Bibliotheca Fummie: Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek

A Móra Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Julie Anne Peters: Amikor ezt olvasod, én már nem leszek című regénye. Ennek örömére a Blogturné Klub hat bloggere bemutatja a lelkileg sérült, komplexusokkal teli Daelyn történetét, akinek talán csak 23 napja maradt hátra, mielőtt örökre véget vetne életének.

2015. augusztus 14-től mindennap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Móra

Oldalszám: 248 oldal

Fordító: M. Szabó Csilla

Molyos adatlap

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől… Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy eddig még soha nem ültem neki egy értékelés megírásának olyan nehezen, mint most. Tudjátok, két csoportra osztom a „lehetetlen róla írni” könyveket, az egyikbe a közepesek tartoznak, ami olyan se nem jó, se nem rossz, a másikba meg a nagyon-nagyon jók, amikről valamilyen oknál fogva, alig tudok összehozni három értelmes bekezdést. Ez a könyv a kivétel. Nem azért nehéz írnom róla, mert tetszett, vagy épp nem tetszett, hanem mert túl személyes. Tudom, nehéz elhinni, de vannak dolgok, amiket nem akarok leírni, hogy az egész világ elolvashassa. Viszont, ha elmondanám, miért gondolom azt a könyvről, amit, akkor pont ezt csinálnám. Két hónap kellett, hogy erre rájöjjek.

Elolvastam június közepén a regényt, és egyszerűen képtelen voltam rá, hogy leüljek, és leírjam, mit gondolok róla. Jött a turné, úgyhogy kénytelen voltam még egyszer nekigyürkőzni (nem mintha bántam volna), mert nem dobálhatok bele random szavakat a vakvilágba. És ahogy feküdtem a hideg konyhapadlón (meleg van, na), és olvastam a könyv végét, és elkezdtem sírni, rájöttem miért nem próbálkoztam egyáltalán annak idején a posztírással. Na ezért. Szóval most megpróbálok valami aranyközéputat találni, és nem írok miérteket, csak fogadjátok el, hogy így van.

Daelyn túl van pár öngyilkossági kísérleten – vagy kudarcon, ahogy ő hívja –, az élete rémálom. Az iskolában kegyetlenek vele, a szülei nem értik meg, úgy gondolja, mindenkinek jobb lenne, ha ő meghalna. Rátalál az Át a fényen nevű honlapra, ami öngyilkosságot tervezők számára készült, 23 napja maradt, hogy meghozza a végleges döntését.

Hibáztathatnám Daelynt, hogy gyenge, nem tud megbirkózni az élet nehézségeivel, de nem tudom. Mert tisztában vagyok vele, hogy érez, és mennyire nehéz. Depressziós is, ami sokaknak csak annyit mond, szomorú, de a depresszió nagyon komoly betegség, és egyáltalán nem csak azon múlik, hogy épp milyen lábbal keltünk ki az ágyból. Könnyű azt mondani, hogy „ne törődj azzal, aki rosszat mond rád”, de ha napi szinten kegyetlenkednek veled, azért nem annyira egyszerű. Főleg, ha tettlegességig fajul a dolog. Annak ellenére, hogy az öngyilkosságot nagyon önző dolognak tartom, szerettem Daelynt. Mert bátor. Tényleg iszonyú nagy akaraterő kell ahhoz, hogy valaki megpróbáljon végezni saját magával. És mert értem, miért teszi. Mivel az ő gondolatait olvashatjuk végig, az ő fejében vagyunk, én is elhiszem, hogy senki nem akarja őt, hogy úgy érzi, jobb lenne a világ nélküle, pedig józanul belegondolva, a szülei szeretik, még akkor is, ha kicsit furcsák.

