Kiadó: Főnix
Könyvműhely
Oldalszám: 444 oldal
Molyos adatlap
Amy világa szilánkokra tört.
Azok árulták el, akikben feltétel nélkül
megbízott: saját szülei és barátai gázoltak a lelkébe. Egyes bűnökre nincs
bocsánat.
Amy Soleil – vagy ahogy egyesek ismerik,
Amaranth – azonban erős lány, aki nem fogadja el a vereséget. Tudja, hogy ennyi
hazugság és árulás közt csak magára számíthat.
Miután beköltözik a Moonshadow kollégiumába,
Leával veszélyes nyomozásba kezd: bármi áron meg akarja tudni, ki állhat a
karácsonyi bálon bekövetkezett tragédia mögött, hogy bosszút állhasson rajta.
Kutatása során azonban olyan ősi próféciák szövegére bukkan, amelyek szerint a
Köd-démon születése mindössze egy apró előjele annak a mindent elsöprő
pusztulásnak, amely az egész világot fenyegeti. És csak egyvalaki állhat a
sötét áradat útjába. Az, akit a jóslatok így neveznek: Acorenu. Kiválasztott.
Azonban nem csak Amy és társai igyekeznek
megtalálni a megjövendölt hőst. A nyomában járnak a fény és az éjszaka
gyermekei, a Modeus Carva, és egy titokzatos szekta, a Fagy harcosai is.
És miközben Amy barátaival a Kiválasztottat
keresi, óriási seregek sorakoznak fel egymással szemben, hogy megvívják öldöklő
háborújukat, amely végleg eldönti: a fény vagy a sötétség népe örökli-e meg a
végidők előtt álló világot.
Már második
napja ülök az üres word felett, és azon gondolkozom, mi a fenét írjak erről a
könyvről. Tipikusan abba a nem rossz-nem jó kategóriába esik, amiről képtelen
vagyok normálisan írni. Az első rész próbálkozása után ez határozottan jobban
sikerült, végre van benne nyomozás meg fantasy, meg nem annyira béna szerelmi
szál (én lepődtem meg a legjobban), de azért még mindig nem éri el a „tök jó
volt” szintet.
Féltem tőle,
mert nem voltam elragadtatva az első résztől, de azért kíváncsi voltam a
folytatásra, mert a vége ígéretes. Nos, nem sok újat tudok megállapítani az író
úrról, csak amit eddig is felfedeztem. Ami megy neki: a világteremtés. Az
alapötlet iszonyú jó, csak olyan keveset tudunk még mindig. Jobban bele
szeretnék látni a dolgokba, többet tudni az elfekről, a sötételfekről és a
többi lényről. Örültem volna, ha a jóslatokkal többet foglalkozunk, mert
elvileg ennek kellett volna a középpontban lennie. Végül is, a nyomozásról
szólt ez a rész. Kivéve, hogy mégsem.
Ezzel el is
érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami nem megy: minden más. Jó, lehet, hogy kicsit
(nagyon) durva vagyok, és talán egy picit eltúlzom. A leírás részében fejlődést
látok, de a karakterizálással még mindig problémák vannak. Nem érzem egyik
szereplőt sem valóságosnak, Amyt kifejezetten utálom, mert pont olyan buta
lányos dolgokat csinál, mint minden tizenöt éves lány az ő korában. És tudom,
miért csinálja, de… MIÉRT? Annyira nem szeretem a butaságot, és Amy idióta. Az
igazgató az egyetlen, akit nem akarnék kinyírni egy kiskanállal (meg talán Lea),
de néha ő is olyan karakteridegen dolgokat mond, hogy csak nézek ki a fejemből.
Készültem rá,
hogy ez a rész majd jól tele lesz sötét dolgokkal meg elfmitológiával meg
hasonlókkal, de a könyv nagy részében még így is csak az iskolás cuccokra
fókuszáltunk, amivel nem lett volna baj, ha érdekelt volna. De nem érdekelt.
Tudom, hogy van még x kötet, és lesz még idő a világra, de már annyira elegem
volt a tinikislányok hisztijéből. Ha úgy fogjuk fel, hogy ez most egy sima
romantikus YA, némi fura dologgal, akkor még nem is lenne rossz, amennyiben
eltekintünk a sok pontatlanságtól, csak ennél én azért többet vártam.
 |
| amaránt növény |
Szeretem, ha egy
írónak van bátorsága kinyírni a saját karakterét. Akkor, ha ez számít. Nos,
mivel nem sokat tudunk a szereplőkről, örülök, ha a nevüket sikerül
megjegyeznem, meg hogy milyen színű a hajuk (ennél sokkal több úgyse derül ki róluk),
ezért nem voltam magamon kívül, amikor meghaltak páran. Igazából csak örültem
neki, hogy végre valami akció lesz. Amit jó hamar letudtunk, és persze megint a
könyv végébe sűrítve a lényeget, aztán jött az unalmas magyarázat tíz oldalban,
amire kíváncsi lettem volna, ha jól van adagolva, de így a sok random
benyögésben meg a vitatkozás közepén elvesztettem a fonalat. A kiválasztott
személyén meg meglepődtem volna, ha nem olvastam volna még egy könyvet sem soha
az életemben, de legalább nem az első számú sablonnal élt a kedves író, hanem a
másodikkal. Tudjátok, amikor arra gyanakodtok, hogy biztos a főszereplő az,
mert hát ez a legnagyobb klisé, ami létezik, aztán elhangzik egy név, majd
rávágják, „á, csak poén volt, ő úgysem lehet”, és aztán kiderül, hogy nem is
annyira poén.
Fogalmam sincs,
mitől ennyire menők a kis tinik, hogy majd ők jól legyakják a nagy szörnyet, és
tudom, hogy meg van magyarázva, de nem mindenre jó a magyarázat. Valamit akkor
is hülyeségnek tartok, ha próbálják logikusan rám erőltetni. Hiába magyarázod,
hogy az ég egy másik bolygón zöld, nekem attól még kék marad.
Akárhányszor
találkozom az íróval, és szóba kerül a munkássága, mindig kérem, hogy
hanyagolja végre a szerelmi szálakat, mert nem megy neki. Ő minden egyes
alkalommal figyelmen kívül hagyja a kérésemet, és tovább próbálkozik. Nos, nem
mondom, hogy ezek után felhagyok eme jó szokásommal, de el kell ismernem, hogy
volt egy páros, akiért izgultam (nem, fogalmam sincs, mi történt). Éreztem
közöttük, hát a feszültséget nem, de azt igen, hogy ebből még lesz valami. És
elkezdtem szurkolni, hogy legyen is. Én is alig hiszem el, de a könyvben volt
egy jól megírt, aranyos romantikus jelenet. Még örültem is neki. Ezen jobban meglepődtem,
mint bármi máson. Az se érhetett volna váratlanabbul, ha a Halálcsillag a
következő pillanatban felrobbantja egész Moonshadow-t.
Mindezek
ellenére ez a regény még mindig nem jó. De legalább már nem is olyan rossz.
Tele van idegesítő, pontatlan dolgokkal (és még mindig alkohol-kampányfilm
szagot áraszt, és nem, nem érdekelnek a kifogások), amelyik karakterben
fellelhető néhány személyiségjegy, az halálra idegesít. Semmi problémám az
óangol és hasonló idegen nyelvű szavakkal, sőt, egy ősi kultúránál el is várt,
de a végére kezdtem úgy érezni, hogy a szerző csak fel akar vágni vele, hogy ő
milyen okos. Elhiszem, és tök jó, de a szerénységet nem kell alábecsülni.
Valamint úgy az egészen lehetne még mit dolgozni. Viszont most már iszonyúan
kíváncsi vagyok a harmadik részre, mert meg akarom tudni, mi lesz az álompárosunkkal
a folytatásban. Felőlem aztán gyilkolhatják az elfek egymást halomra, nem fog
érdekelni, csak tudjam, mi lesz a szerelmi szállal. (Sose hittem, hogy ilyet
valaha le fogok írni egy A. M. Aranth mű kapcsán.)
Kedvenc
karakter: Tank, a macska (még mindig ő a legjobb, csak szégyentelenül keveset
szerepel)
Ami legjobban
tetszett: az az egy jól megírt romantikus jelenet
Ami nem
tetszett: lásd a bejegyzést
Értékelés: 3,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése