Salla Simukka: Vérvörös (Hófehér 1.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki megtanult félni.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy író, aki megírta, hogy mitől és miért félt a lány.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Blogturné Klub, aki elmeséli, ki ez a lány, ki ez az írónő és milyen remek élményt nyújtott a lány története az Olvasói számára.

Tarts velünk Te is e remek, modern Hófehérke mese turnéja során, és ismerd meg Salla Simukka: Vérvörös című könyvét, mely április 10-én az Athenaeum Kiadó jóvoltából már a magyar könyvesboltok polcaira is felkerül.

Olvasd el a véleményeket, ismerd meg az írónőt és a szereplőket, hallgasd meg a könyvben felhangzó zenéket és játssz velünk egy csodákkal és rímekkel teli játékon a Mesék Birodalmában, ahol a JÓ elnyerheti méltó jutalmát: a Vérvörös regény egy példányát!

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 240 oldal

Fordító: Panka Zsóka

A 40 országot letaroló finn sikersorozat a Hófehér-trilógia elő része.

A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig... Majd az évtized leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó, vércseppek lepik el az utcákat.

Mikor megtudtam, hogy jön ez a könyv, és finn az írója, már akkor két kézzel kalimpáltam a levegőben a gép előtt ülve, hogy nekem ez kell. Azt sem tudtam még, miről szól, de gondoltam, mivel finn, ezért rossz nem lehet. Nem is tévedtem. És azt hiszem ez az a pont, ahol meg kell említenem, hogy „enyhén” finn mániás vagyok.

Több könyvet olvastam már finn szerzőktől, de mind szépirodalom volt, úgyhogy igazából fogalmam sem volt, mire számítsak. Elsősorban persze a helyszínre és az ottani emberek leírására voltam kíváncsi, de úgy voltam vele, hogy ha nem is tudok meg sokkal többet Finnországról, legalább olvasok egy jó sztorit. Mindkettőt megkaptam.

Lumikki, a történet főhőse egy zárkózott lány, itt már azonosulni tudtam a karakterével. De azért az ismeretségünk nem indult ennyire könnyen. Már kezdettől kedveltem a karakterét, de sokszor fölényeskedőnek tűnt az elején, így húztam is a számat egy-egy megjegyzésére. Ahogy haladt a cselekmény, úgy tudunk meg róla még több információt, és a végére egy remek karakter bontakozott ki, akit meg tudtam érteni, és utólagosan már nem is tűnt annyira nagyképűnek, csupán puszta tényeket közölt. A végére egészen megszerettem, mert ő sem az a tipikus tini, aki megmentésre vár. Elég kemény, a leglehetetlenebb helyzetből is kivágja magát, mindez pedig nagyon jól alá van támasztva, úgyhogy nem csak valami égből pottyant szuperhősnek tűnik.

Mivel ifjúsági könyvnek volt beharangozva, attól féltem, valahogy beleerőltetnek majd egy szerelmi szálat, de félelmem alaptalannak bizonyult. Ugyan volt benne valamennyi romantikus vonal, de csak a legminimálisabb mennyiségben, és még ez is jól beleillett a történetbe, szóval nem is panaszkodom. Én lepődtem meg a legjobban, hogy nem kaptunk lapokból kifolyó rózsaszín nyálat, de nagyon örülök neki.

A nyomozós szál nekem kicsit gyengére sikerült. Végül is, ha már ez egy krimi, akkor én izgalmakat és rejtélyeket várok, de ilyenből kevés volt. Nem nagyon izgultam egyik szereplőért sem, és néha olyan dolgok nem tűntek fel a karaktereknek, amit már nekem is túl gyanús volt.

Maga a történet íve nagyon jól fel volt építve, bár a végét kicsit összecsapottnak éreztem. Éppen izgulunk a főszereplőnkért, aztán snitt, és öt oldalban le is rendezzük a továbbiakat. Tudom, ez egy sorozat első része, de fogalmam sincs, mennyire függnek össze a részek. Remélem, ezen a vonalon megyünk tovább, mert rengeteg mindenre kíváncsi vagyok még Lumikki múltjával kapcsolatban.

Amivel engem levettek a lábamról, az természetesen Finnország. Már akkor megörültem, amikor olvastam, hogy Tamperében játszódik a történet. Ott ugyan nem voltam (még), de azt tudom, hogy számos kedvenc bandám onnan származik. Nagyon szerettem az ilyen apróságokat, amiket az írónő beleszőtt a finnekkel kapcsolatban. Például megemlítette azt a bizonyos kolbászt, amit csak Tamperében esznek, a szaunát, a lékúszást, Väinö Linnát, a híres finn írót és a muminos naptárat (akarok egy olyat). Amikor pedig azt írta, hogy „hosszú, forró nyár”, én arra gondoltam: „igen, legalább két hétig volt akár 25 fok is”.

Összességében minden hibájával együtt egy remek olvasmány ez a könyv. A női főszereplő ellenére fiúknak is bátran ajánlom, és idősebbeknek is, mert vannak benne elgondolkodtató dolgok is, helyenként elég kemény témákat értünk. Ja, és külön pluszpont a felvillanó LMBT szál és a belecsempészett mese-téma miatt.

Kedvenc karakter: -

Ami legjobban tetszett: Tampere

Ami nem tetszett: a nyomozás                                                

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

A könyvben elhangzó zenék

A finn zene szeretete hozta magával Finnország szeretetét, úgyhogy vártam, az írónő hátha kihasználja, hogy annyi remek banda hazájában élhet, de ezzel sajnos nem nagyon élt. Az internet korában a mai fiatalok sem csak saját hazájuk zenéjét hallgatják, de azért a Massive Attack és Britney Spears mellett voltak finn dalok is.

Elhangzott egy sor Juice Leskinen egy dalából, de mivel (még) nem tudok finnül, ezért nem találtam meg azt a bizonyos dalt. Mindenesetre itt egy remek szám tőle:

Elisa, az egyetlen lány mellékszereplő apukája folyton Paula Koivuniemi nyálas slágereit énekelte a lányának, amíg ő kicsi volt. Talán ez lehetett az egyik:

És csak hogy legyen valami ismertebb is, az egyik izgalmas jelenetnél Lumikki ebből a dalból merít erőt:

Nyereményjáték

Salla Simukka könyve, illetve annak témája sajnos nagyon is reális témát dolgoz fel, bár sok momentumában magán viseli a klasszikus tündérmese vonalait.

Nem véletlenül, hiszen az írónő nagyon szereti a meséket. Ahogy mi is.

Így aztán arra gondoltunk, Jegesmedve példáját követve nyereményjátékunk központi témája ezúttal a MESE, a mesék lesz.

Mit is jelent ez?

A blogturné minden állomásán találsz egy rövid kis versikét, mely egy-egy gyermekmese tartalmára, szereplőjére utal. Találd ki, melyik állomás melyik mesét rejti, írd be a rafflecopter doboz megfelelő rubrikájába a mese címét és máris esélyes lehetsz megnyerni a könyv egy példányát!

Rajta hát, Meseországra fel!

Sírt a leány, rázkódott a válla.

Mégsem jut el már ma éjjel a bálba!

Tömérdek a lencse, mit válogat az árva,

s a mostoha beszórta a tűzhely hamujába!

Ám ekkor hirtelen fény villant és lárma,

felcsillant egy alak, csillogott a szárnya.

Kedvesen mosolygott, ránézett a lányra,

varázspálca lendült: selyem hullt a vállra.

a Rafflecopter giveaway

A turné többi állomása:

04/07 Roni olvas

04/08 Deszy könyvajánlója

04/09 Dreamworld

04/10 Nem harap a...

04/11 Zakkant olvas

04/12 Media Addict

04/13 Bibliotheca Fummie
04/14 Kelly & Lupi olvas

Könyvbemutatón jártam #3

Általában nagyszabású könyvbemutatókon szoktam részt venni, ahol rengeteg ember van, szegény írók pedig órákon keresztül mást sem csinálnak, csak a saját nevüket írják le újra és újra. A Tetovált mementó bemutatója teljesen másmilyen volt, és nem csak azért, mert ez egy antológia.

Ha egy szóval kellene jellemeznem az eseményt, azt mondanám: profi. Amennyiben nem egy molytag lennék, aki a háttérből követte végig az eseményeket, hogyan is jött ez létre, hanem mondjuk csak úgy becsöppentem volna véletlenül az eseményre, azt hittem volna, hogy ez most valami szokásos összejövetel, nem először van itt ilyen, és mindenki tudja, mi a dolga.

Ugyan a kezdéshez képest jó fél órával korábban értem oda, mert én vittem a szerencsesütiket, már tele volt emberekkel a helyszín, és akkor még nem érkezett meg mindenki. Persze nem voltunk ezren, de a Hátsó Kapu elég jól megtelt, bizony voltak, akik állni kényszerültek.

Már a kezdést imádtam. Megnézhettük a könyvtrailert, ami gyönyörű lett, és ugyan egy kis technikai baki csúszott a dologba, de nagyon kreatívan megoldották a dolgot a szervezők. Bence tartott egy bevezető beszédet, utána pedig megismerkedettünk magával a könyvvel. A művekből cippo és Ross olvasott fel, amit háttérben Galádvíziló kísért zenével, Izolda pedig konferált. Interjú volt a két szerkesztővel, Ciccnyoggal és virezmával, majd Leonival, az illusztrátorral is. Néhány szerző saját maga olvasta fel alkotását, becsülöm őket, hogy ki mertek állni, és ott mindenki előtt felolvastak.

Az interjúk és felolvasások után ajándékot kaptak a közreműködők, majd mindenki megrohamozta a jelen lévő szerzőket, hogy dedikáltassák a könyvüket. A szervezők egy kis finomságról is gondoskodtak, ugyanis volt szörpbe- és vodkába áztatott gumimaci meg pogácsa. Boldogan láttam, hogy többen vesznek a szerencsesütimből is.

Nagyon jó hangulatban telt az esemény, és fantasztikusan lett összehozva minden. Ugyan nem vagyok senki anyukája sem más hozzátartozója, de nagyon büszke vagyok azokra, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez az antológia és ez a bemutató létrejöjjön.

(A könyv értékelése is jön hamarosan.)

Moira Young: Blood Red Road – Vérvörös út (Homokvidék 1.)

A Könyvmolyképző Kiadó a Könyvfesztiválra elhozza nektek az egyik legnépszerűbb disztópia, a Homokvidék (Dust Lands) sorozat izgalmasan hangzó első részét, Vérvörös út  (Blood Red Road) címmel.

Kísérjétek figyelemmel a blogturnénk állomásait, melyeken a szokásoknak megfelelően extra információkat kaphattok a történetről, és a játék végén a kiadó jóvoltából három példány talál gazdára.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 424 oldal

Fordító: Dobó Zsuzsanna

Hogy megmeneküljön, küzdenie kell.

Hogy túléljen, vezetővé kell váljon.

Saba világa darabokra hullik, amikor az ikertestvérét, Lugh-t fogságba ejti négy kabátos lovas. Saba eldönti, hogy megmenti, ezért nekivág a Pusztítók által hátrahagyott törvényen kívüli sivár tájnak. Ez egy brutális világ, ahol Saba felfedez magáról pár meglepő dolgot. Vad harcos, ravasz ellenfél és mindenek fölött legyőzhetetlen túlélő. Egy Jack nevű fenegyerekkel és egy Szabad Sólymok nevű lány forradalmár csapattal Saba útnak indul, hogy megmentse a testvérét – és talán az egész világot.

Annyira jó… lehetne ez a könyv, ha nem rontanák el a hangulatot a párbeszédek. De komolyan, miért kell elrontani a remek világot és alaptörténetet a két főszereplő megnevezhetetlen kapcsolatával? De mielőtt részletesen belemennék ebbe, előbb kezdjük a jó dolgokkal, mint:

A világ. Minden disztópikus világot szeretek, amíg remekül van felépítve, ebben pedig nem szenved hiányt a könyv. A helységek elnevezésétől kezdve egészen az utolsó fűszálig minden tetszik ebben a világban. Lehet, hogy az író nem erőltette meg magát túlságosan, de ez akkor is kreatív, nekem pedig nagyon tetszik. Az már más kérdés, hogy nem költöznék ide, mert nem egy barátságos hely, de ez nem a világ rovására van írva. Az egyetlen, ami nekem hiányzik ebből, az egy térkép. Tudom, hogy valószínűleg a jövőbeli Amerika földjén járunk, de egy térkép akkor is jól jött volna.

A leírás. Hát az főleg az elején, de úgy alapvetően később sem volt vele bajom. Szépen elmeséli, mi hogyan néz ki, elég jól el tudtam képzelni a tájat. Azt meg, hogy jelen időben van, a századik oldal után fedeztem fel, nálam ez pozitív.

Az alapsztori annyira jó. Végre nem a fiú a megmentő, hanem a lány. Végre egy erős női karakter (gondoltam itt még), és végre nem az egész világot akarja megmenteni, csak a bátyját.

Nero. Imádom a varjakat és a hollókat, annyira örültem, amikor ebben a történetben is megjelent egy. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Nero a legjobb karakter ebben a könyvben, nekem ő a kedvencem.

A Szabad Sólymok. Már eleve az ötlet, hogy egy csomó nő összeáll, és igazságot osztanak. Férfiak nélkül. Le a férfiakkal, éljenek az erős női karakterek!

Humor. A könyv közepénél sokszor hangosan nevettem. A csattanós replikák, az egymás heccelése itt még nagyon vicces volt. Sokáig nagyon szerettem Saba és Jack kialakuló kapcsolatát is. Látszott rajtuk, hogy élvezik, ha a másikon köszörülhetik a nyelvüket.

Később valahogy megváltozott az egész, és elindultunk a lejtőn. Fogalmam sincs, mi történt, vagy pontosan mikor. Először csak Saba kezdett idegesíteni, de ezt már szinte vártam. Kedveltem Sabát, mert erős, harcos nő, de ahogy a húgával bánt, az már engem is kiborított, pedig rólam sok mindent el lehet mondani, de a gyerekbarát nincs köztük. Emmi sem lett a kedvencem, de kicsit túlzásnak érzem, hogy okosabb a nővérénél. A kialakulóban lévő románcon sem lepődtem meg, inkább azon csodálkoztam volna, ha kihagyják. Mint fentebb írtam, egy darabig nagyon szerettem Jack és Saba párbeszédeit, de ahogy haladtunk előre, annál furábbak lettek ezek a beszélgetések. És nagyon nem reálisak. Azt még elnéztem, hogy Jacknek időnként nem túl férfias mondatok hagyták el a száját, mert egy nő nehezen tud élethű férfi karaktert teremteni, na de Saba. Vannak nők, akik meggondolják magukat. Vannak nők, akik a pillanat hevében kimondanak dolgokat, amit aztán visszaszívnának. És van Saba. Rosszabb ezeknél. Próbáltam követni a logikáját, tényleg. Nem ment. Az időzítése mindehhez pedig annyira jó, hogy azt már el sem hiszem.

Haragszom erre a könyvre, mert annyira jól indult, és sokáig annyira remek volt, de úgy el lett rontva a vége. Mindenesetre a folytatásra kíváncsi vagyok, hátha tud fejlődni, én bízom benne. Azért megadom neki a négy csillagot, mert megérdemli az első fele miatt.

Kedvenc karakter: Nero

Ami legjobban tetszett: az eleje

Ami nem tetszett: a vége                                                         

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Varjak a mitológiában

Saba varja, Nero szinte főszerepet játszik a történetben. A lány kötődik hozzá, és egy helyen meg is említi, hogy az emberek annyira félnek tőle és a rossz hírétől, hogy a közelébe sem mennek.

Több mitológiában is megjelenik a varjú, de elsősorban a balszerencsével és a halállal hozzák összefüggésbe. Úgy tartják, a prófécia madara, és egy összekötő kapocs az élő- és a túlvilág között.

Egyiptomban két varjú a monogámia emblémája. A csipewajan nevű Kelet-Kanadában élő indiai törzsnél csalónak tartják a madarat, ám a navahóknál a fekete csuhájuk miatt a misszionáriusokat hívták varjúnak. Az ír kelta mondakörben Morrigan háborúistennő két nővérével együtt képesek voltak felvenni a varjak alakját, hogy az így közelgő háborút jelezzék jelenlétükkel. A görög mitológiában Athéna feketére festette a rossz hírt hozó varjú tollait. Apolló pedig egy varjút küldött, hogy hozzon vizet, ám a varjú egy fügefánál megpihenve enni kezdett, és elfelejtette feladatát. Egy kígyóval érkezett vissza Apollóhoz, akinek azt hazudta, az állat megtámadta, ezért késett, de Apolló nem hitt neki. Felhajította a kígyót a levegőbe, a hátára tette a varjat és a vizes kupát. Megparancsolta Hidrának, sose hagyja a varjúnak, hogy vizet igyon a kupából, a varjúnak pedig nem engedte többé, hogy énekeljen, így csak károgni tudott.

Több országban babona is kapcsolódik a varjakhoz, valahol balszerencsét, máshol jószerencsét jelent. Több filmben is megjelenik a varjú, mint fontos szereplő.

A holló (eredeti címén The Crow, azaz a varjú) című 1994-es alkotásban is főszerepet játszik egy varjú. A film James O’Barr képregénye alapján készült, és egyeseknek Brandon Lee halála miatt lehet ismerős. A történet szerint a varjú minden évben egyszer, az Ördög éjszakáján kiválaszthat egy meggyilkolt lelket, akit visszahoz az életbe, hogy az befejezze a küldetését.

A varjak fontos szerepet játszanak még a nagysikerű Trónok harca sorozatban is, ahol leginkább üzeneteket szoktak velük küldeni. Ilyenkor a szereplők mindig rossz hírt jelentve megjegyzik: „Sötét szárnyak, sötét szavak.”. A Falon szolgáló Éjjeli őrség tagjait is szokták varjaknak csúfolni fekete ruhájuk miatt.

forrás

Nyereményjáték

Itt a remek alkalom, hogy megnyerhessétek ezt az izgalmakban bővelkedő történetet, melyben jelentős szerepet kapnak a varjak. Nincs más dolgod, mint a posztokban szereplő varjak számát összeadd, és az alábbi rafflecopter doboz első sorába beírd. Figyelem! A turné mind a 8 állomásán lesznek varjak, tehát a játék nyolcadik,  befejező állomása után érdemes kitölteni az első kérdést. A facebook oldalakat viszont azonnal lájkolni lehet! 3 példány kerül kisorsolásra, melyeket kizárólag magyarországi címre tudunk postázni! Sok szerencsét!

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

04/06 Dreamworld

04/08 MFKata gondolatai

04/10 Bibliotheca Fummie

04/12 Deszy könyvajánlója

04/14 Fantazmo

04/16 Nem harap a...

04/18 Függővég

04/20 Kelly Lupi olvas

Ruta Sepetys dedikálás

Előttem Greylupus és Deszy nagyon jól összefoglalták, mi történt a dedikáláson, mit mondott Ruta, és milyen volt, szóval én ezt a részét kihagynám. Inkább elmesélném, én mit tapasztaltam. A dedikálás előtt be kellett ugranom egy könyvért a nyugatiba, úgyhogy kerülővel mentem és ezért csak húsz perccel az esemény előtt érkeztem meg. Azt hittem, korán van még, ehhez képest valószínűleg már nem lett volna ülőhelyem, ha nem foglalnak nekem. Sajnos én lemaradtam arról, ahogy Ruta odament a többiekhez bemutatkozni, és a BTK-s beszélgetésnek is a közepébe csöppentem bele, de gyorsan felzárkóztam, megtudtam, mi mindenről maradtam le. Amíg az írónőre váltunk, addig is nyertem egy könyvet, mert mint kiderült, én lettem a tizedik feliratkozó. Ráadásul sikerült egy olyan könyvet megnyernem, amit amúgy is el akartam már olvasni, úgyhogy nagyon örültem neki. És ekkor Ruta még meg sem jelent.

Aztán készültek a kiadói emberek és a fordítók (volt jelnyelvi tolmács is, ez tök pozitív, viszont a magyar tolmács fordítása kicsit döcögős volt, ami nem is zavart annyira, mert az írónő nagyon érthetően beszélt), elkezdődött a beszélgetés. Ruta először mondott pár szót magyarul, ennek persze örültünk, nem sokan beszélnek magyarul, és még kevesebben gondolnak arra, hogy ezt megpróbálják. Én már itt a szívembe zártam őt. Aztán kérdezték a könyveiről, a háttérről, a karakterekről, ezekről már írtak előttem. Ami különösen megfogott, amikor azt mondta, nem akar tökéletes karaktert írni, mert olyan nincs. Inkább meghagyja őket tökéletesnek a tökéletlenségükben, és ekkor értettem meg igazán Josie karakterét. A Kalitkába zárt álmokban (amiről itt írtam) volt egy jelenet, amit nehezményeztem, mert szerintem Josie nem tett volna ilyet, de itt jöttem rá, hogy ő sem tökéletes, és ez a cselekedet teljesen belefért a karakterébe. Ruta elmesélte, hogy mindkét könyvében van egy kicsi önmagából, és mindkét könyvben van egy fiú, akit a saját életéből vett. A Kalitkába zárt álmokban ez a fiú Jesse, aki az én kedvencem, és ezen nagyon meglepődtem. Nem elég, hogy ilyen álompasi, de még létezik is.

Természetesen szóba került Magyarország és Budapest, elmondta, hogy vasárnap nyolc órát sétált a városban, mert annyira tetszik neki a hangulata, és hogy ennyire történelmi. Én itt élek, de néha még mindig el tudok csodálkozni, mennyire gyönyörű tud lenni Budapest, szóval megértem. Azt is elárulta, hogy talán lesz egy könyve, ami itt játszódik. Az esemény után kijelentettem, hogy én főzök, sütök rá, ha jön majd kutakodni, csak jöjjön.

Információkat árult el a harmadik könyvéről, amiről állítása szerint nem is beszélhetett volna, és minden kérdésre hosszan válaszolt. Biztosan mindenhol ugyanezeket kérdezik tőle, mégsem látszott rajta, hogy unná a dolgot. Mosolygós volt, kedves, viccelődött velünk. Egyszerűen egy tündér ez a nő.

Aztán felállt a sor a dedikáláshoz, mi úgy döntöttünk, inkább maradunk a végére, hogy tudjunk vele ilyen-olyan fotót csinálni. Senki nem panaszkodott, hogy lassan halad, mert Ruta mindenkivel beszélt pár szót, mindenkinek dedikált minden könyvet, válaszolt a kérdéseire. Röfipingvinnek például megnézte a tetoválásait, és teljesen el volt tőle ájulva.

Amikor én kerültem sorra, megjegyeztem, hogy Jesse a kedvenc karakterem (és tök büszke voltam magamra, hogy ennyit is sikerült kinyögnöm angolul), ő pedig mosolyogva mesélte, hogy az ő karakterét a barátnője bátyja mintájára alkotta, és amikor a barátnője elolvasta a könyvet, izgatottan hívta Rutát, hogy „Jesse az én testvérem!”, „Jesse” azonban nem olvasta a könyvet.

Deszy mesélte, hogy mindannyian bloggerek vagyunk, végül pedig Ruta jött oda hozzánk, megköszönte, hogy ennyi ideig várunk rá, és szeretne velünk egy közös képet. Persze mi is ezt akartuk, szóval nagyon örültünk, hogy ez neki is eszébe jutott.

Nem is tudom, találkoztam-e már ennyire közvetlen külföldi íróval, de az biztos, hogy nem csak én zártam őt a szívembe kedden, hanem mindenki, aki ott volt. El fogom olvasni az Árnyalatnyi remény című könyvét is, nagyon kíváncsi lettem rá.

Köszönjük a kiadónak, hogy megszervezte ezt, és külön köszönet a nyereménykönyvért. A képet ezúton is köszönöm Greylupusnak, további képek fellelhetőek Deszynél és Greylupusnál is.

Széria szemle: Once Upon a Time in Wonderland

Azért kezdtem el nézni, mert a Once Upon a Time-ot szerettem (most is elvagyok vele, de azért régebben jobb volt), az Alice Csodaországbant meg főleg, úgyhogy kíváncsi voltam, mit hoznak ki belőle. Nagyon jól sikerült, komolyan, jobb, mint az eredeti sorozat, aminél mondjuk most már nem nehezebb jobbnak lennie, mióta mindenki mindenkinek a rokona, és egy hülye brazil szappanoperába csöppentünk. Ja, de most nem is erről a sorozatról kéne írnom.

Szóval a Wonderland. Már eleve az alapötlet tetszett. Sajnáltam mondjuk, hogy nem az Őrült kalapos van benne, mert őt szerettem az OUaT-ból, de azért annyira mégsem bántam, mert nélküle is remek sorozatot sikerült kerekíteni. Az első legfontosabb és legfurcsább: szerettem Alice-t. Nem nyavalygott, nem hisztizett, nem bőgött, csak ment, csinálta a kis dolgát és harcolt. Talán mondhatnám azt, hogy „ugyan, hát csak Cyrusszal volt elfoglalva, aztán mindenki másra meg szart”, de igazából még ez sem állna meg a helyét. Igen, elég sok embert kihasznált, és nyilván csak Cyrusszal volt elfoglalva, de azért nem kizárólagosan. Ott volt Will, aki a legjobb barátja lett, és neki is segített, meg az időnként felbukkanó Fehér Nyúlnak is. Szóval nem volt önző, idegesítő, buta vagy nyafka. Még harcolni is tudott, kinézetre is szép, szóval engem semmilyen szempontból nem idegesített. Meglepő, de tök jó.

Willt is nagyon szerettem. Persze főleg azért, mert eleinte ő hozta a humort a sorozatba, de később megismertük őt, és ő is olyan kis sérült személyiség, szóval el sem képzelhető, hogy én ne szeretném. Én meg a hülye mániám a sérült szereplőkkel…

Cyrust szerettem, furcsa, hogy nem tűnt túl nyálasnak vagy idegesítőnek, pedig ha ilyenek a fiúk, azok szoktak idegesíteni. Nyilván nem lett a kedvenc szereplőm, és nem róla álmodozok minden este, de teljesen korrekt volt. Még azt is ki merem jelenteni, hogy nem rossz pasi, de ennyi.

Anastasia idegesített, de a végére megbékéltem vele, és nem akartam mondatonként hatszor leütni addigra. Jafart utáltam, a Fehér Nyulat megsütöttem volna időnként, de egyébként szerettem, és nagyjából ennyi a szereplőkről.

A történet nagyon tetszett. Igazából Alice karakterén kívül az fogott meg engem. Jó, nem valami világmegváltás, de én úgy tekintettem rá, mint egy mesére. Leginkább mese volt ez. Annak viszont abszolút korrekt és teljesen elfogadható. Szerettem a problémákat, amivel szembe kellett nézniük, a megoldásokat, a mágiát és a Csodaországban létező furcsa dolgokat. Féltem, hogy miután Cyrus és Alice újra egymásra találnak gusztustalanul elviselhetetlen lesz az egész, de nem lett. Nem is mondom, hogy minden tökéletes volt, de nem volt idegesítően elviselhetetlen.

Sajnos csak egy évadosra tervezték, úgyhogy ez ennyi is volt, amit kicsit sajnálok, de legalább nem rontják el. Azt mondom, a csúcson kell abbahagyni. Bár ha jól tudom, nem produkált valami nagy nézőszámot. Tetszett a vége is. Örültem, hogy ez lett, végül is, ez egy mese, mint már említettem, és melyik mese ér véget azzal, hogy mindenki meghalt, és vége a világnak? Na ugye.

Szerettem ezt a sorozatot. Aki szereti a meséket, Alice világát, vagy aki nézi a Once Upon a Time-ot, annak mindenképpen ajánlom. Tényleg jobb, mint az eredeti sorozat, és nem is hosszú, csak 13 részes.

Széria szemle: The Walking Dead 4. évad

Figyelem! A bejegyzés spoilereket tartalmaz!

Nem tudom, mi van a mostani sorozatokkal, de ez már a második az idén, ami hihetetlenül jóra sikerült. Az évad első fele hozta a szokásos szintet, és volt némi kitekintés a Kormányzóra, ami nem mindenkinek tetszett, de szerintem nagyon érdekes a karaktere, úgyhogy én örültem neki. Aztán a börtönben történt mészárláskor szétszóródott a tömeg, és külön szálakon követhettük végig, ahogy az egyes szereplők eljutnak a Terminusra.

Hát, hogy ez mennyire zseniális húzás volt, azt nem tudom elmondani. Egyrészt mindenkiben ott volt a kétség, hogy a hozzátartozója meghalt-e vagy sem, másrészt az egyes karakterek összeszokása, módszerük a túlélésre is remek alapot adott a drámához. Ricket és Carlt nagyon utáltam sokáig, viszont az évad második felében egészen megbarátkoztam velük. Ricknek nem volt nagyon kivel pöcsfejkednie, úgyhogy nem is tudta tovább szítani az ellenszenvemet, Carl pedig kezd felnőni, és noha még vannak olyan dolgai, amiért tarkón csapnám egy péklapáttal, ezeket is szépen maga mögött hagyja. Na meg az sem hátrány, hogy ott volt velük Michonne, akit meg imádok, szóval már volt értelme nézni azokat a részeket, ahol csak ők szerepeltek.

Nagyon vártam, hogy Maggie és Glenn egymásra találjanak, mert mégiscsak lány vagyok, szurkolok a romantikus hősöknek. Néztem, ahogy részeken keresztül csak azért harcolnak, hogy megtalálják a másikat, nem adták fel, bíztak benne, hogy a házastársuk kijutott élve, és ez nagyon tetszett.

Ahogy mindenki másnak, úgy nekem is kedvencem Daryl, és Beth-t is szeretem a tipikusan lányos dolgai ellenére, mert azért mégsem gyökér, úgyhogy az egyik kedvenc részem az övéké volt. Érdekes, hogy tulajdonképpen alig történt benne valami, mégis elég sokat megtudunk belőle. Az egyetlen, amit nem értettem, hogy Daryl hogy nem jött rá, hogy Beth elvitték, és nem magától hagyta ott. Eleve már azt kétlem, hogy Beth csak úgy otthagyná az egyetlen embert, akivel együtt túl tudja élni. Másrészt, ha nekem egyértelmű volt, hogy nem dobta el minden cuccát, vágta magát kocsiba (ami szintén nem a semmiből termett ott csak úgy) és húzott el, akkor Daryl, aki nagyon jól tud olvasni a nyomokból, hogy nem vette észre. Persze, rohant a kocsi után meg minden, de akkor is… Mindezek ellenére ez volt ez egyik kedvenc részem eddig.

A másik természetesen Carolék szála volt a lányokkal és Tyreese-zel. Carol is azon kevés karakterek közé tartozik, akit szeretek, és pont azért becsülöm, mert meg tudta tenni, amit meg kellett. Nagyon kemény volt az a rész, főleg lelkileg.

A lezárás nem sikerült annyira ütősre, mint az előző részek, de hát semmi sem tökéletes. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ez után, és hogy tényleg az történik-e, amire gondolok. Amit sajnálok, hogy igazából Beth és Carolék szála függőben lett hagyva. Mármint persze, az évad vége is függővég, csak nem tudjuk, mi történt velük, mert ők nem voltak ott a Terminuson, vagy legalábbis nem találkoztunk velük.

Hallottam olyan információkat, miszerint lesz egy spin-off sorozat is, de nem tudom, kik lesznek benne, szóval az is egyelőre ilyen függőben lévő dolog. Meglátjuk. Én várom azt is, és a folytatást is.

Széria szemle: How I Met Your Mother – Az utolsó

Fú, de haragszom. Nem tetszett az évad- és sorozatzáró, és nekem ez így mindent értelmetlenné tett. Nem akarok rögtön pocskondiázásba kezdeni, úgyhogy előbb inkább csak összefoglalnám az eddigieket, és csak később akadok ki. Természetesen töménytelen spoilerhalom lesz benne, szóval csak azok olvassák el, akik már látták az utolsó részt.

Pont azért kezdtem nézni, amiért ez a sorozat készült. Kellett valami jó kis sit-com a Jóbarátok helyére, és noha ez meg sem üti azt a szintet, azért nem volt rossz. Tényleg érdekelt a történet, hogy alakulnak a szereplők dolgai, és még vicces is volt, szóval jól elvoltam vele. Körülbelül 2-3 évada süllyedt rohamosan a szint, látszott, hogy a készítők se tudnak már mit kitalálni. Ez a kilencedik évad meg maga volt a rémálom. Már csak azért néztem, hogy megtudjam, mi lesz a vége. Egyetlen egy rész volt benne, amire azt mondtam, hogy ennek még értelme is volt, és tetszett is, ez az anya szemszögéből elmesélt sorozat húsz percbe sűrítve. Érdekes, hogy amit Ted el tudott mondani kilenc év alatt, azt a másik szemszögből el lehet mondani annyi idő alatt, míg megebédelek. Nem hiszem el, hogy egy három napos hétvégét – amiben benne van az esküvő is – szükséges lenne huszonnégy (24!) részen keresztül elhúzni. Olyan töltelékek voltak benne, amik már egy hálaadásnapi pulykába se férnének bele. Hihetetlen. Azt azért hozzáteszem, hogy én végig azt gondoltam, Robin és Barney nem fognak összeházasodni, nem is lepett meg, hogy nem sokkal később elváltak, de ezt meg kellett tenniük, hogy a vége így fejeződjön be.

Rendben, korábban is, de főleg ebben az évadban elég sokat betekintést kaptunk arról, milyen is lett az élete Tednek miután megtalálta „élete szerelemét”. Leginkább ez az utolsó rész szólt erről (komolyan nem tudom, a gyerekek hogy tudták követni ezt a mesét, ha nem sorozatban láttam volna, tuti nem értettem volna egy szót se belőle). Igen, a sorozat címe How I Met Your Mother, de azért nem gondoltam volna, hogy szó szerint veszik, és képesek a sorozat utolsó öt percébe belerakni a találkozást. Na, már ezért nagyon haragszom, de ami a végén volt, az egyenesen kiakasztó.

A sorozat címe lehetne akár „Elmesélem nektek, gyerekek, milyen szánalmas az apátok, hogy huszonöt éven keresztül ugyanazért a nőért epedezett, és mennyit szerencsétlenkedett vele”. Talán kicsit hosszú lenne. De valójában ez a sorozat tényleg nem az anyjukról szól, hanem Ted és Robin kapcsolatáról. Szerettem az ő párosukat, szóval nem lett volna semmi bajom az egésszel, ha nem így oldják meg, mert ez így nagyon gáz. Csak azért csinálták így, mert mindenki azt várta, hogy ők ketten a végén összejönnek, hát tessék, megkapták. Igen, az élet produkál érdekes dolgokat, és ilyen szituáció is előfordulhat, mondjuk 5-10 éven belül, de nem huszonöt év elteltével, két gyerek után. Mert ne mesélje be nekem senki, hogy Ted végig Robinba volt szerelmes. Így felvezették az anyát, annyi véletlennek tűnő sorsszerű dolog volt benne, úgy vártuk már, milyen lesz Ted házassága, és a végén letudták annyival, hogy „anyu hat éve meghalt, hívd fel Robin nénit”. Ted szerette a feleségét, lett két gyerekük, és ha ennyi dolognak kellett történnie ahhoz, hogy összejöjjenek, akkor elvárható lenne tőle, hogy a szerelme halála után ne rohanjon rögtön Robinhoz. Persze, évek teltek el, de így úgy jön ki az egész, mintha csak valami második helyezés lenne a felesége, akivel együtt volt, de végig csak Robinra gondolt. Nem, nem, nem és nem! Számomra nem elfogadható ez a vég.

Úristen, és Barney. Nyilvánvalóan sosem volt a kedvenc karakterem, annak ellenére, hogy a színészt imádom, de a karaktere rémes. Képtelenség, hogy semmit sem változott huszonöt év alatt, amiben benne volt három év házasság is. Az meg hihetetlen, hogy annyi nővel volt együtt, és egyiktől sem kapott el semmit, és csak egyet sikerült felcsinálnia.

Nagyon jól meg lehetett volna csinálni ezt a történetet egy másfél, maximum két órás filmben, sokkal kevesebb sorosszerű dologgal, ahol nem jött volna ki ennyire gázul az egész, és azt mondtam volna rá, hogy „ez egész cuki volt, lehet, hogy megnézem máskor is”. De ez így nem elfogadható! Nem! Nagyon-nagyon dühös és csalódott vagyok.

Széria szemle: Teen Wolf 3. évad

Végre! Tudom, hogy egy MTV-n futó sorozatról beszélünk, amitől ne várjon túl sokat az ember lánya, ráadásul mégiscsak középiskolások a főszereplők, de végre túlléptünk a tini-színvonalon. Köszönöm!

Eleinte ez a sorozat olyan bűnös élvezet volt számomra. Tudtam, hogy nem valami nagy szám, tele van sablonnal, és már egy kicsit kinőttem belőle, de azért néztem. És szerettem. Vicces volt, és ott volt mindenki kedvence (természetesen az enyém is), Stiles. Még mindig vicces helyenként, és még mindig van Stiles, de az egész megváltozott.

A harmadik évad második fele sok nem várt meglepetést hozott nekünk. Először is bejött ez a japán téma a Nogitsune-val, ami szerintem iszonyú hatásosra és nagyon jóra sikerült. Szeretem a japán kultúrát, úgyhogy ennek örültem. Ahogy haladt a cselekmény, úgy lett az egész egyre sötétebb, és a végére valahogy elveszett minden humor. Persze semmi kifogásom a humor ellen, de azért most kicsit furán jött volna ki. Minden olyan nagyon dark, még egy elmegyógyintézet is szerepet kapott a helyszínek között, ami szerintem zseniális húzás volt.

Az elején, amikor kiderült, hogy Stilesszal lesz valami, először fel voltam háborodva. Stilesban pont az a jó, hogy ember, és még ennyi természetfeletti lény között is mindig megvan a humora, néha ő az egyetlen, aki pozitívan látja a dolgokat, vagy legalábbis próbálja nem olyan tragikusan felfogni a dolgot. Később azonban rájöttem, hogy ez így logikus, még valami magyarázatfélét is kaptunk. Na és a színész, Dylan O’Brien… hát amit ő művelt, az valami fantasztikus. Ha ilyen fiatalon ilyen jól tud játszani, akkor gyanítom, hogy később egy rakat díjat vágnak majd hozzá. Legalábbis nagyon remélem, mert abszolút megérdemli.

Az évad utolsó előtti része zseniálisra sikerült, sokkal jobb lett, mint a finálé. Számomra a finálé kicsit zavaros és érthetetlen lett, de ezzel tulajdonképpen illik is az egész koncepciójába, mert az elején sokáig nem értettem, mi történik és miért.

Aki követi a híreket, azt tudta, hogy egy szereplő meg fog halni, de nem tudtuk, ki az. Ezzel szemben két szereplő is meghalt, ez szintén elég durva egy MTV-sorozathoz szerintem, de örülök, hogy így történt. Nem fogom elmondani, kik azok, de azt igen, hogy szerintem nem volt logikátlan a haláluk, beleillett a történetbe, és mondjuk az elsőn meglepődtem, mert elég fontos szereplő, de igazából nem csak történet, de sorozatkészítői szempontból is ez volt a helyes lépés. Mindkettő karaktert szerettem, és nem vagyok boldog, hogy kiírták őket, de fejlődésnek könyvelem el a halálukat.

Nagyon tetszett ez az évad, és kíváncsi vagyok, mit tartogatnak nekünk az alkotók a következőre. Annyit biztosan tudok, hogy Daniel Sharman kilépett, úgyhogy Isaac már biztosan nem lesz benne. Ezt sajnálom, mert őt is nagyon szerettem, de azért még vannak jó karakterek ebben a sorozatban.

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok

Kiadó: Maxim

Oldalszám: 352 oldal

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

1950-et írunk, és miközben New Orleans francia negyedében titkok fortyognak, a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét.

Ruta Sepetys magával ragadó jellemeket teremt, akárcsak a világon mindenütt nagy sikert aratott Árnyalatnyi remény című első regényében. A gazdag cselekményben titkok és hazugságok hálója szövődik, és a kísértő emlékeztető, hogy döntéseink sorsunkat alakítják.

Már korábban is felfigyeltem a könyvre, de akkor kezdett el igazán érdekelni, amikor megtudtam, hogy az írónő idejön dedikálni. Szeretem az 1800-1900-as éveket, és a The Originals című sorozat óta New Orleans is felkerült a „meg kell látogatni” listámra, szóval pozitívan kezdtem hozzá. Arra viszont nem számítottam, hogy ez ennyire jó lesz.

Imádtam a várost. A szerző remekül tudja érzékeltetni a hangulatokat, és bár nem terjeng túl a leírás – az én ízlésemnek még lehetett volna belőle több is –, azért mindent nagyon jól el tudtam képzelni. A mondatok elég választékosan vannak megfogalmazva, de azért nem tűnt okoskodónak vagy túlmagyarázónak, pont olyan volt, ahogy egy olvasott lány beszélne.

Szerettem Josie karakterét. Nem csak azért, mert olyan szenvedélyesen szeret olvasni, ahogy a legtöbb moly, hanem mert nem törődött bele a sorsába, ő egy jobb élet után áhítozott, és mindent megtett érte, hogy megkapja. Nemcsak jelentkezett a főiskolára, de még egy referenciát is sikerült megszereznie. Bár egy helyen már kicsit túlment a határon, de igazából megértem őt, és még ez is eléggé normális reakció volt, szóval még ez sem igazán zavart. Arról nem is beszélve, hogy ha kell, megvédi magát, és nemcsak azért, mert van pisztolya és tud is lőni vele.

Szerettem még Willie-t. Elsőre talán gonosz mostohának tűnhet, de több igazságosság szorult belé, mint sok emberbe. Patricket, mert ő az a fajta fiú, akit az ember a legjobb barátjának kívánhat. Josie-nak nagy szerencséje van vele. Kokszost, a sofőrt, Sadie-t, aki főz és mos a bordélyházban, de még Dorát is, Willie egyik „unokahúgát”. Na meg Jesse-t. Megjelent a könyvben, és onnantól kezdve tudtam, hogy ő az én emberem. Nem elég, hogy ott van a rosszfiú imázsa, de ő nem az a fiú, akit csak úgy ugráltatni lehet, vagy kivárná, míg a lány nagy agonizálások közepette hajlandó végre eldönteni, kit választ. Végre nem valami sablon hősszerelmes, köszönöm.

Valahol a közepe felé kezdett kialakulni egy szerelmi háromszög, legalábbis úgy tűnt, de ezt sem írnám fel a negatív oszlopba, mert nem ez volt a középpontban, és később kiderült róla, hogy nem is igazán az, aminek látszik. Ennek viszont nagyon örültem, de spoilerek elkerülése végett nem mondhatom el, miért. De komolyan, annyira jó, hogy ezt beleírta, már csak ezért imádom az írónőt.

A vége annyiból volt meglepő számomra, hogy nem gondoltam volna, hogy az a fiú nyeri el Josie szívét, aki végül részesült ebben. Mindenesetre örülök neki, bár azt hiszem, bárhogy alakultak volna a dolgok, örültem volna.

Jó volt a krimi szál is, ugyan nem éreztem úgy, hogy sokat nyomoznánk. Érdekes, mert a fülszöveg alapján kriminek gondolná az ember, és hát az is, de azt hiszem, ebben a könyvben nem is ez volt a lényeges. Főleg, hogy volt egy rész, ahol Josie-t kivonták a forgalomból, mondván, hogy „Itt nem vagy biztonságban, úgyhogy most elmész vidékre.”. Na, ott azért sajnáltam, még akkor is, ha egész nap mást sem csinált, mint olvasott. Jó lenne napokon keresztül csak olvasni, de még én sem bírnám sokáig.

Ami igazán fontos volt ebben a könyvben szerintem, az a karakterábrázolás, az emberi kapcsolatok és –reakciók, és ez mind nagyon jól működik. Azért, mert az író annyira hitelesen, valóságosan és életszerűen írta le, mintha mindez valójában megtörtént volna, mintha a szereplők tényleg ezt gondolták volna az életben.

Szóval, ha valaki többre vágyik egy kis ’50-es évekbeli kriminél, annak mindenképpen tudom ajánlani ezt a könyvet. Egyszerűen remek, és alig várom, hogy végre élőben is találkozzam azzal az emberrel, aki ezt megalkotta.

Kedvenc karakter: Josie, Jesse

Ami legjobban tetszett: Josie és Jesse közös jelenetei

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap

Kim Stanley Robinson: 2312

Ezúttal kicsit eltávolodunk a Földtől, hogy más bolygókat is megismerhessünk. Ellátogatunk a Merkúr mindig mozgó városára, és megnézzük örök sötétséget a Vénuszon. Tarts velünk erre a képzeletbeli utazásra!

Április 1 és 7 között Kim Stanley Robinson 2312 című könyve segít nekünk felfedezni az univerzumot. A miniturné alatt nem csak a tudomány világából hozunk információkat, de számos más érdekességről is olvashattok. Emellett pedig ha játszotok, gazdagabbak lehettek a három példány egyikével.

Kiadó: Agave

Oldalszám: 576 oldal

Fordító: Farkas Veronika

A tudományos és technológiai fejlődés rendkívüli jövő előtt nyitotta meg az utat. Már nem a Föld az emberiség kizárólagos otthona: új lakóhelyek létesültek a Naprendszer holdjain és bolygóin, sőt még azokon is túl. 2312-ben azonban események sorozata kényszeríti az emberiséget arra, hogy szembenézzen múltjával, jelenével és jövőjével.

A történet a Merkúron kezdődik, Terminátor városában, a mérnöktudomány eddig sosem látott csodájában. Swan Er Hong a nagyanyját gyászolja, Terminátor városának egyik legbefolyásosabb patrónusát. Mivel halálának váratlansága és tisztázatlan körülményei nem hagyják nyugodni, Swan útra kel a Naprendszerben, ám még csak nem is sejti, hogy ezzel nem csak saját életét, de az egész emberiségét is örökre megváltoztatja. Swan egykoron bolygókat teremtett – most azonban abba a tervbe is belepillanthat, amely az elpusztításukat célozza.

A 2312 merész és zseniális látomás az emberiség jövőjéről, egyúttal magával ragadó jellemrajz azokról az emberekről, akik a jövő történéseit alakítják – nagy jelentőségű sci-fi a műfaj egyik legtehetségesebb írójától.

Ha valaki megkérdezné, létezik-e olyan könyv, amit legalább kétszer kell elolvasni, hogy megértsünk, biztosan ez a könyv ugrana be. A 2312 nem egy könnyű sci-fi, olyan tudományos leírásokat tartalmaz, hogy sokáig azt sem értettem, miről van szó, és később is csak úgy csináltam, mintha érteném. Igazából a legtöbb dolog előbb-utóbb érthető lesz, de még a végén is előfordult olyan jelenet, ahol csak pislogtam, és próbáltam megérteni, miről beszélnek. Aztán feladtam, és a sok tudomány közül próbáltam a lényeget kihámozni, ez még ment. Eddig se éreztem magam zseninek, de ezek után, azt hiszem, kavics van az agyam helyén. Biztos vagyok benne, hogy másodszorra már sokkal érthetőbb lenne, főleg, ha lassabban haladnék vele, de vannak olyan jelenetek, ahol képtelen voltam lassítani. Csak lapoztam, mert meg akartam tudni, mi jön ezután, hogy folytatódik a szereplők sorsa.

A világ egyszerűen lenyűgöző, és annyira hihető. Főleg a tudományos háttér miatt, meg ahogyan beszéltek róla, mi történt a Földdel a kétezres évek elején. El tudom képzelni, hogy 2312-ben tényleg ilyen lesz a világ, így fogunk élni. Ezt egy kicsit szomorúnak tartom. Persze jó lenne más bolygókon is lakni, utazni, megismerni a világűrt, de én szeretem a Földet. Egyrészt rosszul vagyok a hosszan tartó bezártságtól, úgyhogy a merkúri élet elképzelhetetlen számomra, másrészt, a Föld annyira gyönyörű. Imádom a kék eget, a füvet, az épületeket, a rohanó várost, a levegős vidéket. Egyszerűen nem tudnék máshol élni, és ezért elszomorodtam, hogy mi történt a bolygónkkal, mit műveltünk vele.

A leírás elég részletes, de cseppet sem unalmas. A legapróbb dologig mindent el tudtam képzelni. Többször ellátogattunk a Földre, nekem persze ezek voltak a kedvenc részeim. Mivel itt élek, ezeket volt a legkönnyebb elképzelni, és talán elfogultságból is mondom ezt, de számomra ezek voltak a legszebb tájak is.

A karakterekkel nem tudtam mit kezdeni, ami furcsa volt számomra. Normális esetben a karakterek viszik előre a cselekményt, ahogy most is, tehát szokott lenni olyan, akivel szimpatizálok, és olyan, akit nem kedvelek. Itt nem igazán volt egyik sem. Talán egyedül Swant kedveltem meg egy kicsit, mert ő is olyan hirtelen természetű, mint én, és nagyon tetszett, ahogy az állatokkal bánt, de ennyi.

Időnként kitekintünk a történetből, és tudományos információkat kapunk a világról. Eleinte nem igazán értettem ezeknek a funkcióját, de aztán ráébredtem, hogy ez a világot segít megérteni, és amellett, hogy hasznosak, nagyon érdekesek is. Az egyik például elmagyarázza, hogyan lehet megépíteni egy egész világot. Zseniális.

Két kedvenc részem volt, és ezeket muszáj kiemelnem. Persze mindkettő a Földön játszódik. Az egyik Grönlandon, amikor próbálják megállítani, hogy még több jég olvadjon meg, és itt derül ki igazából, mi is történt a Földdel. Ez egyszerre szomorú, mert a hazánkról van szó, és mi tettük így tönkre, másrészt azért megnyugtató, hogy a károkat helyre lehet hozni, és jó, hogy vannak, akik ezzel is foglalkoznak, nem csak úgy hagyják romlásba dőlni a bolygót, mert úgyis van másik, ahol lehet élni. A másik kedvenc jelenetemben állatokat telepítenek a Földre, és annyira érzékletesen írt le mindent, hogy imádtam olvasni. Jobban szeretem az állatokat, mint az emberek nagy részét, úgyhogy szívesen ott lettem volna én is a farkasokkal.

A fordítással a könyv nagy részében semmi problémám nem volt, viszont időnként, főleg a párbeszédeknél a könyv elején kicsit döcögősnek éreztem. Ezen meglepődtem, mert Farkas Veronika nem véletlenül tartozik a kedvenc fordítóim közé, ő nem szokott ilyeneket csinálni. De ezen kívül nem volt vele problémám, és meg is dicsérem, mert biztosan nem volt könnyű lefordítani egy ilyen szöveget.

Ha a könyvet egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám rá, hogy zseniális. A világ, a tudományos hátér, a kidolgozás, minden. Nem egy könnyű olvasmány, de ha valaki elolvassa, az nem fogja megbánni. A borító pedig gyönyörű.

Kedvenc karakter: Swan

Ami legjobban tetszett: két jelenet a Földön

Ami nem tetszett: az eleje                                                       

Értékelés: 4,5/5

Molyos adatlap

Érdekességek a borítóról

A kiadó megtartotta az eredeti borítót, aminek nagyon örülök, mert szerintem gyönyörű. Kirk Benshoff csodálatos munkája. Az első, ami feltűnik rajta, hogy az elejétől a hátulja felé haladva nyugszik le a nap.

Benshoff egy olyan borítót tervezett, amelyen a világűr határtalansága keveredik a történetmesélés időtlenségével és a mitikus szimbólumokkal. A borítón látható fa mellett elhelyezkedő kakas és kasza ez utóbbi céljából lett elhelyezve. A két főszereplő a Merkúrról valamint a Szaturnuszról származik. A római mitológia szerint Mercurius (Hermész) szárnyas szandált viselt és volt egy kígyós botja. Gyakori kísérője egy kakas, ami az új nap eljövetelét szimbolizálja. Saturnus (Kronosz) – a mezőgazdaság, igazság és az erő istene – bal kezében egy kaszát, jobb kezében pedig egy köteg búzát tartott. Ez a két dolog jelképezi a két fő helyszínt a könyvben.

A magyar borítón sajnos nem látszik, de az eredetiben feltűnhet, hogy a hátsó borítón nincs rajta a kakas. Ez azért van, mert éjszaka van, a kakas elment aludni.

forrás

Nyereményjáték

Te is légy részese ennek a csodás világnak! Ahhoz, hogy megnyerd a három példány egyikét, nem kell mást tenned, mint kitölteni a helyes válaszokkal kitölteni a nyereménydobozt.

A kiadó csak Magyarország területére postáz!

a Rafflecopter giveaway

Résztvevő blogok listája:

04. 01. Bibliotheca Fummie

04. 04. Insane Life
04. 07. Könyvgalaxis