A. M. Aranth: Acorenu – Kiválasztva (Holdárnyék 2.)

Kiadó: Főnix Könyvműhely
Oldalszám: 444 oldal
Molyos adatlap

Amy világa szilánkokra tört.
Azok árulták el, akikben feltétel nélkül megbízott: saját szülei és barátai gázoltak a lelkébe. Egyes bűnökre nincs bocsánat.
Amy Soleil – vagy ahogy egyesek ismerik, Amaranth – azonban erős lány, aki nem fogadja el a vereséget. Tudja, hogy ennyi hazugság és árulás közt csak magára számíthat.
Miután beköltözik a Moonshadow kollégiumába, Leával veszélyes nyomozásba kezd: bármi áron meg akarja tudni, ki állhat a karácsonyi bálon bekövetkezett tragédia mögött, hogy bosszút állhasson rajta. Kutatása során azonban olyan ősi próféciák szövegére bukkan, amelyek szerint a Köd-démon születése mindössze egy apró előjele annak a mindent elsöprő pusztulásnak, amely az egész világot fenyegeti. És csak egyvalaki állhat a sötét áradat útjába. Az, akit a jóslatok így neveznek: Acorenu. Kiválasztott.
Azonban nem csak Amy és társai igyekeznek megtalálni a megjövendölt hőst. A nyomában járnak a fény és az éjszaka gyermekei, a Modeus Carva, és egy titokzatos szekta, a Fagy harcosai is.
És miközben Amy barátaival a Kiválasztottat keresi, óriási seregek sorakoznak fel egymással szemben, hogy megvívják öldöklő háborújukat, amely végleg eldönti: a fény vagy a sötétség népe örökli-e meg a végidők előtt álló világot.



Már második napja ülök az üres word felett, és azon gondolkozom, mi a fenét írjak erről a könyvről. Tipikusan abba a nem rossz-nem jó kategóriába esik, amiről képtelen vagyok normálisan írni. Az első rész próbálkozása után ez határozottan jobban sikerült, végre van benne nyomozás meg fantasy, meg nem annyira béna szerelmi szál (én lepődtem meg a legjobban), de azért még mindig nem éri el a „tök jó volt” szintet.
Féltem tőle, mert nem voltam elragadtatva az első résztől, de azért kíváncsi voltam a folytatásra, mert a vége ígéretes. Nos, nem sok újat tudok megállapítani az író úrról, csak amit eddig is felfedeztem. Ami megy neki: a világteremtés. Az alapötlet iszonyú jó, csak olyan keveset tudunk még mindig. Jobban bele szeretnék látni a dolgokba, többet tudni az elfekről, a sötételfekről és a többi lényről. Örültem volna, ha a jóslatokkal többet foglalkozunk, mert elvileg ennek kellett volna a középpontban lennie. Végül is, a nyomozásról szólt ez a rész. Kivéve, hogy mégsem.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami nem megy: minden más. Jó, lehet, hogy kicsit (nagyon) durva vagyok, és talán egy picit eltúlzom. A leírás részében fejlődést látok, de a karakterizálással még mindig problémák vannak. Nem érzem egyik szereplőt sem valóságosnak, Amyt kifejezetten utálom, mert pont olyan buta lányos dolgokat csinál, mint minden tizenöt éves lány az ő korában. És tudom, miért csinálja, de… MIÉRT? Annyira nem szeretem a butaságot, és Amy idióta. Az igazgató az egyetlen, akit nem akarnék kinyírni egy kiskanállal (meg talán Lea), de néha ő is olyan karakteridegen dolgokat mond, hogy csak nézek ki a fejemből.
Készültem rá, hogy ez a rész majd jól tele lesz sötét dolgokkal meg elfmitológiával meg hasonlókkal, de a könyv nagy részében még így is csak az iskolás cuccokra fókuszáltunk, amivel nem lett volna baj, ha érdekelt volna. De nem érdekelt. Tudom, hogy van még x kötet, és lesz még idő a világra, de már annyira elegem volt a tinikislányok hisztijéből. Ha úgy fogjuk fel, hogy ez most egy sima romantikus YA, némi fura dologgal, akkor még nem is lenne rossz, amennyiben eltekintünk a sok pontatlanságtól, csak ennél én azért többet vártam.

amaránt növény
Szeretem, ha egy írónak van bátorsága kinyírni a saját karakterét. Akkor, ha ez számít. Nos, mivel nem sokat tudunk a szereplőkről, örülök, ha a nevüket sikerül megjegyeznem, meg hogy milyen színű a hajuk (ennél sokkal több úgyse derül ki róluk), ezért nem voltam magamon kívül, amikor meghaltak páran. Igazából csak örültem neki, hogy végre valami akció lesz. Amit jó hamar letudtunk, és persze megint a könyv végébe sűrítve a lényeget, aztán jött az unalmas magyarázat tíz oldalban, amire kíváncsi lettem volna, ha jól van adagolva, de így a sok random benyögésben meg a vitatkozás közepén elvesztettem a fonalat. A kiválasztott személyén meg meglepődtem volna, ha nem olvastam volna még egy könyvet sem soha az életemben, de legalább nem az első számú sablonnal élt a kedves író, hanem a másodikkal. Tudjátok, amikor arra gyanakodtok, hogy biztos a főszereplő az, mert hát ez a legnagyobb klisé, ami létezik, aztán elhangzik egy név, majd rávágják, „á, csak poén volt, ő úgysem lehet”, és aztán kiderül, hogy nem is annyira poén.
Fogalmam sincs, mitől ennyire menők a kis tinik, hogy majd ők jól legyakják a nagy szörnyet, és tudom, hogy meg van magyarázva, de nem mindenre jó a magyarázat. Valamit akkor is hülyeségnek tartok, ha próbálják logikusan rám erőltetni. Hiába magyarázod, hogy az ég egy másik bolygón zöld, nekem attól még kék marad.
Akárhányszor találkozom az íróval, és szóba kerül a munkássága, mindig kérem, hogy hanyagolja végre a szerelmi szálakat, mert nem megy neki. Ő minden egyes alkalommal figyelmen kívül hagyja a kérésemet, és tovább próbálkozik. Nos, nem mondom, hogy ezek után felhagyok eme jó szokásommal, de el kell ismernem, hogy volt egy páros, akiért izgultam (nem, fogalmam sincs, mi történt). Éreztem közöttük, hát a feszültséget nem, de azt igen, hogy ebből még lesz valami. És elkezdtem szurkolni, hogy legyen is. Én is alig hiszem el, de a könyvben volt egy jól megírt, aranyos romantikus jelenet. Még örültem is neki. Ezen jobban meglepődtem, mint bármi máson. Az se érhetett volna váratlanabbul, ha a Halálcsillag a következő pillanatban felrobbantja egész Moonshadow-t.
Mindezek ellenére ez a regény még mindig nem jó. De legalább már nem is olyan rossz. Tele van idegesítő, pontatlan dolgokkal (és még mindig alkohol-kampányfilm szagot áraszt, és nem, nem érdekelnek a kifogások), amelyik karakterben fellelhető néhány személyiségjegy, az halálra idegesít. Semmi problémám az óangol és hasonló idegen nyelvű szavakkal, sőt, egy ősi kultúránál el is várt, de a végére kezdtem úgy érezni, hogy a szerző csak fel akar vágni vele, hogy ő milyen okos. Elhiszem, és tök jó, de a szerénységet nem kell alábecsülni. Valamint úgy az egészen lehetne még mit dolgozni. Viszont most már iszonyúan kíváncsi vagyok a harmadik részre, mert meg akarom tudni, mi lesz az álompárosunkkal a folytatásban. Felőlem aztán gyilkolhatják az elfek egymást halomra, nem fog érdekelni, csak tudjam, mi lesz a szerelmi szállal. (Sose hittem, hogy ilyet valaha le fogok írni egy A. M. Aranth mű kapcsán.)


Kedvenc karakter: Tank, a macska (még mindig ő a legjobb, csak szégyentelenül keveset szerepel)
Ami legjobban tetszett: az az egy jól megírt romantikus jelenet
Ami nem tetszett: lásd a bejegyzést
Értékelés: 3,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése