Matthew Quick: Napos oldal

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben…

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

A Blogturné Klub különleges utazásra hív. Ismerd meg a Napos oldalt, és ha szerencsés vagy, meg is nyerheted a könyvet.

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 322 oldal

Fordító: Stern Gábor

Molyos adatlap

Beleolvasó

A regényből nyolc Oscar-díjra jelölt film készült Bradley Cooper, Jennifer Lawrence és Robert De Niro főszereplésével.

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná, hogy elősegítse a gyógyulását. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!

A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor szívszorongató és végtelenül szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

„Matthew Quick A Napos oldallal igazi szívszorongató regényt alkotott.” – Kirkus Reviews

Akkor figyeltem fel erre a könyvre, amikor Jennifer Lawrence megkapta az Oscart az adaptált filmben való szerepléséért. Jól van na, hát nem lehetek mindig annyira jól tájékozott. Persze láttam már korábban is a plakátot, meg hogy megjelent a könyv, és film lesz belőle, és Jennifer Lawrence meg Bradley Cooper, és milyen jó. Szóval annyit beszéltek erről a filmről meg Jenniferről, hogy meg akartam nézni, de elolvastam, miről szól a történet, és úgy voltam vele, hogy ez érdekel engem könyvben is. Így csak halasztottam és halasztottam, és sosem néztem meg, mert előbb olvasni kell, de sosem jutottam el odáig. Egészen mostanáig.

Olvastam már Quicktől mást is, és azt hiszem, az volt a problémám ezzel a könyvvel, hogy a Leonard Peacock előbb került a kezembe. A Bocsáss meg, Leonard Peacock című könyv nagyon magasra tette nálam a lécet. Imádtam, sírtam rajta, és érzelmileg baromira megviselt. Érdekes, hogy amikor a kezembe vettem a Napos oldalt, nem voltak elvárásaim, igazából teljesen ki is ment a fejemből, hogy én már olvastam Quicktől, mivel a polcon nem egymás mellett vannak (egyedi a polcrendezési elvem), valahogy nem kötöttem össze. Csak akkor esett le, amikor befejeztem, hogy jééé. Talán ez volt a hiba. Nem kellett volna összevetni a kettőt. Abszolút más a téma, más a stílus, és mégis… ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik Quick könyvet olvassa el, egyből rávágnám, hogy a Leonard Peacockot.

Most, hogy így jól felvezettem, el kell mondanom, hogy ez a könyv nem rossz. Sőt, egy nap se kellett, hogy elolvassam, és ennek is sikerült megríkatnia, és lelkileg is megviselő, ráadásul nagyon érdekes témát feszeget.

Pat kikerül az elmegyógyintézetből, vagy ahogy ő hívja, a borús helyről, ahova egy rejtélyes ügy során került. Minden nap csak azért edz, hogy vége legyen a különidőnek, amit a feleségével, Nikkivel kötöttek. Jobb férj akar lenni, és ezért mindent megtesz.

Az volt az érdekes, hogy Pat már elmúlt harminc éves, mégis olyan stílusban volt megírva, mintha egy fiatal gyerek mesélne. A borús helyen eltöltött hosszú évek neki csak pár hónapnak tűnnek, makacsul ragaszkodik az igazához, és hiszi, hogy ha keményen dolgozik, Nikki visszatér majd hozzá, és minden olyan lesz, mint régen. Minden nap lemegy a pincébe, és addig edz a neki beszerzett gépeken, amíg bírja, majd elmegy futni. Azt hiszi, ha letudta a napi adagot, azzal is közelebb kerül a feleségéhez, és elégedetten tér aludni. Minden nap gyakorolja, hogyan legyen udvarias, hogy ezzel is imponáljon neki. Az a szomorú ebben, hogy ő ezt tényleg elhiszi. Bemesélte magának, hogy működhet, és egyszer majd tényleg újra együtt lesznek, és az elején még én is elhittem, mert Patnek ez volt a meggyőződése. Tudom, hogy nagy trauma érte, és sok dologra nem emlékszik, de olvasni, hogy olyasmiért küzd, ami elérhetetlen, elég fájdalmas volt.

Aztán találkozott Tiffanyval, aki szintén nem egészen normális, de egyébként nagyon bírtam. Ő is egy nagy traumán van túl, amit nehezen dolgoz fel, ezért kicsit agresszív, szókimondó, és gyakran nagyon vulgáris. És ez fogott meg benne. Pattel ellentétben Tiffany nagyon cinikus, ő úgy látja a világot, amilyen, és nem olyannak, amilyennek szeretné, ha lenne. Nem próbál meg változtatni rajta, nem is keresi igazán azt, hogyan kerülhetne ki ebből az állapotból, egyszerűen csak elfogadja, hogy ez így van.

Szerettem Pat pszichológusát is, Cliffet, aki úgy tűnik, nem az a hagyományos doktor, inkább megpróbál a barátai lenni a betegeinek, miközben úgy kezeli őket, hogy azok észre sem veszik. Legalábbis ez volt Pat esetében. Érdekes módszer, de szerintem nagyon jó.

