Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 496
oldal
Fordító: Császár
László
A 19 éves Avery Morgansten, annak a bizonyos
5 évvel korábbi rettenetes, egész életét megváltoztató Halloween bulinak az
emlékei elől menekülve, beiratkozik az otthonától több ezer kilométerre levő
főiskolára. Amire azonban soha nem számíthatott volna, hogy éppen az a fiú kezd
érdeklődni iránta, aki egyetlen pillanat alatt összetörheti Avery, gondosan
felépített jövőjét.
Vannak dolgok, amiket meg kell élni…
Cameron Hamilton 190 centi magas, szikrázóan
kék szemű, szívdöglesztő srác, akinek csodálatos képessége van arra, hogy
elérje, Avery megint olyasmikre vágyjon, amikről úgy gondolta, hogy régen
kiölték belőle. Nagyon nem jó ötlet összejönni vele. Ugyanakkor lehetetlen
semmibe venni a feszültséget, amely kettejük között támad, és amely felszínre
hozza Avery lényének, addig nem tapasztalt oldalait.
Vannak dolgok, amiket nem fojthatunk
magunkba…
Amikor azonban Avery váratlanul fenyegető
e-maileket és telefonhívásokat kezd kapni, már kénytelen szembenézni a
múltjával, amit szeretett volna rejtve tartani. Van ugyanis valaki, aki nem
engedi, hogy elfelejtse azt a bizonyos éjszakát, amikor minden megváltozott.
Vajon sikerül végül feldolgoznia magában, hogy felszínre kerül ez a rettenetes
igazság? És Cam mellette áll majd, hogy támogassa?
És vannak dolgok, amikért megéri harcolni…
Ó, nézzenek oda,
Fumika rátalált az NA műfajra, és most ráfüggött hormontúltengéses
időszakjában. Mi a jellemző ezekre a könyvekre? Van egy srác meg egy lány,
mindkettő rejteget valamit, amit az ötödik oldalon ki lehet találni, szenvednek
egy darabig, a végére meg összejönnek. Hé, ebbe semmi spoiler nincs, ez annyira
kitalálható, hogy aki már életében csak egy ilyet olvasott, az tudni fogja.
Komolyan. Mai könyvünk is jól halad a sablonok által kijelölt úton, le sem tér
róla, nehogy valaki utálja ezt a könyvet.
A cselekményt
nem fogom elemezgetni, mert konkrétan tényleg ez történik a könyvben. A vége
felé már kezdtem idegbajos állapotba kerülni, hogy ezek mit összeszenvednek
már, ahelyett, hogy a tök egyszerű megoldást választanák, de nem, inkább még
száz oldalon keresztül összejönnek meg szétmennek vagy ötször (na jó, annyiszor
nem). Inkább jöjjenek a szereplők, mert bennük aztán van egy pár dolog, ami
miatt kezem ügyébe került a képzeletbeli péklapát.
Igen, ennyire idegesítőek.
Nem ők a legidegesítőbb karakterek, és még csak listára se kerülhetnének fel,
de ha nem ennyire gyökerek, nem kellene ennyit gyökérkedniük sem (és a könyv is
feleilyen hosszú lenne). Cam egy öntelt, egoista seggfej. Ezen nincs mit
szépíteni, mert az. Fú de elküldtem volna a picsába minden alkalommal amikor
valami megjegyzést tett arra, hogy tudja, milyen szexi vagy okos. Annyira
utálom az ilyen embereket. Azt hittem, hogy a könyv végére megváltozik, de naiv
voltam. Semmit nem változott, és a csaj mégis beleszeretett. Miért? Valahogy
úgy érzem, ez a könyv azt sugallja: „Lányok, egy egoista pöcs a pasitok?
Örüljetek neki, legalább jól néz ki, és tudja is magáról.” Mivan? Tudom, hogy
vannak, akiknek a hason lévő kockák látványa fontosabb, de azért ne legyünk már
ennyire felszínesek. Oké, jó, vannak Camnek jó tulajdonságai, tudott aranyos is
lenni, meg kedves, és tényleg várt egy csomót Averyre, meg okos is, ráadásul
van egy teknőse, akit Raffaellónak nevezett el, ami mennyire jó már?! (Amúgy
meg Raffaello a legjobb szereplő.) De akkor sem szerettem.
Avery sem
annyira idegesítő, mint a YA főhősnők többsége, és részben meg tudom érteni a
hisztijét meg problémáját, de basszusmár, mennyi szenvedést megspórolt volna,
ha nem ennyire életképtelen, és elmondja már a könyv közepén azt, amin utána
még vagy kétszáz oldalon keresztül vinnyogott.
Szóval a
történet sablonos, a karakterek nem túl szerethetőek, és alapjában véve nem túl
sok újdonsággal találkozni ebben a könyvben. És én mégis élveztem. Nagyon gáz
már, hogy folyton a hormonjaimra fogom, de hát általában ilyenkor van ilyen
időszakom, és jön rám a „most azonnal valami romantikus nyálat kell
olvasnom”-roham. Amúgy műfajában véve nem rossz, ez egy cuki könyv, és annak
ellenére, hogy tele van sablonokkal, nem olvashatatlan, stílusilag sincs vele
semmi baj, a fordítás tök oké. Megállja a helyét, csak hát nem nyújt többet.
Persze nem is ígér többet, úgyhogy legalább nem hiteget. És helyenként vicces.
Nem az a hangosan röhögős, de vannak benne jó mondatok.
Ez egy tipikus
NA, ez alapján mindenki el tudja dönteni magáról, hogy ez az ő könyve-e avagy
sem, úgyhogy ennél nem is mondanék többet.
Kedvenc
karakter: Raffaello
Ami legjobban
tetszett: Raffaello
Ami nem tetszett:
a karakterek
Értékelés: 3,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése