucker: A csend hangjai: Először a címe fogott meg, aztán elolvastam a fülszöveget, és kíváncsi lettem. A tavalyi várólista csökkentésről jött át idénre.

J. D. Salinger: Zabhegyező: Szégyen, hogy ilyen alapdolgokat még nem olvastam.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…: Évekkel ezelőtt láttam a filmet, azóta várat magára, csak féltem belekezdeni, mert már a film is olyan nyomasztó volt.

Stieg Larsson: A tetovált lány: Tavalyi várólista csökkentésről került ide ez is.

Nicholas Sparks: A leghosszabb út: Könnyítés. A film tetszett, és mivel úgyis vannak olyan időszakjaim, amikor nyálasakat akarok olvasni, ezt is előbb-utóbb elolvastam volna. Na majd idén.

Laurell K. Hamilton: Fogat fogért: Szintén kis könnyítés. Bár amennyire szenvedni szoktam mostanában az Anita Blake-ekkel, lehet, annyira nem is.

On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (Calderon 2.)

A fülszöveg:

Calderon kapitány élete pokol: a sajtó árulónak hiszi, a nemesi körök megvetik, ráadásul még az űrhajón is próbára teszi türelmét a nőkből álló legénység. Calderon el akar jutni a hadgyakorlatra, nehogy merényletet kövessenek el a császár ellen, de áldásos tevékenységének hála a Ferrero Ház a bukás szélén táncol.

Ami a legbosszantóbb, Taina körül is felbukkan egy jóképű, szőke szamuráj.

Calderon kénytelen cselekedni, bár nem épp úgy, ahogy mások várják…

Taina élete is kemény. A nagyapja férjjelölteket válogat, ám a lány megsejti, hogy a szamurájokat nem a keze érdekli, hanem egy érthetetlen politikai játszma.

Kicsoda ő? Miért irtották ki a család Tivesgei-ágát?

Barátja vagy gyilkosa a szamuráj, aki a nyomában jár?

Taina csak két dolgot szeretne: nyugalmat és Calderont.

A fiatal főnemes és a makacs japán lány összefog a Birodalom megmentéséért. Azonban most Sexert báró az ellenség, aki mindenkinél ügyesebben űzi a Játékot.

Vajon sikerül megvédeni a császárt a merénylőktől? És önmagukat a császártól?

De legfőképpen, ki kerül ki győztesen abból a harcból, ahol a szerelmi ötszög tagjai rajtuk kívül egy nemes hölgy, egy szamuráj és egy élő kard?

A Calderon, avagy hullajelölt kerestetik várva várt folytatása.

Sokáig ültem a gép előtt azon gondolkozva, hogyan is nyissam meg az értékelést, mert semmi értelmes nem jutott eszembe. Hát még most sem vagyok a helyzet magaslatán. Nem azért nehéz erről a könyvről írnom, mert tetszett, hanem mert úgy érzem, nem tudom rendesen kifejteni, miért is.

Közvetlenül a Scar után vágtam bele, még kicsit annak a világában voltam, úgyhogy sokáig csak az járt a fejemben, hogy ez nem a Scar. Az első résszel is csak annyi volt a problémám, hogy kevés nekem benne a tudomány annak ellenére, hogy sci-firől van szó, valahogy nem éreztem teljesnek a világot. Aztán ahogy Taina és Calderon először találkoztak, ott bekattant valami, és elkezdtem önmagában élvezni az egészet, nem hasonlítgattam folyton a Scarhoz. Habár mind a kettő sci-fi, teljesen más műfaj. A Calderon sokkal könnyedebb, humorosabb és kikapcsolóbb.

A második rész majdnem kétszer olyan hosszú, mint az első, és szerintem sokkal izgalmasabb is. Az akció mellett nem hiányozhat a humor és a dráma sem. Őszintén, totál hülye vagyok a politikához, úgyhogy itt sem értettem mindent, főleg, hogy nem is emlékeztem mindenre az első részből. De azért csak sikerült a végére összerakni a dolgokat. Ami nekem hiányzott az első részből – a részletek, azok az apró dolgok, amitől a világkidolgozás teljes lesz – most benne volt, és ez határozottan élőbbé tette az egész történetet.

Karakterek közül természetesen Calderont szerettem meg legelőször, őt már az első részben a szívembe zártam. Több ő annál, hogy egy humoros nemes, aki a szabályokkal szemben megy. Főleg a Tainával közös jelenetekben láthattuk, milyen is ő. Nemcsak, hogy egy nagyon okos úriember, de egy igazi lovag. Még ha néha nem is ezt mutatja. Na meg persze ott van a lehengerlő stílusa, amivel bárkit levesz a lábáról. Tainát is megszerettem. Kemény, erős, okos nő, de megvan benne a nőiesség is, és az a naivitás, ami néha a nemre jellemző, ha férfi van a képben. Nem csak őt, hanem a japán kultúrát is, amiből jött, bár már eddig is szerettem, de annyira jó volt részletesebben olvasni róla. Látszott rajta, On Sai mennyire utána nézett a dolgoknak.

Meglepett, mennyire meg lehet szeretni egy tárgyat, de konkrétan az egyik kedvenc szereplőm lett Zorach, Calderon kardja. Persze kicsit más ez, mintha egy sima kard lenne, hiszen minden kardnak személyisége van, de hihetetlen volt, hogy egy fegyver reakcióin nevettem. Mintha csak egy ember lenne.

Az egész Békanyál legénységét imádtam és Oregont is, természetesen elsősorban a humor miatt, de a főbb karakterek közül is mindenkinek megvolt a maga stílusa, nem papírmasé karakterekkel találkoztam, hanem igazi emberekkel. Ó, és Ibrahim. Róla nem beszélhetek bővebben, mert akkor kénytelen lennék spoilerezni, amit meg nem akarok, de elmondom, hogy szerintem ő egy zseni.

Ami csavar volt, azt nagyon hamar kitaláltam, de igazából ez nem baj, maga a könyv sem olyan, hogy kellenének bele a nagy csavarok. A végét kicsit összecsapottnak éreztem. Ment az akció, aztán egyszer csak minden megoldódott, én meg csak pislogtam, mint nyuszi a fűben, hogy ez most hogyan és miért történt. Olyan érzésem volt, mintha ötszáz oldal után úgy döntöttek volna, hogy most már elég hosszú, ezért le kell zárni. Persze azért tetszett maga a cselekmény, a legvége, csak a felvezetéssel voltak problémáim.

Különösen odavoltam azokért a jelenetekért, amikor úgy tűnt, most valami sablon romantikus nyálas dolog jön, de On Sai fogta ezeket a jeleneteket, és teljesen kifordította önmagukból, úgyhogy végül abszolút váratlanul értek véget.

Kedvenc részeim persze Calderon, Taina és Zorach között játszódtak, ők hárman verhetetlenek, de összességében az egész nagyon tetszett (a címbe is beleszerettem). Most pedig bajban vagyok kicsit a csillagozással, mert ha a Scarnak ötöt adtam, ennek már nem adhatok annyit, de azért annyira rossz sem volt, hogy egy teljes felet levonjak… Szóval 4,75.

Akik szerették az első részt, ezt biztosan imádni fogják.

A recenziós példányért hálás köszönetemet küldöm a Könyvmolyképző kiadónak.

Kedvenc karakter: Taina, Calderon, Zorach

Ami legjobban tetszett: Taina-Calderon-Zorach beszélgetések

Ami nem tetszett: a lezárás előtti események gyorsasága

Értékelés: 4,75/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 508 oldal

Molyos adatlap

Lámpagyújtás 2013

Annyira elhúzódott az idei Lámpagyújtás szervezése, hogy azt hittük, végül nem is lesz az egészből semmi. De mégis sikerült helyet találni, és ujjongva örültünk, hogy lesz helyszín az Árnyvadásztalihoz is, és még egy meglepetésvendég is jön.

Számomra az egész ott kezdődött, hogy nővérem elküldött az ajándékért, amit barátnőjének rendelt. Elhoztam neki, mert jó fej vagyok, és addig is tudtam olvasni a Calderon 2-t a metrón, meg akkor már úgy voltam, hogy visszafelé benézek a Bálnába, mert nem nagy kitérő, és meglátogatom a Lámpagyújtást. Nővéremnek mondtam, hogy majd valamikor hazaérek, ő meg mondta, hogy hív, ha kell neki a cucc, úgyhogy tudtam, hogy valamikor haza kell érnem, de végül is ráértem. Odaérve még folyamatban volt a kipakolás, rendezkedés, én meg gyorsan fel is fedeztem a Bane krónikák első két részét, és megcsodáltam a drágaszágokat. Tapiztam, szagoltam, simogattam, olvasgattam, szóval csak mint jó könyvmoly, úgy viselkedtem. Aztán befutott Deszy, és elkezdtünk bandázni. Elsősorban könyvekről esett szó, de beszéltünk mindenféléről. Szilvi és Csilla tartotta a frontot, amikor megrohamoztak minket a vásárlók (igazából nem volt vásárlóroham), a nap végére pedig sikerült mindent elrendezni és kicsit dekorálni is. Kértek minket, maradjunk nyolcig, de Deszyvel határozottan állítottuk, hogy dolgunk van, és majd mennünk kell, végül olyan jól elbeszélgettünk, hogy nyolckor úgy rugdostak ki minket, szóval mégiscsak maradtunk. Féltem, hogy nem érkeznek meg a Bane krónikáim szombat reggelre, mert kedden megrendeltem őket, de mire este hazaértem, már ott várt a csomag a konyhaasztalon.

Rohantam haza, mert Ramóna ajándékát meg akartam csinálni, egész héten nem jutott rá időm, végül csak éjfélkor tudtam nekiállni. Alecet rajzoltam neki, mert már nyáron megígértem, hogy kap tőlem. Szerintem rémes lett (nem, nincs róla képem), de örült neki, én meg annak, hogy ő örül neki.

Szombaton Adri (Spirit Bliss) dedikálására oda akartam érni, úgy volt, hogy 11-kor találkozunk Ramónával a metrónál, ehhez képest, ő fél egy fele esett be a helyszínre, én meg körülbelül 11-kor indultam el itthonról. Éljen a pontosság. Futottam egy kört, beszélgettem Beával (On Sai) a Scarról, elmondtam neki, hogy Deszy beavatott egy titokba, és most meg fogok őrülni, míg kijön a következő rész. Adrival és Zsuzsával is sikerült kicsit beszélgetnem, aztán már kezdődött is az Árnyvadász találkozó. Először bemutatkoztunk, mint az anonim alkoholisták csoportjában, aztán következett a kvíz, amit én állítottam össze, és azóta csak „szadikvíz” néven emlegetik. A Pokoli szerkezetekből kérdeztem, és én meg voltam róla győződve, hogy könnyebb lesz, mint ami az első Árnyvadász találkozón volt, ott a Végzet ereklyéiből kérdeztem. Állításuk szerint nehezebb volt, annyira, hogy Deszy három kérdés után ki is szállt. Talán mégis nehezebb lett, a 35 pontból csak egy valakinek lett 20 feletti pontszáma. Büszke vagyok magamra.

A kvíz után fényképezkedtünk, beszélgettünk, majd megérkezett Kamper Gergely, a Cassandra Clare könyvek fordítója. Szegényt egyből lerohantuk, csoda, hogy nem görcsölt be a keze, annyit írt. Mondta, hogy zavarban van, és hogy olvashatatlanul ír, de azért mindenkinek mindent dedikált. Mikor elfogytak a könyvek, leültünk köré a padokra, földre és beszélgettünk. Vagyis inkább ő beszélt, mi meg beleszóltunk, amikor levegőt vett. Nagyon sokat tud beszélni, de én örültem ennek, mert rengeteg érdekes dolgot mondott. Főleg a fordításról és a szerkesztésről, de úgy általában minden szóba került. Persze a fő téma mégiscsak Cassie könyvei voltak. Megtudtam például, hogy ő is jobban szereti a Pokoli szerkezetek sorozatot, mint a Végzet ereklyéit, és hogy neki sem tetszett A hercegnő epilógusa, akárcsak nekem. Azt mondta, jobban szerette fordítani is a TID-t (The Infernal Devices), én meg elmondtam, hogy szerintem ez meg is látszik. Elmeséltem, hogy A hercegnél jöttem rá, mennyire jó fordító ő, mert átjön a hangulata az egésznek, és ehhez azért már tudni kell.

Később bevonultunk az asztalhoz, ahol már csak hárman maradtunk dedikálatlan könyvekkel, mi elhoztuk az összes Cassie könyveinket, és mikor kupacokba lepakoltuk őket Gergő elé, ő csak sóhajtott egy nagyot. Aztán nekiállt írni. Azt mondta, ha már ennyire elvetemültek vagyunk, válasszuk ki a kedvenc kötetünket, és abba valami egyedit ír. Én A hercegnőt választottam, és kértem bele egy Magnus Bane-t. Gergő nem tud rajzolni, ezt el is mondta, szóval pálcikaMagnust kaptam, de annyira jó lett. Nagyon örültem neki, hogy találkozhattunk, Gergő jó fej, annyi könyvet aláírt, és megtudtam érdekes információkat is. A dedikálás végeztével még kicsit maradtunk Ramónával, beszélgettünk, aztán mi is felöltöztünk, hazaballagtunk.

Vasárnap Kemese Fannihoz néztem be, végre most már alá van írva a Pippám is, úgyhogy boldog lehetek (mert nyilvánvalóan eddig csak ez az egy dolog állt a boldogságom útjában). Persze ott ragadtam aztán, segítettem Szilvinek és Beának, én voltam a játékmester az Éhezők viadalán aranybékás játékban. Sokat beszélgettem Beával, elsősorban persze a Scarról és a Calderonról, de azért nem kizárólagosan csak erről. Bea folyton köhögött, én pedig felajánlottam, hogy főzök neki levest meg teát, ha beteg lenne, csak írja meg a Scar folytatását (az ajánlat még mindig él). Megint sikerült zárásig maradnom, senki nem akart kirugdosni vagy hazaküldeni, én meg jól éreztem magam.

Nagyon elfáradtam a három nap alatt, pedig én még csak nem is dolgoztam. De jól éreztem magam, és nagyon örülök, hogy végül mégis összejött a Lámpagyújtás.

Könyvbemutatón jártam #2

Ha az ember egy könyvbemutatón vehet részt, mindig új élményekkel gazdagodik, akár első-, akár sokkönyves szerző a házigazda. Így volt ez ma is, mikor Lovranits Júlia - Amrita_noita - Lea és a viharbanyák című meséjének bemutatójára látogattam. 

Elsőként érkeztem a Kispesti Művelődési Házba, mivel közel lakom, még a szerzőt is megelőztem, a vendégekről nem is szólva, de nem jelentett számomra problémát. Tudtam, másnak egész Budapesten át kell vágnia, így olvasással ütöttem el az időt, míg meg nem érkezett mindenki. Kipakoltunk, dekoráltunk, finom sütit kóstoltunk, majd végül kezdetét vette a beszélgetés.

A mindannyiunkat érdeklő kérdéseket Sohonyai Edit írónő tette fel, Júlia pedig lelkesen mesélt. Beszélt a gyermekkoráról, arról, miért szereti a boszorkányokat, mi ihlette meg, hogy róluk írjon könyvet; anyukájáról, akitől mindig boszorkányos meséket szeretett hallani; szerető otthonáról, mely egyúttal a történet színhelyének is otthont ad, és a könyv megszületésének folyamatáról.

Nem pusztán kérdéseket és válaszokat hallgattunk, hanem igazi meséket. Egyáltalán nem éreztem Júlián, hogy félne, vagy izgulna, mint azt más első könyves szerzőknél tapasztaltam, folyamatosan és lelkesen mesélt. Gondolom, nagy tapasztaltra tett szert a közönség előtti szereplésben munkája során. Júlia ugyanis a Magyar Madártani Egyesületnél oktatási munkatárs. Azt is látni lehetett rajta, hogy szereti a munkáját. Öröm volt hallani, milyen lelkesedéssel beszélt az állatokról, főleg a madarakról. Ennek köszönhetően én is kedvet kaptam a madárleshez.

Oktatási munkatársként nem csak terepi munkát végez, hanem gyereknek tart előadásokat, történeteivel a természet szeretetére tanít. Ám nem csak a gyerekeket bűvöli el, hanem a felnőtteket is. Korábban is volt már szerencsém részt venni egy előadásán, melyen engem is ugyanúgy elvarázsolt, mint a körülöttem ülő kiskorúakat.

A könyv is ebben a varázslatos stílusban íródott. Elbájolta azt a nyolcéves kislányt, és a felnőttet is, akik előolvasásra megkapták a mesét. Júlia elmondta azt is, hogy bár a könyv a bíbor pöttyös sorozatba került (mely a 11-14 éves fiataloknak szóló könyveket gyűjti csokorba), jobban szeretné, ha a borítón az állna: 8-99 éves korig. Persze a tanulság életkorfüggő, ám ez a jó könyv legfőbb ismertetőjegye: akárhány éves vagy, mindig ad valamit.

A történet alapvetően a felnőtté válásról szól. Lea, ahogy annak idején Júlia, felteszi a kérdést: most, hogy 14 éves lett és megkapta a személyijét, el kell tenni a babáit is? Persze az idősebb korosztály nyilván más mondanivalóval fog találkozni, más miatt szereti meg a könyvet.

A beszélgetést két felolvasás színesítette, melyek során Kovács Marianna, mesemondó és Deák Adrienn, a Tolkien Társaság munkatársa olvastak fel. A délután folyamán a háttérben végig Júlia rajzait láthattuk. Ezek sajnos a könyvbe nem kerültek be, ám örülök, hogy az esemény keretei között megcsodálhattam őket. A bemutatást követően közelebbről is megismerhettünk a díszvendéget: Frugilegát. Ő a történetben szereplő egyik boszorka, aki Júlia anyukájának és  az ő varrótudományának köszönhetően kelt életre, s csendben vett részt az eseményekben. Megkóstolhattuk a boszorkányujj süteményt, ami rémisztő kinézete ellenére igen finom volt, majd Júlia dedikálta számunkra a könyvpéldányainkat.

Ez a könyvbemutató egészen más hangulatú volt, mint amelyeken eddig részt vettem. Bár sokan voltunk, a terem nem telt meg zsúfolásig, nagyon családias hangulat uralkodott. Különleges volt, saját varázslatos hangulattal, és nagyon örülök, hogy részt vehettem rajta.

On Sai: Scar (Szivárgó sötétség 1.)

A fülszöveg:

Scar körül sok a titok.

Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.

Artúr körül sok a halál.

Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.

Don körül nagy a csend.

A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.

Lucy körül nagy a rend.

Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.

Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.

Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?

Létezik egyáltalán szabad akarat?

A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?

Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.

A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete.

Korábban már olvastam On Sai-tól, a Calderont, szóval tudtam, hogy ez is jó lesz, főleg azután, hogy többen is említették, én ezt szeretni fogom (igazuk lett). A Calderonból hiányzott nekem az az igazán hard sci-fi, az egész világnak a tudományos része, de mikor találkoztam az írónővel, megnyugtatott, hogy a Scarban több lesz ez a rész, én pedig már akkor tűkön ültem, hogy mikor olvashatom végre. Most meg, hogy már túl vagyok rajta, azon gondolkodom, hogy mit írjak róla, mert nem csak két szóban kéne kifejteni, miért is imádtam én ezt ennyire, de ez nehéz.

Egyrészt persze a stílusért és a sok humorért. Annyira jól meg van írva, E/3, amit azért szeretek, mert teret ad a sok-sok leírásra, amiből van is bőven. Gyönyörű tájleírások, szereplők ismertetése, a múlt elmesélése, mind-mind lenyűgöző. Azt hittem, kell majd pár oldal, mire rájövök, mi micsoda, de az első oldalban belecsöppentem a világba, és úgy éreztem, én itt már tudok mindent, annak ellenére, hogy voltak azért idegen dolgok, de ennek örültem. Maga a stílus is nagyon szórakoztató, a négy főszereplő között változnak a nézőpontok, és mindegyiknél kicsit más az elbeszélés. Nem tudnám megmondani pontosan miben más, mert a szóhasználat, a mondatszerkezet, minden ugyanaz, a hangulat mégsem.

Másrészt a karakterek miatt. Scar körülbelül öt oldal alatt belopta magát a szívembe, és kényelmesen be is fészkelte magát oda, mostanáig ki sem jött, de legalább szerzett maga mellé néhány barátot. Scar tipikusan az a lánykarakter, akiért én odavagyok. Megvannak az elvei, és ezt nem is dobná el magától, erős, harcos, de közben mégis lány. Nem megy át sem egy érzelemmentes harcrobotba, sem egy tesztoszterontól fűtött fiúba, hanem megmarad annak a lánynak, akit megismertünk az elején. Emellett pedig rendkívüli humorral van megáldva. Dont is hamar megkedveltem. Mindig is szerettem a lázadókat, Don pedig az egyetlen az egész mentáltársadalomban, aki felismeri, mi nem működőképes a rendszerben.

Talán Artúr fejlődött a legtöbbet az egész regényben. Amikor elhagyja szülőbolygóját, rájön, hogy a világ sokkal nagyobb és kegyetlenebb, mint ahogy ő az gondolta. Ekkor kinövi a gyermeki naivitását, ahhoz, hogy túléljen, gyorsan fel kell nőnie. Chester, a Gyerekcsászár szerintem a legérdekesebb karakter. Mindig más arcát mutatja, és sokáig ki sem derül, pontosan ki ő, mit csinál és miért. Ő a legzseniálisabb az egész regényben. Lucy volt az egyetlen a főszereplők közül, akit nem kedveltem meg. Mindent rendszerez, mindent kiszámol, és szereti a kerek, egész számokat. Nekem ez túl sok szabály az én rendetlen természetemmel.

A világfelépítés a legapróbb részletekig ki van dolgozva, el sem tudom képzelni, hogy tarthat valaki ennyi mindent fejben. Még csak azt sem, hogy találhat valaki egy egész univerzumot így. Minden passzol, logikus, meg van magyarázva, nekem már felfogni is sokáig tart. Mindezt az teszi élővé, hogy időnként kapunk meséket, részleteket a múltról, ami nem feltétlenül a legizgalmasabb a regényben, de hozzájárul, hogy megértsük az egész világot, lássuk az összefüggéseket.

A kedvenceim a könyvben mégsem ezek (Scar kivételével, ő felkerült a kedvencek listájára), hanem Isten. Isten léte tény, Don érzékeli, Scar beszélget vele, mégis a hit ugyanúgy van jelen, ahogy mindenhol a világon. Tudjuk, hogy létezik Isten, vagy legalábbis valami magasabb entitás, mégis választást ad nekünk a könyv. Nem tukmálja ránk a hitet, hanem elmagyarázza, mi pedig dönthetünk. Nem térít, csak tanít. A karakterek szemén keresztül többféle nézőpontból vizsgálhatjuk meg, és az az érdekes, hogy mindegyik karakter Isten miatt fejlődik. Látjuk, hogy a cselekmény folyamán hogyan változnak meg ők a hitükön keresztül. Ateistaként nagyon érdekes volt ezt így végigkövetni, arról nem is beszélve, hogy innen nézve Isten egész vicces. Szó van még a szabad akaratról, ennek a léte kérdésesebb, mint Istené, és tényleg nagyon el lehet ezen gondolkodni. On Sai rengeteg kérdést vet fel, és nagyon sok okos gondolatot boncolgat, de a választ már magunknak kell megtalálni.

A zárás nem akkora függővég, hogy habzószájas rohamot kapnék, de azért nem győzöm majd kivárni a következő részt, mert kíváncsi vagyok, mi fog történni, és mivel ennek a világát szerettem, nagyon jó lenne még pár száz oldalon keresztül belemerülni.

Összegezve: imádtam. A sok akció mellett, volt humor és rengeteg megválaszolatlan kérdés. Hibát vagy logikátlanságot nem is találtam benne, ha mégis volt, hát elsiklottam felette. Az idei legjobb olvasmányaim top ötösében tutira benne van (és csak azért nem az első, mert két Cassandra Clare is megjelent az idén, én meg jelenleg CC-lázban égek, sajnálom).

A recenziós példányért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak.

Kedvenc karakter: Scar

Ami legjobban tetszett: a Chester körüli rejtély

Ami nem tetszett: volt ilyen?

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 527 oldal

Molyos adatlap

Filmes sarok: A hobbit – Smaug pusztasága

Nightingale, a kedves bétám elolvasta a kritikát, és volt néhány megjegyzése a filmhez kapcsolódóan (ő még nem látta), én meg olyan szórakoztatónak találtam ezeket, hogy benne hagytam. Világoskékkel olvashatjátok ezeket. Egyébként meg bocsi a hosszúságért, de képtelen voltam rövidebben.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Tolkien. Tolkien bácsi nagyon okos volt, elsősorban nyelvész, sok nyelvet megalkotott, de remek fantáziával is meg volt áldva. Megírta A hobbitot a gyerekeinek, később pedig a folytatását, A Gyűrűk Urát, minden idők legjobb, leggyönyörűbb fantasyregényét (erről nem nyitok vitát). Aztán annyira szerette ezt a világot, hogy írt még hozzá pár könyvet.

Peter Jackson megszületett, Tolkien bácsi pedig nem sokkal később meghalt. A kicsi Peter nagyon szeretett volna filmrendező lenni, és nagyon szerette Tolkien írásait is, így, mikor megnőtt, összehozta ezt a kettőt, és megalkotta A Gyűrűk Ura filmet. (Előtte meg sok-sok vállalhatatlan low-budget horror paródiát csinált, bár azzal nem keresett olyan jól, mint most a Hobbijával.) A rajongók el voltak ájulva (A filmakadémia meg elélvezett a gyönyörtől.), csak úgy dőlt a pénz, és el kell ismerni, ezek a filmek tényleg nagyon jól sikerültek.

Ezen a sikeren felbuzdulva Peter elhatározta, hogy megcsinálja A hobbitot is. A rajongók örültek neki, éljenezték, alig várták, hogy elkészüljön a mű. Aztán megtudták, hogy a kis mesekönyvet a rendező két filmben akarja megvalósítani, de beleveszi A Gyűrűk Urából kimaradt függelékeket is. A rajongók ovációja kicsit alábbhagyott. Később bejelentette, hogy nem is kettő, hanem egyenesen három film lesz az egészen vékonyka mesekönyvből. A producerek a vállukra vették, a rajongók pedig abbahagyták az éljenzést. Mielőtt moziba került volna az új alkotás első része, közzé tették a részleteket. A rajongók ekkor tudták meg, hogy három órás lesz az első film. *tücsökciripelés* Aztán mindenki elkezdett szitkozódni, az emberek egymás ellen fordultak, mindenkinek más volt a véleménye. Aztán rájöttek, hogy ez egy kulturált közösség, ahol értelmesen is meg lehet vitatni az álláspontokat (valójában nem tudom, de szeretném ezt hinni).

Szerény személyem itt már hozta az ásót, semmi jóra nem számított. Annyira nem is volt jó az első rész, de végül is, nézhető volt, és annyira rossznak sem mondanám. Most megnéztem a második részt, ezzel is valahogy így vagyok. Kevésbé untam, mint az első részt, de nem is tetszett annyira. Valószínűleg elvonta a figyelmem az, hogy a fejemet csapkodtam a sok hülyeség láttán. Ezt a bevezetőt pedig azért írtam, hogy addig is kiadjam a dühömet, és megmaradjon egy értelmes kritika a filmről, és ne csak szitkozódjak. Úgyis fogok szitkozódni. Ja, természetesen spoiler a filmre nézve, és ha lesz a könyvre nézve is (tutira lesz), azt jelezni fogom ott.

Ott tartottunk az előző film végén, hogy jöttek a sasok, és megmenekültünk az orkoktól, aztán megláttuk ott nagyon messze a Magányos hegyet (amihez körülbelül két hosszú óra múlva el is jutottunk). Hát a második film nem itt kezdi. Betekintést nyerünk a múltba, Thorin és Gandalf találkoznak, és megtudjuk, miért is kell nekivágni ennek a rohadt hosszú útnak (valójában nem, csak ezt akarják elhitetni velünk).

Következő jelentben már ott folytatják az utat a törpök, Bilbó és Gandalf, ahol abbahagyták az előző részben. A beornos rész teljesen oké volt, habár másfél éve olvastam a könyvet, szóval nem kizárt, hogy részek kiestek vagy máshogy emlékszem rájuk. Beorn jól meg volt csinálva, hallgattam volna még a történeteit, ahogy a könyvben is mesél, de ilyenekre nincs idő, helyet kell hagyni a teljesen értelmetlen és felesleges kialakuló szerelmi szálnak.

Rohanunk is tova, egyenesen a Bakacsinerdőbe bele. Szépen meg volt csinálva. Nem tudom, hogy mennyi volt belőle a digitális utómunka, de elég félelmetes volt. Volt egy gusztustalanul giccses jelenet Bilbóval, ami a trailerben is látszik, ahogy kinéz fák fölött, és elrepülnek a pillangók. (Amúgy az a könyvben is benne volt, bár a pillangókban nem vagyok biztos.) Vártam, hogy megjelenjen egy szivárványon lovagló unikornis a nyilvánvalóan phtoshopháttér előtt. (Mert olyan nagyon kilógna ám onnan egy unikornis.) Aztán jöttek a pókok. Félek a pókoktól, meg is jegyeztem, hogy ezekkel fogok rémálmodni. Nagyon gusztustalan és undorító, és nagy, csápos pókok, a hideg kirázott tőlük, és teljesen életszerűek voltak. Legközelebb, ha meglátok egy pókot, biztosan visítok ezek után.

Némi izgalom után megjelentek a tündék, akik nagyon állatul nyilaztak meg harcoltak, és mindez tök jól nézett ki, még úgy is, hogy öt kiló smink volt mindenki arcán és annyi digitális utómunka (főleg Orlando Bloomnál, el kellett rejteni, hogy öregszik), hogy el sem hittem, hogy ez most egy színész. (Kár volt kifizetni a gázsiját, ennyi erővel lehetett volna tök CGI. Sokkal több munkája nem lett volna annak a több tucatnyi grafikusnak, akik tényleg dolgoztak a filmen.) Minden tisztelem Lee Pace és a rajongói iránt, tényleg jó színész meg helyes, de Thranduil egy köcsög. Amit tök jól eljátszik, szóval a színésszel nincs is gondom, de Thranduilt nem szeretem, már a könyvben sem voltam oda érte. Az erdőtündék lakhelye gyönyörű, imádom a tündéket (a völgyzugolyiakat inkább), kivéve ezt az egyet. Illetve most már kettőt, de ezt a csajt én nem számítom bele és kész.

Itt volt az első jelenet, amin kiakadtam. Eleve nem tudtom, minek kellett belerakni Taurielt (egyáltalán, ki a fene az a Tauriel?) a filmbe (tudom, hogy legyen benne női karakter), mert sem cselekményileg, sem máshogy semmit nem adott a történethez, csak nekem egy kis fejcsapkodást és sóhajtozást. De ez… Legolasba van beleesve, közben meg Kilibe is belezúg vagy tudomisén. Tökre nem értettem, hogy miért meg hogy. A törpök az ellenségeink, de nyilván jó barátságot kötök majd egy törppel, csak mert beszéltem vele három mondatot az anyjáról. Aha, tök valószínű, főleg azok, amiket ez után csináltak. (Kezdem úgy érezni, hogy Peter Jackson nem ugyanazt a regényt olvasta, amit én…)

A hordós jelenet jó volt, bár az orkokra a végén lesz még megjegyeznivalóm. Elég látványosra sikerült, és az elviselhetőség határán belüli hosszúságúra csinálták. Tóváros gyönyörű, Bard olyan ellentmondásos karakter volt kicsit, de azért megkedveltem, mert alapvetően jó ember. Mindezek után irány a hegy, ahol némi gyökérkedés után be is jutottak, de közben, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, páran hátramaradtak, mert szegény Kili megsérült. Oké, ezt sem értem, miért kellett, és itt volt a másik rész, amin konkrétan a fejemre csaptam, mert már nem volt elég, hogy hangosan sóhajtoztam és a szememet forgattam. Teljesen reális ám, hogy tünde létemre a törp után rohanok, aki megsérült, mert beszéltünk három mondatot, és ettől most úgy érzem, meg kell mentenem. Igazából az egész társadalmunk utálja a törpöket, de én nem, én csakazértis megmentem, mert egyébként nem jönne ki a 160 perc. Jól van, mindenki tudja, hogy KÖNYVES SPOILER Kili úgyis megmenekül, hogy aztán majd a következő részben meghaljon a csatában. SPOILER VÉGE Nem kell itt kelteni a feszültséget. Arról nem is beszélve, hogy a hiteltelenségén túl még gusztustalanul giccses is volt az a jelenet, akkor jutott eszembe, hogy Tolkien most biztos forog a sírjában.

Aztán megérkeznek a sárkányhoz. Amikor megláttam az első trailert, Smaug komolyan úgy nézett ki, mintha valami kilencvenes évekbeli játékból másolt példány lenne (nekem Sárkány jutott róla eszembe a Shrekből), de most a vásznon, egyszerűen gyönyörű volt. És nagyon valóságos, vagyis legalábbis annyira, mint a szétsminkelt-pselt Legolas. Először azt vártam, hogy Sinkovits hangján szólal meg (túl sokszor láttam a Sárkányszívet), aztán azt, hogy Benedict Cumberbatch hangján (pedig nem láttam túl sokszor a trailert), de egyik sem jött be, mivel magyar szinkronnal néztük. Ennek ellenére amikor Bilbó és Smaug beszélgettek, nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, mert folyton az jutott az eszembe, hogy ez itt most Sherlock és Watson. (Now Kiss) Főleg, hogy Bilbó többször is vágott olyan watsonos képet. De aztán ez elmúlt, ahogy haladt a cselekmény.

A vége elég izgalmasra sikeredett. Persze köze nem volt a könyvhöz, de ez már tök mellékes, elég látványos volt, és jól nézett ki vásznon, szóval legalább azt nem mondhatom, hogy hülyeség lett volna. Aztán… oké, most le fogom lőni a legvégét, szóval, aki nem kíváncsi rá, azzal majd találkozunk a következő bekezdésben. Szóval felszáll a sárkány, Tóváros felé veszi az irányt, mindenki be van szarva, úristen, most mi lesz. Hát én azt vártam, hogy lelövik, meghal, kész, függöny, mehetünk, a csata úgyis a következő részre marad. Hát hülye vagyok én? Persze, hogy nem lőtték le, a sárkány elszállt, mindenki frászban, Bilbó tesz egy félmegjegyzést, függöny, zene. Na ott kiáltottam fel egy szépet. (Ez a könyvben is így van. Először elmegy, nem tudják hova, aztán beomlasztja a bejáratot. Várjunk, ez most lehet, hogy spoiler volt?)

Nem hiszem el, körülbelül húsz oldal van hátra (én A babót olvastam, abban biztos, hogy nincs ennél több), és még ebből a húsz oldalból csinálnak három órát? (Az én könyvemben még egy kicsit kevesebb, mint a harmada hátra van.) Kínozni akarnak, vagy mi? Mert mondjuk ha kivették volna belőle a csajt, az orkokat, meg az összes felesleges jelenetet, amit beleraktak, akkor az egész könyv belefért volna egy három órás filmbe. De persze Jackson még nincs fent a tíz leggazdagabb ember listáján, szóval ő mindenképp három filmet akart. Tudom, régi nóta, de képtelen vagyok erről leszakadni, mert alapvetően mindkét Hobbit filmmel az a probléma, hogy háromba szedték és mindegyik film három órás, holott ez teljesen felesleges volt.

De térjünk vissza, karakterek. Oké, Thranduilt meg Taurielt nem szerettem, Thorin most is szemét volt, bár nem három órán keresztül folyamatosan, csak kettő, Gandalf mintha kicsit megöregedett volna A Gyűrűk Ura óta (ő annyira menő, hogy az évek során fiatalodik), Kili és Fili a két kedvenc törpöm, és annak ellenére, hogy semmi értelme nem volt, azért örülök, hogy Kili egy kicsit nagyobb szerepet kapott. Ott volt még Balin, az eszes, meg a többi törp, akiket nem lehetet egymástól megkülönböztetni. Bilbót és Legolast szeretem (habár folyton ez a videó jutott eszembe róla, és ezért mindig vigyorogtam rajta), Smaug meg kicsit kettős. Annyira jól meg volt csinálva, hogy nem lehet nem szeretni, de azért mégis ellene szurkoltam, mert hát ő a gonosz. A párbeszédek jók, sok volt benne a vicces jelenet, ez azért pozitív. Az egész film képi világa gyönyörű, még akkor is, ha érződik rajta, hogy minden számítógéppel van megcsinálva. A zene pedig egyszerűen zseniális, Howard Shore ugyebár.

Ami szerintem hülyeség volt az egészben, azok egyrészt az orkok. Már az előző részben sem értettem, rendben, be akarták hozni a függeléket, az egy dolog, hogy az egész nem is így volt és nem is Thorinnal, de ettől csak még összezavaróbb lett az egész egy rakat felesleges jelenettel tele. Gandalf magánakciója. Ez a könyvben nem volt benne, és persze, akarnak valamit kezdeni Gandalffal, de úgyis mindenki tudja, hogy Gandalf túléli, benne van A Gyűrűk Urában, nem kell teljesen feleslegesen ilyen jeleneteket beletenni, mert senki nem dől be neki. Aki meg úgy nézi meg A hobbitot, hogy nem látta A Gyűrűk Urát, az szégyellje magát. (Pfujj, micsoda népség! Nyíljon meg alattuk a föööö…öööld) Szauronnak semmi értelme nem volt, hacsaknem annyi, hogy az átlag amerikai nézővel tudassuk, hogy igen, ez A Gyűrűk Ura előzménye, tehát ezek ketten összefüggnek.

Magyarul néztük meg, 3D-ben, és mivel nyertem a jegyet, az egész ingyen volt, ne panaszkodjak, de én akkor is. A magyar szinkronnal nagyrészt nem volt problémám, jól eltalálták a hangokat, csak zavaró volt, amikor a tündék magyar akcentussal beszélték a tündenyelvet, meg senki nem bírta normálisan kiejteni a neveket, és Thranduilnak sikerült egy olyan hangot találniuk, amitől… hogy mondjam szépen… szóval Thranduil enyhén homoszexuális hatást keltett ezzel a hanggal. A 3D-t sosem szerettem, nem is ad hozzá az élményhez, kivéve, ha szereted, ha egy hatalmas pók meg akar enni. Rémes volt az a jelenet 3D-ben. Körülbelül a tizenötödik percben elkezdett tőle sajogni a fejem, de két óra után már hozzászoktam, és az utolsó fél órában észre se vettem, hogy mennyire fáj.

Tehát összességében nem volt ez rossz film, annak ellenére, hogy igencsak sok negatívumot felsorakoztattam itt, de azt sem mondanám rá, hogy nagyon jó. Egyszer meg lehet nézni, kétszer, amennyiben ivósjátékozik (Igyál egy felest, ha olyan jelenetet látsz, ami nincs benne a könyvben --> garantált detox.) rá az ember. Persze azért a harmadik részt ki nem hagyom, de még mindig haragszom Peter Jacksonra. (Ülj le fiam, egyes!)

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Tessa az esküvőjére készül, boldognak kéne lennie, de Mortmain létének láthatatlan fenyegetése még mindig ott lóg a levegőben. A férfi Tessára vadászik, hogy végre beteljesítse tervét, és elpusztítsa az Árnyvadászokat, miközben az Intézet lakói szövetségesek híján egyedül veszik fel a harcot az idővel és a rájuk leselkedő veszélyekkel.

Ezt az értékelést egy idézettel nyitnám meg a könyvből:

„Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz, és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”

Nem csak ez a könyv volt ilyen, hanem az egész sorozat. Bár igazából leginkább A hercegnél éreztem ezt, ennél a könyvnél is azért, ahogy haladtam, egyre erősebb volt, hogy valami fog történni. És most úgy próbálok írni erről, hogy a szívem apró darabokban, a lelkem sajog, és úgy érzem, már nem vagyok ugyanaz az ember. Még nagyon friss az élmény, és fáj, igyekszem majd minél kevesebbet spoilerezni, viszont a végén kénytelen leszek, mert vannak olyan részek, amit nem lehet másképp megoldani. Onnantól majd kiírom, hogy ne olvassatok tovább.

Kezdjük a szokásosakkal. A leírást, a kort, a helyet, a fordítást még mindig imádom. Most egészen kevés hibát találtam az átlaghoz képest, azt hiszem, jót tett, hogy egy hónapot csúszott a könyv, úgyhogy piros pont a kiadónak. A fejezetek eleji versrészletek gyönyörűek, és újabb nagy dicséret Kamper Gergelynek, a fordítónak, mert ebből is ő jócskán kivette a részét. Imádom a világot, a hangulatot, a részletes kidolgozást, minden egyes utalást, kis apróságot, ami összefűzi ezt a sorozatot a másikkal, ahogy Cassie nagyon életigazságokat fogalmaz meg. De ennél jobban szerintem ezt nem szükséges részletezni, ugorjunk is tovább.

Szeretem Willt, mert annyi jóság van benne, annyi szeretet, ahogy Jemben is, és mégis a két fiú teljesen másmilyen. Will az érzeleminek a rabja, forrófejű, előbb cselekszik, aztán gondolkodik, és annyira jól bánik a szavakkal. Ezzel szemben Jem mindig nyugodt, hűvös, gondolkodik, a szavak helyett azonban a zene az ő kifejezőeszköze. Jemet is nagyon szeretem, és ezen a ponton meg is értem Tessát. Ahogy ő nem tud dönteni, úgy én sem, nem szerethetem Willt Jem nélkül, ahogy Jemet sem Will nélkül, mert ők összetartoznak. Amit legjobban szerettem ebben a részben, sőt az egész sorozatban, az Jem és Will kapcsolata. Az egymás iránti szeretetük, ami a legszebb a történetben.

Tessa az előző részben sikeresen megutáltatta magát, és bár ebben a könyvben azért mégsem gyűlöltem, de azok után, amit ott csinált, már sosem lesz a kedvenc szereplőim listáján. Főleg, hogy ebben a részben is csinált pár dolgot, amivel nagyon nem értek egyet, de erről majd később.

Henryt és Charlotte-ot is nagyon szeretem. Annyira aranyosak együtt. Charlotte-ot a határozottságáért és a keménységéért szeretem, Henryt pedig a tudomány iránti lelkesedéséért. A többiek sem hagyhatom ki, Sophie-t az emberekhez és a világhoz való hozzáállásáért; Gideont azért, mert olyan kis aranyosan nem tud udvarolni, legszívesebben megölelgetném; Gabrielt, mert végül ő is a helyes utat választotta. Még Cecilyt is megkedveltem, pedig az elején csak egy idegesítő kislánynak tűnt, de végül is, ő is Herondale.

Magnus még mindig a kedvenc szereplőm, és most jöttem rá igazán, miért. Nem tudom, csak miért most tűnt fel, de Magnus lelke annyira sérült. Igazából talán az Elveszett lelkek városában látni ezt a végén, de nekem valahogy most volt az, amikor megláttam Magnusban azt, amiért én szeretem. Ahogy ő is szereti a sérült dolgokat, úgy én is. Halhatatlan, és annyi fájdalommal kellett már szembenéznie, hogy ezt egy ember el sem viselné, ő pedig kénytelen továbbmenni, különben megőrülne. És nem elég, hogy nem esik depresszióba, hanem látja az élet pozitív oldalát, megtalálja a humort mindenben. Bárcsak igazából létezne, és bárcsak megérthetnék mindent, ami lejátszódik benne.

A történet. Szinte már büszke vagyok arra, ahogyan elkerültem mindent, és úgy ugrottam bele ebbe a kötetbe, hogy alig tudtam róla valamit. Nem azért, mert meg tudtam állni, hogy megnézzem, mi fog történni, a csábítás olyan jelentéktelen volt, hogy nem is számított. Azért, mert minden tele volt spoilerekkel, és én ennek ellenére ki tudtam kerülni őket. Amikor a kezemben volt a könyv, tudtam, hogy benne van a családfa, ami nagyon sok dolgot lelő, tulajdonképpen majdnem mindent, akkor már átsuhant a fejemben, hogy meg kellene nézni, de leütöttem az ördögöt a vállamról. Nem akartam csak így eldobni magamtól az olvasás élvezetének lehetőségét, miután 8 hónapig olyan megfeszítetten kerültem el mindent. Plusz gyanítottam, hogy bele is őrülnék, ha pont a cél előtt tudnám meg azokat a dolgokat, amiről eddig nem akartam tudni. Olvasás közben annyira féltem, hogy véletlenül kinyílik hátul vagy meglátok valamit, hogy nagyon óvatos voltam, és mikor elértem az utolsó oldalra, percekig csak bámultam, és nem mertem lapozni. Mert hibába tudtam mindent, annyira együtt éltem a tudatlansággal, hogy féltem, mi lesz, ha meglátom. Tulajdonképpen semmi nem történt, csak végre átláttam a dolgokat.

Így viszont mindent kiélveztem. Örültem, hogy Tessával kapcsolatban minden rejtélyre rájöttem, nekem sikerélményt okozott, hogy végre valamit ki tudtam találni. Nem mondanám el most a könyv előtt kreált elméleteimet, csak annyit, hogy tudtuk, hogy valamelyik szereplővel lesz valami. Nem tudtuk, melyikkel fog megtörténni, de csak két esélyes volt rá. Amikor belekezdtem a könyvbe, megvolt az elméletem, kivel mi fog történni. Egy ponton úgy tűnt, be is fog válni, aztán még mielőtt kiderült volna, rájöttem a turpisságra, és tulajdonképpen előbb jöttem rá, mi történt, minthogy ki volt mondva, de alapvetően mégsem az lett, amire eredetileg gondoltam. Cassie mindig meg tud lepni.

Szerettem ebben a könyvben, hogy annyira érzelmes. Nem zavart, hogy kevés az akció, mert a dráma mindenért kárpótolt. Valamivel a fele után kezdtem el sírni, és ugyan nem bőgtem végig, de újra és újra kicsordultak a könnyeim. Néha annyira, hogy már nem is láttam a sorokat. Az utolsó körülbelül hetven oldalt szinte végigsírtam. Az epilógus pedig egyszerre szívszaggató és mégis boldog. Valahogy örültem neki, amikor darabokra szaggatott.

Tessa nem minden döntésével értek egyet, voltak részek, amik kifejezetten nem tetszettek, és egy bizonyos dolog miatt haragszom is Cassie-re. Ezt pedig csak úgy tudom kifejteni, ha most kiteszem a SPOILER feliratot. Sajnálom, de ez van.

Ott vagyunk a barlangban, Will és Tessa úgy tudja, hogy Jem meghalt, Tessa szerelmes Jembe, ahogy Willbe is, de Jemnek tett ígéretet. Még azt is megértem, hogy a gyász és szerelem vezette őket, meg azt is, hogy tudják, hogy Jem nem bánná. Mégis, ha a helyükben lennék, egyszerűen Jem iránti tiszteletből képtelen lennék ezt megtenni. Tessa helyében én csak összekuporodtam volna, és addig bőgtem volna, amíg ki nem szárad a szemem. De nem ez volt, ami legjobban zavart. Én igazából Jemet megöltem volna, és Willt tettem volna Zakariássá, de én persze sosem voltam a boldog befejezések híve. Azzal még kiegyeztem, hogy Jemmel, Willel és Tessával mi történt, de amikor az epilógusban Jem visszajött. Az már kicsit sok volt. Főleg, hogy utána még ott össze is jöttek. Tessa helyében ezt egyszerűen nem tudtam volna megtenni, nem tudtam volna végigcsinálni újra ugyanazt, amit Willel. Ráadásul Will áldását adta volna rájuk, de egyszerűen nem ment volna, pont miatta. Tisztelem annyira azt az embert, akivel egy életet leéltem, hogy ne a legjobb barátjával kezdjek utána. És Jem szempontjából is hasonló lenne. Meg egyszerűen az élet nem ilyen. Nem kaphatunk meg mindent, néha igen is választani kell, le kell mondanunk dolgokról.

Haragszom Cassie-re, mert nem képes nem boldog véget írni, és nem képes fontos személyeket megölni, pedig szerintem úgy jobb lett volna az egész. Mert igen, van rosszabb, mint a halál, ha látjuk a szeretteinket meghalni, és Tessa ezt végig is nézte, de azért lehetett volna benne több halál.

SPOILER vége

Mindezekkel együtt nem tudom nem imádni a könyvet, mert gyönyörű. Bőgtem rajta, mert fájdalmas, mert szép, és mert vége van a sorozatnak, ami el sem akarok hinni. Rájöttem, hogy jobban szeretem ezt a sorozatot, mint a Végzet ereklyéit (egyelőre, meglátjuk még, mi lesz a Mennyei tűz városában), mert sokkal szebb és fájdalmasabb is. Szeretem a kort és a hangulatot. De a legjobban az egész sorozatban a kis utalásokat szerettem, amivel összefűzte a két sorozatot, valamint Jem és Will kapcsolatát szerettem.

És a szívem még mindig darabokban, sajog, mert véget ért egy sorozat, amit szerettem, és butaság ezért szomorúnak lenni, mert bármikor újraolvashatom, de most úgy érzem, egy mesekönyvet sem tudnék a kezembe venni, nemhogy ezt a könyvet. Mikor lefeküdtem aludni a könyv befejezése után zokogtam, és akkor még azt hittem, a kimerültségtől, de ahogy ezt a bejegyzést írom, megint elkezdtek folyni a könnyeim.

Na most meg azt gondoljátok rólam, hogy mindig bőgök, de nem, én tényleg nem vagyok az a sírós fajta, csak ez most így jött össze. Egyszerűen a könyvek tönkretesznek engem. Cassie meg főleg, ő az, aki miatt egyszer még gumiszobába fognak csukni.

És ennek itt vége…

Kedvenc karakter: Magnus Bane

Ami legjobban tetszett: az összes Will-Jem jelenet

Ami nem tetszett: az epilógus egy része

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 552 oldal

Molyos adatlap
A könyvet megrendelheted itt.