A legszomorúbb szereplő azonban szerintem mégis Pat apja, akinek a hangulata attól függően változik, hogy épp a kedvenc csapata, az Eagles hogyan teljesít. Tudom, hogy ez fura lesz pont tőlem hallani, mert én is egy csomó dologért rajongok, de ez mekkora marhaság már. Igen, lehet valaki szomorú vagy rosszkedvű attól, mert épp rosszul teljesít a kedvenc csapata vagy játékosa (vagy esetleg a kedvenc írója nem jön dedikálni), de amikor valakinek az egész élete már ekörül forog, az szánalmas. Határozottan Pat apja a legnagyobb beteg ebben a könyvben, és tényleg elszomorít, hogy nem szól a fiához, mert az beteg, és úgy általánosan mindenkitől elzárkózik. Kíváncsi vagyok, hogy nevelt fel két gyereket, miért szeretett belé a felesége, mert egyáltalán semmi szeretnivaló tulajdonságot nem találtam benne.

A könyvben nagy hangsúlyt kap az amerikai foci, mert Pat családja Eagles rajongó, és azt hittem, hogy ez zavarni fog, mert kevés dolog érdektelenebb számomra az amerikai focinál, de azon kaptam magam, hogy kedvem lett megnézni nekem is egy meccset. Nem is igazán a sport miatt, hanem a rajongói összetartásért. Ismerem ezt az érzést, pontosan tudom, milyen olyan emberek között lenni, akikkel megvan a közös érdeklődés, úgyhogy ha másért nem is, egy buli kedvéért szívesen elmentem volna egy meccsre.

Aki követi a blogom, az tudja rólam, hogy imádom a megtört lelkek egymásra találnak sztorit, de szerintem ez nem volt az. Igen, Pat és Tiffany is megtört, mindketten kicsit őrültek, és igen, segítenek egymásnak, de ez valahogy más volt. Nem a szokásos romantikus értelemben vett dolog, amit ilyenkor olvasni szoktunk, és ez jó. Viszont nem igazán éreztem a két szereplő között az izzást. Talán pont azért, amilyenek. Mindenesetre ezt nem hibának írom fel, egyszerűen ez nem az a tipikus romantikus könyv.

A könyv összességében érdekes, a karakterek jól össze vannak rakva, a cselekmény izgalmas, Quick stílusa meg valami fantasztikus. Az egyetlen „baj” ezzel a könyvvel, hogy a Leonard Peacock szerintem jobban sikerült. És most megyek és megnézem a filmet.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Pat, Tiffany, Cliff

Ami legjobban tetszett: Tiffany

Ami nem tetszett: olvastam már jobbat is Quicktől, és amikor befejeztem, napokig nem tudtam, hogy is állok én ezzel a könyvvel

Értékelés: 4/5

A filmről

Ééés már meg is néztem.

Oké, most viccen kívül, megnéztem a filmet is, mert nagyon érdekelt, miért kapott Jennifer Lawrence (akit egyébként imádok) kis szobrot. Hogy megérdemelte-e? Hát azt megtudjátok, ha elolvassátok a véleményem, nem fogom rögtön leírni az elején. Viszont, amit minden egyes könyvadaptációnál megpróbálok elkerülni, és most is meg fogom próbálni: nem akarom hasonlítgatni a könyvet a filmhez, mert hülyeség. Ennek ellenére mindig hasonlítgatom, mert rossz szokás, de már egy ideje rajta vagyok a lenevelésen.

Ezt úgy érem el, hogy rögtön az elején kifejtem, hogy a sztori egészen eltért a könyvbélitől, és a karakterek is egy kicsit. Jó, befejeztem.

Pat nyolc hónap után kikerül az elmegyógyintézetről. Kicsit agresszív, és sokkal öntudatosabb, mint arra számítottam. Mindennel tisztában van, de még így is vissza akarja kapni Nikkit. Csak Nikki van a szeme előtt, és hisz a napos oldalban, ettől lesz Pat önmaga. Ugyanolyan makacs, és ugyanúgy hajszolja magát, tesz azért, hogy Nikki és ő együtt legyenek. Pat a főszereplő, és az ő felépülését követhetjük végig. Tiffany a másik főszereplőnk, aki szókimondó, kicsit őrült, depressziós lány, és még mindig imádom. Sőt, itt talán jobban is. Cliff keveset szerepel, és túlzottan pszichológusos, viszont aki nagyon más, az Pat apja. Pat apja focimániás, fogad a meccsekre, és teljesen babonás, viszont ez a karakter sokkal szerethetőbb, mint a könyvben. Időt akar együtt tölteni a fiával, még akkor is, ha az csak a fociról szól. Nem zárkózik magába, és nem egy teljesen szánalmas karakter. Persze még mindig őrült, de azért nem egy rossz apa.

