Kami Garcia: Törhetetlen

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Kami Garcia Törhetetlen című regénye, a Légió sorozat első kötete. Ennek örömére a Blogturné Klub nyolc bloggere egy blogturné keretein belül bemutatja Kennedy veszélyekkel- és szellemekkel teli kalandját!

2014. június 12-től mindennap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: ? oldal

Fordító: Zelei Róbert

Rendeld meg!

Miután Kennedy Waters holtan találja édesanyját, fenekestül felfordul az egész élete. Az ideig meg sem fordul a fejében, hogy a világot valójában a sötét szellemvilág lényei irányítják. Erre akkor döbben rá, amikor egy ikerpár, Jared és Lukas Lockhart betörnek Kennedy szobájába, és elpusztítják azt a veszélyes szellemet, amelynek a lány megölése lett volna a feladata. A testvérektől tudja meg, hogy édesanyja egy titkos ősi szervezet, a Légió tagja volt, melynek célja és feladata a világ megvédelmezése egy bosszúszomjas démontól. És a szervezet öt tagját ugyanazon az estén gyilkolták meg.

Most Kennedynek kell átvennie anyja szerepét a Légióban, hogy fényt derítsen az igazságra, és hogy életben maradjon. Két másik Légió-tag, Csuhás és Alara segítségével a fiatalok azt a fegyvert keresik, amivel elpusztíthatják a démont. Útjuk során a démon általa irányított szellemekkel is felveszik a harcot.

A Supernatural a kedvenc sorozataim közé tartozik. Pont ezért voltam kíváncsi erre a könyvre. Szellemvadászat? Hozok egy kiló sót, egy doboz szöget és mehetünk. (Az más kérdés, hogy ha tényleg felmerülne ez a lehetőség, valószínűleg elemlámpával a takaróm alá bújnék, mintha az megvédhetne bármitől is.)

Szóval az alapsztori már megnyert magának. Szerettem a szellemeket, a történeteiket, a helyszíneket. Magát az egész alapötletet és a világot nem mondanám túl egyedinek, eleinte tényleg nagyon supernaturalos volt, de ez cseppet sem zavart, főleg, hogy imádom a korai évadokat. Komolyan, még a tesók is annyira Samet és Deant juttatták eszembe.

A házakat, helyszíneket, ahova ellátogattak, imádtam. Így olvasva nem rémültem meg, de biztos, hogy élőben nem merészkedtem volna a közelébe sem. Nagyon jók voltak a szellemek, elég hitelesnek találtam őket, és biztosan meg is ijedtem volna tőlük, ha ilyen téren nem lennék teljesen érzéketlen, de azért ennél én félelmetesebb dolgokhoz szoktam.

A szereplőket is bírtam. Főleg az ikreket, de őket a sorozatos hasonlóság miatt, mint mondtam. Jared egy az egyben Deanként jelent meg előttem, a testvére, Lukas pedig Samként. Alara pont az a típus, akivel együtt tudok érezni, és teljes mértékben megértettem, miért olyan durva. A helyében valószínűleg én is így viselkedtem volna. Az abszolút kedvencem viszont Csuhás volt (nem számítva Elvist, a macskát). Eleve szimpatizálok a műszaki zsenikkel, mert általában velük tudok szót érteni, közös témát találni. Nagyon tetszett a gondolkodásmódja, a története, ahogy beszélt, és amiket mondott. Kennedy helyében nem tipródnék az ikrek között, kérdés nélkül Csuhást választanám.

Na, és el is érkeztünk oda, ami engem igazán zavart ebben a könyvben: Kennedyhez. Nem mondom, hogy ő a legbutább főszereplő, akivel eddig találkoztam, de a top10-be simán bekerülne. Iszonyúan béna, Alara helyében már öt perc után kitettem volna a szűrét. Olyan dolgokra kérdez rá, ami másnak egyértelmű, nem hiszi el, amit kéne, de túl gyorsan megbízik mindenkiben (és ezzel kapcsolatban van is egy teóriám a folytatásra nézve). Néha csak úgy megütöttem volna. Arcon. Egy lapáttal.

A szerelmi szálat teljesen feleslegesnek éreztem. Nyilván kötelező elem a YA fantasyk világában (nem), de nem éreztem át. Igazából csak eszköz volt arra, hogy a fiúk még jobban fújjanak egymásra. Sosem értettem vagy tartottam hitelesnek az egy nap alatt kinövő szerelmeket, itt meg hirtelen mindkét srác halálosan szerelembe esik Kennedybe, amint meglátják.

Azt sem tudom eldönteni igazán, hogy ez most horror akart-e lenni, vagy sem. Ha az ijesztgetés volt a célja, nálam nem jött be. Filmen látva valószínűleg félnék, de így semmi ilyesmit nem váltott ki belőlem. Igazából nem tudom eldönteni, ez kinek a hibája (az íróé, az enyém vagy a fordítóé).

Összességében, ha valaki szereti a szellemvadászos történeteket, ebben nem fog csalódni. Szórakoztató regény, és gyorsan el lehet olvasni. Viszont muszáj figyelmeztetnem mindenkit, hogy függővéges. Nagyon szemét helyen van abbahagyva, és ha Kami véletlen idetalálna, üzenem neki, hogy embertelen, amit csinál. Ide a folytatást, de rögtön!

Kedvenc karakter: Csuhás

Ami legjobban tetszett: a szellemek

Ami nem tetszett: Kennedy és a szerelmi háromszög

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Könyvtrailer

Nyereményjáték

Kami Garcia történetében jelentős szerepe van egy titkos társaságnak, a Légiónak. A Légió célja, hogy megvédelmezzék a világot a bosszúszomjas démonoktól, és az azok szolgálatában álló szellemektől.

Most meghívunk benneteket, gyertek, legyetek Ti is a Légió tagjai, és segítsetek a nyomozásban!

Minden blogon találtok egy kérdést, két válasszal. Kattintsatok az általatok helyesnek vélt válaszra, és jegyezzétek fel az alatta rejlő szót. Gyűjtsétek össze az összeset, majd rakjátok ki belőle az idézetet, amit keresünk.

De vigyázzatok! A Légió tagjai nem ismerik egymást, mindenki csak egyetlen társa nevét tudja, így az idézet szavai össze vannak keveredve. Nektek kell rájönnötök a helyes sorrendre.

Továbbá legyetek nagyon szemfülesek, mert a szellemek azon munkálkodnak, hogy eltérítsenek benneteket, és a rossz válaszok mögé is rejtettek el részleteket.

Feladat:

1. Kattintsatok arra a válaszra, ami szerintetek helyes, és jegyezzétek le a talált szót.

2. Rakjátok sorrendbe a szavakat, és a turné végén küldjétek el az idézetet. (Kis- és nagybetűket, írásjeleket nem jelöltük)

3. Hogy nyerési esélyeiteket növeljétek, minden nap beírhatjátok a rafflecopter megfelelő mezőjébe az aznapi kérdésre a választ. (A két megadott válasz valamelyikét!)
4. A kilencedik kérdésért látogassatok el a Blogturné Klub blogjára.

5. A kiadó csak magyarországi lakcímre postáz!

6. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem érkezik válasz, új nyertes(eke)t sorsolunk.

Nyomozásra fel!

Az életem fantasztikus volt. Jó állás, remek barátnő, aki szeretett. Én őt dettó. Aztán egy nap meggyilkoltak, de addig nem tudtam elhagyni az árnyékvilágot, míg Molly-t meg nem védtem legjobb barátomtól és a gyilkostól. Segítőm egy csökönyös spiritiszta volt. Melyik filmből származom?

1.) Árnyékvilág   vagy   2.) Ghost

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

06/12 Dreamworld

06/13 Bibliotheca Fummie

06/14 Nem harap a…

06/15 CBooks

06/16 MFKata gondolatai

06/17 Deszy Könyvajánlója

06/18 Könyvszeretet

06/19 Media Addict

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hamarosan megjelenik Stephanie Perkins Lola és a szomszéd srác című regénye. Ennek örömére a Blogturné Klub kilenc bloggere egy blogturné keretein belül bemutatja Lola bohókás életét! 2014. május 26-tól minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 336 oldal

Fordító: Komáromy Rudolf

Rendeld meg!

Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes Bell ikrek: Calliope és Cricket.

Miután Cricket – a tehetséges feltaláló –, ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt.

Ugyan az Anna és a francia csókról nem írtam, de mivel nem függnek össze, és lényegében erről is ugyanazt tudom elmondani, ezért nem is fogok írni róla. Tetszett az a könyv, bár nem váltja meg a világot, de nem is akarja, és szerintem nagyon aranyos volt, úgyhogy belevágtam a Lola és a szomszéd srácba, és nem csalódtam.

Lola egy aranyos lány. Tetszik a stílusa, hogy mindig másmilyen, sokszor maga készíti, alakítja át a ruháit, változékony és kreatív. Érdekes, valahogy nem szoktam szeretni az ilyen lányokat, de Lolát nagyon kedveltem. Imádtam azt is, hogy két apukája van, és nagyon pozitívnak tartom, ahogy elmagyarázta a melegek kapcsolatát, mert sokan sajnos nem értik teljesen, és így legalább megismerkedhetnek a dologgal. Cukrászként külön pluszpontot ítélek oda nekik a pitézőért, mert nagyon jó ötletnek találom.

Max stílusa közel áll hozzám, hasonló zenét hallgatok, mint amilyet ő játszik, és alapvetően tetszik az életszemlélete, meg amit csinál. Mégsem tudtam megszeretni. Nem is utáltam az elején, de nem volt benne semmi különleges, amitől belopta volna magát a szívembe. Aztán a könyv közepénél csinált valami olyasmit, amivel sikerült minden addig megszerzett szimpátiáját elvesztenie velem szemben.

Cricket aranyos volt, de ő sem lett a szívem csücske. Jó, hogy ilyen kis műszaki kocka volt meg nagyon magas, mert még csak nem is akarták Étienne-hez hasonlóvá tenni, meg ezt a típust is elfogadom. Nem vagyok túl válogatós, ha valakiben legalább egy szimpatikus tulajdonság van, akkor tudok vele szimpatizálni. Már amennyiben nem egy hatalmas idióta. Szerencsére Cricket csak néha az, de ez megbocsátható.

A történet pont azért tetszett, amiért oda voltam az első részért is. Nagyon szeretem az ilyen barátságból kinövő szerelmeket, mert magam is átéltem párszor az ilyet, úgyhogy ezt át tudom érezni. Az ilyen villámcsapásszerű beleesést sosem tartottam hitelesnek, mert olyan nincs, hogy valakit meglátsz, két nappal később pedig ő az életed szerelme. Szóval a szerelmi részét nagyon hitelesnek tartom, meg ahogy mindkettő fél ott szerencsétlenkedik, mert ez tényleg így szokott működni. Szenvednek mindketten, mire valami összejön a dologból. Vagy össze se jön semmi.

Most nem kaptunk gyönyörű leírásokat Párizsról, mert nem hagytuk el Lola szülővárosát, de ez nem is baj. Itt Lola és Cricket kapcsolatán volt a hangsúly, és nagyon szerettem azokat az apró jeleneteket, amik visszarepítettek minket a fiatalok gyerekkorába. Ettől éreztem, hogy ők tényleg kötőnek egymáshoz.

Cricket nővérét utáltam természetesen, az viszont tetszett, hogy profi műkorcsolyázó, kár, hogy ebből nem láttunk többet, mert szívesen elolvasgattam volna még erről. Viszont jelen volt Anna és Étienne. Jaj, imádom őket, főleg Étienne-t. Annak ellenére, hogy kicsit elnyálasodott, azért még megmaradt önmagának, még mindig nagyon vicces tud lenni, és nem lehet nem szeretni. Annyira aranyosak együtt Annával. És akik még ilyenek, az Andy és Nathan. Jó szülők, és egy-egy megszólalásuktól a földön fetrengtem a röhögéstől.

Ugyan az Anna és a francia csók egy hajszálnyival jobban tetszett, azért ebben a könyvben is megvan minden, ami abban. Nem akar több lenni annál, ami, egy délutáni kikapcsolódásnak tökéletesen alkalmas. Akinek tetszett az első rész, annak bátran merem ajánlani, nem fog csalódni.

Kedvenc karakter: Cricket

Ami legjobban tetszett: Lola ruhái

Ami nem tetszett: az egyik jelenet, ahol Andy irányítani próbálta Lola kapcsolatait

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Sütőtökös pite

Andy pitéket süt, és ez nagyon szimpatikus volt benne, mert én imádom a pitéket, sütni is, enni is. Van egy jelenet, ahol rendületlenül sütnek mindenféle fajtát, az egyik a sütőtökös pite, ilyet pedig már én is csináltam korábban, úgyhogy összefutott a nyál a számban, ha csak rágondoltam. Ugyan recept nem volt a könyvben, de azért én megosztanám veletek a saját receptemet. A tésztát még a tanárom diktálta le nekem, úgyhogy ez egy igazi cukrászrecept. A töltelék pedig innen származik, amibe egy kicsit belepiszkáltam az itthoni hozzávalók meg a saját ízlésem szerint.

Tészta:

30 dkg liszt

20 dkg margarin

10 dkg porcukor

1 tojássárgája

1 citrom reszelt héja

vaníliás cukor

Töltelék:

50 dkg sütőtök

18 dkg kristálycukor

2 tojás

0,8 dl tejszín

1 teáskanál őrölt fahéj

1 teáskanál őrölt szegfűszeg

1 teáskanál őrölt gyömbér

A lisztbe belemorzsoljuk a hideg margarint, hozzáadjuk a porcukrot, tojássárgáját, citroméjat és vaníliás cukrot, és gyors mozdulatokkal összegyúrjuk. Eleinte nem akar összeállni, de legyünk kitartóak, és meglesz az eredménye. Viszont nem szabad túl sokáig gyúrni, mert akkor kizsírosodik. Csináljunk a tésztából egy laposabb téglatestet, és 30-40 percig pihentessük a hűtőben.

A tököt megpucoljuk, felvágjuk apró darabokra, 180-200 fokon megsütjük. Kihűlés után villával nyomkodjuk össze, és keverjük össze a többi hozzávalóval. Eléggé folyós lesz.

A tésztát nyújtsuk ki, és tegyük egy kivajazott pite- vagy tortaformába. Egy tipp: ha a tésztát letakarjuk sütőpapírral, és szárazbabot vagy lencsét szórunk rá, akkor nem fog felpúposodni a sütőben. 180 fokon süssük, amíg a széle halványan el nem kezd barnulni. Vegyük ki belőle a babot, majd öntsük bele a tölteléket, és süssük, amíg szép aranybarna nem lesz a tészta.

Ajánlatos egy éjszakát pihentetni sütés után, mert akkor megpuhul a tészta, és nem törik majd annyira.

Nyereményjáték

A Blogturné Klub 9 bloggere, május 26-tól minden másnap értékelések, extrák segítségével mutatja be az olvasóknak Stephanie Perkins legújabb magyarul megjelenő történetét.

A Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetően a blogturné végén 3 példány Lola és a szomszédsrác könyvet sorsolunk ki.

Facebook Like játék: A Blogturné Klub és a Könyvmolyképző Kiadó Facebook oldalait kell kedvelned, és a nyereménydobozban kitölteni a megfelelő mezőket (vagyis az I'm a Fan gombra kattints), hogy részt vehess a sorsolásban!

A kiadó csak Magyarország területére postáz.

A nyerteseket kérjük, hogy 72 órán belül vegyék fel a kapcsolatot velünk, utána új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

A turné további résztvevői:

05/26 Angelika blogja

05/28 Kristina blogja

05/30 Kelly Lupi olvas

06/01 Dreamworld

06/03 Deszy könyvajánlója

06/05 MFKata gondolatai

06/07 Media Addict

06/09 Nem harap a…

06/11 Bibliotheca Fummie

Courtney Summers: Éles helyzet

Amikor nagy csalódás ér, azt hiszed, itt a világ vége. Semmi másra nem vágysz, csak hogy valóban vége legyen…

Ám mit csinálsz akkor, ha tényleg vége szakad? Ha összeomlik körülötted a világ, és egyszer csak vérszomjas szörnyeteggé válik körülötted mindenki? Ha tudod, hogy csupán egy maréknyi túlélő maradt és Te egy vagy közülük? Folytatod-e? Túléled-e? Mit teszel?

Sloane pontosan ebbe a helyzetbe kerül Courtney Summers Éles helyzet című poszt-apokaliptikus ifjúsági regényében. Akarjátok-e tudni, hogyan alakul a lány sorsa? Hogy dönt, mi történik vele és a társaival? Tartsatok velünk június 2-11. között a könyv nagyszabású blogturnéján, s mi elmeséljük, hogy bennünk milyen élményeket keltett a történet. Mesélünk az írónőről, a karakterek személyiségéről, a zombik legendájáról és megjelenítéséről az irodalomban és a filmekben. Hallgasd meg a könyv ihlette zenelistánkat, tekints bele a könyvbe a legjobb idézetek segítségével, és nem utolsósorban játssz velünk a könyv három példányának egyikéért!

Jöjjön hát az apokalipszis!

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 288 oldal

Fordító: Papolczy Péter

Rendeld meg!

Hat gimnazista az iskolájában próbálja kibekkelni a világvégét. Sikerülhet nekik?

Az apokalipszis most van. Hat diák bevette magát a gimnáziumba, de kevés vigaszt nyújt a menedékhely, ha az élőhalottak folyamatosan püfölik az ajtót. Egyetlen harapás elég ahhoz, hogy megöljön valakit, aki aztán önmaga rettenetes hasonmásaként tér vissza.

Sloane Price ezzel ki tudna egyezni. Az ő világa már fél éve véget ért, azóta nem nagyon tudja, miért van még életben. Ez az alkalom kapóra jönne a távozásra. Miközben alig várja, hogy az élőhalottak átjussanak a védelmi vonalaikon, kénytelen a világvégét öt társa szemével nézni, akik viszont élni akarnak.

De ahogy a napok vánszorognak, meglepő módon változik az emberek túlélési ösztöne, és a társaság sorsát egyre kevésbé a kinti események határozzák meg, sokkal fontosabbá válnak a benti világ kiszámíthatatlan élet-halál kérdései.

Mibe lehet kapaszkodni, ha már minden elveszett?

Már csak a zombik miatt is érdekelt a könyv, mert szeretem a zombis történeteket, és ifjúsági kategóriában még nem olvastam ilyet. Több élőhalottas sztorit olvastam, filmet és sorozatot láttam, és mindegyik elég kemény volt. Ehhez képest ez könnyedebbnek számít az én skálám szerint. Igen, vannak benne zombik, igen, van benne vér és halál, de azért mégsem egy erős társadalmi, harci vagy taktikai történet, csak néhány középiskolás próbál túlélni.

Az alapfelállás nem rossz, de semmi érdekes nincs benne. Kitört az apokalipszis, jönnek a zombik, mindenki pánikol. Igen, láttuk már. Hat túlélő maradt: a főszereplő, Sloane; Cary; Rhys; Harrison és az ikrek, Trace és Grace. Mint minden zombis történetben, ebben is az a lényeg, hogyan zördülnek össze a szereplők, és ehhez jó karakterkidolgozás kell. Azt hiszem, ha nem is tökéletesen, de azért megvolt.

Harrison kellően idegesítő. Ő a legfiatalabb a csapatban, fél és folyton sír. Nem csoda, hogy állandóan meg akarom ütni, és a többiek is többször szólnak be neki. Csodálom, hogy egyáltalán addig túlélte, amíg az iskolába érnek (ez a második fejezetben van), nem értem, hogy sikerült neki. Trace és Grace nagyon nem voltak szimpatikusak. Trace túl agresszív volt, és ehhez nem volt elég agya, tehát pont az a típusú ember, akit ki nem állhatok. El sem tudom mondani, mennyire gyűlöltem, minden egyes mondata után azt kívántam, bárcsak megharapná már egy fertőzött. Grace meg túlságosan ártatlan és naiv, a világvégén ezt a luxust pedig senki nem engedheti meg magának.

Cary kicsit kettős. Értettem, miért tette azokat a dolgokat, de nem értek vele egyet. Róla el tudom képzelni, hogy egyedül túlél egy ilyen apokalipszist, de ettől még nem biztos, hogy szívesen keverednék vele egy társaságba. Rhys nagyjából oké volt. Elég normális alak, túlélő típus, de mégsem az elmebeteg kategória. Még az sem zavart, hogy nagyon rejtélyeskedő, mert legyen az.

Sloane-nal nem tudom, hogy állok. Egyrészt zavar, hogy csak a szerencséjének köszönheti, hogy eljutott az iskolához, zavar, hogy folyton a nővéréről elmélkedik, őt hibáztatja, zavar, hogy ennyire nem akar túlélni, másrészt viszont meg tudom érteni. Okkal olyan, amilyen, de ezek az okok nem fogják felmenteni a szememben. Vinnyogásnak is felfoghatnám a szenvedését, de jogosnak tartom, ezért nem éreztem úgy, hogy csak hisztizik.

Történet szempontjából teljesen korrekt volt, bár sok újdonsággal nem lepett meg. Izgalmas volt és gyorsan lehetett vele haladni, úgyhogy ebből a szempontból semmi gond nem volt vele, viszont nem sok újat nyújtott. Igazából, ha nincs kint semmi, csak a gyerekek bezáródnak és nem tudnak kijutni, akkor is valami hasonló lett volna az egész. A zombik is sokszor csak a háttérdíszletet adták. De ez nem baj, a legtöbb zombis sztori ilyen.

Figyelmeztettek, hogy sokan fognak meghalni, de én nem tartottam soknak, teljesen reális számú ember halt meg. Ebben a könyvben kitört a világvége és élőhalottak esznek meg mindent, amiben még van egy kis élet, nem tudom, mire számítottatok, de bizony lesznek benne hullák.

A vége különösen tetszett, ahogy le van zára. Igazából nincs is, de ez csak nézőpont kérdése. Egy részes, úgyhogy különösen örülök, hogy a saját képzeletemre bízhatom, mi történt velük ezután. Remélem, az írónő nem jön rá később, hogy ehhez jó lenne folytatást írni, mert félek, rosszul sülne el.

Aki szereti a zombikat meg az ifjúsági könyveket, azoknak ajánlom, de akik keményebb témára számítanak ebből, azok csalódni fognak.

(Az értékelésem megírása után derült ki, hogy az írónő mégis belekezdett a folytatásba. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ehhez hogy álljak.)

Kedvenc karakter: Rhys

Ami legjobban tetszett: a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 4,5/5

Molyos adatlap

Playlist a könyvhöz

Az írónő maga nem állított össze playlistet a könyvhöz, viszont én eléggé benne vagyok a zombis témában, és azt hiszem, a zenei ízlésem is pont ennek a műfajnak felel meg, úgyhogy keresem egy pár számot, ami szerintem illene a könyvhöz.

Nyereményjáték

A zombik bizony félelmetesek. Görnyedtek, koszosak, véresek, szaggatottak, ráadásul rémisztőbbnél rémisztőbb hangokat adnak ki magukból.

Most is... Figyeld csak? Vajon mit kiabálnak Rád?

Keresd meg minden turnéállomáson a kiemelt szavakat, amelyek a kiabáló zombikat rejtik. Kattints rájuk, gyűjts össze a betűket, amit rádkiabálnak, és rakd össze őket megfelelő sorrendben. Ha ügyes voltál, megtudhatod az Apokalipszis szó egyik jelentését!

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! Amennyiben a nyertes 72 órán belül nem válaszol a sorsolás után kiküldött értesítő emailre, úgy új nyertest sorsolunk!

Figyelem, a zombik harapnak! Csak óvatosan…

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

06/02 Roni Olvas

06/03 MFKata gondolatai

06/04 Deszy Könyvesblogja

06/05 Dreamworld

06/06 Kelly & Lupi Olvas

06/07 Always love a wild book

06/08 Nem harap a...

06/09 Bibliotheca Fummie

06/10 Loki Olvasmányai
06/11 Media Addict

Jennifer E. Smith: Létezik térkép a szerelemhez?

Már megtapasztaltuk, hogy ha első látásra nem is, első olvasásra szerelembe eshetünk Jennifer E. Smith könyveivel, és közben megtapasztalhatjuk néhány órácskára, milyen is a boldogság. Most pedig térképpel a kezünkben keressük az utat a szerelemhez.

De a turnénkhoz nem lesz szükség GPS-re, elég, ha egymás után végigjárjátok a tizenkét állomást a tizenkét blogon május 19. és június 10. között.

Az értékelésen kívül olvashattok a nagy New York-i áramszünetről, a nulladik pontról Párizsban és még sok másról.

Közben pedig a játékunk keretében bejárhatjátok Ti is az utat főszereplőinkkel, Owennel és Lucyval a világ körül. És ha ügyesen olvassátok a térképet, három példányt nyerhettek is a könyvből!

Szóval dőljetek csak hátra. Jó utat kívánunk!

Kiadó: Maxim

Oldalszám: ? oldal

Fordító: Komáromy Zsófia

Előrendelhető: itt

Lucy a huszonnegyedik emeleten lakik. Owen az alagsorban él. Nem meglepő tehát, hogy pont félúton találkoznak: beragadnak a liftben két emelet közé New York-i társasházukban, amikor egy áramszünet megbénítja az egész várost. Miután kiszabadítják őket, Lucy és Owen egész éjjel a sötét utcákon sétálnak együtt, a Manhattan fölött kivehetővé váló csillagok ritka látványát csodálva. Ám amint visszakapcsolnak a fények, az élet is visszatér a régi kerékvágásba. Lucy hamarosan külföldre költözik a szüleivel, Owen pedig nyugatra indul az édesapjával. A rövid, együtt töltött idő mindkettejükre nagy hatást gyakorol. És ahogy az élet Edinburghba, San Franciscóba, Prágába és Portlandbe sodorja őket, Lucy meg Owen folyamatosan tartják a kapcsolatot, képeslapokkal, időnként e-mailben, vagy éppen telefonon. De vajon megtalálják a módját – bármely kicsi is rá az esély –, hogy viszontláthassák egymást?

Jennifer E. Smith éleslátással teli és csodálatosan romantikus új regénye bizonyítja, hogy a világ közepe nem feltétlenül egy hely. Néha lehet akár egy személy is.

Vannak időszakok, amikor jólesik olyan könyveket olvasni, amin nem kell gondolkodni, csak egy aranyos történet, amit elolvasok, és jól érzem magam tőle.  A Vajon létezik szerelem első látásra? pont ilyen könyv volt, és ugyan a sorozat második részét nem olvastam, de érdekelt a harmadik is, úgyhogy örültem, hogy lehetőségem volt elolvasni.

A történet szerint Lucy és Owen egy liftben ragadnak egy nagy áramszünet alkalmával, megismerkednek, majd kiszabadulva nyakukba veszik a sötét várost. Később elválnak útjaik, Owen nyugatra indul, Lucy apukája pedig Európában kap állást, így kénytelenek a családjával odaköltözni. A két fiatal képeslapon tartja tovább a kapcsolatot, de ez nem is olyan könnyű.

Lucy nagyon szimpatikus volt számomra, mert én is hasonlítok rá egy kicsit. Közel állt hozzám a könyvmolysága, hogy nem tudott beilleszkedni az iskolában, és a kultúra iránti érdeklődése. Tetszett, hogy mindenben meglátta a szépet, hogy szeretett utazni. Owen ódzkodását a modern technikától is meg tudtam érteni, bár én azért látom, miért hasznos. Kedves volt és kicsit növény, de van valami az ilyen srácokban, ami aranyos. Ritka az ilyen fiú manapság, de azért még előfordul.

Jó ötlet volt a lift is, de a fülszöveg annyira rákoncentrált, hogy azt hittem, ennél azért jelentősebb lesz a dolog. Alig fél órát voltak összezárva, és ugyan utána az egész estét együtt töltötték, de szerintem ebből többet is ki lehetett volna hozni. Így nem éreztem közöttük a kötődést. Nem igazán értettem, miért tipródnak annyit a másikon. A képeslapok még rendben voltak, de azért nem hiszem, hogy ha valakivel egy este beszélgetünk, annyira tartós legyen a kapcsolat, hogy hónapok múlva is remegő gyomorral várjam a postást. A mai felgyorsult világban ez nem szokott előfordulni. Jobban éreztem a vonzalmat más karakterek között. Azt hiszem, kicsit jobban ki kellett volna dolgozni az elejét, és akkor átéreztem volna, amit a szereplők, de így nem igazán tudtam jelen lenni velük ebből a szempontból.

A mellékszereplők szerintem kicsit keveset voltak a színen. Persze az egészben nem is ők voltak a lényeg, de aki még helyet kapott a történetben az Lucy anyukája s Owen apukája volt. Emlegették Lucy bátyjait, az unokatestvére esküvőjét, de nem voltak ott, egy sor szövegük sem volt, és ez zavart, mert szívesen megismerkedtem volna velük.

Szerettem a képeslapokat, nagyon jó ötletnek tartom, ma már a levél is olyan ritka, de a képeslapnak van egy bája, amit más nem tud visszaadni. Itt pedig látszik, hogy rövid üzenettel is lehet sokat mondani.

Imádtam a városokat. Az összeset, ahol megfordultak, mert mindről olyan szép leírásokat kaptunk, hogy nem győztem ámulni. Előttem volt minden, amit láttak, és késztetést éreztem, hogy összepakoljak egy hátizsákba, és útnak induljak, az se érdekel, ha stoppolnom kell. Párizs volt a kedvencem, mert nagyon régi vágyam oda eljutni, de minden várost szívesen megnéznék, amiről legalább kétmondatnyi leírás volt. Az áramszünet éjszakája New Yorkban pedig egyszerűen lenyűgözött. Szívesen részt vettem volna azon a bulin én is, jó móka lehetett.

Összességében egy aranyos történet, és csak alig marad el az első résztől. Akiknek az tetszett, azoknak ezt a részt is nyugodt szívvel ajánlom.

Kedvenc karakter: Lucy, Owen

Ami legjobban tetszett: a képeslapok és a városok

Ami nem tetszett: az elején lévő kidolgozatlanság

Értékelés: 4/5

Molyos adatlap

Point Zero – Párizs

Párizs talán egyik leghíresebb épülete, a Notre Dame előtt található meg ez a kis kör alakú hely, ahol Lucy is megfordul. Ez Párizs nulla kilométerkője, ami pontosan a város közepén áll. A turisták hosszú sorokban várnak csakhogy ráállhassanak, mert úgy tartják, ha valaki éppen rajta áll, kívánhat egyet, és az a kívánság teljesül majd. Egyesek szerint, aki megérinti, újra visszatér majd egyszer oda. Nem tudom, ezek a szóbeszédek mennyi igazságot tartalmaznak, de az biztos, hogy ha az ember Párizsban van, akkor nem érdemes kihagynia ezt a lehetőséget.

Nyereményjáték

A Létezik térkép a szerelemhez? főszereplőit elválasztják a kilométerek. A távolság egyre nagyobbra nő közöttük, miközben Owen Amerikát, Lucy pedig Európa nagyvárosait járja be. Mégis sikerül áthidalniuk a kettejük közötti sok-sok mérföldet, képeslapok segítségével.

Ha velünk tartotok a játékban, akkor Ti is megkapjátok a saját térképeteket Lucy és Owen történetéhez!

Nincs más dolgotok, mint megfejteni, melyik városok szerepelnek az egyes állomásokon található képeslapokon, majd ezeket minden nap beírni a Rafflecopter doboz megfelelő soraiba.

Ha ügyesek vagytok és a szerencse is mellétek áll, megnyerhetitek a 3 darab Létezik térkép a szerelemhez? kötet egyikét, hogy a lapokon keresztül Ti is Owenékkel kalandozhassatok.

  

a Rafflecopter giveaway

A turné további állomásai:

Május 19 - Deszy könyvajánlója

Május 21 - Angelika blogja

Május 23 - Always Love a Wild Book

Május 25 - Book Heaven

Május 27 - MFKata gondolatai

Május 29 - Roni olvas

Május 31 - Dreamworld

Június 2 - Kelly Lupi olvas

Június 4 - Nem harap a…

Június 6 - Bibliotheca Fummie

Június 8 - CBooks

Június 10 - Zakkant olvas

Széria szemle: The Tomorrow People

Tavaly nyáron, amikor megtudtam, hogy jön ez a sorozat, már nagyon vártam. Úgy sejtettem, hasonló lesz, mint az X-men, csak sorozatba ültetve. Alig vártam, hogy elkezdődjön, még akkor is, ha Julie Plec is a készítő csapatban van. Az a nő nagyon nem remekel mostanában. Lehet, nem ártana mondjuk csak egy sorozatra koncentrálnia, és abból kihoznia a maximumot, ahelyett, hogy egy csomó közepes szériát ütne össze.

A történet szerint az emberek egy része már tovább fejlődött, újabb képességekkel rendelkeznek, a 3T-vel: telepátia, telekinézis, teleportáció. Őket hívják Tomorrow People-nek, ami elég béna név (feliratban Holnap emberei, ami meg még bénább fordítás), de ezt még ők is elismerik. A föld alatt élnek egy metróalagútban kialakított búvóhelyen. Ellenségük az Ultra, egy szervezet, ami azzal foglalkozik, hogy megtalálja ezeket az embereket és elvegye a képességüket. Vagy valami ilyesmi, a végére teljesen átalakult az egész, én meg nem emlékszem az elejére.

Stephen egy tizenéves srác, aki reggelente furcsa helyeken ébred és hangokat hall a fejében. Nem tudja elképzelni, mi történhetett vele, amíg rá nem jön, hogy neki is vannak képességei. Az apja, Roger volt az Ultra alapítója, valamint ő alakította ki a helyet a Holnap embereinek. Roger tíz évvel ezelőtt eltűnt, a bujkálók pedig meg akarják őt találni, hogy elvezesse őket a Menedékhez. Stephen beépül az Ultrához, hogy előkerítse az apját.

Amennyire vártam ezt a sorozatot, annyira sablonos volt a pilot. Minden egyes jelenet akkora klisé volt, mintha úgy ollózták volna össze a különböző filmekből. Annyira csalódtam benne, hogy azt se tudtam, mi lesz így ezzel az egésszel. Persze azért folytattam, hátha kisül belőle valami jó is. Az elején nem kapkodta magát. Körülbelül a sorozat felének kellett eltelnie, mire láttam rajta a fejlődést, és gyenge közepesből egy egész jóra küzdötte magát. Aztán viszont igencsak beindult a cselekmény, és végre érdekelt is, mi történik. Voltak benne csavarok és izgalmak, úgyhogy örülök nem adtam fel rögtön az első rész után.

Karakterek szintjén egész jó, Stephent mondjuk utálom, de ez meg se lep már. Viszont a legjobb barátja, Astrid, ahhoz képest, hogy „csak egy” ember, ő az egyik kedvencem. Imádom, hogy ilyen kemény, és mindent kimond, amit gondol. Carát is bírom az idő nagy részében, amikor nem kezd el nyafogni. Tök jól összeillenek Johnnal, aki meg azon túl, hogy egy folyton szomorkodó helyes srác, azért okos is, és nagyon rátermett vezető. Russell hozza a bulit meg a poénokat a sorozatba, ami igazából rá is fér, úgyhogy örülök, hogy őt is megalkották. Jedikiah-t csak az évad végére szerettem meg, talán azért, mert túl sokat vártam tőle. Imádtam Mark Pellegrino-t a Supernaturalban, ő volt az egyik indok, amiért érdekelt ez a sorozat, de nekem nem hozta azt a szintet itt, mint Luciferként. Vagy csak a karakter nem volt annyira jó, de legalább 15-16 résznek el kellett telnie, mire sikerült megbarátkoznom vele. Na és Stephen anyukája, Marla, ő egyszerűen zseniális. Az elején nem szerepel sokat, de higgyétek el, nem érdemes rögtön leírni, mert sok meglepetéssel szolgálhat.

Ami miatt viszont ki vagyok akadva, az a szerelmi szálak. Egyedül Cara meg John között érzem a kémiát, mindenki más totál nulla. Rajtuk kívül senki más szerelmét vagy vonzódását nem hittem el, kész vicc volt. Arról nem is beszélve, hogy mindezt csak ilyen kitöltő dolognak éreztem, ami igazából számomra teljesen felesleges volt. Ha kivennénk belőle a hisztis nyáljelenteket, és helyette értelmeseket tennénk, máris sokkal jobb lenne. Az utolsó részekben ebbe az irányba haladtak, és ez tetszik. A sorozat vége nagyon jóra sikerült.

Az évadzáró nagyon állat lett. Ugyan volt egy jelenet, ahol felvisítottam, hogy „Mi? Nanemár!”, de igazából el tudtam fogadni, még ez is belefért. A lezárás meg akkora cliffhanger, hogy… nagy. Jó, nem annyira durva, mint mondjuk a Star-Crossedban, de mivel ezt a sorozat hosszabb volt, és többet is fejlődött, jobban a szívemhez nőtt. És itt a meglepetéshír: kaszálták. Egészen az utolsó jelenetig azt hittem, nem fogom sajnálni, és meg is értem, miért nem volt jó a nézettsége, főleg, hogy évad közepén pakolgatták egyik napról a másikra, na de így. Úristen, nem teheti azt a CW, hogy bedob egy ilyet, és utána azt mondja, hogy bocsi, de nem folytatjuk. Anyátok. Most akkor veszem az acélbetétes bakancsom, és szétrúgok pár segget Amerikában.

Filmes sarok: Csillagainkban a hiba

Itt ülök a szobám magányában, és épphogy abbahagytam a sírást, de biztosan rákezdem mindjárt megint. Muszáj egy kicsit mesélnem a film előtti dolgokról, hogy megértsétek, miért úgy érzek, ahogy (ne aggódjatok, semmi rossz). Szóval három napja olvastam el a könyvet egészen konkrétan, most csöppentem ebbe a világba, de egyből meg tudtam érteni azokat, akik nagyon régóta vártak erre a filmre. Mert a könyv zseniális, ahogy egy poszttal korábban leírtam. Aztán másnap (vagyis kedden) felkutattam az összes videót a filmről, olvastam cikkeket, és a végére annyira vártam ezt a filmet, mintha nem is három napja olvastam volna a könyvet, hanem évekkel ezelőtt, és azóta arra várnék, mikor láthatom majd széles vásznon is. Nagyon be voltam zsongva, de azért örültem, hogy csak másfél napot kell túlélnem, mielőtt beülök a moziszékbe. Valahogy az a lehetőség, hogy elrontják, ahogy sok YA-t mostanában, fel sem merült bennem. Láttam a trailert legalább ötvenszer, és meg voltam róla győződve, hogy ez csak jó lehet. Igazam lett.

Azt hittem, hogy feljön a cím, és már bőgni fogok rajta, de szerencsére nem ez volt a helyzet. Nagyon sokat nevettem, többet, mint a könyvön, pedig nem mondanám, hogy több volt benne a poén, csak vizuálisan valahogy sokkal jobban kijöttek ezek. Augustus arckifejezései, a hangsúlyok, az apróbb dolgok. És többet is sírtam, de erről majd később.

Augustus… ó Augustus Waters. Amikor elkezdtem a könyvet, dühös voltam, mert Anselt képzeltem magam elé, és direkt kerültem előtte a trailereket, hogy el tudjam képzelni a saját agyammal. Meg nem szeretek könyvolvasás előtt trailereket nézni, mert befolyásol. Viszont annyiszor láttam képeket a filmből, főleg a plakátot, mert egyszerűen nem tudtam kikerülni, hogy nem tudtam máshogy magam elég képzelni. Végül Gus átalakult egy saját fejemben létezőre, aki nem hasonlított annyira Anselre.

Nem tetszett Ansel, korábban csak A beavatottban láttam (és most nézem, hogy másban nem is nagyon láthattam), és Caleböt nem igazán szeretem, meg a szinkronja is fura volt, szóval nem nagyon tett hozzá ahhoz, hogy megszeressem. Nem tartottam sem helyesnek, de még csak olyannak se, akinek jó nézegetni az arcát. Aztán elment az egész keddem azzal, hogy videókat néztem a filmről, és a végre megkedveltem a srácot. Nem mondtam volna rá, hogy kifejezetten helyes, de kedvesnek találtam. A film elején, amikor megjelent, olyan aranyosan mosolygott, hogy hangosan kimondtam, ami először az eszembe jutott: cuki. A film végére meg egyszerűen helyessé nőtte ki magát. Komolyan, ahhoz képest, hogy három nappal korábban bűntudat nélkül vágtam volna rá, hogy nem szép, most ki merem jelenteni, hogy ez a srác nagyon helyes. Na, így működik az én agyam, valakit megszeretek, és a végére megszépül.

Tehát, mielőtt még megunnátok, hogy csak Anselről meg Gusról tudok írni, elmondom, hogy Ansel egyszerűen fantasztikus volt. Ahogy játszott az arcával, a szemével. Egy képsoron belül úgy változtak az érzelmek az arcán, hogy az valami hihetetlen. Engem elbűvölt a srác. Na meg a karakter is, Gus pont olyan volt, akár a könyvben. Imádtam minden egyes mondatát. Még a lélegzetvételeit is.

És akkor most Hazel/Shailene jön, mert végül is, ő az elbeszélő. Na, ő is zseniális volt. Jobbnak éreztem, mint A beavatottban, sokkal. Nem fogom annyit fényezni, mint Anselt, de elmondom, hogy nagyon jól játszik, pont olyan volt, mint a fejemben élő Hazel, és örülök, hogy ő kapta meg a szerepet. Deszy mondta, hogy ő jobban szereti a színészpárost szerelmeseknek, mint testvéreknek, és egyet kell értenem vele. Nagyon jól működik közöttük a kémia, és ezek után nem tudom, hogy fogom újranézni A beavatottat, mert ahelyett, hogy Trisnek meg Négyesnek szurkolnék, majd Hazelnek és Gusnak szurkolok. Az utóbbi szerintem sokkal jobb pár, mint az előbbi.

Nagyon jót alakított még Nat Wolff aka Isaac és Laura Dern, Hazel anyukája. Mivel ez a bejegyzés már így is elég hosszú, és még nem értem a végére, plusz nem érzem indokoltnak, hogy erre részletesebben kitérjek, csak ennyit mondok. Lépjünk is tovább.

A történet. Nos, az összes változtatást körülbelül láthattuk is a trailerben. Persze nem volt minden szó szerint átültetve, sok apróbb jelenet kimaradt, néhol a szöveg is más volt, vagy a helyszín nem felelt meg a leírtaknak. Például Hazel és Gus egy évvel idősebbek, Hazel nem vega, de mindez nem számít. Mert a lényeg megvolt, a legjobb jelenetek ott voltak, és úgy voltak ott, ahogy azt megérdemelték. Kevés ilyen könyvhű adaptációt láttam, talán a legutóbbiak közül a Futótűz vehetné fel vele a versenyt ebből a szempontból. Persze azért hiányoltam belőle dolgokat, mint mondjuk azt az apró tényt, hogy megtudjuk, miért ez a címe a történetnek, a hintás jelenet másik részét, egy-két beszélgetést, de igazából nem nagyon számított a film szempontjából, hogy benne vannak-e. Voltak jelenetek, amit a könyvben telefonon beszéltek meg, itt viszont átrakták személyes beszélgetésre, ami szerintem sokkal jobb megoldás, és persze látványosabb. Nagyon szerettem Amszterdamot itt is, csak úgy, mint a regényben, Hazel beszédét, a végét, na meg persze az összes közös jelenetüket.

A film első felén végig nevettem, a másikon végig sírtam. Anna Frank házánál kezdtem el könnyezni, és onnantól kezdve szinte abba se hagytam. A végén ott ültünk a stáblistán, jöttek fel a nevek, törölgettük a könnyeinket, és én nem bírtam elzárni a csapot. Azt hiszem, kb egy órán keresztül tartott ez az állapot, mármint a filmet is beleszámolva, de nem tudnám pontosan megmondani. Voltak jelenetek azért, ahol nevettem, de onnantól kezdve én ott kész voltam. Megint csak a Futótüzet kell felhoznom példának, mert azon is nagyon sokat sírtam. Nem tudom, melyiken sírtam többet, viszont különbség van a kettő között. amikor azt néztem, a sírós hetemben voltam (mint most), rossz kedvem volt, aztán jött az a film, és úgy játszott az érzelmeimmel… annak a végén a kétségbeesett zokogás vett rajtam erőt. Itt a csendes könnyezés. Nem akartam hangosan felkiabálni vagy jajongani, egyszerűen csak ültem ott, néztem a vásznat, és folytak a könnyeim. Deszy meg is jegyezte, milyen aranyosan hüppögtem mellette.

Mikor jöttem hazafelé, megvilágosodtam. Nem maga a történet viselt meg engem ennyire, hanem az, hogy így látva a szereplőket, nekem az egész annyira valóságossá vált. Nem Anselt és Shailene-t láttam játszani, és nem is Trist meg Calebet, hanem ők Gus és Hazel voltak. Az utóbbi három nap alatt úgy a szívemhez nőttek, hogy már nem tudok rájuk másképp gondolni, és a film sokkal élőbbé tette őket. És fájt. („A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.”) Lehet, hogy ezzel most megszegem az író kifejezett kérését, de nem tudok rájuk máshogy nézni, csak így.

Hazaértem, és csak két dologhoz volt kedvem: újra akartam olvasni a könyvet, újranézni a filmet, aztán egy hétig ki sem kelni az ágyamból, csak sírni. De ezt nem tehetem meg, mert az élet megy tovább és nekem dolgaim vannak. Ez a tény azért segít feldolgozni az egészet. Tudom, egy kicsit szánalmas vagyok. Na jó, nem kicsit.

Persze ez a film sem volt tökéletes. Nem tudom, ki csinálta a feliratot, de hogy azt se tudja, hogy van ebből könyv, az biztos. Rémes volt a fordítás, még jó, hogy feliratos volt a film, ha mindezt szinkronosan kell végighallgatni, nem tudom, mit csinálok. Ja, hogy ezen kívül mi volt a filmben a hiba? Nem tudom. Biztos volt, de ahhoz újra meg kellene néznem.

Mindenesetre csak annyit mondhatok, hogy nagyon-nagyon jó volt a film, és készüljetek sok zsepivel. Szerintem bátran állíthatom, hogy az idei év eddigi egyik legjobbja. Oké?

Oké.

John Green: Csillagainkban a hiba

Kiadó: Gabo

Oldalszám: 292 oldal

Fordító: Bihari György

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Azt hiszed, tudod, mi történik a könyvben? Nem, nem tudod. Tényleg azt hiszed? Tényleg nem tudod. Úgy gondolod, fel vagy készülve a történetre? Nem vagy. Hogy nem fogsz annyit sírni? De, még annál is többet. Hogy nem fog megérinteni a történet? Hehehe.

Mindig kicsit kétkedve állok azokhoz a könyvekhez, amit sokan olvasnak, és mindenkinek tetszik, de azért elég befolyásolható vagyok, és részben egyezik a véleményem a tömegével. Egy kicsi részben. Szóval jött a film, én meg úgyis kíváncsi voltam rá, és már régóta el akartam olvasni, aztán ahogy belekezdtem, csak az jutott eszembe, hogy „Úristen, én miért nem olvastam ezt hamarabb!”, mert sokkal-sokkal hamarabb kellett volna.

Hogy milyen a történet? Giccses? Ó, igen. Sablonos? Hát persze. Váratlan? Naná. Felkavaró? Már hogy ne lenne az? Fájdalmas és szívszorító? De még mennyire. Imádtam? Nem is kérdés. És ezt mind John Green hogy hozta össze? Fogalmam sincs, de ez a pasi egy zseni.

Augustus Waters A pasi. Nem, nincs fehér lova, se kardja vagy lándzsája. Nem ment meg lányokat szörnyektől, ő csak él. Igen, ez az egyik, amit a legcsodálatraméltóbbnak tartok benne. A humorát, a kedvességét, az életszeretet, és hogy mindig kimondja, amit gondol, megteszi, amit akar, mert ezzel örömet szerez magának vagy másoknak, és akkor miért is tartsa magában. Annyira szerettem az életszemléletét, a metaforáit, minden egyes mondatát. Érdekes, hogy sokkal pozitívabban szemléli a dolgokat, mint én, pedig neki mennyivel rosszabb. Igen, nagyon szeretem Augustus Waterst, és nyilvánvalóan közrejátszik az a tény is, hogy fura módon vonzódom a sérült emberekhez, de elsősorban nem ezért szeretem.

Hazelt is szerettem, amiért annyira tudja szeretni a kedvenc könyvét (hülyének hangzik az indok, de tényleg ez volt az első, amit szerettem benne), a humorát, és hogy olyan erős. Itt most nem a rák ellen küzdött harcára gondolok, hanem olyan dolgokat tett meg, amit én sem biztos, hogy mernék. Egyszerűen lenyűgöz a karaktere, hogy mindent kibír, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

Az egyik legjobban egy olyan rész tetszett, amit nem mondhatok el, mert spoileres, de szerintem aki olvasta, tudja mit értek Amszterdam alatt, a másik meg a vége. Amikor Hazel elkezdte ecsetelni a kedvenc könyvét, és hogy miért szereti annyira, és milyen is, akkor már tudtam, hogyan lesz vége. A végkifejletet nem, az számomra váratlan volt, de szinte biztosan voltam benne, hogyan fogja lezárni. Igen, úgy zárta le, de ezzel együtt mégis sikerült meglepetést okoznia. Aztán úgy bőgtem rajta, mint egy kislány.

Ha azt hiszed, hogy egy igaz történetet fogsz olvasni a rákról, tévedsz. Ez nem az. Van benne minden, ami egy rákosnak az életét képezi, de szerintem nem írja le olyan részletességgel a betegség minden pontját, minden egyes dolgot, amin végig kell menniük a betegeknek és a szülőknek is. Vagy legalábbis számomra Jodi Picoult: A nővérem húga című műve sokkal jobban átadta a dolog ezen részét. De nyilvánvalóan a két könyv teljesen másról szól, ezért más dolgok is vannak benne.

A Csillagainkban a hiba két haldoklóról szól, akik egymásba szeretnek. Noha, amikor belekezdesz a könyvbe tudod, hogy ennek semmiképpen sem lehet boldog vége, de mégis elolvasod, sírsz rajta, és szereted. Szereted Augustust és Hazelt, és örülsz nekik, de mégis a legjobban azt szereted, hogy fáj. Mert igaz: „A világ nem egy kívánságteljesítő gyár.”

Kedvenc karakter: Augustus

Ami legjobban tetszett: Amszterdam és a vége

Ami nem tetszett: -

Értékelés: 5/5

Molyos adatlap