Filmes sarok: Csillagainkban a hiba

Itt ülök a szobám magányában, és épphogy abbahagytam a sírást, de biztosan rákezdem mindjárt megint. Muszáj egy kicsit mesélnem a film előtti dolgokról, hogy megértsétek, miért úgy érzek, ahogy (ne aggódjatok, semmi rossz). Szóval három napja olvastam el a könyvet egészen konkrétan, most csöppentem ebbe a világba, de egyből meg tudtam érteni azokat, akik nagyon régóta vártak erre a filmre. Mert a könyv zseniális, ahogy egy poszttal korábban leírtam. Aztán másnap (vagyis kedden) felkutattam az összes videót a filmről, olvastam cikkeket, és a végére annyira vártam ezt a filmet, mintha nem is három napja olvastam volna a könyvet, hanem évekkel ezelőtt, és azóta arra várnék, mikor láthatom majd széles vásznon is. Nagyon be voltam zsongva, de azért örültem, hogy csak másfél napot kell túlélnem, mielőtt beülök a moziszékbe. Valahogy az a lehetőség, hogy elrontják, ahogy sok YA-t mostanában, fel sem merült bennem. Láttam a trailert legalább ötvenszer, és meg voltam róla győződve, hogy ez csak jó lehet. Igazam lett.

Azt hittem, hogy feljön a cím, és már bőgni fogok rajta, de szerencsére nem ez volt a helyzet. Nagyon sokat nevettem, többet, mint a könyvön, pedig nem mondanám, hogy több volt benne a poén, csak vizuálisan valahogy sokkal jobban kijöttek ezek. Augustus arckifejezései, a hangsúlyok, az apróbb dolgok. És többet is sírtam, de erről majd később.

Augustus… ó Augustus Waters. Amikor elkezdtem a könyvet, dühös voltam, mert Anselt képzeltem magam elé, és direkt kerültem előtte a trailereket, hogy el tudjam képzelni a saját agyammal. Meg nem szeretek könyvolvasás előtt trailereket nézni, mert befolyásol. Viszont annyiszor láttam képeket a filmből, főleg a plakátot, mert egyszerűen nem tudtam kikerülni, hogy nem tudtam máshogy magam elég képzelni. Végül Gus átalakult egy saját fejemben létezőre, aki nem hasonlított annyira Anselre.

Nem tetszett Ansel, korábban csak A beavatottban láttam (és most nézem, hogy másban nem is nagyon láthattam), és Caleböt nem igazán szeretem, meg a szinkronja is fura volt, szóval nem nagyon tett hozzá ahhoz, hogy megszeressem. Nem tartottam sem helyesnek, de még csak olyannak se, akinek jó nézegetni az arcát. Aztán elment az egész keddem azzal, hogy videókat néztem a filmről, és a végre megkedveltem a srácot. Nem mondtam volna rá, hogy kifejezetten helyes, de kedvesnek találtam. A film elején, amikor megjelent, olyan aranyosan mosolygott, hogy hangosan kimondtam, ami először az eszembe jutott: cuki. A film végére meg egyszerűen helyessé nőtte ki magát. Komolyan, ahhoz képest, hogy három nappal korábban bűntudat nélkül vágtam volna rá, hogy nem szép, most ki merem jelenteni, hogy ez a srác nagyon helyes. Na, így működik az én agyam, valakit megszeretek, és a végére megszépül.

Tehát, mielőtt még megunnátok, hogy csak Anselről meg Gusról tudok írni, elmondom, hogy Ansel egyszerűen fantasztikus volt. Ahogy játszott az arcával, a szemével. Egy képsoron belül úgy változtak az érzelmek az arcán, hogy az valami hihetetlen. Engem elbűvölt a srác. Na meg a karakter is, Gus pont olyan volt, akár a könyvben. Imádtam minden egyes mondatát. Még a lélegzetvételeit is.

És akkor most Hazel/Shailene jön, mert végül is, ő az elbeszélő. Na, ő is zseniális volt. Jobbnak éreztem, mint A beavatottban, sokkal. Nem fogom annyit fényezni, mint Anselt, de elmondom, hogy nagyon jól játszik, pont olyan volt, mint a fejemben élő Hazel, és örülök, hogy ő kapta meg a szerepet. Deszy mondta, hogy ő jobban szereti a színészpárost szerelmeseknek, mint testvéreknek, és egyet kell értenem vele. Nagyon jól működik közöttük a kémia, és ezek után nem tudom, hogy fogom újranézni A beavatottat, mert ahelyett, hogy Trisnek meg Négyesnek szurkolnék, majd Hazelnek és Gusnak szurkolok. Az utóbbi szerintem sokkal jobb pár, mint az előbbi.

Nagyon jót alakított még Nat Wolff aka Isaac és Laura Dern, Hazel anyukája. Mivel ez a bejegyzés már így is elég hosszú, és még nem értem a végére, plusz nem érzem indokoltnak, hogy erre részletesebben kitérjek, csak ennyit mondok. Lépjünk is tovább.

A történet. Nos, az összes változtatást körülbelül láthattuk is a trailerben. Persze nem volt minden szó szerint átültetve, sok apróbb jelenet kimaradt, néhol a szöveg is más volt, vagy a helyszín nem felelt meg a leírtaknak. Például Hazel és Gus egy évvel idősebbek, Hazel nem vega, de mindez nem számít. Mert a lényeg megvolt, a legjobb jelenetek ott voltak, és úgy voltak ott, ahogy azt megérdemelték. Kevés ilyen könyvhű adaptációt láttam, talán a legutóbbiak közül a Futótűz vehetné fel vele a versenyt ebből a szempontból. Persze azért hiányoltam belőle dolgokat, mint mondjuk azt az apró tényt, hogy megtudjuk, miért ez a címe a történetnek, a hintás jelenet másik részét, egy-két beszélgetést, de igazából nem nagyon számított a film szempontjából, hogy benne vannak-e. Voltak jelenetek, amit a könyvben telefonon beszéltek meg, itt viszont átrakták személyes beszélgetésre, ami szerintem sokkal jobb megoldás, és persze látványosabb. Nagyon szerettem Amszterdamot itt is, csak úgy, mint a regényben, Hazel beszédét, a végét, na meg persze az összes közös jelenetüket.

A film első felén végig nevettem, a másikon végig sírtam. Anna Frank házánál kezdtem el könnyezni, és onnantól kezdve szinte abba se hagytam. A végén ott ültünk a stáblistán, jöttek fel a nevek, törölgettük a könnyeinket, és én nem bírtam elzárni a csapot. Azt hiszem, kb egy órán keresztül tartott ez az állapot, mármint a filmet is beleszámolva, de nem tudnám pontosan megmondani. Voltak jelenetek azért, ahol nevettem, de onnantól kezdve én ott kész voltam. Megint csak a Futótüzet kell felhoznom példának, mert azon is nagyon sokat sírtam. Nem tudom, melyiken sírtam többet, viszont különbség van a kettő között. amikor azt néztem, a sírós hetemben voltam (mint most), rossz kedvem volt, aztán jött az a film, és úgy játszott az érzelmeimmel… annak a végén a kétségbeesett zokogás vett rajtam erőt. Itt a csendes könnyezés. Nem akartam hangosan felkiabálni vagy jajongani, egyszerűen csak ültem ott, néztem a vásznat, és folytak a könnyeim. Deszy meg is jegyezte, milyen aranyosan hüppögtem mellette.

Mikor jöttem hazafelé, megvilágosodtam. Nem maga a történet viselt meg engem ennyire, hanem az, hogy így látva a szereplőket, nekem az egész annyira valóságossá vált. Nem Anselt és Shailene-t láttam játszani, és nem is Trist meg Calebet, hanem ők Gus és Hazel voltak. Az utóbbi három nap alatt úgy a szívemhez nőttek, hogy már nem tudok rájuk másképp gondolni, és a film sokkal élőbbé tette őket. És fájt. („A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.”) Lehet, hogy ezzel most megszegem az író kifejezett kérését, de nem tudok rájuk máshogy nézni, csak így.

Hazaértem, és csak két dologhoz volt kedvem: újra akartam olvasni a könyvet, újranézni a filmet, aztán egy hétig ki sem kelni az ágyamból, csak sírni. De ezt nem tehetem meg, mert az élet megy tovább és nekem dolgaim vannak. Ez a tény azért segít feldolgozni az egészet. Tudom, egy kicsit szánalmas vagyok. Na jó, nem kicsit.

Persze ez a film sem volt tökéletes. Nem tudom, ki csinálta a feliratot, de hogy azt se tudja, hogy van ebből könyv, az biztos. Rémes volt a fordítás, még jó, hogy feliratos volt a film, ha mindezt szinkronosan kell végighallgatni, nem tudom, mit csinálok. Ja, hogy ezen kívül mi volt a filmben a hiba? Nem tudom. Biztos volt, de ahhoz újra meg kellene néznem.

Mindenesetre csak annyit mondhatok, hogy nagyon-nagyon jó volt a film, és készüljetek sok zsepivel. Szerintem bátran állíthatom, hogy az idei év eddigi egyik legjobbja. Oké?

Oké.