Az általános tapasztalatom az Oscar-díjra jelölt filmekkel az, hogy nagyon hosszúak és sokszor unalmasak, és művészkedőek, és mindenképpen benne van valami központi probléma, akár az egészségről, akár az emberek jogairól. (Nem mind, és például a 2015-ös idény ez alól kivétel volt, habár nem láttam minden filmet, de amiket igen, azok közül mind tetszett kisebb-nagyobb mértékben.) A Napos oldal ez alól nagyrészt kivétel. Igen, itt van a mentális egészség kérdése, két őrült egymásra találása, az apja foci-mániája, de alapvetően ez egy romantikus film. És a vége pont olyan, amit egy romantikus filmtől várna az ember. És ezt legjobb filmre jelölték az Oscaron. Nyolc kategóriában! Ez nem semmi. (Az más kérdés, hogy mit gondolok az Oscarról, ebből a szempontból teljesen irreleváns.)

Szóval itt van nekünk ez a film, ami érdekes kérdéseket feszeget, de attól még mindig csak egy romantikus dráma, és ha csak a filmre fókuszálunk, és eltekintünk a könyvtől (amitől egy kicsit nehéz, mert alig pár napja fejeztem be), egy tök jó filmet kapunk.

A cselekmény izgalmas, imádtam Tiffany és Pat szócsatáit, remek volt látni, ahogy két nem teljesen ép ember hogyan veszekszik egymással, szinte már versenyeznek abban, ki az őrültebb. Szerettem Patet és Tiffanyt is, azt meg főleg, hogy jóval kevesebb foci volt benne, mint azt vártam.

Szerettem a táncukat, és imádtam, hogy látszott az arcukon minden.

Komolyan, Bradley Cooper és Jennifer Lawrence nagyon jók. Minden egyes apró változás látszik rajtuk, és azt kell mondjam, Jennifer abszolút megérdemelte azt a szobrot. Annyira zseniális volt minden egyes kiakadása, amikor átment őrültbe, hogy az valami hihetetlen.

A zene nagyon jó volt, de hát Danny Elfman, szóval tőle nem is lehet rosszra számítani. Valamint általában nem szoktam erről írni, mert annyira nem értek a filmekhez, de most feltűnt, hogy a táncos részeknél különösen sokat mutatták Jennifer fenekét, úgyhogy a fényképezés talán azoknál a részeknél kicsit félre ment. Igen, szóba került az említett testrész, mert hát mégis csak táncról van szó, és elismerem, hogy tényleg jó feneke van, de azért nem kell túlzásba vinni a mutogatását.

Egy dolog nem tetszett. Mármint úgy illett a filmbe, mert hát mégis Hollywoodból került ki ez a film, és ez egy romantikus dráma, ahogy már mondtam. De maga a történet túl hollywoodi lett tőle. A vége. Tudom, miért úgy lett lezárva, ahogy és részben örülök is neki, de azért egy picit sok volt.

Ezt leszámítva viszont iszonyú jó volt, főleg akkor, amikor sikerült elvonatkoztatnom attól, hogy ez most nem a könyv. Viszont mindkettőben meg volt a lényeg: az élet nem egy film, nem mindig alakul minden úgy, ahogy azt szeretnénk, nem minden csupa szép és jó, viszont sosem szabad feladni a reményt.

Nyereményjáték

A Napos oldal fantasztikus történetéből nagysikerű film is készült Bradley Cooper és Jennifer Lawrence főszereplésével – utóbbi Oscar díjat is nyert alakításáért.

A mostani játék során a kedvenc filmünkről írunk pár sort, amiben Bradley vagy Jennifer játssza a főszerepet :) A feladatod, hogy kitaláld, melyik filmről van szó, és beírd a rafflecopter doboz megfelelő sorába.

A helyes megfejtők között egy könyvet sorsolunk ki. A győzteseket e-mailben értesítjük, és kérjük, hogy 72 órán belül válaszoljatok, különben újra kell sorsolnunk. A kiadó sajnos csak Magyarország területén belül tud postázni.

A mai film:

Bár nem kifejezetten főszereplő, és igazából a filmben ő maga nem is szerepel, csak az egyik karakter hangját kölcsönzi, mégis Bradley Cooper volt az, aki elrabolta a szívem ebben a filmben. 2014 augusztusában került a magyar mozikba, és szerintem a mostani dömpingből a legviccesebb Marvel film. Imádom, hogy Bradley szereplője egy iszonyú bunkó, szókimondó karakter, és egy hatalmas géppuskával lövöldöz, ráadásul még trollkodni is szeret. Kicsit magamra emlékeztet. (A filmről írtam bejegyzést is annak idején, megtaláljátok az archívumban.)

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

08.21. – Bibliotheca Fummie

08.23. – Deszy könyvajánlója

08.25. – Tekla könyvei

08.27. – Szembetűnő

08.29. – Kelly & Lupi olvas

08.31. – Media Addict