Ezt a gondolatmentet folytatva, pedig nem kéne haragudnom Daelyn szüleire, mert ők nem hibásak. De mégis hibáztatom őket, mert nem kezelték elég komolyan a problémát. Nem gondoltak bele, hogy a csúfolódás valami sokkal rosszabb is lehet, hogy a lányuk nem csak szomorú, hanem valami komoly probléma húzódik a háttérben. Azt mondogatják, „Bízunk benned.”, mégis minden egyes lélegzetvételét ellenőrzik. Hiába tudom, hogy nem rossz szülők, mégis úgy gondolom, hogy azok, mert rosszul kezelik a helyzetet. Akkor is, ha nem ők tehetnek róla.

Még egy fontos karakter szerepel a regényben, Santana, akit szintén nagyon szerettem, és éppen jókor került Daelyn életébe, valamint elég ironikus, hogy ők ketten találkoztak, de sajnos ennél többet nem árulhatok el róla, mert akkor kénytelen lennék kitenni a spoiler jelzést.

Amit amúgy is kénytelen leszek kitenni, mert hát a vége volt a legjobb, és el kell mondanom, miért. Szóval, ha nem olvastad a könyvet, a színes részt ugord át. Komolyan! Nem akarod tudni, mi van itt.

Nincs vége. Mármint van, csak nem tudjuk meg, mi lett végül Daelynnel. Amikor először olvastam, azt gondoltam, Santana és Emily megmentették. Jó, főleg Santana. De az előtte lévő fejezet miatt úgy érződött. A kiadós sírás csak az első lépés a gyógyulás felé, de aztán szépen lassan majd minden helyre jön. Sosem lesz semmi sem normális, de Daelyn legalább értékelni tudja majd az életet, és nem akarja eldobni azt magától. Hetekig gondolkodtam rajta, és aztán arra jutottam, hogy Daelyn végül megtette. És most, amikor másodszor is elolvastam, újra erre jutottam. Valahogy ez a megoldás szimpatikusabb. Hiszen logikusan végiggondolva, nem is lehet más. Ott a cím, meg aztán az, hogy ha Daelyn nem él, nem tudja tovább folytatni a könyvet, nem tudja elmesélni, mi történt ez után. Persze ezekből ki lehet hozni azt is, hogy nem tette meg, és azért nincs folytatva, mert az a Daelyn, aki tovább él, már egy másik ember, de valahogy azt nem érzem igaznak.

Azért is szeretem az ilyen nem befejezett regényeket, mert így mindenki eldöntheti maga, hogyan lett vége, és igazából ez egy jó önismereti gyakorlat is (legalábbis magamon ezt vettem észre).

Igen, ez nem egy könnyű téma, és a könyv olvasása mindenképp nagyon megviseli az embert, úgyhogy ajánlani csak azoknak tudom, akiket érdekelnek az ilyen típusú könyvek, és nem túlzottan hajlamosak a depresszióra, mert ez nagyon be tud rántani. Valahogy morbidnak érezném azt írni ide, hogy ez egy iszonyatosan jó könyv, de hát mégis az.

Megtetszett? Rendeld meg!

Kedvenc karakter: Daelyn, Santana

Ami legjobban tetszett: a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Nyereményjáték

Mostani játékunk középpontjában nem is állhatna más, mint az öngyilkosság igen komoly témája, mely számtalan írót megihletett már.

Minden blogon találtok egy rövid leírást, melynek segítségével ki kell találnotok, melyik könyves karakterre gondoltunk, s ha ez megvan, akkor beírni a nevét (egyetlen kivétellel kereszt- és vezetéknév is kell!) a rafflecopter megfelelő sorába.

Továbbá láthattok egy keresztrejtvényt is, melyet gondosan töltögetve egy fontos üzenetet kaptok a pirossal jelölt fősorban, amit a turné befejeztével szintén be kell írnotok a rafflecopter doboz erre kijelölt sorába.

Tehát hat darab karakternek a nevét, valamint a rejtvény főmegfejtését várjuk tőletek. Jutalmatok pedig ezúttal sem marad el, ugyanis a kiadó jóvoltából megnyerhetitek a regény három példányának egyikét.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

2. karakter:
Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így ő öngyilkos akar lenni. De úriember nem temetkezik hitelbe. Így mielőtt véget vetne életének, úgy dönt, munkát keres. Másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg.